2054.: Afrika, valahol a Kilimandzsáró hegységnél

Kicsit megállt, hogy megigazítsa a kopott fejhallgatót, és hátranézett. Minden a tervek szerint haladt. Már jó ideje leszakadt a többiektől, és ahogy szemügyre vette a fegyveres gyalogosok számát, társait biztonságban tudhatta.

Újra megiramodott, nyomában körülbelül húsz férfi, ruháikon a Szövetségi Védelmi Egység hétágú jelképével. Steril öltözékük lassította járásukat, de még így is utolérték a sorvadással fertőzött lányt. Ő pontosan tudta, milyen sors várhat rá, elvégre ilyen beteges, gyenge alkattal esélye sem lett volna ennyi harcképzett katona ellen. Ha csak az életéért küzdött volna, meglengette volna a fehér zászlót, pár heten belül úgyis a halálba menekült volna fájdalmai elől. A melléhez szorított súlyos aranyládát mindennél fontosabbnak tartotta, és csak az éltette, hogy biztonságba helyezze az utókor számára.

Körülbelül egy hete bukkant rá a hegy egyik zugában megbúvó üregre. A falánál lazább volt a talaj és nyirkosabb, valaki nem olyan rég vájhatta ki magának. Bárki is tette, a lány magában hálát adott érte, hiszen tökéletes végső rejtekhelynek ígérkezett. Egészen mélyre húzódott a sötétségben, a déli nap tüzét elfedték a katonák. Nyugodtan megvárta, amíg a fejhallgatóból szóló zene, reményének végső forrása elhallgat, majd kivette zsebéből a kopott lejátszót, és a szelencébe rejtette többi kincse közé. Magzatpózba kuporodott, elesett tekintetében tűz lobbant fel. Az egyik férfi, aki elsőnek szegezte rá gépfegyverét, mondott valamit, de ő az idegen szavakban csak egy téveszme dühét és egy szolga félelmét vélte felfedezni. Piros lézerpontok sokasága vándorolt végig testén, de ő tudta, hogy már nyert. A fejhallgatóján levő kis gombra tette a kezét, és a katonáknak idejük sem volt elsütni fegyverüket, a hegy maga alá temette mindnyájukat.

2313.: Kilimandzsáró, Noctistól alig tíz mérföldre

A lány is abba a fertőzöttekkel teli, renegát csapatba tartozott, akik az első dózis Sorvasztó elterjedése után megérezték, hogy a civilizációnak már csak napjai vannak hátra. Utolsó reményüket a távoli jövőbe vetették, így ember számára baráti adatot, zenét, filmet, programot meg próbáltak menteni az utókor számára. Habár álmukban nehezen hittek, haláluk legalább értelmet nyert.

A világégést egy másfél emberöltőnyi civilizálatlan, sötét kor követte, majd a megmaradt polgárok elkezdtek építkezni, hogy onnantól kezdve egy államon belül szervezkedhessenek. Ezen munkálatok alatt leltek rá az első töredékekre, és egy újabb verseny vette kezdetét. Az állam rengeteg adatot küldött a vesztőbe attól tartva, hogy az egyéni eszme szabadságát hirdető termékek veszélyeztetik hatalmát, és újabb káosz tör ki a kupolával fedett városok alatt. Ezt észrevéve egy fiatal hacker összetoborozta saját kis ellenálló hadseregét, és többek között azt tűzte ki céljuknak, hogy a még föld alatt nyugvó, illetve a vesztőben sorsukra váró adatok sértetlenül, biztos kézbe kerüljenek. Ők lettek az Underground, és sikeres akcióiknak köszönhetően vezetőjük, James nevét idővel egész Leithan megismerhette. A töredékek pontos helyének meghatározását és a vesztőhely adatbázisának ellenőrzését maga James intézte egy személyben, és a parancsokat is ő adta ki. Mindenki más, aki az Adathalászok közé tartozott, aktívan tevékenykedett. Néha ez persze acélidegzetet és jó teherbírást követelt.

Néhány sátor, egy hétszemélyes páncéljárgány, egy kétes hitelességű dokumentum, egy antiszociális pap és egy akaratos vezető – ez a sors jutott az Underground kincsvadászaira. James, a főnök szerint ez az ásatás lehet csapatuk fénykorának kezdete, szerintük pedig a sosem látott hacker semmit nem tud a sorscsapásról. A sors súlyos csapása jelen esetben a már említett akaratos vezető, név szerint Jennifer Parkin volt.

A pletykák szerint ez a retro-gótikus kiborg James jobbkeze, és mind virtuális, mind valós síkon a besurranás és kémkedés mestereként emlegették. A virtuálist még el is hitték, de ránézésre az a feltűnő jelenség volt, aki a besurranás első pár lépése után lebukik, és talán ott helyben ki is végzik. Mindezek ellenére Jenny élt és virult, bár abban a pillanatban inkább csak az „élt” érvényesült.

Virulástól mentes, annál dühösebb arcának elszenvedője egy naiv, fiatal gyakornok személyében tisztelgett, akinek még maradt annyi bátorsága, hogy közölje a fiatal nővel a rossz hírt: négy napja nem találtak semmit.

– Semmit?

– Semmit, kisasszony! – habogta. – Csak néhány csontot, és pár beazonosíthatatlan fegyvert.
Jenny neonzöld szemei vészjóslóan megvillantak, két óriási, szőke copfja heves rázkódásokkal követte feje minden mozdulatát, a gyakornok mégis a legnagyobb jóindulattal sem mondhatta bájosnak az összképet. Nem is tudta, mitől tarthatott jobban: az elég súlyosnak tűnő platformcsizmától, vagy a lány hátába szerelt kibernetikus szárnyaktól, amelyekkel a szóbeszédek szerint elég veszélyes tettekre képes hordozója.

– Talán ha leellenőriznénk ismét a koordinátákat…
– A koordináták pontosak, kölök! – fortyant fel a kiborg. – Maguk a pontatlanok! Nem csontokért és fegyverekért jöttünk, hanem adatokért, világos?

– De kisasszony… Ha a föld csak csontokat és fegyvereket rejt, mit tudunk tenni?

– Mondjuk, ássanak mélyebbre? – A gyakornok bátorsága végleg inába szállt meghallva a gyilkos cinizmust felettese hangjában. Vehemensen bólintott, és rohant vissza társai közé folytatni a munkálatokat.

Jenny ismét a belső tárolójába szkennelt katonai naplóba mélyedt. Vagy a koordináták hazudtak, vagy valaki már járt erre. Ez utóbbit persze lehetetlennek tartotta, mert a föld állagából ítélve a robbanás óta senki sem háborgatta a területet. Csalódottan felsóhajtott, és a távolban üldögélő „antiszociális paphoz”, tisztességesebb néven Black Seymourhoz ment.

Kezdetben Jen mentoráltjaként tevékenykedett az ellenállásban, ám törekvő természetének köszönhetően hamar kitanulta az információszerzés, betörés és harc tudományát, így alig két év elteltével külön utakra tértek. Csak különleges feladatokat teljesítettek együtt, vagy az is előfordult, hogy Seymournak – a saját szóhasználatával élve – “lazítani” támadt kedve, és ilyenkor rendszerint elkísérte a kiborgot az ásatásokra.

A nagy meleg ellenére Seymour nem vált meg egész testét borító fekete leplétől, de még csak a fejéről se tolta le csuklyáját. Jenny már elég jól ismerte az angyalok sötét szolgálóját, mégis mindig a hideg rázta, mikor a közelébe merészkedett. Az egész férfit rideg, misztikus aura lengte körbe, mintha csak félig tartozna ehhez a világhoz. Sejtelmességét csak növelték jegesen csillogó, ezüst szemei, illetve az, hogy sebhelyes arcát legalább olyan kevesen ismerték, mint Jamest.

– A megérzéseid rendben voltak – mondta Jenny, és leült a forró kőre a férfi mellé. – Halottak vannak, de az, akit kerestünk, nincs köztük.

– Még öt csontváz kiásásra vár – felelte füstös baritonján. – Abból az egyik egy tiszta lelkűé.

Jenny sosem kérdezte meg a papot, honnan ered ez a magas szintű intuíciója, hiába érdekelte ez jobban a világ minden leleténél.

– Igazából semmi értelme finomkodni ezekkel a tetemekkel – folytatta a férfi.

– Nem tudok mit tenni. Ezeknek ezt tanították az iskolában.

– Így viszont sosem végzünk. – Seymour morogva felkapta nálánál is magasabb, kereszt alakú jogarát, és támaszaként használva a csoporthoz vonszolta magát.

Vörös-tengerként vált szét a régészek köre, mikor észrevették a feléjük közeledő papot, aki mellett Jenny ölelnivaló kislánynak tűnt. Jogara gömbös végét a fellazított talajba döfte, kezéből sinushullámok áramlottak az ezüstrúdba.

– Újember létetekre ez eszetekbe sem jutott, igaz? – mordult a régészekre, akik fájdalmas arccal konstatálták, hogy egész eddigi munkájuk a semmibe vész. A jogar egyre mélyebbre süllyedt a frissen ütött, sötét lyukban, míg végül fémes tárgynak ütközött. Seymour megállt, kezével a földbe túrt, a homok alól aranyos fény mosolygott vissza rá. – Innen már a tiétek – intett fejével az üreg felé, mire a megszeppent csapat nekifogott az utolsó söprögetéseknek.

Seymour visszaindult Jennyhez, aki már paprikavörös arccal, karba tett kézzel várt rá. A pap érezte a kiborg dühén a hamisságot, ám mikor a lány észrevette a csuklya árnyékából kivillanó gúnyos félmosolyt, hangjába valós méreg vegyült.

– Ha a tárgynak baja esett volna…

– Nem esett baja – zárta le tömören a férfi. – Nem mész oda megnézni? Tudtommal ezért jöttél.

Jennyé lett a megtiszteltetés, hogy a három évszázadon át őrzött szelencét óvatosan átvegye a lány letisztult csontvázától. Lefújta róla a homokot, végigsimított háborítatlan tetején, és elmosolyodott.

Maga sem tudta, mennyi munka lehetett a dobozban rejlő kincsek megszerzése és megőrzése mögött. Csak a lány feltárt teteme sugallhatott valamit, hiszen évszázadokon át kuporgott magzatpózban a föld alatt, és addig se engedett szorításából. Jenny remélte, hogy az adatok megmentője méltónak találja kis szervezetüket arra, hogy a leleteket átvehessék.

– Azt hiszem, egy újabb hőst búcsúztathatunk ma – tekintett fel Seymourra, aki már előkészítette a szenteltvizes medált. Latinul imát mormolva keresztet vetett maga előtt, majd a medált gondosan a csontváz kezére akasztotta.

***
Az Underground székhelye Fata Morgana egyetemvárosában helyezkedett el. Afféle újretro-szórakozóhelynek írták le a vendégek, és ez a korszakbeli egyveleg csak növelte a bár gyanútlan báját. A bejárat mögött egy alacsonyított plafonú, elég tágas kocsma terült el bárpulttal, asztalokkal, valamint egy akadálymentesített feljáróval. Az emeleten tíz szoba helyezkedett el, ám ebből csak kilencet lehetett kibérelni éjszakára. A tízedikben lakott James, kulcsra zárt ajtóval már több, mint hét éve. Soha senki nem látta az arcát, nem tudta a teljes nevét, nem lehetett tudni, honnan jött, élnek-e még rokonai, és csak néhányan tartoztak azok közé, akik az Underground hátsó blokkjában “személyesen” is beszélhettek vele.

Jenny már otthonosan mozgott az üzletben, és habár eleinte tüntetett a nyűgös, biztonsági előszűrés ellen, négy év után már hősiesen állta a procedúrát. A kocsmában kiszolgáló, állandó rendszerhibáktól szenvedő android elvégezte a kötelező arcbeazonosítást, a retina-szkennelést, valamint – kiborg révén – a programját is ellenőrizte. Csak ezek után engedte át a bárpult mögötti hátsó szobába a lányt.

Ez az alaposan hangszigetelt, alagsori tér körülbelül ugyanakkora alapterülettel rendelkezett, mint maga a kocsma. Vörös és lila neonok feleltek a szoba rémesen álmosító félhomályáért, néhány kanapé, pár virtuális és közösségi játék, valamint egy akvárium tette a helységet kevésbé üressé. Jenny néha el is tudta képzelni, hogy azt az antik billiárdasztalt használta is valaki a felújítása óta, bár négy éves undergroundi pályafutása alatt egy lelket nem látott még magán kívül a váróban.

Kicsit fel-alá sétált, majd az akvárium mellett levő titkos ajtó lassan kitárult. Jenny – akinek soha nem sikerült kibékülnie a sötéttel és az egyedülléttel egy szobában – akaratlanul is összerezzent.

– Kösz, James! Nagy vagy! – szólt fennhangon az ajtó mögött rejlő négymonitoros számítógéphez.

– Ne duzzogj, inkább ülj le – szólalt fel a hangszórókból egy kissé gépies, de még emberi hang. Jenny nem törődött a hacker szokatlan morcosságával, inkább csak lazán belehuppant a fotelba. Mikor kényelmesen elhelyezkedett, az ajtó becsapódott mögötte.

– Nem jók az anyagok, amiket hoztunk?

– De, az anyagok jók… Pont olyanok, amilyeneket mindig is kerestem! Az egyik tökéletes arra, hogy végre a tettek mezejére lépjünk…

– Nagyszerű! – tapsikolt Jenny lelkesen. – És… És ugye rám bízod a beszivárgást? Kérlek, James, ki akarom próbálni a frissített programomat! – meredt csillogó szemekkel a kamerába.

– Panaszkodtak rád a régészek – folytatta James.

– Biztos hazudtak – terült el Jenny a fotelban. – Szóval akkor vár a mátrix?

– Azt mondták, hogy a magaviseleted feszélyező volt számukra.

– Szöszmötöltek.

– Türelmetlen voltál.

– De… James! Te is tudod, hogy ezek képesek lennének hónapokig elsöprögetni a földet onnan, úgy, hogy semmit sem találnak! Nézd meg, Sey’ milyen zseniálisan megoldotta!

– Csillapodj Jen! – emelte fel a hangját. A lány egy sértődött kisgyerek arcával elhallgatott, kezét karba tette, és elpillantva a kamera lencséjétől hallgatta tovább Jamest. – Lelkes vagy, és általában kedves, úgy kell téged leütni. Miért nem tudsz ott is normális lenni? – Jenny válasz helyett makacsul felszegte a fejét, és orrával a levegőbe szippantott egyet. – Tudod, hogy ezt a gyerekes viselkedést nem szeretem.

– Akkor ne bánj velem gyerekként! – vágta rá dacosan.

– Egyszer már megígérted, hogy összeszeded magadat, nemde?

– De James, kérlek! – szólt a hackerhez, kezeit szorosan összekulcsolva. – Ne mondd, hogy nem csinálhatom végig az első bevetésünket!

– Eltaláltad! – kiáltott fel James vidáman, mire Jenny nagyot sóhajtva ültében lejjebb süllyedt. A monitorok képernyőin egy épület, annak tervrajza, és néhány lista ugrott fel. – A Múzeum vesztőjében egy nagyobb mennyiségű gyűjtemény vár megsemmisítésre. Kettő háborús film, négy társadalomkritikai, egy klasszicista opera, kilenc szimfónia ugyanebből a korszakból, valamint egy orosz romantikus. Ezen felül egy fantasztikus trilógia, elektronikus olvasmány változatával együtt, meg még néhány hasonló hangvételű mű innen-onnan. Az adathordozókat éjfélkor formázzák, ezek után bedarálják a tárolókat – James egy gép sebességével hadarta a tudnivalókat, de Jennyt jobban lekötötte, hogy a hacker hosszas szövegelése közben az asztal két oldalából egy-egy kábel kúszott ki rejtekéből, és a lány két copfja alatti csatlakozójához kapcsolódott.

– James, tudod, hogy ezt utálom – utalt a lány a fejéből kiálló vezetékekre

– Ne feszülj!

Egy kellemetlen, égető érzés hasított végig a lány fején, arcán, egészen a nyakáig, kezei elernyedtek, ajkát ordításra nyitotta volna, de izmai feladták a harcot. Végül elsötétült a világ.

***
Az adatfeltöltést követő két órás öntudatlan állapotból a Múzeum bejáratánál tért magához. Az óriási üvegpiramis tervrajzát az első ásatások során találták meg, és az építészek méltónak érezték ahhoz, hogy az elkövetkezendő leleteknek otthont adjon. Tartalmának és összképének köszönhetően Leithan állam legkedveltebb kulturális központjává vált. A naponta több száz látogató közül szinte senki sem sejtette, hogy amit látnak, az a leleteknek egy igen kicsi aránya.
Néhány emelettel alattuk tevékenykedtek a Cenzorok, akik a beérkezett adatokat igen szigorú szűrőnek vetették alá. Rebellis, az egyén szabadságát hirdető és a társadalmat bármilyen formában kritizáló művek mind a vesztőbe kerültek teljes megsemmisítésre. Jennynek egyenesen a vesztő kapujáig kellett merészkednie.

A feltöltött információk és parancsok alapján másfél óra állt rendelkezésére, hogy kilépjen a Múzeum ajtaján az adatokkal. Ha kifut az időből, az őrök észreveszik. Fontos volt, hogy James akciója hamarabb keltsen feltűnést, mint az övé, így úgy kellett intézkednie, hogy csak akkor vegyék észre a lopást, mikor már az adatokat a vesztőbe vinnék. Ahogy ezt levezette magában, rájött, hogy igen nehéz dolga lesz. Másfél óra kevés idő, és hiába szereti James őt küldeni ilyen kaliberű küldetésekre, még elég sok hibát szokott véteni.

Belépőt váltott, átesett a kötelező motozáson, és már próbált is elvegyülni a múzeum látogatói között. Az egybeépített csarnokban futólag tíz őrt tudott megszámlálni, de balszerencséjére nőit nem talált köztük, így az álruhás módszert rögtön kihúzhatta a listáról.

Ahogy felmérte a terepet, és szemügyre vette a halmozódó emberek sokaságát, be kellett látnia, hogy csak akkor érhet el valamit, ha fejest ugrik a dolgokba. Tartott ettől a küldetéstől, elvégre, ha hibát vét, egy teljes szervezet bukásra van ítélve. Kifejezetten utálta, ha James ekkora felelősséget terhelt rá.

Üres gondolatmeneteiből a felé közeledő biztonsági őr rángatta ki. Jenny magához eszmélve összerezzent, belebotlott a férfiba, és elzúgott a márványköves padlón.

– Jól van? – nyújtotta kezét az őr. Jenny mélyen a szemébe nézett, rögzítette magában az arcát, méretes tenyerét, és a hangját is.

– Elnézést kérek – szólt elgyengült hangon. – Azt hiszem, szükségem lenne egy mosdóra.

– A hanglemezes anyagok blokkjától balra – mutatta az irányt az őr, mire Jen majdnem rávágta, hogy tudja, hiszen a mellékhelység megemlítésekor a retinájába vetített térkép azonnal mutatta az irányt. Még időben csendre intette magát, és mosolyogva eltávozott.

Legnagyobb szerencséjére a mosdó ugyanarra helyezkedett el, amerre a személyzeti lift. Ha minden jól alakult, belső memóriája rögzítette a hangját és szemét, valamint kibernetikus karja a tenyérlenyomatát, így az alsóbb szintekre való belépést megoldotta. Az egyetlen hátráltató tényező a megfigyelő kamera maradt, viszont azt onnan képtelen lett volna kiiktatni. Mégiscsak ráfért a mosdó meglátogatása.

Magára zárta az ajtót, és a lehajtott tetőn helyet foglalt. Robot balja szétnyílt, lemezei alatt egy érintőpanel feküdt, zöldes szemei elhomályosultak, és az anyagi világ helyett egy operációs rendszer felülete tárult a lány elé. Itt már várt rá az előre eltervezett útvonal a raktárig, és egy félig legépelt kódsorozat, amit agyának gépesített része már előre megkezdett, sejthetően a térfigyelők számára. Ezt befejezve először a kamerákra küldött egy vakfelvételt, majd az őr rögzített adatait töltötte le maga számára. Kellemes bizsergés futott végig a torkán ahogy az alig használt kibernetikus hangszalagjai aktiválódtak, majd hasonló érzés bal tenyerén, végezetül a szemein. Mire kilépett programjából, az őr tenyérlenyomatával, íriszével és hangjával indulhatott a liftek irányába.

Egyszerű biztonsági őrként a férfi sem tudhatott sokat a Cenzorokról, így a számára létező legalacsonyabb szint csupán két emelettel a látogatható terület alatt helyezkedett el. Jenny tudta, hogy itt már senki sem láthatja meg, így másik tervet kellett kieszelnie a vesztő előcsarnokáig.

Az épület alaprajza szerint a tetraéder épület alatt egy lyukas nyolcszögre emlékeztető torony helyezkedett el, és Jenny pont ennek a toronynak az egyik folyosójában ácsorgott. Maga a raktár az üres területről nyílt, és csupán egy szinttel kellett volna lejjebb kerülnie, hogy ne falak határolják el őt céljától.

Ismét szerencsét próbált. Visszaszaladt a lifthez, és kibernetikus balját a számlapokra helyezte. Processzora szélsebesen dolgozott azon, hogy hamarabb találjon egy hasznosítható lenyomatot, minthogy a gép leolvassa az őrtől szerzett mintát. Végül alig fél perccel a lift folytatta az útját lefele, egészen a raktárig. A lány nem tudott mást elképzelni, minthogy Seymour most is sötét oltára előtt kuporog, és szakadt rózsafüzérét szorongatva imát mormol az Underground minden tagjáért.

A szemébe épített kereső gyorsabban dolgozott, mint Jenny sötétben gyenge látása, így a kiborg már teljességgel gépeire bízta magát. A lány kezdte úgy érezni, hogy az állam túlságosan is bízik a polgárság vakságában, hogy ennyire gyenge őrséggel látta el azoknak az adatoknak az őrzését, amelyeknek elvileg nem szabad illetéktelen kezekbe jutnia.

“Vagy… Már mással lennének elfoglalva?”

Ahogy ez végigfutott az agyán, rendszere kiszúrta a keresett objektumot. A krómozott ezüst szelence egy távolabbi polc tetején helyezkedett el, melynek elemeire rémes alakok és gúnyosan az arcába mosolygó félholtak kúsztak fel.
A lányon úrrá lett sötétségtől való félelme. Körülölelte, fojtogatta, mozdulni sem mert.

“Ha behunyod a szemed, nem látod őket.”

Levegőért kapkodott, kitárta méteres szárnyait, de plazmájának zöldes fénye csak fokozta a feszültséget. Felemelkedett életére törő démonjai közé, és már látta a követező rémeket felúszni lelki szemei elé, ahogy felnyitja a doboz tetejét. Minden olyan hosszúnak, minden olyan örökkévalónak tűnt. Szemeit összeszorítva pakolta a szelence tartalmát tarsolyába, és a testébe épített tárolókba.

Rendszere megérezve hordozója zaklatott lelkiállapotát, zenét kapcsolt, és a fülébe épített jeladón keresztül már áradtak is elméjébe a nyugtató hangok. Jenny számára új dallamok voltak ezek, nem tudta, honnan lehettek, de mindennél jobban esett lelkének. Nem tudott róla, de ugyanaz a dal töltötte meg lelkét, ami háromszáz éve a katonák elől menekülő lányét is. Arca felragyogott, minden olyan világosabbnak tűnt. Szerette a leleteket, mindig megajándékozták őt valamivel, és biztos volt abban, hogy ez a kis dal is a vesztő kapujában lenne nélkülük. Legszívesebben szétárasztotta volna minden hangját a teremben, hogy így lázadjon a rendszer ellen, de nem kockáztathatott.

Szárnyai segítségével a felvonóba libbent, ami érkezése után be is zárult, és meg se állt a felső szintig.

***
Nem messze a Múzeumtól magaslott a Felsőoktatási Központ, falán egy hatalmas kijelzővel, előtte egy parkkal. Itt tömörült össze egy kisebb tömeg szájtátva, meglepetten, egymás között susmogva. Valami nem mindennapi történt.

“Leithan televíziós hálózatát ismeretlen forrású támadás érte, a probléma elhárításáig türelmüket és megértésüket kérjük.”

Az üzenet újra és újra elúszott a film alatt vékony fekete szalagján. Ennyi maradt a leithani tévéseknek, és ha Jamesen múlik, az is eltűnik rövid időn belül.

Jenny gunyorosan elnevette magát. Ennél többet várt a magát annyira szilárdnak kikiáltó nagyhatalmaktól, és úgy tűnt, igazából csak őket zavarja ez a váratlan műsorváltozás.

A televízió rendszere zavartan váltogatott a csatornák között, de mindenhol a két vállalhatatlan kinézetű kamaszfiú integetett vissza nézőikre, valami olyan egyszerű üzenetet küldve mindenkinek, hogy legyenek jók egymáshoz, és bulizzanak egy jót. Nem lehetett a leletek ékességének mondani a vén celluloid csodát, mégis érezte, hogy azzal a pillanattal ott elindult valami megállíthatatlan. Szívéről hatalmas kő esett le, mikor rájött, hogy kint van, és minden a lehető legegyszerűbben ment. Boldogság, büszkeség és öröm áradt szét benne, és alig várta, hogy Jamesszel osztozkodhasson az örömén. Rendszere máris tárcsázta a hackert, és nem kellett sokat várnia ahhoz, hogy fogadja a hívást.

– Szívesen a liftet – szólt bele James, Jennyéhez hasonló jó kedvvel a hangjában.

– Tudtam, hogy nem mered rám bízni az akció egészét – sóhajtott a lány.

– Megesik… Amúgy hogy tetszik? Képminőség? Hang?

– Nem egy műalkotás… – rántotta meg a vállát Jenny a filmet nézve. – De nem lehet azonnal durvulni. Mikor lesz a következő bevetés?

– Még eldöntöm. De inkább gyere vissza, mert van még mit tanulnod!

– Ejnye… Csak nem megizzasztott a tévé társaság rendszere?

– Azt sose vallanám be.

– A végén kiderül, hogy én jártam jobban a büntivel – nevetett Jenny, majd megiramodott a tömegen át az Underground felé.