“Megéri folytatni?”

“Tíz lájk után jön a következő fejezet!”

“Lett egy ötletem, elolvasná bárki is?”

“Elfogadná egyáltalán bárki is a kéziratomat?”

“Senki sem olvas, így minek írjam tovább?”

Nagyon gyakran látok ilyen posztokat különböző írói oldalakon, és hiszem, hogy mindenki átélte – vagy épp átéli – írói pályafutásának kétségekkel teli időszakát. Mi több, biztos vagyok benne, hogy az amatőr írói közösségnek bő 80%-a ebben a pillanatban is elég káros szintű önbizalomhiányban szenved, és legtöbbeknél ez az önbizalomhiány okozza az alkotói válságot. Az okok egyénenként változhatnak, és ugyanígy mindenkinek más és más hozhat megoldást. Van, akinek elég átértékelnie a karrierjét, másnak viszont alá kell buknia a mélybe, hogy elbeszélgessen a Freud, vagy Jung szellemének egy darabjával.

Szerencsére én már túl vagyok ezen a hosszú úton, és ebben a bejegyzésben megpróbálom összeszedni az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat. Ebből adódóan előre is elnézést kérek, ha néhol kikacsint egy-kettő őszintébb, lelkizősnek ható bekezdés. Csodát sajnos nem fog művelni, de remélem, hogy néhány kollegának irányt mutat, hogy gyorsabban megtalálja a folyamatos kreatív munkához szükséges stabilitást. Vágjunk is bele!

Az a bizonyos verem és a kis Mozart-szindróma

Már a két kis kérdőívecskémben kitértem rá, hogy 2007-ben kezdtem aktívan tevékenykedni előbb fanfic-írói körökben, majd többnyire magányos farkasként folytattam egy-két – akkori szakkifejezéssel élve – original ötlettel. Tehát, tizenhárom évesen, viszonylag nagy arccal, de alaptermészetemből adódóan maximalista beütésekkel (ami amúgy a nagy arccal, bármennyire is hihetetlen, piszok rossz párosítás tud lenni) megismerkedtem az internet ezen oldalával, és ahogy az fanfic-körökben lenni szokott, lett egy nagyon lelkes, kis olvasótáborom. Külön imponáló volt számomra, hogy nálam 7-8 évvel idősebb írótársak is barátkoztak velem, és habár nem kerültem fel az adott fandom és ship dobogós szerzői közé, egy nagyon szép kis “hírnevet” tudhattam magamnak.

A gond ott kezdődött, mikor – visszautalva a fent említett maximalizmusra – igen hamar megcsömörlöttem az önismétlő “FOJTIT!!! 5 ***** 10/10”-kaliberű hozzászólásokból, és egyrészt nem hittem el, hogy tényleg tetszene az embereknek, amit csinálok, másrészt elvártam az olvasóimtól, hogy építő jellegű kritikákkal, vagy legalább ép, egész mondatokban megírt hozzászólásokkal lepjenek meg. Természetesen, ennek egy-két összeomlást sejtető bejegyzés elteltével nem adtam nyíltan hangot.

Ezzel egy időben már elkezdtem kacsintgatni a saját történetek felé, és akkor ért szabályosan hideg zuhanyként a fájó igazság, hogy az emberek nem az én történeteimet szerették. Nem, bizony. Ők a shipet szerették, amit kiszolgáltam, a mentálpornót, azt, hogy a két kedvenc karakterüknek jobb – vagy épp árnyaltabb, drámaibb, kidolgozottabb, a tény, hogy eleve létezik, történet függvénye – a szerelmi élete, mint az eredeti univerzumban. Kész, kanyec, teljesen padlóra küldött, és azon kaptam magamat, hogy míg az az egy, futó fanfic számlálója a szokásos tendenciát tartja, a saját regénykezdeményemre jó, ha benézett egy-két ember.

Na, és ezért nem jó kombó a nagy pofa és a maximalizmus. Szerettem volna többet, jobbat elérni, de meg sem fordult a fejemben, hogy a közönségem speciel nem létezik. Ezt a “felébredést” egy nagyon hosszú, több éven át, hullámokban tartó válság követte, melynek nyugvó stádiumában az akkor még inkább csak címként létező Synus íródott. Mindig bővült, majd alig néhány hónap elteltével megakadtam vele, és csak a következő évben vettem elő a koncepciót, hogy kitöröljem teljes egészében az előző munkát, és tabula rasával újrainduljak.

Itt érkezett a második jeges vödör: technikailag minél kidolgozottabb és letisztultabb volt a fogalmazás, annál kevesebb figyelmet kapott. Azt nem mondom egy szóval se, hogy a történet jobb lett volna. Nem akármiért jutottam el nyolc év után oda, hogy mondhatni az összes régi plothole-t befoltoztam, és jelentősen átgondoltam a sztori bizonyos elemeit, de hogy a minőségibb összkép, a terjedelmes szószámmal megáldott fejezetek és az egyre bonyolultabb mondatszerkezetek a statisztika rovására mentek, az biztos.

Mindeközben a család egyáltalán nem támogatta a tevékenységemet. Tudni kell rólam, hogy zenésznek készültem, és elsütöttem azt a felelőtlen ígéretet, hogy a konzervatóriumban én leszek a legjobb a tanszakomon. A szüleim ennek megfelelően elvárták, hogy akkor csak és kizárólag a hangszeremnek szenteljem az életemet, beleértve azt is, hogy milyen zenét hallgatok. Személyiségükből adódóan rengeteg passzív-agresszív beszélgetés, vagy éppen komoly veszekedés lett ebből, és nagyon gyakran azzal gáncsoltak el, hogy apámmal ellentétben én az írásaimból nem keresek pénzt, így nem éri meg velük foglalkozni. Erre ráépült egy szobámon osztozkodó, nálam fiatalabb és magánterületet egyáltalán nem tisztelő kistestvér, az ajtó, amit nem lehetett bezárni, és úgy összességében a privátszféra és az asszertivitás teljes meggyalázása.

Szerencsére ott volt a kollégium – gondoltam –, ahol viszont nyakamba vetette magát a depresszió, amiről mára az a gyanúm, hogy bipoláris. És a legjobb barát, akivel a konzervatóriumba kerülésemig együtt ötleteltünk és egy padban ülve együtt írogattunk, bojkottálva az óra anyagát, szépen, lassan eltávolodott tőlem.

Most kicsit elkezdtem számolgatni magamban, mikor is érhetett véget ez a korszak, és rádöbbentem, hogy tavaly. Körülbelül négy évig teljesen kiégve kerestem a szavakat egy üres papír felett kuporogva, és nagyon kevés dolgot sikerült összehoznom. Egy különös kapcsolatnak hála sikerült megszaladni egy ideig, és azt hittem, végre megint sínen vagyok, bekerültem egy másik írói körbe, volt kivel ötletelni, együtt hajtottuk egymás szekerét, de aztán az a barátság is elhalt, és megint egyedül találtam magamat a kis koliszobában, a zavaros ötleteimmel, és mélyebb volt a verem, mint azelőtt.

“A siker nem a körülményektől, hanem a hozzáállásodtól függ.” //Andrew Matthews//

2015-ben lendültem neki újra, lepergetve a rozsdát az agyamról, és a Synus akkoriban megkezdett első fejezete, illetve a most harmadik fejezet egyik helyszínleírása kisebb módosításokkal megmaradt. Ez óriási előrehaladásnak számított. Meg már eleve az, hogy az a verzió megélt harminc-ötven oldalt!

De, itt jön a címben a kis Mozart, ugyanis a 2007–09-es időszakban megszerzett hype-ot akartam újraélni. Mint az ötvenes motorosok, kerestem a fiatalkoromat, az aktív olvasókat, a pörgő számlálót, a lelkesedést, és hát természetesen nem jött. Miért is jött volna, mikor előtte majdnem minden évben, fellángolás-szerűen feltöltöttem az újabb verziót, és a tiszta lapba vetett hittel visszakéredzkedtem az írói csoportokba, telespammeltem bemutatkozással, és egyértelműen törtetőnek, de minimum komolyan vehetetlennek tartottak jó páran (fact!)? Meg hát eleve az eredeti történeteknek mindig kisebb piacuk volt, de ezt nem sikerült tudatosítanom magamban.

Egyetlen pozitív élményem a MondoCon pályázatán TOP5-be került, határidő előtti utolsó három napban összeizzadt Adathalászok volt, amit később nagyon szépen kiveséztek a Karcolatos srácok, és a mai napig megmelengeti a szívemet az a sok, építő szándékú hozzászólás. Ott valahogy élt bennem az elhatározás, hogy azt a novellát márpedig megírom, nem érdekel se az, hogy régóta válságolok, se a depresszióm, se az, hogy a gyakorlat hiánya miatt a mondataim nem az igaziak. Azt hiszem, a fal azzal a történettel kezdett fellazulni.

Egyedül nem ment

Az igazi áttörést a barátom hozta meg. Még a kapcsolatunk kezdetekor összeszedtem a bátorságomat, hogy megmutassam neki azt a harminc-ötven oldalt – valamiért ismerősök előtt nagyon szégyenlős vagyok –, majd este, sötétben, mereven a plafont bámulva, vagy néhol szememet összeszorítva (tényleg) elmondtam a teljes plotot. És kiderült, hogy a párom titkon a Synuson is átütő, ezüst golyó, aki minden plothole-t felfedezett. Szóval, közös erővel kigyomláltunk mindent, ami tré volt, és folytattuk azt a cicomázást, csiszolgatást, amit már pár éve elkezdtem, csak nem elég alaposan csináltam.

Ekkor már tudatosan nem töltöttem fel sehova a készülő verziót, már-már fóbiásan rettegve attól, hogy az lesz a munkám veszte. Tartottam is magamat, egészen addig, amíg ki nem készített a tudat, hogy a fióknak írok. Mert, vannak ilyen emberek, akiknek kell a színpad, és hát, no… Zenész múltam van. Sokat voltam közönség előtt, és szerettem a magam kis introvertált módján reflektorfényben lenni.

Így hát, kivonultam a színpadra, tudva, hogy csak néhány barát fogja nézni az előadást.

“A pozitívan gondolkodók azt képzelik el, amit el akarnak érni, nem pedig azt, amitől rettegnek. Azt kapod, amire gondolsz.” //Andrew Matthews//

Lelkizés vége

Szóval, igen… Teljesen át tudom érezni mindenki helyzetét, aki egy kicsit is kételkedik magában. Megértem azt is, aki retteg az elutasítástól, vagy, aki nem tudja elviselni, mikor ignorálják azt a munkáját, amin szívét-lelkét beletéve dolgozik. Én is ilyen vagyok. Sokszor hivatkoztam a történetemre a nagy Góliátként, ami előtt nyeszlett Dávidkaként állok, és még parittyám sincsen. Sokszor belegondoltam, hogy mit is jelent az az egy hét alatt összeszedett egy-két olvasó, aki valószínűleg aztán nem tér vissza, és nagyon nem esett jól. És, azt is tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy találtam egy embert, akiben bízhatok, aki komolyan veszi és tiszteli a célomat, mi több, segít benne.

De, a pszichológusok is azt vallják, csak az gyógyítható, aki meg akar gyógyulni, így lássuk, mik azok a lépések, amiket szükséges megtennünk ahhoz, hogy tudjuk szeretni a munkánkat, kontroll alatt tartsuk az írói folyamat minden fázisát, és felülkerekedjünk a válságos időszakokon! Mert ezek szülik azt a természetes magabiztosságot, amik később az írásunk gerincét is adhatják!

1. Bocsáss meg magadnak az elmúlt időszakért!

Függetlenül attól, hogy mennyi ideje tart, és mennyire intenzíven vágja tönkre a munkásságodat, ne. Marcangold, Magadat. Nem éri meg! Senki sem születik erős, céltudatos, független emberként. Kis puhányként kezdjük, tele elvárásokkal és hiú ábrándokkal, aztán jön a pofon, mikor semmi sem felel meg az elképzeléseinek. Semmi gond, tényleg.

Ígérd meg magadnak, hogy soha többet nem leszel az az ember, akit padlóra tudnak vágni azok a tényezők, amik miatt beköszöntött ez a nehéz időszak! Vagy csak ígérd meg magadnak, hogy nem fogod mérgezni az agyadat felesleges, negatív gondolatokkal és szorongásokkal! És, ezt véletlenül se úgy oldd meg, hogy akkor most érzelmileg elzárkózol mindentől, és feladod, vagy újraéled a dackorszakodat. Szánd rá az időt, hogy kielemezd, melyek azok a dolgok, amelyek csorbát ejtettek az önbizalmadon, nézd meg alaposan, mennyire veszélyes fenevadak is azok, és annak megfelelően dolgozd ki, hogyan és mennyire kell felvértezni magadat ellenük. Elvégre te is egy karakter vagy, aki élete talán legfontosabb jellemfejlődésén esik át. Ideje megtanulni azt a leckét!

2. Tűzz ki magadnak egy célt!

Szeretnél egy szuper kis blogot? Meghódítanád valamelyik platformot? Végig akarod végre írni azt az átkozott történetet, esetleg a kiadatásra gyúrsz? Tök mindegy! Mondd ki, mire vágysz, vállald fel, vedd sorra, milyen lépések szükségesek hozzá, és mászd meg a szamárlétrát, bármibe is kerüljön!

Ha megvan a kellő bátorságod ahhoz, hogy kimondd, mit is akarsz elérni íróként, azzal már lesz egy elég stabil alapod, amire elkezdheted építeni nem csak a munkásságodat, de saját magadat is.

“Ahhoz, hogy bármilyen értékes célt elérj, először el kell határoznod: ‘megteszem, bármibe is kerül’.” //Andrew Matthews//

3. Te vagy az író.

Igen, ezt bizony rögtön az elején tudatosítani kell. Senki sem fogja megmondani, miről írj, mennyit ér a plotod, megéri-e folytatni, és amúgy is, a történeted nem egy kickstarter-projekt, ahol meglengetsz egy fülszöveget, összegyűjtöd az olvasótábort, és csak utána kezdesz el dolgozni rajta (drágáim a Wattpadon, most rátok nézek). Ha téged nem ragad meg az ötleted, ne várd el, hogy mást is érdekelje. Ha van két szereplőd, vagy egy állóképnyi ötleted, a te feladatod felépíteni köréjük a cselekményt, a világot és belecsempészni a konfliktust. A saját ötleteidet kell megvalósítanod.

Ennek van egy olyan áldásos oldala, hogy az olyan kisstílű kritikák, mint hogy “ez az aprócska kis elem, ami a történeted egy százalékát teszi ki, egy klisé, és jujj, és ez így nem jó” le fognak peregni rólad. Te tudod, hogyan kell azt a “klisét” használni, te látod az összes mozgató szálat, vagy ha nem, akkor eldöntheted, hogy úgy hagyod, vagy kitalálsz valami elméset rá.

De, ez nem azt jelenti, hogy bármilyen észrevételre rá lehet vágni, hogy te vagy az író, szóval a kedves olvasó ne szóljon bele a munkádba. Szerencsére ennek ellensúlyozására itt is van a második pontunk, mi szerint…

4. Te vagy az elfogulatlan kritikus.

Képzeld el azt a történetet, ami a te szemedben annyira zseniális, hogy már a puszta gondolata is levisz az életről. Imádod, kiráz a hideg tőle, és mondjuk azt, hogy tényleg egy nagyon jól összerakott kis sztori. Mitől példaértékű, miért tartod majdhogynem hibátlannak? Megvan? Ne, most kérlek, ne az adott történet konkrét elemeire gondolj, próbáld szakmai szemmel kielemezni, mitől működik jól a kedvenced! Hiszem, hogy ugyanezt a minőséget akarod a te történetednek… Vagy jobbat. Ehhez viszont szigorúnak kell lenni magadhoz. Nem betegesen, a kubricki maximalizmust csak a magamfajta eszelősök vállalják – bár én nagyon esküszöm rá –, de igenis el kell fogadnod, hogy az a történet vérrel és verejtékkel készült, és a tiedben is nagyon sok, alapos munka lesz.

“A kifogás, hogy ‘én már csak ilyen vagyok’, egy nagyon költséges életmód jelszava.” //Andrew Matthews//

Tehát, nézz szembe a gyengeségeiddel, és szépen rúgd seggbe őket! Ha nem mennek a leírások, feküdj rájuk, nézd meg, hogyan kell központozni, gondold át, hogyan lehetne jól felépíteni a konfliktusokat, minden szálnak legyen meg a maga helye és ideje. Nem érdekel senkit, hogy diszes vagy, hogy te nem tartod fontosnak a környezetleírást, vagy hogy egyszerűen nincs kedved. A történeted megérdemli, hogy kihozd belőle a lehető legjobbat, és Te is megérdemled, hogy felülmúld saját magadat!

Ez olyan szempontból előnyös, hogy megismered a saját munkatempódat, megtanulsz mérlegelni, lesz egy magabiztos, józan ítélőképességed, és nem fog hideg zuhanyként érni, ha szembesítenek egy-két akár komolyabb bakival. Megtanulsz megbocsátani magadnak a hibáidért.

5. “Bennem van az erő és az erő velem van.”

Más szavakkal élve: együtt fejlődsz a történeteiddel… Vagy történeteddel, attól függ.

Ahogy kialakul a belső stabilitásunk, egyre nyitottabbak, fogékonyabbak leszünk a világra. Új impulzusok, új tapasztalatok érnek, és előfordul, hogy olyan ötleteink lesznek, amiket pár héttel, vagy évvel ezelőtt nem tartottunk bölcsnek. Most viszont összeáll, és lehet, át kell szervezni érte a fél regényt. Sőt, az is lehet, hogy úgy érezzük, a regény elavult, és eltesszük pihenni, esetleg kidobjuk, és másra fókuszálunk. Bármelyik is legyen, megéri meglépni. Hiszem, hogy ezek a mozzanatok rögzítik a folyamatban levő perspektívaváltást, és ez ellen dolgozni akár egy újabb válságot is triggerelhet.

Ha elfogadod ezeket a drasztikus változásokat, sokkal fogékonyabb leszel a nagyobb erőfeszítést igénylő ötletekre, tovább erősíti a józan ítélőképességedet, és megtanulsz rizikót vállalni, illetve elengedni.

6. Légy hálás!

Volt olyan ember a környezetedben, aki lehet, nem is fogta fel annyira mélyen, mit csinálsz, de őszintén lelkesedett a munkádért? Netalántán van valaki, aki csendben figyelemmel követett, és csak néha adott hangot a tetszésének? Képzeljétek, nekem volt, és csak nem olyan régen döbbentem rá, hogy már akkor hitt bennem, mikor egy arcoskodó kis gyökér voltam, aki nem tudott összerakni egy normális plotot. Ezek az emberek igazi MVP-k, és ha a tárca, meg az Ajánlott Napi Tápanyagbevitel nem tiltaná, heti két-három tábla Toffifee-t érdemelnének.

Elképesztően felemelő érzés ráeszmélni, hogy igazából nem voltál te ignorálva, csak nem becsülted meg azokat a pozitív rezgéseket, amik szerényen, vagy épp durvábban zörgettek az ajtódon. Mert, ha nem a fióknak írsz, gondosan ügyelve arra, hogy még a macskád se lássa meg a draftjaidat, akkor biztos lesz valaki, aki szereti, amit csinálsz.

És, ha teszem azt, a történeted fejezetenként átlag 5-10 embert produkál, az azt jelenti, hogy van 5-10 ember, aki meglátja, hogy frissítettél, leül és végigolvassa! Óriási! Nem mindenki fog hangot adni a tetszésének, mert az emberek félénkek, úgy érzik, nem tudnak mit hozzáfűzni, vagy úgy ítélik meg, hogy kellőképpen biztos vagy a dolgodban. Nem számít. A legjobb előadók két ember előtt is ugyanazzal az alázattal, lelkesedéssel és alapossággal viszik végig a műsort, mintha százezrek előtt állnának. És, ha előfordul, hogy a számláló nullán stagnál, köszönd meg magadnak a munkádat, mert igenis haladtál a történeteddel, és még mindig ez a legfontosabb. Vedd szemügyre, mennyi idő telt el a legutóbbi feltöltés óta – nekem a depresszív epizódjaim okozta kihagyásokat követően jóformán újra kell toboroznom az olvasóimat –, milyen időzónában hirdetted meg, jól hirdetted-e meg egyáltalán, és a többi, és a többi… De, erre a részre még kitérek a következő pontban.

Ez nem az afrikai kisgyerek példabeszéde. Azzal, hogy megtanulsz hálásnak lenni ilyen apróságokért, megtanulod megbecsülni nem csak az apró gesztusokat, de a saját munkádat is. Végre elkezded igazán értékelni magadat.

7. Emlékezz arra, miért csinálod! Mindig!

Lehet giccsesnek és önismétlőnek mondani a Narutot, de ezt az egy történetszálat nagyon szépen összerakták. A kis Naruto kritikus pillanataiban mindig arra gondolt, hogy mit szeretne elérni rövid-, vagy hosszútávon. Hokagevá válni, megbecsülve lenni, visszahozni Sasukét, stb. stb. stb. És ez tényleg így működik. Lesznek nullás számlálók, rosszul sikerült fejezetek, vagy novellák, elnémult közönség, de ez nem állhat a nagy cél útjába.

Vagy a számokért csinálod? Nem. Azért csinálod, mert szereted, és merd teljes szívedből szeretni. Engem ez mentett meg, hogy annyira szerettem a Synust, annak minden kidolgozatlanságával együtt, hogy meg akartam adni neki a lehetőséget arra, hogy életre keljen. Ha csak egyetlen karaktered is van, akit nem tudnál hátrahagyni, ha van egy jelenet, egy szösszenet, ami ott lebeg a szemed előtt, és alig várod, hogy végre megírd, vagy a megírtat beleilleszd a történetedbe, akkor csináld meg ezekért. És tényleg, szeresd szívből. Az mindig sikerül átlendülni a kritikus pontokon.

8. Légy türelmes és következetes magaddal szemben!

Nem fogsz minden nap jól írni. Nem lesz minden nap hangulatod. Lesz, hogy az agyad a pokolba kívánja az egészet, és úgy meredsz a Wordre, mint életed legrosszabb dolgozatára. Ilyenkor meg kell adni magadnak azt, amire szükséged van. Egy séta, egy kávé, egy alvás, egy szünet, dobj egy zuhanyt, bármi, csak értesd meg magaddal, hogy ez nem egy muszáj. Ha ezt nem teszed meg, rágörcsölsz, és nem fogsz tudni tiszta szeretetből és lelkesedésből dolgozni.

Ez megint a munkatempód megismerésével áll kapcsolatban. Ahogy sokaknak bevált rituáléjuk van egy pocsék nap kiheveréséhez, úgy nekünk íróknak is meg kell találnunk, hogyan kezeljük besokalló szürkeállományunkat. Sok szerző arra esküszik, hogy ilyenkor ragasztót kell nyomni a székre, beleülni és írni, de én jobban szeretem tiszteletben tartani öntörvényű agyam korlátait, szóval mindenképpen a relaxációt javaslom. Van, hogy nem is olyan tragikus a helyzet, és csak egy kis környezetváltozásra van szükség.

“Mindegyiküknek van egy csendes belső szentélye. Azzal, hogy visszavonulnak belső szentélyükbe, a külvilágot is jobban érzékelik.” //Andrew Matthews//

Ebből adódóan, ha tudod magadról, hogy a határidők nem a spanjaid, ne ígérj be fix időszakonként feltöltött fejezeteket, vagy dolgozz nagyon előre, és próbáld nem utolérni magadat! Kommunikálj az olvasókkal, tiszteld meg őket azzal, hogy nem tűnsz el két fejezet között, főleg ha nem tudod, mennyi idő fog addig eltelni!

Ezekkel az apró kis lépésekkel rögzíted magadban, hogy komolyan veszed a munkádat, és megtanulsz felelősséget vállalni.

9. F*ck the SJW

Kicsi, zsémbes, el van kopva a Caps Lockja és tele van vele az internet, mi az? Social Justice Warrior!

Az ember, hogy ha nem találja a megfelelő technikát, nem tudja, hogyan dolgozzon ki egy adott cselekményt, vagy karaktert, esetleg pihenésképpen elkezd írói fórumokon böngészni, nagyon könnyen az SJW-zónában találhatja magát… Legfőképp, ha angolul olvasgat. Ők azok, akik szerint diszkriminatív, hogy Dr. Strange nem volt boldog, hogy az autóbalesete tönkrevágta a karrierjét – függetlenül attól, hogy enélkül a szál nélkül Dr. Strange, mint olyan nem létezne –, sértőnek tartják, ha a karaktereid attraktívak, és ők azok, akik most azért tüntetnek, hogy Fogatlan párja ne nőstény legyen!

Ezek persze nagyon szélsőséges példák. Az SJW-k a polkorrektség nevében olyan döntéseket akarnak ránk erőltetni – sokszor bújtatottan és közvetetten –, amik nem csak megölhetik a történetünket, de kellő önbizalom hiányában felboríthatják a józan ítélőképességünket És, sokszor vagy nagyon meggyőzően teszik, vagy nem is ismerjük fel a szavak mögött rejtőzködő fotelforradalmárt. Klasszikus példa a “bármi, ami kereszténységgel kapcsolatos, vs. írói szabadság”… Na, ugye.

A Te történetedet Te írod, a Te, saját, legjobb belátásod szerint. És, ha a főkaraktered egy irritálóan jóképű fiatalember, aki templomokat gyújtogat, akkor neked az a dolgod, hogy egy gyönyörű háttértörténet keretében kibontsd, miért haragszik azokra az épületekre, vagy arra, amit azok képviselnek. Aztán majd eldöntöd, hogy az Irritálóan Jóképű Fiatalember miként szembesül a tetteivel. És még véletlenül se dobj be egy LGBTQ karaktert csak azért, hogy fellélegezhessenek a Caps Lock-betyárok, ha amúgy nem tudsz neki helyet találni, vagy a szexuális identitásának nincs semmilyen funkciója a fanservice-en kívül.

Sokszor nehéz kiszúrni a különbséget egy ravasz SJW szőrszálhasogatása és egy jól megérvelt, emberismereti/ logikai buktató között, de a négyes pont hiszem, hogy segíteni fog ebben.

10. Ne kívánd felebarátod vagyonát!

Hajós Alfréd 1896-ban a tengerből kimászva tudta meg, hogy elsőként ért a célba. Ellenfeleket nem látott maga körül, a tenger hidegét már a testére kent faggyú sem fogta, és megfordult a fejében, hogy feladja. De, nem látott hajót a környéken, ami felvehette volna, így minden erejét bevetve folytatta az úszást. Csak a saját dolgával foglalkozott.

A céltudatos, komoly író sem foglalkozik doryka69xdddddd legújabb daddykink gyerekriogatójával. Nem olvas bele, hogy röhögjön, nem posztol róla, nem botránkozik azon, hogy erre van igény. Mert most komolyan… Azok, akik ezt olvassák, azok sosem lesznek a te közönséged.

Ha a történetünket más, sikeresebb, vagy épp felemelkedő írásokhoz hasonlítjuk, azzal elpazaroljuk azt az értékes energiát, amit amúgy írásba is fektethetnénk. Ebben a szakmában nincs helye irigységnek, vagy rosszindulatnak. Aki azzal próbál lelket önteni magába, hogy másokat aláz, vagy popcornt majszolva számára értéktelennek megítélt alkotásokon röhög, csak maga alatt vágja a fát. Semmit sem fog haladni, semmit sem fog fejlődni, sőt… Észrevételeim szerint ezek az emberek végleg leteszik a pennát.

A mi dolgunk az, hogy kiépítsük a saját kis írói birodalmunkat, ízlés szerint összedobjunk egy brandet, és lehető legjobb tudásunk szerint reklámozzuk azt. Így megtaláljuk a saját közönségünket, ami aztán tőlünk függően gyarapszik, és folytatásos regény esetén megesik, hogy újra kell építeni. Nem feltétlenül a kihagyás miatt, hanem mert esetleg kiderül, hogy ez a regény mégsem olyan, amilyennek az olvasók elképzelték. Lehet, idővel felüti a fejét egy transzcendens szál, kilépve a hétköznapi drámából. Lehet, a romantika nem másodhegedűsként, hanem tubásként fog brummogni a háttérben, és nagyon ritkán kap szerepet, és azok az emberek, akik a történeted romantikus hétköznapi dráma-jellege miatt gyűltek össze, szépen, lassan lemorzsálódnak.

Ez az egyik legfontosabb lépés a belső béke kialakításához, ami ahhoz szükséges, hogy minden körülmény ellenére hideg fejjel, negatív érzésektől mentesen írj. És ez baromira sok energiát takarít meg.

+1 Légy büszke, alázatos, tiszteld az olvasóidat!

Merj elégedett lenni! Attól, hogy büszke vagy arra, amit csinálsz – és miért ne lennél, mikor annyit dolgozol vele? – még ugyanúgy lehetsz alázatos és tisztelettudó. Aki forgatja a szemét egy professzionálisan összedobott ismertető, vagy hirdetés láttán, az valószínűleg a tízes pont vétkese. Amúgyis, egy “sziasztok, izé, nézzétek meg, jó-e, bocsi”-féle linkspammel igen gyorsan egy kalap alá fognak venni doryka69xdddddd-vel, mert legalább olyan komolytalannak tűnik, mint ez a fiktív felhasználónév.

És, ha tényleg sikerült lecsillapodnod, megvan a belső stabilitás, meg minden, akkor ez a büszkeség nem fog gőgbe torzulni.

+2 Merj kérdezni!

Nincs rossz kérdés, maximum rosszul feltett, de írók vagyunk, ki fogjuk találni, mire gondolsz. Sokszor láttam posztokat, ahol mindenki megosztotta a saját tapasztalatait egy-egy témakörrel kapcsolatban, és nagyon jó volt tapasztalatokat gyűjteni.

Summázzunk!

Ez valami ritka hosszú lett. És már hajnali négy van, el se hiszem, hogy ennyi idő volt ezt összerakni.

A magabiztos író

  1. Eltökélt
  2. Kritikus
  3. Alázatos
  4. Higgadt
  5. Türelmes
  6. Ismeri magát
  7. Ismeri a történetét
  8. Nem verseng
  9. Hálás
  10. Senkinek sem akar megfelelni
  11. Nyitott a változásra
  12. Kockáztat
  13. Következetes

 

Köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta. Remélem, tudtam vele valamelyest segíteni, és elnézést kérek, ha nem lett túl összeszedett, még gyakorolnom kell az ilyen kaliberű bejegyzések írását. Ha esetleg bármilyen további kérdés felmerül, szívesen megválaszolom kommentben! 🙂

(képek: kiemelt, Freud, sucks, Kubrick, gratitude, SJW)