Legalábbis azt hiszem, hogy 2020-ban vagyunk 10 évesek… Ami csak azért ciki, mert úgy rémlik, 2019-ben is 10. évfordulóról beszéltem. Oh, well.

No, hát a Synus draftját lassan már egy éve kitartóan módosítgatom – vagy az első öt fejezetet figyelembe véve beszélhetünk újraírásról is, de senki ne ijedjen meg, az a 200 oldal itt pihen a gépemen, arra várva, hogy a későbbi jeleneteket legjobb belátásom és tudásom szerint felhasználjam – és a Wattpad tesztüzem is annyira szépen halad, hogy már a 700 olvasós mérföldkőről beszélhetünk, ráadásul vannak lelkes vote-olók és kommentelők is. Ez már jóval több annál, amit remélhettem volna, és nem fogok hazudni, ezt a túltengően pozitív fogadtatást egyszerűen nem bírja a szívem. Aki ismeri a Magabiztos Író sorozatot, tudja, mennyire idegen számomra ez a sok pozitívum, és hogy mennyire régóta vágytam rá, szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm! És igazából sajnálom, hogy csak ennyit tudok mondani arra a sok kedves, elismerő szóra és ajánlásra, amit az elmúlt hetekben kaptam!

Már az 500. mérföldkőhöz közelítve gondolkoztam, hogy ünneplésképpen folytatom a tarot-sorozatot, de Jenre még rá kell készülnöm, Riley lapjától pedig egyenesen rettegek, közben meg elértük a 700-at, és úgy voltam vele, hogy márpedig szélsebesen ki kell találni valamit. És ugye lógok egy workshop bejegyzéssel az első fejezet átírásáról, de még mindig nem sikerült összeszedni a gondolataimat. Viszont talán, ha összeszedek egy listát tíz fontos írói leckéről, amit a Synus első tíz évében tanultam meg, talán jobban meg tudom ragadni, mire akarok a workshopban kilyukadni. Tehát akkor következzék az ünnepi bejegyzés! 🙂

Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy a Synus előző verzióin tanultam ki mindent, amit az írásról tudok. Azt még persze nem tudhatom én sem, hogy ez egy csicsásan eljárt „fake it till you make it”-tánc, vagy tényleg a Synusszal tanultam meg kvázi az írás alapjait – hogy ez kiderüljön, el kéne kezdenem már más történetekkel is foglalkozni, az pedig nem most lesz. De ettől még úgy érzem, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, ezeket pedig most meg is próbálom összeszedni 10 pontba (és itt a bejegyzés elején imádkozom, hogy meg is legyen ez a szép, kerek szám).

1. A kedvenc történeted nagyobb hatással van rád, mint gondolnád

Írtam már erről egy bejegyzést a Wattpadosok csoportba, ami aztán kikerült a blog Wattpad-kivonatába, de úgy döntöttem, ezzel kezdem, mert kronológiailag ez volt az első lecke:

Szóval volt egy nagyon kedves barátom. Picit idősebb, picit érettebb, picit ügyesebb, picit merészebb – mindenből több volt neki, mint nekem, már csak a korkülönbségünkből és a személyiségünkből adódóan is. 2010 januárjában járunk, és ez a barátom büszkén küldi el nekem élete első saját történetét. E/1-ben íródott egy különleges képességekkel rendelkező lány szemszögéből, aki épp a napi iskolai rutin kínjait nyögi, mikor egyszer csak egy hasonlóan supernatural srác megtámadja az épületen kívülről, és lényeg a lényeg, a lányt elviszi. Volt a történetben comic relief nyugger, a főhős vért könnyezett, mintha lett volna valami zenedoboz meg gladiátorharc-szerűség is. Tíz éve volt, sajnos már nem emlékszem mindenre. A lényeg, hogy nagyon tetszett a cucc. Iszonyatosan erős atmoszférája volt, és elkezdett pörögni az agyam a történeten egy számkivetett faj női tagjáról, aki épp unja a napi irodai rutint, majd egyszer csak felbukkan Edgelord ex Machina, harcba keverednek egymással, Edgelord elviszi a csajt magával, a srác anyja amúgy egy comic relief nyugger, és by the way, tervben volt, hogy a lányka vért fog sírni. Ja, és természetesen a sztori E/1-ben íródott, és már akkor is Synus címen futott.

  • Szándékos volt? Rohadtul nem.
  • Észrevettem? Magamtól nem.
  • Rosszul esett a barátomnak? Borzasztóan!
  • Lopásnak minősül? Természetesen!

Szóval mi történt ezek után? Kaptam egy névtelen zaklatót a nyakamba, aki ugyanúgy lehetett a barátom vagy neki egy olvasója/ barátja, és elég élesen nekem jött. Kilistázott minden átfedést a két történet között, több ízben elküldött a francba, és nem kímélt meg a személyeskedő megjegyzésektől sem. Sértette a büszkeségemet, kétségbe voltam esve, nem akartam elismerni, hogy az ötlet túlságosan közel állt ahhoz, ami ihlette. A gondolat rosszabbul esett, mintha arra kellett volna rájönnöm, hogy a világ legnagyobb kliséhalmazát raktam össze, elvégre ez még az agyonhasznált minták elővételénél is cikibb volt: öntudatlanul reprodukáltam valamit, ami folyamatban volt, amit én egyedinek éreztem és zseniálisnak.

Három fejezet lement ebben a formában, majd megtörtem, és konfrontálódtam ezzel a barátommal, mert úgy éreztem, bármi is folyik a háttérben, az nem volt fair. Már akkor is az őszinte kommunikációt szerettem. Az első és legfontosabb kérdésem az volt, hogy ő áll-e az anonim kommentelő mögött, vagy tudja-e, ki az. A második, hogy tényleg ennyi-e az átfedés? Egy nem és egy igen volt a válasz. Szóval leültünk, és sorra vettük a már meglévő elemeket, megszabadultunk mindentől, ami miatt a Synus túlságosan is hasonlított az ő történetére, aztán megnéztük a terveimet. Itt speciel le kellett mondanom az egész cselekményről, mert szinte csak olyan dolgokból állt, amiket ő is tervezett vagy már szerves részét képezték a történetnek (és én tudtam ezekről a tervekről). Ezt követően az első néhány hónap ötleteit is felülvizsgálta és visszajelzett, ha valamelyiket plágium-gyanúsnak érezte. Ezt egészen addig csináltuk, amíg a fejem el nem engedte végre az ő történetét, és el nem kezdtem egy ténylegesen saját cselekményen gondolkozni, ami nem olyan akart lenni, mint az övé, hanem valami olyan, ami mélyebbről inspirálódik, azaz közelebb áll az ízlésemhez.

  • Elveszett a történet? Nem.
  • Jobb lett? Sokkal.
  • Megérte tükörbe nézni? Abszolút.
  • Elindított egy úton a fejlődés felé? Elindított.

Szóval igen, nem árt aludni néhányat ezekre az ötletekre, és ha az ihletadó történt szerzője nem is elérhető, érdemes valakivel konzultálni, mielőtt valami hülyeséget csinálnánk.

2. Az „elölről a nulláról” nem rossz, de óvatosan kell vele bánni

Erről már meséltem párszor. Az első újraírásra egy részletes – mint azóta megtudtam, 5 oldalas – kritika ösztönzött, amit az első fejezetről írt a hozzászóló, és szerencsére még megvolt a gépén a dokumentum, szóval pár hónapja el is kértem tőle újraolvasásra. 😀 Tényleg keményen és néhol nyersen fogalmazott, de engem tökre lenyűgözött – és lenyűgöz a mai napig –, hogy végre valaki őszintén megmondja a véleményét az írásomról.

Hónapok óta erre a pillanatra vártam, no.

Szóval ott beláttam, hogy az a kezdés nem lesz az igazi, és könnyebb, ha törlöm az egészet, aztán nekifogok elölről. Tudtam, miért kell így, tudtam, pontosan hol mit akarok másképp csinálni. Ez még tiszta volt.

A következő 4-5 (vagy 6?) újraírás már a saját farkát kergető kutya esetébe fordult. Amint úgy éreztem, a Synus készen áll arra, hogy megmutassam a világnak, nagy reményekkel feltöltöttem mindenhova, bereklámoztam – már amennyire az AFS-Imagine-időszakban be lehetett, mert Facebook ugye még nem igazán létezett, vagy ha igen, nem arra építettük a mindennapjainkat [boomer noises] –, és vártam, hogy úgy záporozzanak a kommentek meg az olvasók, mint a Naruto fanficeim idején, mert ez a verzió aztán már tényleg, tényleg, tényleg megérdemli a népszerű fogadtatást.

Ez természetesen nem történt meg.

A nagy feltöltős impulzus azt hiszem, év elején ért általában, nyárra elfáradtam, kiégtem, ősszel jó eséllyel leszedtem az írásaimat mindenhonnan, és következő év elejéig hozzájuk sem nyúltam. Ott aztán általában megnyitottam a régi draftot meg egy üres doksit, két mondat után eltértem a szövegtől meg makroszinten a cselekménytől, és úgy voltam vele: „oké, kinőttem az előző verziót, sosem használnám fel a bekezdéseket, mehet is a kukába”. Ebben a szellemben írtam átlag 10-15 oldalt, amivel elégedett voltam, úgy éreztem, a Synus készen áll arra, hogy megmutassam a világnak, nagy reményekkel feltöltöttem mindenhova, bereklámoztam – már amennyire a AFS-Imagine-időszakban be lehetett, mert Facebook ugye még nem igazán létezett, vagy ha igen, nem arra építettük a mindennapjainkat [boomer noises] –, és vártam, hogy úgy záporozzanak a kommentek meg az olvasók, mint a Naruto fanficeim idején, mert ez a verzió aztán már tényleg, tényleg, tényleg megérdemli a népszerű fogadtatást…

Eeeeyyyyup. Pontosan. Ugyanaz a sztori újra és újra.

Általában a 30. oldal körül érkezett a végső fojtópont, vagyis pontosabban ott, ahol Zoe és Riley először beszélnek egymással. Valószínűleg emiatt a fojtópont miatt akartam mindig elkezdeni elölről, mert ahelyett, hogy végiggondoltam volna, mit akarok érzékeltetni a jelenettel, és hova akarok kilyukadni vele, nekilendültem egy másik szögből. Ezt most hívjuk rossz discovery-nek.

Mi lett volna megoldás? Néhány év tapasztalat, fejlődés, szellemi-lelki érés, gyógyulás, tudatosság, tudatosság, tudatosság és önuralom – azaz, nem szabad kidobni az előző verziót; részben azért, mert akkor elfelejtjük a regény születésnapját, és két egymást követő évben is a 10. évfordulót fogjuk ünnepelni, másrészt mert az előző verziókban mindig lehet látni, hogy mit akartunk elérni, és hol hasaltunk el rajta felületességgel vagy kamuzással. És igen, van az a draftállapot, amikor az a legtisztább, ha az ember elrakja az előző verziókat a fiókba, és a nulláról fog a következőnek – annak reményében, hogy az előző bekezdéseket, jeleneteket felhasználhatja, és csak át kell írnia őket itt-ott –, de akkor is végig kell gondolni, hogy hogyan akarjuk megoldani az elképzeléseinket az újrakezdéskor? Mi az irány? Miben változik, miért változik, ez milyen hatással van az összképre, az egyes szálakra? Nem lehet csak úgy, egy új ötlet hevében nekifogni a történetnek, csak mert az ötlet friss és az agyunk még szabadon csaponghat a lehetőségek között. Azok a lehetőségek néhány oldalon belül le fognak szűkülni, ahogy eszünkbe jut, hogy azért mégiscsak ugyanabba az irányba akarunk tartani, és lehet, hogy az indítás más, de ez még mindig ugyanaz a történet, ugyanazokkal a célokkal. És amikor elindul a sztori érdemi része – azaz az én esetemben, mikor Zoe és Riley először találkoznak egymással – ezt a regény kíméletlenül a képünkbe fogja ordítani a sorok közül, és nem leszünk képesek tovább menni, amíg a szükséges „miért?” és „miért most?” kérdések nem kapnak kielégítő válaszokat.

3. Inkább még egy verzió, mint egy rossz elsőkönyves élmény

Rövid sztori: 2011 nyarán eldöntöttem, hogy márpedig legkésőbb 2012 decemberére elkészülök a Synusszal, és viszem Aranymosásra.

Rövid sztori DLC-vel: Nem csak nem sikerült, de időközben láttam, hány ember próbálja mindenáron kiadatni a munkáját, sokszor first draft állapotban.

A DLC folytatása: kiadják vagy megsietteti a dolgot magánkiadással.

Itt általában két dolog történt: beleképzeltem magamat a helyzetébe, és megkérdeztem magamtól, én hogy érezném magamat, ha ezt a verziót bekötnék. Vagy épp egy csúnya/ semmilyen fogadtatást kapott a szerző. Idővel aztán arra is ráébredtem, hogy az Aranymosás nem nekem való, és fel kell kötnöm a gatyát, ha nem akarok magánozni. A magántól részben a rossz megítélés miatt irtóztam, részben pedig azért, mert nem bíztam a saját józan ítélőképességemben.

Szóval, rövidre fogva a dolgot, kialakult bennem valami olyasmi, hogy a kiadatás nem minőségjelző és nem is értékjelző, viszont attól még ki kell érdemelni. Illetve, a kiadatás nem az íróról szól, hanem a történetről, és semmi értelme a kiadókat zaklatni az ötletemmel, ha abból nem hoztam ki a maximumot.

4. Nem fogsz weirdónak tűnni csak azért, mert az egyik karaktered megjárta a poklok poklát, a másik introvertált, a harmadik pedig, ne adj’ Isten, szerelmes, és supernatural settingben rohangálnak össze-vissza. Minden második könyv a polcon ilyenekkel van tele, és a családod, barátaid is jó eséllyel ilyen könyveket olvasnak, ilyen filmeket néznek

Ez azért egy fontos tanulság, mert néha – ilyen-olyan okokból kifolyólag – az embernek nincs lehetősége/ motivációja/ bátorsága a többi íróhoz fordulni segítségért, ötletelésért, vagy épp a számára elérhető segítségek nem túl jók. Jobb lenne valaki, akiben megbízhatunk, aki ismer, aki tud lelkesedni vagy épp kritikusan elemezni, és emberileg szeret minket annyira, hogy meghallgasson és támogasson, hát úgy… bármikor. De ehhez ugye meg kell mutatni a választottunknak, hogy mi is az ötlet (oh boi). El kell olvasnia (jujjci). És össze kell foglalni a sztorit szóban (NA, AZT MÁR NEM), ami a legnagyobb cringe élmény valaha, és a mai napig emlékszem, hogy a páromnak vaksötétben meséltem az ágyon heverve és mereven a plafont bámulva, közben végig azt mantráztam fejben, hogy „kérlek, ne ábrándulj ki belőlem!”.

A munkánk megosztása a hozzánk közel álló emberekkel nem azért felszabadító elsősorban, mert jó segítséget/ lelki támaszt nyújthatnak majd szükség esetén. Ez a kisebbik jutalom, és nem is szabad elvárni a barátainktól, szeretteinktől. Azért fontos ezt meglépni, mert segít elfogadni magunkat. Felszabadít minket a különcségérzettől, ami lehet, hogy néha izgalmas, de alapjáraton – ahogy megtapasztaltam – egy romboló érzés. Mérgező a tudat, nem érezzük a belső világunkat, az ízlésünket természetesnek miatta. Nem merjük felvállalni, amit csinálunk, nem merjük kimondani, hogy ez az életünk része. És ez hoz magával egy ilyen furcsa meg nem értettség-érzetet, miközben az ember általában olyan emberekkel lófrál együtt, akikkel ugyanazokat az alkotásokat értékelik (legalábbis az én ismeretségi körömben a barátaimmal hasonló az ízlésünk). És így konkrétan elhatároljuk magunkat egy olyan rétegtől, ahova mi tartozunk, és ahova majd a célközönségünk is tartozik.

Miután elkezdtem megnyílni a nem író embereknek is erről az oldalamról, és megtanultam kezelni mind a közönyt, mind az érdeklődést, sokkal – pozitív értelemben – gátlástalanabbul álltam a történetemhez. Elkezdtem felvállalni a karakterek emberi jellegét, a krízisek valódiságát, ez pedig azt eredményezte, hogy maga a cselekmény egyre észszerűbb és természetesebb lett. Nem akartam hatásvadászattal kihangsúlyozni a drámát, mert így, hogy a barátaimon keresztül láttam, hogy ez nem egy annyira elvont, nehezen átérezhető történet, tudtam, hogy meg fogják érteni a konfliktust. Meg fogják érteni a tétet. Nem fogják idegennek érezni, mert a Synus – mint minden más történet – abból a valóságból táplálkozik, amiben a mindennapjainkat töltjük, amit mi mindig megtapasztalunk. A pózőr ábrázolásmódot, a túlzott költőiséget szépen lassan leváltotta az egyszerűség és az őszinteség. A Synus végre elkezdte komolyan venni magát.

De ettől még nem lett komoly. Még.

5. Az E/1 nem ciki és véletlenül sem könnyű

Ugye van ez a népszerű előítélet, hogy az E/1 a kezdők nézőpontja. Meg az is, hogy könnyű. És mindkettő álláspont forrását megértem, illetve tagadhatatlan, hogy anno passzióból tetszett meg ez a narratív szemszög – könnyű(nek tűnt) játszani vele, (úgy éreztem) könnyebben ki tudom fejezni magamat, (azt hittem) így automatikusan szerethetőbb lett az elbeszélő karakter.

Oh boi, mekkorát tévedtem!

Szóval a Synus spoilermentes koncepciója summázva valahogy úgy néz ki, hogy vegyünk két fő szálat, és egy régmúlt időkhöz visszanyúló cselekményt. Tegyünk hozzá egy elbeszélő karaktert, akinek gőze sincs ezekről a régmúlt időkről. Aztán a történet során óvjuk-védjük ezektől a titkoktól legjobb tudásunk szerint, mert jobb, ha nem tud róluk. És természetesen játszódjon egy olyan környezetben, amit azért el kéne látni környezetleírásokkal, világépítéssel. Hogy utóbbi miért baj? Mert Zoe nem fog rácsodálkozni arra a mechanikus ajtóra, amin amúgy minden nap átsétál, csak azért, hogy az olvasó megtudja, hogyan néz ki és hogyan működik. Nem fog történelemórát tartani, ha a synuskonfliktus története neki „bloody common sense”. Minden információnak megvan a maga helye és ideje, ami miatt sokkal limitáltabbak a lehetőségek, sokkal jobban végig kell gondolni, hogy most ide befér-e egy kis sztorizgatás Black Seymourról – ki ő, mi a különleges ismertetőjegye, Zoénak mi köze hozzá, rengeteget bajlódtam ezzel a szakasszal – és simán lehet, hogy nem tudok megemlíteni olyan információkat, amik E/3-ban simán odakerülhetnének. Ennek pedig tényleg az az egyetlen akadálya, hogy azt közvetítem, ami Zoe fejében történik, a múlt idő ellenére real time-ban, lépésről lépésre.

Legalábbis most ezért érzem kihívásnak a nézőpontot, de simán lehet, hogy egy tapasztaltabb író csak mosolyogva legyint ezekre.

És akkor ezen felül még ott van, hogy az E/1-gyel az író úgy érezheti, eltussolhatja a karakteralkotást, mert hát a karakter beszél, az csak elég már, nem? Nem, nem elég – és ezt tavaly Kéziratokon tanultam meg igazán.

Szóval az E/1-gyel ordas nagyokat lehet kamuzni: eltussolhatjuk a világot, a szereplőket, az érzelmeket, a motivációkat, és simán rá lehet fogni, hogy „hát ott van a sorok között, csak nem olvasol figyelmesen”. És akkor ebből lesznek a gyenge E/1 irományok, amik miatt sokan lesajnálják a nézőpontot.

[sad E/1 noises]

6. A discovery-sek titkos kérdése

A „miért?” és „miért most?” varázskérdést mindenki ismeri. Frusztrálóbb, mint egy Dark Souls boss, kellemetlenebb, mint mikor az ember álmában meztelenül találja magát egy közterületen és a számunkra legfontosabb embert is megcsapkodnánk, ha a cselekmény vizsgálgatása közben túl sokszor megkérdezi.

De van a discovery-seknek még egy, amit maguknak kell feltenniük.

Szóval, ugye a felfedező írók a szó legszorosabb értelmében „felfedezik” a történetet. Nem képzelik el a befejezést, nem ismerik azonnal a teljes vázlatot, sok dolgot bíznak a „véletlenre”, vagy az észszerűségre, és úgy összességében egy sok türelmet és agymunkát igénylő, szöszmötölős munka, ahol a jegyzetelés sem segít sokat.

De attól még egy füzetünk lehet.

Tavaly szerváltam magamnak egy gyönyörű, keményborítású, pontrácsos füzetecskét brainstormingra. Általában akkor veszem elő, ha valami nagyon nem tiszta a következő fejezetben, annyira eltértünk az előző verziótól, hogy fel kell mérnem a lehetőségeket és az esetleges „károkat”, illetve, ha teljesen elakadtam, és meg kell találnom, miért nem tudok továbbmenni. A folyamat egyszerű, bár maga a jegyzet mindig kaotikusan indul (sosem az a cél, hogy később visszaolvasva is áttekinthető legyen, amit írok, hanem hogy ott, abban a pillanatban szortírozni tudjam a gondolataimat).

Általában azzal kezdem, amit már „tudok” – ami az előző fejezetben történt, meg ahova fixen el akarok jutni. Végig veszem, hogy az egyes karakterek vagy frakciók a történtek alatt aktívak vagy passzívak, előreláthatóan merre fognak „mozogni” a közeljövőben, milyen hatással lehetnek rájuk rövid- és hosszútávon a történtek. Megnézem, hogy milyen személyes problémák és célok „aktívak” ebben a szakaszban, aztán jön a neheze: a lehetőségek. Mert a sztori mindig ezerfelé ágazhat, de csak egy irány lehet az igazi. No, ilyenkor szoktam kilistázni a lehetséges útvonalakat, majd jön a titkos kérdés:

„Tényleg ez történt?”

Ha nem vagyok benne biztos, akkor tudni fogom, hogy ez nem az az irány, ami nekem kell. Lehet, egy alternatív útvonalon működne, lehet, abszolút bullshit az az ág, a lényeg, hogy ha erre „erőszakolnám a szöveget” (mert általában erőszaknak érződik), azzal nem azt közvetíteném, ami a sztoriban tényleg megtörtént.

Tehát a mostani munkafolyamaton három szent kérdése:

  • Miért?
  • Miért most?
  • Tényleg ez történt?

7. Ha magasabb babérokra törsz, meg kell küzdened a visszajelzésekért

Nem várhat az ember, hogy észrevegyék őt, és elmondják, működik-e a draft ebben az állapotban. Az olvasónak nem ez a dolga. Az olvasó olvas, és esetleg lelkesedik pár sort vagy elmondja, ha valami nagyon fura, de ez sem borítékolt. Szóval az olvasó általában jön, és ha nem elégedett, akkor otthagy. Ha meg akarjuk tudni, miért hagy ott, akkor kell pár béta meg egy csapat tesztolvasó, és nem szabad őket futni hagyni annyival, hogy „hát jó volt ez!”.

Egy nagyon kedves barátom mutatta még nekem Orson Scott Card „How to Write Science Fiction and Fantasy” című könyvét, aminek az utolsó fejezeteinek egyikében a szerző kitér a tesztolvasókra, és arra, hogyan nevelhetünk valakiből segítőkész tesztolvasót. Lényegében fel kell tenni pár kérdést nekik, ami segíthet felmérni, hogy áll a draft olvasói szemmel:

„Volt olyan pont a történetben, ahol elkalandozott a figyelmed? El tudod mondani, hol?”

„Megismertünk egy új karaktert. Mik az első benyomásaid róla? Sikerült megjegyezned őt? A többiek változtak valamit a szemedben a cselekmény hatására?” (Ha a visszajelzés pont az, amit akartunk, az jót jelent. Ha még csak nem is jegyezték meg őt, az probléma.)

„Volt olyan rész, amit kétszer kellett elolvasnod, mert nehezen értelmezted?” (Segít belőni, hol siklott félre az expozíció)

„Volt olyan rész a cselekményben, amit nem akartál elhinni, esetleg cinizmust váltott ki belőled?” (Segít megtalálni a bajos kliséket és az eltussolt megoldásokat a világalkotásban vagy a cselekményben)

„Szerinted mi fog történni? Volt valami, amin azóta is gondolkozol, hogy hogyan mehetne tovább?” (Ha részletet olvastak, akkor tudni fogjuk, mi okozott feszültséget, ha teljes draftról van szó, látjuk, ha egy szál nincs elvarrva esetleg)

Illetve rizikósabb információcsomóknál és jelenetsoroknál általában megkérem az olvasókat, hogy foglalják össze, szerintük mi történt, vagy hogyan értelmezték az új információkat.

A béta pedig polírozhat nyelvileg, kiszúrhatja a logikai hibákat, javasolhat bővítést vagy húzást, és így tovább. A lényeg, hogy érdemes kialakítani egy feedback-hálózatot olyan emberekkel, akik ismerik a terveinket, és olyanokkal, akik nem. Nekem a fő draftom tele van a megjegyzéseikkel, észrevételeikkel, amiket felhasználok a következő fejezetekhez vagy legkésőbb a second drafthoz. Azóta, hogy ez megvan, már nem gyötör annyira a feedback hiánya.

8. Lehet lassú sodrású a történeted, de nem lehet unalmas

Aki olvasta az előző verziót, az tudja, hogy az első fejezet konkrétan tíz oldalnyi történelemóra és világépítés volt. A mostaniban a törióra elveszett, a cselekmény egy árnyalattal mozgalmasabb helyszínről indul (Zoe irodája helyett egy vonat utolsó vagonjának a fenekében indul a sztori), és kronológiailag is közelebb vagyunk az első konfliktushoz.

Miért volt erre szükség?

Erre az az egyszerűbb válaszom, hogy gyűlöltem a kezdést. Elegem lett abból, hogy csak egy üres alapozás zajlik oldalakon keresztül, mindenféle lélek vagy érdekesség nélkül. utáltam, hogy a karaktereim nem kelnek életre. Nem volt hangulata, nem mutatta meg, hogy Zoe hogy érzi magát ebben – részben a titkolózása miatt, részben meg mert úgy éreztem, „nincs helye” – és ez az utálat addig fajult, hogy már el sem tudtam olvasni azt az első fejezetet. Szóval megpróbáltam inkább „elmesélni” az alapokat úgy, ahogy Zoe tenné. És itt kattant valami: elmesélni a történetet. Megragadni a figyelmet kezdetektől fogva, tisztelve a „hallgatóságot”, nem csak a nyakukba zúdítani egy rakat infót, hogy „erre szükséged lesz, jól jegyezd meg!”. Mert a huszadik oldalnyi információ után az olvasók nagyjában felmerülhet a kérdés, hogy „klassz világalkotás, de miért maradjak? Mire akarsz kilyukadni?” – és ha nem is lyukad ki az ember semmire még egy darabon, az olvasót marasztalni kell. Meg hát eleve, melyik előadó előadását szeretik jobban? Azt, aki szárazon ledarálja az anyagot, vagy azt, aki elmeséli?

A történetmesélés – mint a legtöbb művészet – szórakoztató, elgondolkodtató céllal zajlik. És épp ezért nem lehet több oldalnyi, tömény unalmat odadobni az olvasónak, majd azzal mentegetni magunkat, hogy „a mai rohanó világunkban már nem értékelik a lassú folyású történeteket!”. De, értékelik, csak jól kell csinálni.

Szóval nem azt mondom, hogy az ember indítson robbanással, in medias resszel, vad szexjelenettel vagy hasonló fancy dolgokkal a figyelem megragadásáért, de ha meg tudja oldani érdekesen is az adott szakaszt, akkor oldja meg érdekesen.

Remélem, tudom ehhez tartani magamat a sztoriban, mert senkit sem akarok untatni, ha engem sem untat a regény.

9. Ha negatív kritikát kapsz, a legtöbb, amit tehetsz, hogy még többet írsz

Ezt nem azokra a véleménynek sem nevezhető tákolmányokra értem, mikor egy kommentelő kvázi random trógerként beközli, hogy szar, amit csinálunk, hanem azokra, mikor az illető láthatóan ért hozzá, elmondja, hogy nem működött a történet, de nem ad gondolkozni valót, amin elindulhatnál, az indoklás pedig inkább szubjektív mintsem professzionális – mert ez megesik, még a legjobbak is hajlamosak ilyen feedbacket adni.

Az előző verzióra két ilyen visszajelzés is érkezett – az egyik a Merengőn, az első húsz fejezetre, a másik pedig, mikor először vettem részt a Fantasztikus Kéziratok Éjszakáján. A Merengő felhasználót valószínűleg ezzel a verzióval sem tudnám meggyőzni, mert mindent összevetve tényleg az volt a fő problémája, hogy a történet nem felel meg az ízlésének (ami megesik, és teljesen érthető), a Kéziratoknál viszont az történt, hogy az új verzióból nemes egyszerűséggel kimaradtak a kritizált elemek. Váltottam, más eszközökhöz folyamodtam, a cselekmény is megváltozott a fejezetben, és tényleg annyi állt a háttérben, hogy – most direkt megnéztem az emailjeimet, hogy ne írjak hülyeséget – eltelt három év a két Kéziratok Éjszakája között. Nem tartottam szem előtt a feedbackükjüket, akkoriban nem éreztem úgy, hogy bármit tanultam volna az eseményből, de három évvel később, miután visszaolvastam az újraírt második fejezetet, minden szavuk értelmet nyert.

Szóval ez azt hiszem, így működik. Vannak dolgok, amiken azonnal lehet javítani, a többi meg majd az idővel és a tapasztalattal javul – magától vagy a régről kapott visszajelzések elővételével, de lelkiismeretes munkával és kitartással minden a helyére fog kattanni.

10. A mikromenedzsment bűn

Itt is van három rövid sztori:

Az első, hogy mániákusan kerültem a voltozást évekig, mert túl sokat ismételtem kezdő fejjel. E/1 múlt időben ez elég macerás.

A második: egy drága barátom mindig rám szólt, hogy koptassam ki a „pediget” a szótáramból, mert klisé. Hosszú évek elteltével aztán azt mondtam magamnak, hogy ez nem ér ennyit, és beírtam az első „pedig” szócskát az egyik fejezetbe. Úgy éreztem magamat, mint mikor Rock Lee lekapta a súlyokat a kezéről és a lábáról.

A harmadik: talán még anyám mesélte, hogy mennyire király Vámos Miklós, amiért egy szót egy oldalon csak egyszer ír le, így aztán kimaxolja a szóismétlések elkerülését, és természetesen én is erre törekedtem, mert git gud, meg minden.

Tréningnek mókás volt – egy ideig. Aztán azon kaptam magamat, hogy már nem is a történetre fókuszálok, hanem azon görcsölök, hogy az agyam oda akarja tenni azt a „pediget” meg azt a „voltot”, és uramatyám, miért nincsen több szinonima a kézre meg az ajtóra? És bizony, emiatt is fuccsolt be draft. Fontos az igényesség, és az sem gáz, ha az ember kicsit feszegeti a nyelvi határait a gyakorlat kedvéért, de ez egy draftba nem fér bele. Lehet novellákat írni „e” hang nélkül, lehet bújni a szinonimaszótárat, ezek tök mókás és fontos dolgok, viszont nem szabad elfelejteni, hogy a magyar nyelvnek is megvannak a maga korlátjai.

Ja, és a fenti szóismétléskerülő kreatívkodás miatt rengetegszer megkaptam, hogy túl modoros a stílusom. Ha az ember fejleszteni akarja az írókáját, olvasson és írjon sokat, úgyis az fogja meghozni a nagy áttörést.

 

No, hát azt hiszem, sorra is vettem mind a tíz leckét, ami elsőnek jutott eszembe a Synus tíz éve alatt! Remélem, sikerült néhány érdekességgel szolgálnom! Kérem, senki se feledje, hogy ez egy „munkanapló”, ami inkább a folyamat közben kialakult gondolataimat, tapasztalataimat rögzíti – tehát előfordulhatnak triviálisnak vélt információk és tévedések. És persze ne felejtsétek elmesélni kommentben, milyen fontos dolgokat tanultatok egy-egy történetetek megírása alatt!