Oldal kiválasztása

2018 a drasztikus változásokról és a fejlődésről szólt. Januárban a depresszióm soha nem látott mélységeket öltött, majd miután két dolgot gyökerestül kiirtottam az életemből nem csak gyógyulni kezdtem, de a mindennapjaim is átalakultak. Elképesztően színes év volt, és ahogy visszagondolok a hónapokra és próbálom összeszedni 2018 legfontosabb pillanatait, úgy érzem, mintha két év sűrűsödött volna bele 365 napba.

Az év küzdelme

Kezdjük azzal a februári nehéz dióval, ami véget vetett az évről évre vegetálásnak: Megszakítottam a kapcsolatot a szüleimmel. Végleg. Hosszú harc vezetett ideáig meddő vitákkal, összeomlásokkal és néhány hűséges baráttal, akik akkor is mellettem maradtak, mikor újra és újra ledaráltam ugyanazt a panaszáradatot, majd az utolsó időszakokban teljesen szétzuhantam jellemileg is a nyomás alatt. Aztán ugyanezek a barátok, illetve a párom – akit szerintem bátran mondhatok életem párjának, amennyi mindenen keresztülmentünk már együtt – felkaroltak, támogattak, bátorítottak és segítettek lezárni az utolsó kiskaput is, hogy a no contact tényleg no contact legyen.

Ez egy nehéz döntés, amiért az embert elítélik jó páran, és még többen támogatják. Mikor készítettem erről egy videót a privát profilomra, elképesztően sok bátorító szót és egy-két személyes történetet is kaptam azoktól, akik hasonlón mentek keresztül, vagy akár csak közvetve is tudják, milyen egy érzelmileg és mentálisan abúzív családban felnőni. Ez pedig elképesztően sokat jelentett, ahogy az is, hogy volt, aki nem félt konfrontálódni a szüleimmel, mikor azok megpróbáltak a barátaimon keresztül hozzám férkőzni.

Ennek következtében, míg Májusban bipoláris zavar gyanújával kerestem magamnak pszichiátert, most már fél éve annak, hogy tünetmentes vagyok. Ez azért is elképesztő, mert már tíz éves korom előttről vannak intenzív emlékeim arról, hogy kőkeményen fejbe vág a rosszkedv és meg se tudom magyarázni, hogy miért. Ennek vége. Talán visszatér, talán majd valamikor megüt, de már nincs több ciklusonkénti cselekvőképtelenség. Helyette van munka, fejlődés, béke és sok-sok szeretet, amivel a környezetem minden nap megajándékoz. És ez csodálatos!

Az év nehéz döntése

Na, de nem is ez volt a nehéz döntés, hanem az, hogy majdnem 10 év elteltével úgy döntöttem, hátat fordítok a zenei tanulmányaimnak. Ez egy olyan harc volt az életemben, amit elbuktam, lehet, nem is akartam igazán, és itt volt az ideje, hogy beismerjem magamnak: el sem tudom képzelni, hogy akár heti több estét is a színpadon töltsek. Talán ha sikerült volna elindulni afelé, hogy soundtrackeket játsszak fel egy zenekarral valahol Nyugaton, másképp alakulnak a dolgok. De ez a karrier, amit egyértelműen nem nekem szántak csak az energiámat emésztette fel az olyan tevékenységektől, amiket képes vagyok komolyan, odaadással és szenvedéllyel végezni: az írástól.

Szóval újra elhatároztam, hogy a Synust magasra akarom futtatni, de ezúttal komolyan is gondoltam.

Az év átalakulása

Valamikor a nyár folyamán volt egy Limbo stream, aminek az első harmadában egy óriási pók volt a visszatérő ellenfél. Na, hát én gyűlölöm a pókokat. Ennek a ciklusnak a lezáró részeként annak a dögnek a megmaradt potrohát neki kellett görgetni néhány földből kiálló tüskének, hogy sérülésmentesen át lehessen jutni azon a szakaszon.

Nyafogás, szenvedés, majd riasztottam barátomat, hogy legyen szíves odaülni és görgesse el. :’D

Peti olyannyira Peti volt abban a fél percben, amíg lement ez a kínszenvedés, hogy azóta is csomószor visszanéztem azt a klipet. El is döntöttem, hogy vele szeretném továbbvinni a Twitch csatornát, mert jól működünk, meg mert ő sokkal viccesebb – és sokszor ügyesebb –, mint én, és amúgy is imádom őt. Augusztusban át is neveztük a csatornát nbnggamingre (Nerd Boy Nerd Girl Gaming), és azóta is együtt boldogítjuk a nézőket – és egymást.

Az év élménye(i)

Ichy elhívott a Primanima pénteki előadássorozatára. Megnéztünk pár vizsgamunkát és (le)pontoztuk őket, majd az Isle of Dogs megtekintése után – miután belebotlottunk egy hihetetlenül barátságos és pihepuha cicába – meghallgattuk a Dzsinnkaladzsi mongol folklóregyüttes előadását. Valami varázslatos volt! Fantasztikus összhang, egy hamis hangot nem lehetett hallani, a dalok pedig egytől egyig gyönyörűen szóltak. Szerintem még soha nem mozdultam ki spannal éjszakába nyúlóan ilyen aktívan, ennyi utazással, szóval már emiatt is óriási élmény volt ez a nap.

Aztán Kaéval kétszer is moziztunk. Először a Hereditary-ra ültünk be, amitől kissé szorongtam, mert még sosem láttam igazi, vérbeli horrort, így nem ismertem a saját határaimat, de aztán elég hamar elmerültem a forgatókönyv, a zene és az operatőri munka tanulmányozásában. Elképesztő munka, fantasztikus színészi játékok és igen, frusztrált, de nem traumatizált. Egyedül azt a szálat nem sikerült kibontani, amire maga a horror épült, de egy írónak a „hogyan ne” is ugyanolyan hasznos lecke, mint a „hogyan lehet jól csinálni”. 😀

Na, de akkor, ha már „hogyan ne”, akkor érdemes megemlíteni a második mozis szeánszot, amiben a Napszálltára ültünk be. Szirmainak igaza volt és még finoman is bánt a filmmel. Pont.

Meg persze voltak kávézások, vásárolgatások, hülyéskedések, rengeteg beszélgetés, szóval szabályosan túl lettem adagolva pozitív energiákkal.

Ichy, a Thomley-ügyi ombudsman vezetője

Az év meglepetése

Október környékén nagyon rápörögtem az Avatarra – és azóta is imádom – és hát mivel svédek, reménykedtem, hogy esetleg elnéznek Magyarországra, vagy legalább a környékre. Megnéztem a dátumokat, és szomorúan konstatáltam, hogy mint a legtöbb zenekar, szépen körbelövik kis országunkat.

Aztán Ichy másnap a következőt küldte…

Meg is van a jegy, Februárban nagyon elégedett mosollyal fogok állni egy helyben, mert kábé ennyi az össz’ képességem koncerteken. De nem baj! Király lesz!

Az év csalódása

A YouTube feldobott egy videót a japán Square Enixtől, hogy a Nier és a Nier:Automata zenéinek készült egy nagyzenekarra hangszerelt változata, ami egy hónap múlva meg fog jelenni. Barátommal teljes hype-ban hallgattunk bele a demóanyagokba, szólt az Emil és hát láttuk a dallistán, hogy lesz Shadowlord. Teljesen kész voltam.

Hol is kezdjem… Szóval úgy érzem, itt költségvetési problémák voltak, amit a Game Soundtrack of the Yearrel szemben nagyon nem volt szép elkövetni, de hát kellett a Final Fantasy OST Orchestrára a büdzsé, gondolom. Így egy olyan kórus került be, akik alkalmatlanok lehettek a nehezebb részek tiszta előadására, mert minden olyan dallamot, amit én az ő kezükbe adtam volna, megkaptak a REZESEK akik NEM VOLTAK BEHANGOLVA A FELVÉTEL ALATT. Nem, ez nem az a kategória, mikor én, az ex-zenész vagyok vájt fülű, ezt bárki meghallaná.

Ez pedig azt jelentette, hogy a Shadowlord teljes egésze rezesekkel lett eljátszatva. Nekem ez az album elbaszta a napomat. Nem túlzok.

De volt még Dark Souls-vibe-bal induló, majd Derrick főtémába áthajló A Beautiful Song (ezt hogy a rákba hozták össze) és dinamikailag elcseszett The Tower is. No, meg a bonus trackeken már lehetett érezni, hogy ez bizony Midi. És még az amúgy gyönyörű City Ruinst is tarkón vágta a lezárásba írt rezes állás.

Szóval kösz, bárki is volt. You had one fucking job. És ezért az albumért elkértek száz dolcsit díszdobozos kiadásban.

Az év győzelme

A munkakeresés mindig vicces és stresszes szakasza az ember életének. Egy szál érettségivel nem sok jóban reménykedhet az ember lánya, de bíztam a fél éves multicéges tapasztalatomban, hogy majd talán valakit meghat és legalább esélyt ad egy interjúra. Arra viszont nem számítottam, hogy egy fejvadász fog engem keresni, nem pedig az én kopogtatásomra nyitnak ajtót.

Addigra már túl voltam pár interjún és megfogadtam dolgokat. Mint például, hogy nem beszélek az írásról, mert néhányan azt hiszik, egy év múlva már a magyar Rowlingként azonnal fel is fogok mondani, és hogy az olyan helyekről azonnal fel kell állni, ahol a biztosítás vagy a tőzsde a fő profil. Na, itt viszont a HR-es kifejezetten nyitott volt az én fura kockaságomra, nagyon jó hangulatban telt az első beszélgetés, a megajánlott pénzösszegtől pedig szabályosan padlót fogtam. Délutáni durmolásból ébresztve hívott a cég csapatának a vezetője, angolul, úgy éreztem, jól lebőgtem, de ha már erről írok, ez alatt a listapont alatt, akkor mindenki sejti, mi lett a vége.

Ma is ott dolgozom, és még nem volt nap, hogy szorongva mentem volna be a munkahelyemre. Kifejezetten szeretem, a kezdeti nehézségek után pedig a work-life balance-t is egész jól be lehetett kalibrálni. És még a beilleszkedéssel sincsenek problémáim. Óriási!

Az év újdonsága

Ez a blog, ez nem kérdés. Nem hittem volna, hogy képes leszek bármi cikket írni a Synuson kívül, szóval a teljesítményem egy óriási pozitív csalódás volt számomra. Barátom két éve győzködött, hogy kéne nyitni egyet, mindig vonakodtam, és őszintén nem hittem, hogy ennyire szeretni fogom. De nagyon király. Jó látni, hogy naponta akadnak látogatok, sokszor Google-ön keresztül, és én is elkezdtem komolyan venni saját magamat gyakorló íróként.

Az MVP a háznál

Egyértelműen Ronin/VirtualShadow! 😀 Nem hittem volna, hogy átrágnád magadat a Jenny-s részeken csak azért, mert kíváncsi voltam, mi olyan zavaró benne. Már megköszöntem az aktivitást és mindent, amit ebben az évben adott, de most itt, még egyszer szeretném, mert nagyon sokszor bizony az ő kommentjei lendítettek tovább, hogy márpedig írni kell!

Az év fejlődése

Most mondanám, hogy a mondataim, mert amióta tesztolvasok, elképesztően sokat javult a fogalmazókám, de… De… Most vessünk egy pillantást erre a wannabe-edgelordra Áprilisból és a borítóra, amit pár hete készítettem! Nem hittem volna, hogy valaha ideáig jutok. Az áprilisin is meglepődtem!

Az év cikke

Statisztikák alapján az Apuci árnyéka nem létezik a legnépszerűbb a mai napig, az én személyes kedvencem mégiscsak A Magabiztos Író 2. – Ez Bullshit! volt. Nagyon büszke vagyok magamra, hogy egy ilyen érzékeny témát sikerült átfogóan és viszonylag higgadtan végigvezetnem (minden teatralitás szándékosan lett benne hagyva), és nagyon szórakoztató volt csiszolgatni, meg megtalálni hozzá a képeket, gifeket. Bevallom, nagyobb visszhangot vártam rá, de már az is boldoggá tesz, hogy a mai napig kattintgatnak rá.

Az év jelenete

Csak, hogy szépen lassan áttérjünk az írásra is! Próbálom felidézni, melyik volt az a jelenet, amit a legjobban szeretek ebből az évből. Avagy Riley nagyon határozottan meggyőzött, hogy ezt a fejezetet egy randival kell lezárni.

Nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan nem vesz rólam tudomást, vagy ennyire bele volt merülve a munkába. Finoman megköszörültem a torkomat, majd helyet csináltam a tányérnak és a csészének a babák között.

– Nem akarlak zavarni – szóltam. – Csak lehoztam pár finomságot.

– Nem vagyok éhes.

– Reggelit sem ettél, és négy óta talpon vagyunk. – Ingerülten felsóhajtott, és az ölébe csapta a palettát. Azt reméltem, ez a néhány órányi pingálás azért kellőképpen elvonja a figyelmét a problémáktól.

– Jól van. Hozd ide a kávét, kérlek!

– Egyél is mellé valamit! – erősködtem, és felé nyújtottam a tálat. Már azt hittem, dühösen felcsattan, de ahogy a szemembe nézett, arca megenyhült, és bosszúsan elnevette magát. Ami azt illeti, a bennem tomboló rémület is elillant.

– Madárétkű Kisasszony azt mondja, egyek. – Leemelt egy sütit magának, és enyhén fintorogva megforgatta. – Ez még nem romlott meg?

– Akkor ezért volt fura az íze.

– És üres a hűtő… Ó, Deus meus! – Ez a deus meus annyira ártatlannak hangzott a szájából, hogy akaratlanul is elvigyorodtam. Baljába temette fél arcát, és elmerengve rám nézett, mintha valami nagyon merész ötlete támadt volna. – Gondolom, holnap útra kelünk – Bólintottam. –, és kérdéses, hogy visszatérünk-e.

– Én azért szeretnék.

– Én is, de mi van, ha nem? Úgy jutok pokolra, hogy még tisztességes utolsó vacsorám sem volt… – A festményére sandított. – És nem fejeztem be a Medusámat.

– Elég szomorú lenne.

– Igen, főleg a Medusa miatt fájna a szívem.

Tipikus.

– Akkor ez eldőlt – jelentette ki, majd felegyenesedve kirúgta maga alól a sámlit. – Elmegyünk vacsorázni. Öltözz át!

– Átöltözni? A parti gyrosos nem jó?

Riley szemét forgatva elém lépett, és megrázta a fejét.

– Tegyük fel, hogy holnap reggel kivégeznek. Ilyenkor utolsó vacsora gyanánt azt kérhetsz, amit csak akarsz, ami mellesleg ott Morganában nekem elmaradt. – Volt némi él a hangjában, ahogy megemlítette ezt az apró, kellemetlen tényt. – Te komolyan kebabot kérnél?

– Gyrost.

– Ugyanaz – zárta le a témát.

Szemmel láthatóan hajthatatlan volt. És, ami azt illeti, kifejezetten szórakoztatott, ahogy mindenféle mögöttes szándék mögé bújva kisakkozza, hogy elvihessen vacsorázni. Majd pont ő, akinek már élnie sem szabadna, válogatni fog az utcai és éttermi koszt között.

– Ez után a romlott sütemény után igazán kiengesztelhetnél annyival, hogy szépen átöltözöl, és megengeded, hogy elvigyelek vacsorázni.

– Van itt egyáltalán étterem?

– Milyen közösség az, ahol nincs? – kérdezett vissza felháborodva. – Semmi frakk, csak valami kis csinos ruha… Ne mondd, hogy semmi ilyet nem vettél!

– Tulajdonképpen akad…

– Szerintem mindkettőnkre ráfér egy kis…

– Átlagpolgárkodás? – Mindig megrándult az arca, ha valami rögtönzött szóval álltam elő. Igazán megszokhatta volna már az alatt az egy hét alatt.

– Az. „Átlagpolgárkodás.”

Az év belső monológja

Nagyon szeretek belső monológokat írni, és már nagyon itt volt az ideje, hogy egy olyan igazi, vérbeli, Zoe-féle agonizálást papírra vessek. Igaz, ez félig belső monológ, félig leírás, de miközben dolgoztam rajta, szinte egyszerre kapott el a pánikállapot szegény, magára maradt Zoéval.

Némaság telepedett le körém. Nem ropogtak tovább a fegyverek, és a tűz sem terjedt át a még háborítatlan területekre. Ez a csend lehetett volna a győzelmünk csendje is, az elvégzett munkát követő, keserű békesség, mégis nyugtalanítóbb volt mindennél. Nem csak az anyagi világ hallgatott. Nem éreztem életre utaló jeleket a falak között, sem pedig a tömbökön túl.

Bíztam abban, hogy a vegyszerek, vagy az utcákon futó rúna bolondított meg. Próbáltam csitítani hevesen dobogó szívemet, és tovább haladtam a tiszta égbolt felé. A kezemet vizsgáltam, elhúztam az arcom előtt, elmosódott kontúrját figyeltem, de még ha valami szokatlanra is lettem figyelmes a látásomban, vagy a mozgásomban, ugyanúgy utalhatott a fáradtságra, mint egy tudatmódosult állapotra. Vagy csak én nem tudtam már megítélni, hogy ez normális-e.

Ha többször hagyatkoznék az érzékszerveimre, most nem lennék ekkora bajban.

Ilyen helyzetben megfizethetetlen luxus a kétségbeesés, de mindenáron igyekezett utat törni magának a gondolataim között. Mi van, ha az a kettő nem tömegharcos volt? Mi van, ha már akkor se működött ez a hatodik érzékem? Vagy mi van, ha a figyelmeztető jelzés leadása alatt megöltek, és minden, ami utána történt, csupán a túlvilág előjátéka?

Éreztem magamon a túlgondolkodás jeleit; a szorongtam, és még a legnagyobb képtelenségben is megláttam az összefüggéseket. A logika csődöt mondott, csak a legszörnyűbb eshetőségek tűntek hihetőnek akkor is, ha a legtöbb teljesen ütötte egymást.

Ebből nincs kiút. A füstnek sincs vége.

Szürke és zajos minden.

Rádöbbentem, mit jelent az egyetlen élő emberként kószálni egy előbb még ép lelkektől zajos vidéken, és a rémület áramütésként hatott az egész testemre. Izmaimba görcs állt, a véremben áramló adrenalin pedig méregként telepedett a szívemre és az agyamra.

Nem, nem pánikolhatok rá!

– Lélegezz Zoe, semmi baj… – rebegtem magamnak. – Meg kell találni a testüket. Az is több ennél a bizonytalanságnál.

Igen, több értelme lett volna megbizonyosodni arról, hogy én vagyok az egyetlen túlélő, de ki akarná a számára legfontosabbat élettelenül tartani a karjaiban? Nem, nem gyötrődhettem ilyen rémképeken alaptalanul. Le kellett ülnöm, várni, hátha eláll a remegés és kitisztul a fejem. Aztán kitalálok valamit. Ez egy nagy labor. Talán érhet valami csoda, ha megtalálom őket, és még marad időm. Riley úgyis azt mondta, a halottak lelkei pár órát még bolyonganak az utolsó helyükön. És itt van ez a pecsét is, hátha használható ilyenekre. Vagy eladom a lelkemet Antheának, az se érdekel! Röhögve belemenne az ajánlatba, ehhez semmi kétség nem fért.

És még mindig fennállt annak az eshetősége, hogy belélegeztem valami hallucinogén szert. Reméltem, csak erről van szó. Mindent megadtam volna érte, hogy ez álljon a világ csendje mögött.

Az év leírása

Avist egy álmom hatására formáltam át hegyvidéki rejtekből egy csendes-óceáni szigetvilág kincsévé. Olyan tiszta volt az ég, hogy a tejút lilás ködben rajzolódott ki a fejem fölött (tudom, hogy nem realisztikus, de ahwww ♥), meleg levegőt hozott az áramlat és a mólót foszforeszkáló orchideák világították meg. Nem mindennapi látvány. Erre gondoltam az alábbi jelenetsor felvezetésekor, ami aztán olyan idillire sikeredett, hogy nagyon fájdalmas volt rémálomba torzítani az eseményeket.

Meleg szellő simogatta bőrömet, és lábamat meg-megérintették az óceán hullámai. Fejem fölött tiszta fényárban úszott a Tejút, haloványan megvilágítva a sötétbe rejtőzködő tájat. Lilás ködbe burkolódzó sávja akár egy kozmikus szivárvány, összeért a vizekkel, és csillagjai szikrává olvadva vegyültek el a felszínen.

Szerettem ilyenkor kint sétálni. A ragyogó égbolt előcsalogatta azokat az érzéseket és gondolatokat, amiket a Nap frusztráló sugarai elüldöznek elmémből.

Lefeküdtem a homokba, hogy szememet beterítse ez a földöntúli látvány. Mindig, mikor elmerültem az űr csodálatos világában, lelkemet kellemes könnyedség járta át. Olyasmi lehet, mintha megszűnne a gravitáció, és csak lebegnék a térben. Szerettem volna magammal vinni ezt a békességet, hogy örökké tartson.

Az év eseménye

Rengeteg minden történt a Synusban. Először is óriási súly került le a vállamról, mikor végre összeengedtem ezt a két szerencsétlen galambot, végre kiderült Jen háttere, utaztunk, a képbe került Anthea, akire nagyon sokat vártam, de mégis az igazi diadal itt Marion érkezése volt. Marion az a szereplő, aki a Synus 8 éve alatt egyszer sem jelent meg, maximum a hangját lehetett hallani. Szóval nagyon izgultam, hogy milyen lesz az első pillanat vele, mit fog mondani, mit fog reagálni rá Zoe, és azt kell mondjam, elégedett vagyok az eredménnyel. Nem is beszélve arról, hogy ő volt a kulcs ahhoz a bizonyos ajtóhoz, ami mögött a plot mélységei rejtőznek. Szóval kapaszkodjatok, mert a következő év elképesztően rázós lesz!

Jen: Sikerült életre keltenem ezt a pola-izét. Hozd Smiley-t!

Szeretném megköszönni minden kedves olvasómnak, hogy itt volt velem! Köszönöm az őszinte és bátorító szavakat. Köszönöm a kis családomnak – a páromnak és a barátaimnak – hogy ilyen csodálatossá tették ezt az évemet. Nélkülük ennyi változást biztosan nem lettem volna képes végigvinni, nem tudtam volna a sodrásban maradni, de nekik köszönhetően elképesztően könnyen ment minden! És persze köszönöm Riley-nak, hogy még mindig itt lehetek ezen a földön, és nem törölt még ki a tér-idő-kontinuumból csak azért, mert ő a legterheltebb karakter, és épp a waifujára küldtem Mariont.

Nektek pedig Sikerekben és Jó Élményekben gazdag, Boldog Új Évet Kívánok és sosem tudom, ilyenkor mit kell nagybetűvel írni, de így jó lesz. 2019 egy elég menő számnak tűnni, meglátjuk, mit hoz számunkra! 🙂