No, hát amíg itt küzdök a Synus folytatásával, mint Szent György a sárkánnyal, gondoltam, pihenésképpen összedobok egy újabb tíz zeneszámból összetákolt bejegyzést, ami már hetek óta forog a fejemben, csak nem mertem belevágni. Mert hát a Nier:Automata OST-je majdhogynem minden húzásával kiérdemelte az összes Game Soundtrack of the Year díjat, és még több is járhatott volna neki, ha bezsebel pár jelölést ott is, ahol még csak listára sem került. A cikk előkészületekor tizenhét-tizennyolc számot gyűjtöttem össze, majd leültettem barátomat a lista elé, hogy segítsen szortírozni, hogy aztán könnyes búcsút vegyek még kettő címtől, aztán kezdetét vette az értelmetlen harc a számok sorba rendezéséért. Mert igazából itt csak a Top 1 és a +1 cím fix, minden mást kábé hasraütés-szerűen ezek mögé pakoltam.

Jajj, de mielőtt még belekezdenénk, jöjjön egy kis Wikipédia-szimulátor avagy mi is az a Nier, és miért beszélek róla úton-útfélen mindenkinek úgy, hogy már a fülén jöjjön ki?

A Nier:Automata a Square Enix által kiadott nem túl sikeres Drakengard-Nier univerzum ötödik installációja. Mint minden komolyabb projekt esetében, ennek is rengeteg alkotója van, név szerint Takamasa Shiba, Takuya Iwasaki, de mindenki a játékok állandó rendezőjét, Yoko Tarót tartja a sorozat igazi apukájának.

(Kivéve a Drakengard 2 esetében, amiben Taro nem vett részt, a Drakengard-Nier idővonalnak is egy alternatív mellékágát képviseli, így azzal nem nagyon szoktam foglalkozni.)

És kissé kusza a kronológiai összetétele…

A készítők bevallásuk szerint főleg az európai kultúrából és kortárs animékből merítettek ihletet, ami sokban hozzájárulhatott a játékok elvont, bizarr és nagyon nyomasztó momentumaihoz. De, aki szereti ezt a világot, az pont emiatt fogja, meg talán még azért, mert szeret szenvedni a megbízhatatlan narrátor kíméletlen plotpontjainak súlya alatt. Egzisztencializmus, súlyos karakterhibákkal bíró szereplők, váratlan történetfordulatok, elképesztő morális kérdések, be nem tartott írói ígéretek és folytatásonként egymással lazán összekapcsolódó cselekmények – ezekre épül az univerzum, amiben a Square Enix még négy sikertelen cím után is látott valamit. Már ez is csodaszámba megy, az pedig még elképesztőbb, hogy egy pénzügyileg és minőségileg ilyen hányattatott sorsú sorozat tudhatja magának a játékzeneipar legjobb alkotásait, mert a Game Soundtrack of the Year már nyolc évvel ezelőtt is borítékolva lehetett volna, ha egy kicsivel jobb produceri munka és komolyabb zenei rendezés áll az első Nier mögött.

A széria fix zenei csapata Keiichi Okabéval és Emi Evansszal a 2010-es Nier munkálatai alatt állt össze. Okabe remek kompozícióit Emi az általa kreált „káosz nyelven” szóló dalszövegekkel teszi egyedivé, és nem egyet ő maga is énekelt fel rendkívül szép hangján, bebizonyítva, hogy egy dalnak nem kell érteni a szövegét ahhoz, hogy az ember megértse, miről is akar szólni – és szerintem pont ez teszi teljessé azt az életérzést, amit a játék közvetíteni akar számunkra. Persze hiába támasztanak a producerek és a rendező ilyen mutatós elvárásokat a zene milyenségével szemben, ha nincs a késztermék mögött egy nagyon aprólékos, lelkiismeretes, kreatív munka, és egy olyan zeneszerző, aki még egy Tekken sorozat árkádzajából is kihozza a lehető legtöbbet. Mert igen, Okabe keze nyoma még ott is jelen van.

Röviden összefoglalva a Nier:Automata az, mikor az ígéretes, de merész alapokhoz visszatér a tékozló producerfiú, és végre ő is elkezd hinni. Ez már önmagában is egy nagyon szép jelenség ebben a materialista, bevált receptekre utazó világban, több ilyen biztos nem lesz, a magas eladásszám és a Game Soundtrack of the Year díjak bezsebelése pedig legyen a győzelmi lobogó a kreatív tartalomgyártás szerény flottájának hajóján. Na, és akkor ezek után lássuk a tíz győzelmi fanfárt, ami amúgy sokkal több is lehetne!

10. Vague Hope (Cold Rain)

A Vague Hope az egyik bizonyítéka annak, amit már a bevezetőben is említettem: nem kell szöveg ahhoz, hogy kialakuljon az emberben egy határozott elképzelés a dal jelentéséről. Lehetne altatódal, de lehetne keringő is, és igazából mindkét értelmezése helytálló, gyönyörű keretet adva az Automata egyik legszebb és legsokoldalúbb történetszálának. A dal minden egyes megjelenését fantasztikus írói és rendezői munka kísérte, de hiszem, hogy az alapanyag ismerete nélkül is kedvessé válhat sokak számára.

9. Dependent Weakling

Játszott már valaki újra bossfightot csak az életérzés miatt? Na, a Dependent Weakling alatt lezajló szekvencia pontosan ilyen. Ha az ember ismeri a harcrendszert, nem kapkod és nem hajnali hatkor próbál túlesni rajta, maga a harc egyáltalán nem nehéz, de ez semmit sem vesz el annak a súlyából, amiért ott vagyunk, és a harc minden pillanatán végigsöprő, elemi haragot, amit minden erőforrásunkat használva megpróbálunk túlélni. Mert ez nem az a fight, ahol a kis 2B legyőzi a sokadik Góliátot. Az ok és az okozat súlyos, ott van a dal minden hangjában, a vizuális készletben, a támadások intenzitásában, a fájdalmas melódiákban, és ennek köszönhetően a játék ezen fejezete kétségtelenül kiemelkedik az another edgy and epic bossfight-kategóriából.

8. Birt of a Wish

Kezdjük azzal, hogy nem nagyon szeretem az egynemű férfikarokat. Számomra sosem adják át azt a nyers, férfias erőt, amit állítólag közvetíteni akarnak vele, mert rendszerint vagy a dallam lágyul el itt-ott, vagy a szerkezet lesz rém együgyű. És akkor itt van ez a Birt of a Wish, aminek minden hangjában ott van a Tűz őselem, és megmutatja az összes kísérleti „férfias” szerzeménynek, hogyan kell ezt jól csinálni… Pedig nincs is klasszikus értelemben vett férfi karaktere a Nier:Automatának.

7. Possessed by a Disease

Legjobb akciózene evör. Éget a nap, a kosz és a verejték fullasztó rétegként tapad a bőrödre, a világból csak a teret és néhány elmosódó alakot érzékelsz, minden más részlet a fáradtság és az adrenalin homályába vész. Az adrenalin, ami egy újabb lökettel végigfut az ereidben, ki tudja, hanyadik alkalommal talpra állsz, és csak gondolkodás nélkül végrehajtasz minden mozdulatot, amire az agyad utasít a túlélés és a diadalom jegyében. Na, a Possessed by a Disease erről szól!

Vagy arról, mikor vaksötétben kell harcolnod egy túlpörgött, nálad tízszer nagyobb alumíniumlabdával. Yoko Taro inkább ilyesmit képzelt el hozzá.

6. Emil (Despair)

Az első track a listáról, ami egy, vagy több másik verzióban már a 2010-es Nier Gestalt/Replicantban is felcsendült, és rögtön követni fogja kettő másik.

Az Emil egy nagyon különleges alkotás. Az ember nem tudja eldönteni, mennyire szomorkás valójában a dallam, amíg a refrén végén meg nem szorongatja egy picit az ember gyomrát a harmonikus moll lezárás. Mondjuk, ez inkább a 2010-es Sacrifice verzióban érződik. A Despair kapott egy plusz szólórészt egy plusz melódiával, új jelentőséget adva az Emil témáknak, és egy újabb réteget lehántva az egyik legtragikusabb sorsú karakter lélekrajzáról. Jól megérdemelt, végső adrenalinroham mindenkinek, aki kilencven órát rááldoz, hogy 100%-ig kimaxoljon minden számlálót a játékban, és feloldja az utolsó, titkos bossfightot. A régi Nier kedvelői pedig csak könnyeiket nyelve, már csak megszokásból is szidják Yoko Tarot. Ah, writers’ goals…

5. Grandma (Destruction)

Az Emillel ellentétben a Grandma téma visszahozása már maximum csak dallamában utal vissza a Nier Gestaltra. De lehet, történéseiben is, még nem járok ott a játékban. Életemben nem rohantam még olyan izgatottan bossfightolni, mint ez alatt a dinamikus csoda alatt. A bridge-be komponált zenedoboz-szólam az azt kísérő, dinamikus kibontakozással egy olyan brutális epikus bravúr, amilyet nagyon kevésszer hallottam életemben. Tipikusan az, mikor az ember azt hiszi, ennél magasabbra már nem lehet jutni ezekkel az akkordokkal, aztán Okabe a kezedbe adja a sörét, és még vagy fél percig eltáncikál ezen a dinamikai csúcson anélkül, hogy az ember elunná az életét. Csak ilyen fanfárral érkezhet meg egy két fős felmentősereg!

4. Song of the Ancients (Atonement)

Emilhez hasonlóan itt a Song of the Ancients két karaktere kapja meg a maga feloldozását, és érdekes módon a dal is ebben a verzióban találja meg a saját identitását. Egy viharos, szenvedélyes, heroikus költeményről van szó, amit valahogy a két Nier minden súlyos pillanatához oda lehet képzelni. A tragikus eseménysorok és az elkerülhetetlen sorsszerűségek krónikása a Song of the Ancients. Nagyon remélem, hogy még fogunk találkozni ezzel a címmel a jövőben, mert habár a két énekes útja a végéhez ért, a legenda, amiről szól, lezáratlan maradt… Talán soha nem is fog lezárulni.

3. Amusement Park

Az Amusement Park a játék egyik legcsodálatosabb helyszíne, és ebben bizony a remek zene nagyon sokban hozzájárult… Mint mindig az Automata esetében. Érezni benne a nosztalgia állandóságába fagyott időt, és ez a hely kicsit más is, mint a többi. Érintetlen, ártatlan, álomszerű, és mégis ez a leginkább emberközeli. Emlékszem, volt egy mellékküldetés, aminek elvégzéséhez a bejárat előtti NPC-ket kellett volna legyilkolnom, és habár tudtam, hogy úgyis respawnolódnának, annyira a szívemhez nőtt ez a kis világ, hogy gondolkodás nélkül elutasítottam az ajánlatot. Az Amusement Parkban csak a boldogságot és a szeretetet szabad hirdetni, fegyvert nem rántunk!

2. A Beautiful Song

Ez a bossfight korán érkezik és nehéz. Részben, mert ezt már a tech demo idején összedobták, így kisajtoltak belőle mindent mechanikailag, szóval rengeteg a nézetváltás, és itt találkozunk először a hackelős minijátékkal, ami annyira váratlanul ér mindenkit, hogy még az irányításba sem sikerül beletanulni. De valahogy mindenki egyszer csak túl esik rajta. Bennem a zene tartotta a lelket, ez kétségtelen, jó párszor otthagytam a fogamat az előadóteremben. Emi Evans és J’Nique Nicole kontrasztos kettőse tökéletesen bemutatja Simone gyötrődését, ráadásul a címválasztás sem véletlen.

Amúgy mellesleg erre a dalra eszembe jutott a Synushoz egy minisequel, de annyira kegyetlen lett volna, hogy a karakterek iránt érzett megbecsülésemből egyelőre letettem róla.

1. Alien Manifestation

Keiichi Okabe egy interjúban elmesélte, hogy Yoko Taro ehhez a dalhoz egyetlen utasítást adott: írjon egy aláfestő zenét egy utolsó pályához. Aztán Taro bácsi fogta, és berakta ezt a dalt a játék legelejére… És milyen jól tette!

Az Alien Manifestation ragadta meg a figyelmemet a fantasztikus hegedűs és zenedobozos betétjeivel, és még arra is rávett, hogy egy hétig szívjak a spártai tutoriallal egybekötött első küldetés nehézségeivel. Tökéletesen megalapozza a játék atmoszféráját, és szinte a képedbe ordítja, hogy „igen, egy újabb japán hack’n’slash vagyok, igen, tele leszek fura dolgokkal, tele leszek drámával, tele leszek érzelmekkel, és igen, Te ezt mind IMÁDNI FOGOD… És nézd, figyeld, ahogy a főhős egyedül vágja át magát azon a küldetésen, ahova eredetileg öten indultak el! Na, pontosan így fogom, ha kell, egymagam megnyerni az Év Játékzenéjének járó díjat!”

Bevallom, az Alien Manifestation olyan magasra tette a zenei mércét, hogy az open world témát hallva nagyon megijedtem, hogy minden más rém gyenge alkotás lesz. Szerencsére tévedtem, ahogy az Alien Manifestation is, ugyanis nem ő biztosította be a Nier:Automata OST-nek járó díjakat, hanem…

+1 Emil’s Shop

Jó, tudom, ne nézzen rám senki, én sem gondoltam komolyan. De most milyen zseniális, hogy az eredeti Emil témát átírták ezzé az izévé, majd felkérték az angol és a japán szinkronszínészeket, hogy tudassák országgal-világgal: every day’s a sale, every sale’s a win!

És, hogy ennél olcsóbban árulni a portékákat már illegális lenne. 🙂

 

No, hát meg is vagyunk ezzel az újabb zenei top tízes listával, legközelebb jó eséllyel a Nier Gestalt remekeit fogjuk végigvenni, vagy meglessük, mik a legelvontabb számok a gyűjteményemben, amiket én sem értek, hogy miért imádok. Mindkettő előbb, vagy utóbb sorra kerül. Ja, és még ha a játékot nem is szándékozik valaki végigtolni, a Nier:Automata OST erősen ajánlott, írótársaknak pedig kötelező, ha valaki szeret hasonló csodákra kreatívkodni!