2019 számomra a kárfelmérés éve volt. Bármibe is próbáltam fogni, vagy az érdeklődésem hagyott alább – sokszor egy cikk mondatának közepén –, vagy elragadtak magukkal a kétségeim, és mindent összevetve egy újféle lehangoltság árnyalta be a hónapjaimat, aminek nagyon sokáig képtelen voltam megnevezni az okát.

(Sőt, az igazat megvallva most is úgy vágtam bele ebbe a felvezetésbe, hogy nem tudom, végére fogok-e érni a tervezett cikknek.)

Erre a nyitó gondolatomra már az előző bejegyzésemben is utaltam. A jó hír, hogy azóta sikerült feltárnom az okokat.

Konkrétan december 30.-ra rájöttem, mi nyomaszt ennyire a mindennapi élet valós stresszforrásain kívül: egy újabb hullám söpört végig a tudatomon, az egómon, az önértékelésemen, aminek következtében olyan félelmek és akadályok törtek felszínre, amik eddig legrosszabb esetben másodhegedűsként asszisztáltak más, már jobb létre szenderedett démonjaimat. És hát miután végignéztem jelenlegi életem különböző aspektusain, rádöbbentem, hogy még mindig mínuszban vagyok szinte az összessel kapcsolatban. Mindegyik mínuszos tényezőt ezek a bizonyos félelmek, akadályok okozzák, melyeknek a forrása otthonról és a zenei tanulmányaimból hozott rossz tapasztalataimból ered, és abban is biztos vagyok, hogy ezeknek feloldása/kikupálása nem egy évet fog felölelni. Az a legironikusabb az egészben, hogy már jóval a nagy felfedezés előtt elmerültem Jordan B. Peterson munkásságában, aki többek között arról szokott előadásokat tartani, hogy vállaljunk felelősséget saját magunkért, és bármekkora szenvedés az élet, igenis szedjük össze magunkat. Semmi újat nem mondott, valamiért mégis szomjaztam erre a számomra közhelyes bölcsességre, és hát – mint említettem –, év végére már meg is értettem, miért: épp fiatalkorom utolsó, mindent eldöntő küzdelmét vívom azért, hogy a múlt minden nehézsége ellenére teljes életet tudjak élni. Külön ironikus, hogy 25 évesen, az én szeretett, jobb napokat sose látott karakterem, Riley életkorában jutottam el erre a pontra.

“Nem mindenki áldozat, aki elbukott, és nem mindenki akar kimászni a veremből – noha sokan megteszik, és sokaknak sikerül.” //Jordan B. Peterson//

Szinte még sehol sem tartok ebben a küzdelemben, de egy dolgot azt hiszem, már most megtanultam: az élet halad előre – és külön büszkeség számomra, hogy ezt a mondatot már nem kell thanatofób szorongással leírnom. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy kifogással késleltessük azokat a lépéseket, amiket előbb-utóbb úgyis meg fogunk lépni, ha el akarunk érni valamit.

Néhány amatőr íróval beszélek, és még többet figyelek a kommentszekciókban. Mindenki tele van aggodalmakkal, mindenki fél valamitől. És nagyon sokan belehajszolják magukat egy mártírtudatba, miközben azt hangoztatják, mennyire nem nekik való ez a világ, mennyire ellenük játszanak a körülmények. Erről szeretnék most beszélni.

Nincs kanál

A Mátrix egyik leghíresebb jelenete azt hiszem, az örökérvényű igazságok, fanyar kifejezéssel élve a közhelyek közé fog tartozni, amíg létezik civilizáció: ne próbáljuk meg elhajlítani a kanalat, mert az lehetetlen. Fedezzük fel az igazságot, hogy nincs kanál, és akkor rájövünk; nem a kanál hajlik, hanem mi magunk.

Ellene vagyok a toxikus pozitivitásnak, de hiszem, hogy vannak tényezők, melyeknek hibásságáról igenis tudomást kell venni – és ezekről veszünk tudomást a legkevésbé –, és vannak tényezők, amik azt jelzik, hogy az adott közeg nem nekünk való, vagy épp rideg edzőként a fejlődésünket szolgálják. Hogy melyik épp melyik, csak gőgtől mentes, józan ítélőképességgel lehet megkülönböztetni.

Most, hogy ezt tisztáztuk, térjünk vissza a Mátrixhoz, és tegyük fel, hogy a kanál a világ természetes folyásának igazságtalansága, az evőeszközt meredten néző személy pedig a mártír, aki képtelen elfogadni, hogy a világ természetes folyása nem a komfortzónájának medrébe torkollik.

A helyzet az, hogy a világ nem fog megváltozni. Levagdoshatjuk a valóságnak azon ágait, amik a mi kényelmi zónánk medréhez kapcsolódnak, de egy élettelen holtág lesz belőle, és azon fogjuk kapni magunkat, hogy kiszakadtunk ebből a természetes folyamból. Ez pedig idővel minden embert megkeserít, mi több, az ambiciózus, kreatív személyiségeket darabokra szedi. Elvégre aki nem csak alkot, hanem publikál is, az nem a saját szűkös környezetét akarja megszólítani, hanem a világot.

A kreatív elme balladája

Ma, mikor minden a gazdasági növekedésről és a mátrixi kék kapszulák életvitelszerű szedéséről szól, egy kreatív embernek számos megpróbáltatáson kell keresztül esnie. A kortársakkal nehezen találjuk meg a közös nyelvet, legtöbbünknek arra sincs lehetősége, hogy életünk minden percét a kreativitásunknak szentelhessük, és általa váljunk a társadalom hasznos fogaskerekévé. Mindeközben egy állásinterjún képesek nekünk szegezni a kérdést, hogy ilyen ambíciókkal mit keresünk egy iroda tárgyalójában – szerintem a HR-esek és menedzserek 80%-a felhozta ezt a CV-ben látható zenei tanulmányaim miatt.

Szóval igen, vitathatatlan, hogy nehéz helyzetben vagyunk. Több dologhoz kell értenünk, mint művész elődjeinknek kellett, és nagyon sokan kettős életet élünk annak reményében, hogy egy nap mi is a hivatásos művészemberek közé tartozhatunk. Vágyunk arra, hogy kiragadjuk az ismeretlent, felfedezzünk benne valami jelentőségteljeset, és ezt a világ elé tárjuk, mindeközben pedig a társadalom egy része nagyon szeretné, ha hétköznapi módon csevegnénk inkább hétköznapi dolgokról, és nem pazarolnánk ilyen luxushobbikra a szabadidőnket, mint a művészet. Vagy ha már megtesszük, ne kérjünk pénzt érte.

És persze művészközegben sem jobb a helyzet: különböző követelményeknek kell megfelelnünk azért, hogy egyáltalán szóba álljanak velünk, és hát lássuk be, a közösség sem a jóindulatáról híres. És persze mint említettem: ma már a lelkes művész maga gondoskodik a saját PR-járól, és aktív szerepet játszik a művét futtató marketinggépezetben.

És akkor a kreatív emberek egy része hogyan reagál az atrocitásokra? Mártírt csinál saját magából, aki ellen az egész valóság összeesküdött.

Kreatív élet és introverzió

A mai nap folyamán megosztottak egy amúgy csodálatos cikket egy csoportban, aminek kapcsán felmerült az introvertált emberek problémája. A diskurzust olyan elnagyolt vélemények vezették fel, mint hogy az extrovertáltak világában élünk, és hogy borzasztóan nehéz az introvertált művészeknek, amiért folyamatos online jelenlétet kell biztosítaniuk, ha nem akarnak elveszni az adatrengetegben.

Utóbbit nem vitatom: az Internettel a világ egy nagy reklámerdővé változott, és még drasztikusabbá vált a helyzet pár évvel ezelőtt, mikor az emberek már nem is egy termék, hanem a termék mögött álló individuumok iránt kezdtek elköteleződni. Mind egy branddé váltunk, aminek minőségéről, közmegítéléséről és terjeszkedéséről mi magunknak kell gondoskodnunk. Viszont ez nem csak az introvertáltak dolgát nehezítette meg, hanem minden egyes emberét.

Viszont mielőtt ebbe belemerülnénk, térjünk vissza az első állításhoz, mi szerint: az extrovertáltak világát éljük.

Ahogy azt a kommentfolyamban is megtettem, szeretném korrigálni ezt a gondolatot: a szocializálódás világát éljük. Ez évezredek óta így van, nemes egyszerűséggel azért, mert ez szolgálta és szolgálja a túlélésünket. Az emberek közötti szociális hálózat segít minket az életünk minden pontjában. Mikor egy márka megbízhatóságáról informálódunk, emberek véleményeit olvassuk. Sokszor egy ismerős javasol egy szolgáltatást az aktuális problémánkra, aminek lebonyolítását egy ember végzi. A művészeti életben pedig két szűrő létezik: a közönség (ebből rengeteg grafikus már meg tud élni a Patreonnak köszönhetően), és az a hierarchikus, szervezett közeg, ami biztosítja, hogy csak az erősebbek kapják meg a publikáláshoz szükséges támogatást.

Nem várhatjuk el, hogy odajöjjenek hozzánk és keressenek minket csak azért, mert egy pontatlan, de kétségtelenül szórakoztató teszt az én esetemben példának okáért 90%-ot adott az Introvertált értékemre. Ha valamire megtanított az MBTI, az az, hogy mindenki fontos szerepet játszik a társadalomban, és a különböző személyiségtípusok eltérő képességeinek köszönhetően egy folyamatosan fejlődő, színes világban élünk. És itt ezen a ponton el is kell engedni a Meyers-Briggs Típuselméletet, bármennyire is szeretem. Az introverzió nem egy hendikep, hanem egy tulajdonság, és persze mondanom sem kell, hogy a szociális szorongás nem egyenértékű az introverzióval. Mi, introvertáltak ugyanúgy része vagyunk ennek a fejlődő, színes világnak, és fontos szerepet játszunk egy társaság flow-jának természetes dinamikájában.

Ahogy a démonjaim nem számítanak jó kifogásnak arra, miért nem boldogulok az életben, és jelenlétük nem ment fel a személyes fejlődés szükségessége alól, úgy az introverziónkkal sem magyarázhatjuk szociális életünk esetleges buktatóit. Az ősembernek sem fordult meg a fejében, hogy túl zárkózott ahhoz, hogy csatlakozzon a többiekhez a tűz körül. Ha mégis, akkor az az ősember halálra fagyott.

Arról a bizonyos hierarchikus rendszerről

Az írás egy speciális területe a művészeteknek: az alapokhoz szükséges tudást jó eséllyel mindenki elsajátítja magának az iskolában. Élvezete időigényes, emiatt csökken a népszerűsége, és nagyon összetett kritériumokból áll, hogy ki mit fog értékelhetőnek tartani. Van, aki gond nélkül elvan a tőmondatokkal és hiányos információadagolással. Ezzel szemben egy ordító anatómiai bakit bárki szabad szemmel észrevesz egy képen, és bizonyos fokig azt is meghalljuk, ha valakinek köze sincs a választott hangszeréhez. Ebből adódóan a minőségi írásokat csak úgy tudjuk kiemelni a tömegből, ha fejet hajtunk a többi író által kialakított, hierarchikus rendszer előtt, és egy olyan szintre törekszünk, ami méltó arra, hogy bekössék. Ezzel nem azt mondom, hogy a kiadói megjelenés az egyetlen komolyan vehető út, de aki nem akar a középszerűségben megrekedni, az bizony folyamatosan fejleszti magát, és sokszor kiadói támogatás híján kemény pénzeket fizet legalább az utolsó simításokért.

Akármerre is indulunk, a céljainkhoz embereken keresztül fog jutni az út, és már ezen az úton haladva, a finish vonal előtt egy közösség részévé fogunk válni. Ezt nem lehet megkerülni, és értelmetlen ez ellen küzdeni.

Írtam már a kiadók megítéléséről egy előző bejegyzésemben, de azt hiszem, nem vázoltam fel elég részletesen, mi is a problémájuk azoknak, akik ezt a hierarchiát kritizálják. A kiadók elleni lázongás egyik alappillére, hogy már évtizedekkel ezelőtt beszabadultak a művészetekbe a marketingcápák, és egy összetett gazdasági és társadalmi folyamat következtében megszületett a fogyasztói társadalom annak megnyugtató kiszámolhatóságával. És aki ponyvában alkot, az egyszerűen nem tudja elkerülni, hogy legalább egyszer ne egy marketingcápának szolgálja fel a kéziratát. Megesik.

Viszont ez nem azt jelenti, hogy az érthetőségre, élvezhetőségre tett javaslatok mindegyike üzletközpontú butítás. Ha minden kiadó visszadob, és esetleg néhány szakmájában elismert író szemtől szemben is megmondja, hogy ez a történet vagy részlet ebben a formában nem működik, akkor nem a világ nem értékeli a zsenialitásunkat, hanem mi nem végeztünk alapos munkát.

Az a helyzet, hogy a már említett józan ítélőképességünkön múlik a jövőnk. Ha nem akarunk valami éktelen nagy hülyeséget csinálni a first draft javítása alatt, esetleg a kiadói szerződés megkötésekor, akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy minden kritikán felcsattanunk, és úszni képtelen kacsaként lehülyézzük a vizet, sem pedig azt, hogy pánikszerűen megfogadunk minden tanácsot, kardba dőlünk minden negatív visszajelzés után, és átoperáltatjuk magunkat hattyúvá, hogy biztosan fennmaradjunk a vízen. Sokan a regényük életével, jobb sorsával fizetnek a gőgjükért.

De tegyük fel, hogy elértük az első fontos mérföldköveket, és már egy bekötött példánnyal a hónunk alatt baktatunk tovább a hegycsúcs felé – mert ha valaki azt hitte, egy puszta kiadatás elég ahhoz, hogy csúcsról lekiáltva olvasók ezrei integessenek vissza, óriásit tévedett.

A gép forog, de az alkotó nem pihen

A kiadott művek megnövekedett száma, a rohanó világ és az Internet majdhogynem teljhatalma miatt Madách sorai lassan érvényüket vesztik. Egy meggyőző marketingkampány sok erőforrásába kerül a kiadóknak, így a PR jelentős része – főleg itthon – a szerzőre hárul. Megértem, hogy ez sokak számára visszataszító. Még a közönség megtartása sem egyszerű feladat, újakat szerezni meg egyenesen halál. Mindkét cél folyamatos aktivitást igényel, és ha terjeszkedni szeretnénk, ahhoz valami pluszt kell bevállalni az okosabbak szerint: plusz jelenlét, egy cikk itt, egy kurzus ott. Az aktív szerzők jelentős része konkrétan nem csak a saját brandjét tartja fent, hanem a magyar irodalmi életet is.

Először is: minden elismerésem mindenkinek, aki ezt itthon vállalja és képes is megfelelni ezeknek az íratlan követelményeknek.

Másodszor: ahogy az introverziós bekezdés kapcsán linkelt cikkben is említették, az aktivitásunk nem mehet a saját belső békénk kárára! Ezt azonban úgy érhetjük el, ha megtaláljuk a természetes egyensúlyt a külső és belső folyamatok között. Csak annyira lehetünk tekintettel másokra, a külső megítélésünkre, amennyire a saját testi-lelki épségünkre is.

El kell érnünk, hogy a szociális médiában mutatott aktivitásunk ne a saját lényünket károsítsa meg, hanem hozzánk adjon valamit. És szerintem a jelenlegi körülmények amennyire lehet, mellettünk állnak, ugyanis mint említettem, az emberek az individuumokat szeretik.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nyomjuk tele szelfikkel és nekünk tetsző dolgokkal a saját felületünket. Írók és olvasók között vagyunk, ahol a gondolat a legnagyobb kincs. És ahogy egy kedves barátom mondta pár nappal ezelőtt: a művész ízlése határozza meg a közönség összetételét. Ha olyan dolgokra vállalkozunk, ami bennünk van, és esetleg fejleszteni szeretnénk, azzal ugyanúgy megtaláljuk a nekünk való embereket, ahogy egy társaságban is megtalálják egymást az egyes szubkultúrák képviselői. Van, aki szeretné kinyilatkoztatni a saját értékrendjét, és cikkeket ír. Van, aki szívesen tanít, ezért írástechnikai blogot vezet. Más csak beszélgetést szeretne indítani, ezért olyan bejegyzéseket oszt meg, ami elindított benne egy gondolatot. Van, aki feltesz egy kérdést, amire választ keres. Mindenki annyit vállal, amennyire van kapacitása, olyan arányban, ami neki kényelmes, és olyan sűrűségben, amit még nem érez a saját brandjének kárára.

És persze vannak, akik csak egy szűkös körben aktívak, miközben készül egy újabb kiadvány.

Valamilyen formában mindenki aktív két mű között, és próbálja fenntartani a beszélgetést a közösséggel, amiről gondoskodik maga körül. Ha tényleg meg akarjuk szólítani a világot, akkor ezt nekünk is meg kell tennünk. Ugyanis egyelőre nincs más lehetőségünk, és attól, hogy emiatt kesergünk, még nem lesz jobb a helyzet.

Az az ostoba, gyarló társadalom!

Mármint az, amelynek tagjai leemelik a könyvünket a könyvesbolt polcáról, fizetnek érte, és ha tetszett nekik, akár még hírét is viszik?

Nagyon könnyű beletörődni abba a keserű tévhitbe, hogy az irodalom ideje leágazott, a hitványság elbitorolta a trónt, és bármit teszünk, előbb vagy utóbb a feledés homályába fogunk veszni. Utóbbin aggódni felesleges. A mi jelenünknek köszönhető, hogy a múlt alkotásai fennmaradnak. Kevesen tudják, hogy Mendelssohn Bach-reneszánszáig mindig csak a kor szerzőit játszották a nagyközönségnek, és a nagy öregek életművének csupán töredékét ismerték azok, akik a zenélés és komponálás útjára léptek. Ezzel az írás sem volt másképp, bár az értékmegőrzés és a kulturális felemelkedés kiteljesedésében sokkal prózaibb okok álltak. Gutenberg hiába alkotta meg csodaszerkezetét, a felvilágosodás koráig nem volt presztízsértéke annak, hogy mennyien olvasnak, és milyen minőségben. A világ a 20. században formálódott át az általunk ismert, fogyasztói rendszerbe, a technológia és az internet pedig tovább gyorsította, illetve tagadhatatlanul eltorzította ezt a folyamatot. Örök közhelyként terjed a tény, hogy míg a rádiózás idejében örültünk, ha egy jó dalt egyszer hallottunk a héten, ma már a Spotify azonnal, bármennyiszer eljuttatja ezt hozzánk. És egy Edgar Allan Poe művet ugyanolyan könnyen meg lehet szerezni, mint egy kortárs író szerzeményét.

Röviden szólva: a mi korunk az első, amiben a múlt és a jelen elméletben ugyanakkora esélyekkel indulhat a piacon.

Még nem tudjuk, ez hova fog vezetni, nem tudjuk, mit fog tenni a kultúrával, vagy a társadalommal. Túl gyorsan változnak a dolgok ahhoz, hogy ezt meg tudjuk ítélni. Lehet, mind elveszünk, mert már túl naggyá szaporítottuk a kultúra könyvtárát, és keveseknek, vagy épp senkinek sem lesz bátorsága belépni, és inkább az új nevekhez fordul. Lehet, eljönnek azok az idők, amikor már nem írnak több könyvet, és a mi írásaink segítségével győzik le ismét az analfabetizmust. Lehet, hogy minden megy tovább, mi pedig elmondhatjuk magunkról, hogy a legtöbbet hoztuk ki a létezésünkre felajánlott, rövid időnkből ezen a bolygón. Nekem ez az alternatíva tetszik legjobban, és ezt tartom szem előtt, ha nagyon el akarnék merülni az önsajnálatban.

Amit szabad Salingernek, nem szabad a kisökörnek

Ezt a sebet jó sokat nyalogattam, nem tagadom. Minden művészeti ágnak van egy elméleti és gyakorlati rendszere, ami az új, fontos alkotások megjelenésével folyamatosan bővül. Mivel nagy a piac, sok a konkurens, az emberek pedig a bárki számára elérhető archívumnak (lásd: internet) köszönhetően szinte mindent láttak, egyre nehezebb érdekeset alkotni. A tisztán művészi értékkel bíró alkotások mellett megjelent a mainstream réteg, és az írás esetében ez is még további rétegekre tagolódik, ami tovább szabdalja a büdzsét és a várható célközönség arányát. Épp ezért a kiadók nem szeretnék kockáztatni. Nem kellemes szituáció, de érthető.

Nem akarok magas lóról beszélni, mert igen kevés tapasztalattal rendelkezem kiadatás terén. Azonban azt gondolom, hogy ha van valami, amit a jelenlegi piaci helyzet nem tűr meg egyik kulturális rétegben sem, az a kiforratlan kísérletezés. Főleg nem egy első könyvestől. Én is tudom, hogy az első regényemet nem a nevemért fogják megvenni, a leendő kiadóm – ha lesz egyszer olyanom – meg pláne, úgyhogy, ha a kézirat nincs egyben, nem fognak addig pesztrálni, amíg gatyába nem rázom. És egyrészt igen, lesznek, akik egységesíteni akarnák a munkámat, hogy el lehessen adni, de meghozhatom azt a döntést, hogy várok, amíg a kísérletem kiforrott művé fejlődik. Ez eljöhet öt vagy húsz év múlva, és írhatok előtte mást, vagy játszhatom tovább a megszállottat, amíg el nem érem a célt. Ha van bennem szufla, és valóban kiforrott munkáról van szó, akkor megalkuvás nélkül is sikerrel járhatok. Lehet, nem lesz bestseller, de kiadni ki fogják. Aztán egy nap valaki bosszúsan fel fog sóhajtani a draftja felett, hogy bezzeg Lexi megengedhette magának azt a sok metaforát, vele meg ki akarják szedetni mindet. És előtte is ugyanúgy ott lesz a lehetőség, hogy egyszerűsödik, vagy megfogadja, hogy elég tapasztalatot gyűjt ahhoz, hogy önnön megítéléséből kifolyólag lemondjon a metaforáiról, vagy kifejlessze a saját stílusát, amitől majd lélegzik a története. Aztán kiadják, és a kör megy tovább.

Meg aztán hiába méregetjük magunkat más szerzőkhöz, akárcsak a Hyperion Martin Silenusa, úgy mi is előbb-utóbb a saját stílusunknál fogunk kikötni. Csak időközben fontos tapasztalatokra teszünk szert, amik segítenek abban, hogy mikor már a legjobb belátásunk szerint írunk, lehetőleg ne essünk az üres öncélúságának hibájába:

„Az Énekek tehát megszületett és terebélyesedni kezdett. A tonnaszám kiutalt, vécépapírnak szánt, újrahasznosított piócadudvarostokból gyártott sajtpapírra a társaság kereskedésében kapható olcsó filctollal körmölt Énekek lassan alakot öltött. A visszatérő szavak sorban, egy 3D-s kirakós összekevert darabkáiként kattantak a helyükre. Eljött az ideje, hogy versformát válasszak. A don Balthazartól tanultak alapján megpróbáltam utánozni Milton eposzának nagy műgonddal megformált fennköltségét. Az eredményen felbátorodva hozzátettem a byroni romantikus érzékenység adalékát, melyet a nyelv Keatsre jellemző dicsőítésével érleltem meg. Az összekevert főzetet aztán egy leheletnyi Yeats-féle briliáns cinizmussal és egy csipetnyi Pound-féle homályos, skolasztikus arroganciával fűszereztem. A felszeletelt, kockákra vágott és belezuttyintott hozzávalók közé tartozott még Eliot kordában tartott képisége, Dylan Thomas térélménye, Delmore Schwartz katasztrófaérzete, Steve Tem rettegéskeltése, Salmud Brevy ártatlanságért való folyamosása; Daton kifacsart rímképletekhez való vonzódása, Wu testimádata és Edmond Ki Ferrara radikális játékossága.

A végén persze kiöntöttem az egész löttyöt, és a saját stílusomban írtam meg az Énekeket.” //Dan Simmons – Hyperion//

Ha belegondolok a fenti idézetbe, talán nem is az a baj, hogy az akadályok miatt bosszankodunk és gyötrődünk. Mint ahogy a nyitó gondolatomban írtam, előbb-utóbb mindenki megteszi azt, amit meg kell tennie, ha tényleg egyről a kettőre akar lépni. Viszont az élet halad előre, és az elégedetlenség egy idő után a fejlődés természetes folyamatának útjában fog állni, és csorbát ejt újonnan szerzett tapasztalatinkon.

Akkor hát mi értelme keseregni, ha minden tudásunkat, elhivatottságunkat bevetve alkalmazkodhatunk is a körülményekhez?

 

Thumbnail forrás: Capcom