Az internet megjelenésével az írók egy sokkal nyíltabb platformon keresztül kerülhetnek közelebb a potenciális olvasóközönséggel, ami alapjaiban véve egy tök jó dolog! Csak épp nem elég, hogy a művészeket körüllengő, évtizedek óta tartó félreértéseket sem simította el ez a “nyílt first draft publikálós” korszak, további ellentéteket mélyített el író és olvasó között. Ennek egyik oka az a sokkal közvetlenebb hype-kultúra, ami kialakult egyes írók, történetek körül, a másik pedig az internet ambivalens érzéseket keltő jelensége, a szabad és anonim véleménynyilvánítás lehetősége. Előbbinek köszönhetően az olvasók sokkal inkább magukénak érzik az író által nyújtott élményt, és ennek amennyi előnye van, annyi hátránya is, és ez a bizonyos hátrány a másik tényező formájában csúcsosodik ki. Magyarán szólva: az internet népe abban a tévhitben él, hogy amihez hozzáfér, abba bele is szólhat. De ez nem csak az írásra terjed ki, hanem minden másra is, mert hát no, ilyenek vagyunk mi emberek.

Lényeg, hogy az írók még sosem voltak közel ennyire az olvasókhoz, és ez bármennyire is idillin hangzik, megvannak a maga hátulütői. A problémás réteg egy igaz, elenyésző, de hangos, és jóformán nagyon fiatal közegből tevődik össze, és sajnos nagyban befolyásolja az írói kör egy jelentős, szintén fiatal és törékeny rétegének gondolkodásmódját.

De, pont ez a közelség teszi lehetővé azt, hogy megpróbáljuk rendezni az ellentéteket! Tehát, ebben a bejegyzésben most a leggyakoribb eseteket fogom kilistázni, ahol lehet, személyes tapasztalatokat, példákat osztok meg, aztán a szokásos szubjektív módon érvelek az adott állítások… Eh, hát jóformán ellenük. Kezdődjék a bullshit-vadászat!

1. “Ez neked olyan, mint egy hobbi, nem?”

Őőőő… Nem.

Egyáltalán nem. Persze, mikor az ember tizennégyévesen elkezdi, és nagyvonalúan egymás után veti a butábbnál butább tőmondatokat, akkor igen, úgy áll hozzá, mint egy hobbihoz. Csak épp kőkemény szellemi munkát végez már akkor is, mégha nem is minőségit. Aztán aki nem akad fenn a szitán az első pár évben, az elkezdi komolyan venni, talán még némi hivatástudat is kialakul benne, aztán rájön, hogy amit most csinál, az egy rakás szar. És akkor a kedves írópalánta jó eséllyel kilép a komfortzónájából, hogy aztán soha többet nem térjen vissza oda. De kajak, ebbe belegondolt már bárki szerző? Amint átvillan az agyunkon a felismerés, hogy az alaposan átgondolt történetalkotáshoz milyen feltételeknek kell eleget tenni, az egész folyamat egy 0-24-ben zajló, szellemi munkává válik. Mert, még ha nem is írunk, fejben forgatjuk a plotot, a párbeszédeket, a világot, a konfliktust, és ez nem mellesleg van, hogy érzelmileg totálisan hazavág minket… Vagy csak én járok így mostanában, hogy a plotomat ölelgetve szipogok? O.o

Mindegy. Vissza az elveszített komfortzónához. Az író jó esetben soha nem fog kétszer egyforma koncepción dolgozni, és mindig hiányos lesz az eszköztára, legalább lexikális szinten. Ezen felül muszáj egyszerre több perspektívában gondolkodnunk, kiválasztani a lehetőségek közül a legjobbat, nehéz és merész döntéseket hozunk meg, és sokszor akár egyetlen véletlenszerűen beékelt mondat, leírás, vagy gondolat boríthatja az eddigi terveinket. De nincs mese, az az odaimprovizált, mindent megváltoztató sor lesz a helyes út, szóval kezdhetjük elölről: kutatómunka, lélektan, plot újraépítése, karakterek átvariálása, néha még a történet magjáig is le kell menni, ha az előtt nem voltunk elég óvatosak.

És habár én ezt személy szerint imádom, sőt, ez a legjobb része az írásnak, maga a folyamat kurvára stresszes. Nem is beszélve arról, mikor az ember eltéved a cselekményben, és egyszerűen semmi sem jó, lehet, hogy húsz oldalnyi anyagot vissza kell bontani, hogy megtaláljuk a hibát a gépezetben. Persze, ez is csak akkor következik, ha az ember átrágta magát az elakadás okozta, kötelező érzelmi válságon.

Mert hát az ember mégiscsak a legjobbat akarja a történetének, szóval azzal fekszik, azzal kell, annak megfelelően hallgat zenét, benne él az adott világban, és idővel kialakul benne egy felelősségérzet, egy felfokozott hivatástudat, amit nem is lehet egy lapon említeni azzal a naiv lelkesedéssel, mikor valaki épp hobbit űz! Egyszerűen nem! Attól, hogy írni mókás, meg szenvedéllyel tudjuk űzni a szakmát, néha teljes szívünkből és elménkből, indokoltan pokolba kívánjuk az egészet.

1.5. “Én is mindjárt írok egyet!”, illetve “Jajj, ha nekem lenne időm ilyenekre…”

Mert ugye tök evidens, hogy a házsártos szomszéd néni is meg tudná írni a Zabhegyezőt, talán jobban is, mint az a naplopó Salinger, csak neki fontosabb dolga is van ennél. Nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egy klaviatúra/ füzet/ írógép előtt “ábrándozzon”. Szép, körmönfont, freudi körülírása ez az ingyenélőnek, és minden művész megkapta már életében legalább egyszer, ágazattól függetlenül.

Tök jó, hogy az egyszerű laikusok ezek szerint örömüket lelik abban a kultúrában, aminek bővítéséhez mi is hozzájárulunk, csak épp elfelejtik, hogy az, ami nekik sokszor egy hétvégi élmény, az nekünk sokszor több éves munka…

Na jó, azért nem akarok nyafinak tűnni, mert amúgy az életemet nem tudnám elképzelni írás nélkül, és még idegösszeroppannások is utólag olyan bohókásan rajtanevetős élményként maradnak meg bennem. Kivéve, mikor romantikus jelenetet kell írnom. [PTSD intensifies]

Mert, amíg a szomszéd néni elmegy virágokat ültetni, dolgozni, piláteszezni, gyerekezni, kötögetni, franc se tudja, addig mi írunk, és úszik a lakás, az élettárs elhanyagolva érzi magát, a kávéfőző kihasználva, a spanok meg lefárasztva, mert Lexi nem tud normális dolgokról beszélni. Mert mi erre áldozzuk az időnket. Aztán, aki meg már hivatásszerűen tudja űzni, az tök szerencsés. Előfordul, hogy a szomszéd néni nem érezte magát elég motiváltnak ahhoz, hogy vállalja a művészeti pálya rizikóit, de ennek még nem szabadna ekkora ellentéteket szülnie. Meg na, nem mindenkinek jut hely a szakmában.

2. Az író felelősséggel tartozik az olvasóinak (NEM.)

Röviden: olyan nincs, hogy az író elárulja az olvasóit. Megvezethet a plottal, meghozhat egy népszerűtlen döntést, vagy indoklás nélkül visszavonulhat, de árulást nem követ el. A felfokozott hype-kultúra és az író-olvasó távolság csökkenése miatt hiszik sokan azt, hogy az írók tartoznak az olvasóknak, holott ez nem így van. Félreértés ne essék, nagyon, nagyon boldoggá tesz minket, ha ilyen szenvedélyesen viszonyulnak mások a munkánkhoz, szerintem szebb álmunk nem is lehetne a kollegákkal, de az írás művészete nem szolgáltatás.

Amúgy észrevételeim alapján az írói felelősség mítosza főleg amatőr közegekben jelenik meg (ott is leggyakrabban a fanfic-körökben), és nagyon szeretik hangoztatni a kedves olvasók, néha terjedelmes, inzultáló üzenetekben és kommentekben, és nagyon hálás vagyok, hogy engem sosem találtak be ilyenek, mert erre piszkosul harapok… Olyan kezet ökölbe szorítós-tajtékozva anyázós szinten.

Egy egészséges mentalitású, őszinte hivatástudattal rendelkező író – legyen szó amatőrről, vagy kiadottról – szerintem azért alkot, mert van a fejében egy, vagy több ötlet, amit valóra akar váltani. Mert írni akar egy történetet, amit ő is szívesen olvasna, és igen, lehet azzal jönni, hogy “akkor tartsa a fiókban”, csak hát mondjuk ki, művészek vagyunk, és a művészek ilyen furán tekintenek a munkájukra: belőlük szól, az adott művészeti ág iránti szeretetből csinálják, sajátjutnak tekintik, és mégis ott van bennük a késztetés, hogy megmutassák a világnak. Nem mindenkinek, de elnézve a Bandcampet és az iTunest, a Wattpadot és a Goodreadset, vagy a DeviantArtot és az Artstationt, bizony vagyunk páran, akik így gondolkodnak. Mi így szólunk a világhoz, a környezetünkhöz.

És természetesen nagyon örülünk, ha néhányan megértik, amiről írunk, és őszintén boldogok vagyunk, mikor lelkesedést látunk valakinek az arcán, vagy a kommentekben a sorok között. De ez nem azt jelenti, hogy szolgáltatást nyújtunk. Főleg nem ingyen, szabadidőnkben egy blogot/ Wattpadot/ EgyébÍróiPlatformot vezetve. Mert bármennyire is tetszik az, amit csinálunk, bármennyire is egésznek, lehengerlőnek, kiadóba valónak érzed, egy first draftot töltünk fel, aminek elsősorban nekünk kell szólnia. Ez egy kísérleti verzió, egy prototípus, aminek a részletei persze ugyanúgy nagy gonddal készülnek, de megvan rá az esély, hogy be fog fuccsolni, meg kell változtatni, vagy pihentetni kell, akár évekig. Lehet, hogy nem tudjuk folytatni egy ideig, de az is lehet, hogy soha többet nem nyúlunk hozzá, mert túlnőttünk rajta. Vagy éppen alkalmazkodva a változókhoz újra kezdjük, teljesen elölről – és én ezzel például rengeteg érdeklődő bizalmát elveszítettem.

Szóval ezért betámadni a szerzőt, mert “elmarad a folytatással” egy elég otromba dolog. És akkor ott van a másik oldal, az író, aki hiszi és vallja, hogy felelősséggel tartozik az olvasóinak, ezért elkezdi hajszolni magát, eleget tesz a kívánságainak, és feltámasztja a halottat, idő előtt összehozza a szerelmes párt, majd egyszercsak rádöbben, hogy ez már nem az a történet, amit ő szívesen olvasna, és kiég. Rohadtul nem éri meg. Persze megértem a félbeszakadt, izgalmas történet okozta csalódottságot, de lássuk be: aki ilyen oldalakon olvas, az vállalja annak a rizikóját, hogy az új kedvenc regénye egy beteljesületlen szerelem élményét fogja hagyni benne, és nem azért, mert erről írnak benne. És ez a fanficekre is vonatkozik, hiába a rajongói igények kielégítéséről szól részben a műfaj.

Ugyanez vonatkozik az esetleges plot twistekre, karaktertörténetekre, meg úgy az írói döntések nagyjára. Amíg az adott elem jól illeszkedik a történetbe, nem öncélú, és még véletlenül sincs összecsapva, az író nem tartozik elszámolnivalóval senki felé (ezért is nem tartom szimpatikusnak Rowling évfordulós, bocsánatkérős tweetjeit). Bármennyire is bánt az a befejezés, vagy annak a karakternek a halála, bármennyire is nem lehet egyetérteni egyes elemekkel, ha belepasszol a plotba, nincs apelláta.

3. “Ha van lehetőséged reprezentálni, akkor egyben kötelességed is”

Erre muszáj külön kitérnem, mert hűha, most nagyon ebben a korszakban élünk!

A nyár folyamán valahogy belebonyolódtam egy hosszabb vitába valakivel, aki szerint az írónak – ha van rá lehetősége –, kötelessége polkorrekt reprezentációkat alkalmazni. Ha nem teszi, akkor hiteltelen/ fajgyűlölő/ homofób/ soviniszta/ femináci/ állatkínzó/ vérvegán/ amitetszik. És persze az internet népének egy statisztikai szempontból elenyésző, ám elképesztően hangos és sokszor erőszakos rétege is ezt szajkózza, így mára eljutottunk oda, hogy már csak PR szempontból is előnyös döntés az éppen aktuális trendeknek megfelelő reprezentációt beleékelni a plotba. Mert igen, mondjuk ki, ez a trendeknek szól, nem annak, hogy most éppen melyik társadalmi problémára lenne értelmes és logikus érzékenyítő megoldásokat találni.

(Egy kis érdekesség a téma kapcsán: Húsz évvel ezelőtt, mikor a Sailor Moon nyugatra érkezett, az amcsik készítettek belőle másfél rövid éltű, polkorrekt rip-offot. Azért másfél, mert az első verzióból csak a pilot-epizód készült el, ami olyannyira elveszett az archívumban, hogy csak pár pixeles concept artot sikerül jóformán találni róla. A másik egy rövid éltű, félig élőszereplős sorozat volt Team Angel néven, négy lány szerepeltetésével, és természetesen itt is a drága Senshiket átdizájnolták, hogy az megfeleljen a Nyugat aktuális értékrendjének. Akit érdekel a cikk, és beszéli az angolt, itt ránézhet.)

Félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok ellene annak, hogy mindenki megtalálja azt a történetet, azokat a karaktereket, akikkel személyesen lehet azonosulni. De ennek őszintén kell történnie. Nem lehet minden karakterkonfliktusra ráhúzni valami aktuálpolitikai vonatkozást, és végképp nem lehet elvárni a szerzőkzől/ fejlesztőktől/ forgatókönyvíróktól, hogy holmi aktuáltrend kedvéért határozott álláspontot foglaljanak egyes történetelemek mögött, gondolok itt például Elzára a Frozenből, vagy az X-Menekre. És ugyanígy nem lesz őszinte gesztus az sem, ha egyes karaktereket beletuszkolnak olyan szerepekbe, amiket eredetileg nem szántak volna nekik.

Kirekesztett, problémás családból szabadult kamaszként tökéletesen azonosultam az X-Men Rogue-jával anélkül, hogy valaha is lenyomták volna a készítők bárki torkán, hogy a képességével bármi konkrét aktuálpolitikai/ lélektani jelenséget kívánnának szimbolizálni. Sőt, az ő karaktere csak érintőlegesen passzolt a helyzetemhez, mégis nagyobb hatást gyakorolt rám, mint bármelyik másik hős, akivel jobbára ugyanazon a sorson osztozkodtunk. Ezen felül sosem tudtam értékelni a tipikus bölcsész/ nerd/ művészlélek reprezentációkat, mert valahogy egyik sem passzolt hozzám. Mégpedig azért, mert a legtöbb reprezentatív értékkel bíró, népszerű, mélységeiben viszont kidolgozatlan, toposzokra épült karakter nem “természetes úton született meg”. Nem azért lett ilyen, mert belepasszol a plotba, vagy mert az író/ alkotógárda körbejárta, megértette a témát, és emiatt érdekesnek találta annyira, hogy megjelenítse a történetben, hanem azért, hogy legyen. A lusta, üzletközpontú történet- és karakteralkotást semmilyen mértékben nem tudom támogatni. Az pedig, hogy ez manapság sokak szerint elvárt standardnek minősül, aminek sokszor fejvesztés terhe mellett meg kell felelni, az a művészet halála. Jelenlegi álláspont szerint a reprezentációkkal, polkorrekt toposzokkal teletűzdelt történetek, filmek, lore-ok sokkal nagyobb előnyt élveznek a szívvel-lélekkel megírt, átgondolt alkotásokkal szemben. És ez nem csak a művészekre veszélyes, hanem szerény véleményem szerint társadalomra is.

Mindenkinek jobbat tenne – faji és nemi hovatartozástól, illetve társadalmi és családi helyzettől függetlenül –, ha a mainstream szórakoztatóipar (és ide most egyaránt vehetjük a könyveket, filmeket, sorozatokat, játékokat) ahelyett, hogy sablonokból összeollózná a legtipikusabb eseteket, olyan különleges karaktertörténeteket, konfliktusokat teremtene meg, amiben mindenki saját fantáziája szerint felfedezheti a párhuzamot a saját keresztjével. Plusz, sokkal jobban kiszolgálná azt a célt, ami miatt állítólag a reprezentációk léteznek: a társadalmi súrlódásokat az szüli, hogy nem tudjuk beleképzelni magunkat más helyzetébe, és nem sikerül közös nyelvet találni, amin keresztül megérthetnénk és elfogadhatnánk egymást. Azzal, hogy mindenkit megpróbálunk hazai pályán megnyerni, ezt a kommunikációs szakadékot erősítjük. Ahelyett, hogy az agy felfedezhetné az összefüggéseket két, egymástól látszólagosan eltérő szituáció között, mindent megpróbálnak lebutítani az egyén saját, komfortzónán belüli életfelfogásához, életkörülményeihez, ami azt eredményezi, hogy aki az adott jelenség célközönségén kívülre esik, jó eséllyel továbbra sem lesz képes befogadni a számára nehezen feldolgozható üzeneteket, a célközönség pedig megtanulja nyalogatni a saját sebeit. De mindannyian tudjuk, hogy a küldetéstudat, az érzékenyítés elve csak egy duma, és valójában minden a bevétel halmozásáról szól. Épp ezért tökre felesleges gyűlöletkampányt indítani az ellen, aki nemet mond ezekre a “lehetőségekre”.

4. “eZ a KaRaKtEr Te VaGy” – Avagy az vagy, amiről írsz (NEM!)

Az író biztos magát írja bele, mert E/1 a történet. Vagy, mert a főszereplőnek van egy-két, hasonló jellemvonása. Esetleg, mert azonos a nemük. Vagy éppenséggel az író a másik karakter, mert hasonló a hajszínük. Tök mindegy, valamelyik karakter biztos az író maga, és én, az olvasó meg fogom találni, melyikük az!!!

Engem már azonosítottak Jenny-vel az Adathalászokban, Zoéval napi szinten, és igen, a Riley-Lexi párhuzamra is akadtak bizarr példák (jujjci).

(És akkor most jöjjön a meglepetés: Anthea karaktere tudatosan self-insertként indult egy másik történetötletben, és az ő univerzumát konkrétan kisebb változtatásokkal beleolvasztottam a Synusba.)

Persze, a fenti képzavarral nem azt akarom állítani, hogy senki sem írja bele magát a történeteibe, vagy hogy nem maradt belőlem egy kis darab némelyik karakteremben (dehogynem, rengeteg!). De biztos vagyok benne, hogy jópár kollega hálás lenne, ha a történet szereplőit önálló személyiségként kezelnék az olvasók, főleg, ha sok munka van bennük. Természetes, hogy a sztorijaink sokszor belőlünk táplálkoznak, de a hasonlóság nem egyenlő az azonossággal //Lex H. Caulfield-Coelho, 2018//.

Enyhe kiábrándultsággal tölti el az embert, mikor az egyetlen feedback, amit kap, az az, hogy “A főkaraktered az te vagy”.

DO YOU EVEN READ, BRO?

Amíg az adott történet nem beismerten önéletrajzi ihletésű, addig az író jó eséllyel külön entitásként fogja kezelni a benne felbukkanó személyiségeket, és megesik, hogy ideológiai szempontból sem osztozkodik egykiőjükkel sem. Ugyanez vonatkozik a karakterek hivatására, elveire, cselekedeteire is. Lehet, hogy a főszereplő egy erőszaktevő, de ez nem garancia arra, hogy az írónak ilyesféle hajlamai, késztetései lennének.

5. “Ha nincs fix terved, akkor nem tudod, mit csinálsz”, avagy “Bezzeg más írók”

Szóval írsz? És hány oldal lesz? Mi az, hogy nem tudod, hogy hány oldal lesz? Megvan már a plot? Mi lesz a vége? Happy end lesz? Mindenki meghal? Ki fog meghalni? Mi az, hogy nem tudod, mi lesz a befejezés? Akkor ők most összejönnek, ugye? Ne jöjjenek össze, az olyan klisé, legyenek inkább testvérek! Beleírsz engem is? Itt az a félmondat, amit a harmadik oldal második bekezdésének utolsó negyedébe írtál, felkeltette az érdeklődésemet, mi lesz a jelentősége? Két fejezetet elolvastam, és nincsenek elvarrva a szálak, te tudod, hogy ez meg az miért van benne, vagy csak improvizálsz? A főhősnőnek miért fehér a haja? Mi az, hogy nem tudod, mit írj, már megvan a vázlatod, nem? Micsoda, miért nem írsz vázlatot? Miért javítasz vissza, csak menned kellene előre és írni, nem? Meg fogod te ezt írni egyáltalán valaha? Lesz második rész? És harmadik? Prequel, novelláskötet, spin-off? Ezt a jelenetet az XY és a Molylepkék ihlette ZS Mari írótól, ugye? Jennifer Lawrence-ről mintáztad a karakteredet? dEhÁt StEpHeN kInG aZt MoNdTa, HoGy… TE MIÉRT NEM CSINÁLOD ÚGY, MINT MÁSOK, AKIK SZERINTEM JOBBAN CSINÁLJÁK, MINT TE, BÁR EGY BETŰT NEM OLVASTAM TŐLED?

Fú, hát hol is kezdjem… Szóval páran gondolom, már felfedeztétek, hogy jóformán Discovery-technikával írok, ami nagy vonalakban azt jelenti, hogy nagyon sok dolgot bízok a véletlenre. Emiatt persze rengeteg kritika ért, főleg abban a korszakban, mikor rohadtul nem akart menni a szekér, és újrakezdtem a sztorit, majd megint újra, és megint és megint, és legalább kéthetente megkaptam ezt és ezt. Ezt követte a “soha nem fogod megírni”, a “túl bizonytalan vagy magadban”, és egyéb nem túl lelkesítő, motivációs beszédnek szánt szörnyecskék, meg persze egy idő után mindenkinek nagyon határozott véleménye volt arról, hogy szerintük hogyan kellene haladnom a történettel. És a helyenként irritáló, de lelkes érdeklődést felváltotta az okoskodás, informáltabb laikusok gyakran elő is vették Stephen King bácsit, aki szépen tartja a két regény/ év tempót, ha pedig szelíden mosolyogva annyit mondtam, hogy a Synus kicsit más módszereket igényel, én voltam a beképzelt amatőr. És persze sokan azt gondolják, hogy az esetleges bizonytalanság az író hozzá nem értésének a tünete, nem annak, hogy az író keresi a lehető legjobb megoldást.

Csak pár példa ennek kapcsán: év elején még nem tudtam, hogy Anthea annyira nem jó kislány, ahogy azt sem tudtam Október közepéig, hogy Riley Gaiában tartózkodik, nem pedig Morganában. Mi több, a plot két évig Riley katalizátoreseménye és Zoe háttere nélkül létezett, Black Seymour pedig nagyon frissen, 2015 táján került a képbe, majd’ 5 évvel a Synus ötletének megszületése után. Az a közös ezekben az elemekben, hogy mindegyiket egy heuréka-szerű élmény szülte, egy improvizált mondat, vagy egy gondolatszikra a zuhany alatt, és az volt a legfélelmetesebb az egészben, hogy bármi is ugrott be, tökéletesen belepasszolt az előzményekbe. Annyira, hogy jóformán semmit nem kellett visszafele igazítanom hozzájuk, vagy ha igen, az is teljesen a plot előnyére vált. Egy vázlat fölött görnyedve nem sikerült volna kitalálnom egyiket sem. Tudom, mert próbáltam, és csak az lett belőle, hogy napokig írtam egy füzetbe azokat a dolgokat, amiket már eleve tudok, és az istennek sem sikerült továbbgondolni ezeket az információkat. Viszont nélkülük nem lenne Synus a Synus. Arról nem is beszélve, hogy tavalyelőtt azt hittem, jó, ha elérem a 200 oldalt, aztán most vagyok a 185.-en, és talán most közeledünk a második harmad végéhez jelen álláspont szerint. És ez így van jól, ezt érzem működőképesnek.

Sajnos, ahogy erre már az egyes pontban utaltam, az írás nem egy x éves terv, amit egy fix útvonalon végigviszünk. Az írás egy felfedezés, ami sokszor meghatározatlan ideig tart. Persze, vannak történetek, amiket egy jól felépített vázra rakva, határidőre meg lehet írni, de nem mindenkire húzható rá ez a munkafolyamat. Léteznek Donna Tarttok és Stephen Kingek, és mindkét típusnak helye van a szakmában. És bizony előfordul, hogy még én, író is csak 50 oldallal később jövök rá, hogy annak a bizonyos mondatnak milyen jelentősége van, de egy first draftban ez sem számít. Amíg a plot stabil, és a szálak a helyükre kerülnek, senkinek sincs beleszólási joga abba, hogy ki hogyan dolgozik a történetén, milyen klisésnek megbélyegzett elemeket tartalmaz, meddig tart elhallgatva bizonyos információkat, vagy mi lesz a szereplőinek a sorsa. A bizonytalanság pedig a módszertelenség hiányából fakad, és egy discovery-s író esetében az elsődleges módszer a “let it be”. És ennek az az egyik sokszor kellemetlen mellékhatása, hogy mindig lesz egy jobb ötletünk, és ezzel kiidegeljük a bizalmi körünket. De no para, mi átlátjuk azt a káoszt, és remekül boldogulunk benne. Másnak pedig más válik be, csak úgy, mint a való életben. Van, aki imád listát vezetni az aznapi teendőiről, más meg a háta közepére nem kívánná, meg feleslegesnek is érzi.

5.5. “Csak ki kell találnod, és megírod, nem?”

Pár hete volt egy nagyon bizarr rémálmom. Egy iskolában voltam, és a fizika tanárnő valamiért piszkosul utált. Meg se próbálta véka alá rejteni, ott gázolt belém, ahol ért, és hát egyszer elkaptam, hogy ugyan, mi a problémája velem? Mint kiderült, ő még első óráján közölte, hogy “két perc elegendő egy történet kitalálásához”, mire én kijavítottam, hogy két perc alatt max a plot néhány fontosabb elemét tudja kitalálni az ember, de egy teljes regényre elegendő alapot nem fog összeszedni ennyi idő alatt, mert a legegyszerűbb elképzelésnek is van egy érési folyamata. És hát, totál felháborodott, hogy én, a kis pisis padkoptató, kiadatlan, amatőr senki okosabb próbálok lenni őfizikatanár mivoltánál. Megjegyzem, az álmom szerint sosem írt semmit. 😀

Sajnos a valóságban nem két percnyi gondolat az egész történetalkotás, ami után az ember már csak gondfeledten veti a sorokat, mintha csak az esti naplóbejegyzését körmölné (mondjuk, én afelett is kurva sokat ültem, és értelmét se láttam, így két bejegyzés után feladtam :’D ).

Kitalálni az alapokat egyszerű. Jó történetet formálni belőle, befoltozni minden plotlyukat, kiküszöbölni a logikai buktatókat, megtalálni a hangot minden karakterhez, megteremteni a világot, és precíz alapossággal végigvinni a sztorit már édes kihívás.

6. “Klisét írsz, szégyelld magad!”

Alapfelállás: Hőseink egy alternatív valóságban küzdenek a központban levő társadalmat elnyomó, vagy veszélyeztető, gonosz erőkkel, miközben szövetségesekre, barátokra, szerelemre találnak, és nagy életigazságok hangoznak el.

A fenti leírásból az alábbi címekre lehet következtetni, a teljesség igénye nélkül:

  • V, mint Vendetta
  • Nier:Automata
  • Mad Max: Fury Road
  • Star Wars
  • Harry Potter
  • Éhezők Viadala
  • Marie Lu – Legenda
  • Battle Royale
  • A Gyűrűk Ura
  • Angelfall
  • Neon Genesis Evangelion
  • Mass Effect
  • Hyperion
  • … és még nagyon sokan mások

A történetmesélésnek ősi kultúrája van, és az ember azért az évezredek alatt kimerítette a lehetőségek tárházát, így jóformán lehetetlen teljesen egyedi ötletekkel előállni. Csak azért, mert a felütés ismerős, még nem muszáj elítélni a történetet, mert a fenti címek között is van egy pár, ami teljesen más perspektívából bontogatta tovább a szálakat. Aztán némelyik esetében még azt sem kaptuk meg, amit az író (vagy írógárda) “megígért” még a történet elején az előrevetítéseivel és félrevezető fókuszaival. Épp ezért nagyon szokott dühíteni, mikor valakinek az az első gondolata egy rövid ismertetőre, hogy ilyen történet már volt, és esetleg még nyers beszólásokkal karöltve megpróbálja letörni az író lelkesedését.

Jóformán mindent megírtak már, de ettől még lehet, hogy pont egy Vendetta meg fog lepni valakit. Vagy, ha nem is lepi meg, rabul ejti őt a Gyűrűk Ura világa. Sosem az fog emlékezetessé tenni egy történetet, hogy mi van a fülszövegére írva, és még csak nem is az, hogy mennyire rohadtul egyedi az univerzum. A nagy egészt fogják figyelembe venni az olvasók; azt, hogy az a saját univerzumból, saját karakterekből, saját filozófiából, saját stílusból felépített, saját atmoszférával lélegző gépezet hogy működik. Egy morális üzenetet, vagy egy filozófiai kérdést pedig megannyi módon meg lehet fogalmazni, és lehet, lesz, aki egy Éhezők Viadalát nem tud befogadni, de egy Battle Royale elgondolkodtatja őt.

A történetmesélés az egyik legkézenfekvőbb eszköz arra, hogy felnyissuk az emberek szemét, és ne csak a saját perspektívájukból szemléljék a világot. Vallási felhangtól függetlenül mondom, hogy Jézus is példabeszédekkel mozgatta meg az embereket. Éppen ezért fel kell vállalni a kliséket, be kell vállalni azt is, ha nem a trendet követi, és úgy kell megalkotni, ahogy az az írónak kényelmes és kézre esik. Meg persze alaposan, áttekintően, minőségre törekedve, és nem a reprezentációk, a munkamódszer, vagy a szomszéd Mari néni fogják megmondani, hogy mitől íródik meg jól az a történet. Az más dolgokon múlik.

Azt hiszem, itt érdemes is lezárni ezt a bejegyzést. Erről a témáról viszont nem lehet elég kimerítően beszélni, szóval ha valakinek van valami története, amit kihagytam, vagy egyes dolgokkal nem tud egyetérteni, szeretettel várom a kommentek között. 🙂