Thea drága megint brillírozik a kreatív kihívásokkal. Legutóbb a nagyon jól sikerült Írók Hét Főbűnét hozta el nekünk, most pedig egy kis gourmet utazásra buzdít minket, melyben a kedves írók szépen egy kis tálacskára rendezhetik történetük egy-egy falatkáját, hátha a leendő olvasóknak meghozza az étvágyát a kóstolótúra. Köszönjük, Thea! 🙂

Tálalási javaslat:

Előételként köszönd meg a kihívást annak, akitől kaptad! (Szóval csak az alapvető illem, remélem, ezt amúgy is mindenki magától megcsinálná)

Főételként kérdéseket szolgálunk fel, amikre a történetetek egy kiragadott részletével kell válaszolnotok! A részletek ne legyenek túl hosszúak, hiszen csak kóstolókról van szó, akinek ennyi alapján megtetszik a történet, az reméljük, úgyis el fogja olvasni 😉

Ennyi nyálcsorgató fogás után pedig mi mást lehetne a desszertként felszolgálni, mint hogy másoktól is kérünk kóstolót? Hívjatok ki ti is annyi írópalántát, amennyivel degeszre tömhetitek magatokat!

Akkor hát, lássuk!

1. fogás: Mit jelent a történeted címe? Mutass be egy részletet, ami felfedi az olvasó számára, mire utal a cím!

A cím egy viszonylag újkeletűen felbukkant humanoid faj köznyelvben használatos megnevezését takarja. Mivel a konfliktus róluk, közelebbi perspektívából nézve pedig két synus eléggé sajátos, a politikai helyzethez lazán kapcsolódó, etikai kérdéseket is feszegető drámájáról szól, igazából ez az, ami a legjobban lefedi a történet eszköztárát. Ha másik címet kellene választanom, valószínűleg az Isten lenne.

A mai napig nem tudunk sokat azon kívül, hogy kiválóan bánnak a hanghullámokkal, képesek változtatni azok jellegét, erejét és időtartamát. Habár az Elkülönítők Egysége tett egy próbát az időközben synusoknak elnevezett lények osztályozására, szükséges információk hiányában ez a terv kudarcba fulladt.

2. fogás: Miről is szól a történet? Ragadj ki egy rövid részletet, amiből az olvasó megismerheti a fő konfliktust!

Alapjáraton elég sok mindenről. Egyszerű krimi-thrillernek indul, amelyben egy amnéziás nő, Zoe Sanders egy terroristaként számontartott igazságkereső nyomába ered. Üldözöttünk – akit a történet elején Black Seymourként ismerünk – fő problémája, hogy fajtársait, a synusokat rabszolgamunkára kényszerítik egy távoli városban, és nem válogatja meg az eszközeit, mikor a deportálásra előkészített családokat, vagy személyeket menti, szóval elég sok holttestet hagy maga után. Aztán minden a feje tetejére áll, mikor Seymour megmenti Zoe életét, úgy, hogy a férfi pontosan tudta, hogy ennek a nőnek meg kellene őt ölnie.

Maga a fő konfliktus viszont valahol hét réteg mélyen van, és ingázik a világ és a karakterek problémái között, mégis inkább – erősen disztópikus jellege ellenére – a karakterdrámára fókuszál. Tehát erősen mélyvíz-jellegű történetről van szó, és dramaturgia szempontjából a megbízhatatlan narrátorok táborát erősítem. Elég sokat böngésztem, hogy melyik részletet emelhetném ki, de félek, ha olyat idéznék be, ami már közelít a fő konfliktushoz – már ha van olyan –, az aktív olvasóim felfedeznének valami összefüggést, amit nem akarok. 😀

– Tudta, hogy ki vagyok, mégis megmentett. – Az érkezésem óta feszített ez a mondat, és amint leültem, végre kiszakadt belőlem. – Köszönöm, de tudni akarom az okát.

– Pontosan ezért, mert tudom, ki maga. De azt reméltem, a zsebében lapuló kis szuvenírből már rájött erre. Önző, szentimentális cselekedet volt, felesleges hálálkodni érte.

Csak ekkor jutott eszembe, hogy mikor meghallottam Riley-t, ijedtemben zsebre vágtam az örökképet. Oda az egyik bizonyítékom… Igaz, a tartalma után amúgy is elraktam volna magamnak, de a tárgyra tapadt vér jó eséllyel a nadrágomra vándorolt.

Reméltem, hogy ennél többet fog mondani, ezért is kérdeztem rá.

– Ez motiválta a tetteire? – utaltam a fotóra.

– Szeretném, ha csak ennyi lenne, nyugodtabb szívvel mennék a vérpadra… De tudja, az embereimnek szükségük van rám. Másnak nincs elég bátorsága ahhoz, hogy felemelje a hangját a deportációs egyezmény ellen.

– Akkor magának miért volt?

– Azt hittem, nincs vesztenivalóm. – Itt elhallgatott. Mély pontra tapinthattam, kereste a szavakat, de úgy tűnt, az érzései csomót kötöttek a nyelvére.

3. fogás: Ki a főhős? Válassz egy rövid részletet, ami jól bemutatja, milyen is ő!

Két főhősünk van kapásból, akiket próbálok egyenrangú félként balanszolni, bár bevallom, eddig a férfi viszi hátán a műsort.

Zoe – aki egyben a történet elbeszélője is – egy magának való, intelligens, de mostoha életkörülményeiből adódóan szorongásokkal küzdő nő. Kettejük közül rá vár drasztikusabb jellemfejlődés, hogy csendes megfigyelőből aktív, cselekvő karakterré váljon. Empata tulajdonságokkal rendelkezik, és ezek a képességek a történet előrehaladtával felerősödnek. Analitikus, megfontolt, de amnéziájából adódóan 24 éves kora ellenére még sokat kell tanulnia nem csak a világról, hanem saját magáról is. Inkább a probléma teljeskörű megismerésére törekszik, mintsem a megoldáson, emiatt naivnak tűnik, és rendkívül béketűrő.

Amúgy érdeklik a tudományok, oda van a csillagászatért, a pszichológiáért, és nagyon filozofikus teremtés.

Seymour – vagy akkor már mondjuk ki, Riley, mert igazából csak Zoe felől nézve fontos, hogy miként derül fény erre a névre – egy erőteljesen problémás férfi, dühkezelési gondokkal, dependens hajlammal, és egy mélyen gyökerező, elemi dühvel, ami jelentősen meghatározza a világ- és életszemléletét. Rengeteg titok övezi a múltját, és habár több jel is utal rá, hogy nem bővelkedhetett boldog gyerekkorban, meglepően asszertív és magához képest kedves is tud lenni.

Agresszív természetét ellensúlyozza, hogy nagyon fogékony a szép dolgokra – festészettel, rajzolással próbál békére lelni, mikor már nem bírja tovább a nyomást –, érdekli őt a régi világ, és alapjaiban véve egy sokat tapasztalt emberről van szó.

– Nem kell mindennek vérontással végződnie!

– Igaz! Fel is használhatsz másokat a céljaidra.

Na jó, ebből elég volt!

Éreztem, hogy a lábam magától megiramodik, ám nem a kulacsra fókuszáltam, hanem Riley-ra. Remegő végtagjaim erővel teltek meg, ahogy tekintetünk összetalálkozott, és végre nem fojtogatott torkomban dobogó szívem.

– Jamesék nélkül semmire se mentél volna. – folytatta megvetően. Elhárította az első ütésemet, és megpörgetve maga körül visszalökött képzeletbeli körünk közepére. Ahelyett, hogy a bokámnak dőlő flakonnal foglalkoztam volna, még egyszer tettem egy próbát, hogy elhallgattassam. Balommal intve megzavartam a figyelmét, de mielőtt jobbommal üthettem volna, elhajolva előlem lefogott, és karját nyakam körül átvetve magához rántott. – Tipikus diplomata. A színfalak mögött sakkozgat, és az utcáktól remél változást.

– A magadfajták után takarítjuk a szart! – Kétszer egymás után orrba fejeltem, majd ahogy lazított a fogásán, kifordultam a szorításából, és gyomron térdeltem.

– A “magamfajtákat” a korcs vezetők teremtik – nyögte miután összeszedte magát. Védőállásban szökdelni kezdett, fenyegetőleg tologatva öklét maga előtt. Bal, jobb, bal, bal – anélkül hárítottam minden ütését, hogy egyáltalán felfogtam volna, mi történik. Testem mégis, mintha gondolatban egy lépéssel Riley előtt járna, tudta, mit kell tennie.

– Ha a korcs vezetők ellen harcolsz, talán nem kéne önként a vérpadra sétálnod!

– Megéri, ha a gyáva doyenne-t végre tettre kényszeríti.

– Csak ennyiről van szó? – Hogy kizökkentsem fókuszából, utolsó szavamat eltorzítottam egy irritálóbb tartományba, és kihasználva a pillanatot, amíg Riley szeme zavartan a hátam mögé cikázott, kirúgtam lába alól a talajt. Hasára fordítva hátrafeszítettem mindkét karját, és finoman a tarkójára taposva a földhöz nyomtam arcát. – Ezek szerint nem is én tartalak feláldozhatónak, hanem te saját magadat.

4. fogás: Hol játszódik a történet? Ha több helyen is, mutasd be a leírások közül azt, amelyik a te kedvenc helyszínedet mutatja be!

A történet a 24, században játszódik, egy újabb világháború után. Az emberiség maradéka öt városba rendeződött, melyek sorsáról egy vezetőség – a Leithani Testvériség – dönt, ám mindegyik település – a poliszokhoz hasonlóan – kissé önálló életet él. Egy város kivételével mindegyik fölé védőburok húzódik, ami kiegyenlíti az időjárási viszonyokat, és sterilizálja a környezetet, így is kiszűrve a betegségeket.

Fata Morgana Leithan központja, és leginkább ez hasonlít az általunk ismert városokhoz, szerkezetét, lakosságának összetételét és funkcióját tekintve. Itt kezdődik a történet, és egyben ez az egyik leggyakoribb helyszín is. Európa közepén foglal helyet, jelzőszíne a királykék.

Noctis Fata Morgana “kistestvére”, egyfajta Las Vegasként üzemel, a leithani polgárok kikapcsolódásának mekkájaként. Afrika északi részén található, jelzőszíne a napsárga.

Gaia kissé kilóg a többi közül. Tudományos komplexumként inkább elvesz Leithan kincstárából, mintsem beleadna, ebből adódóan jóval kisebb, és költségvetési okokból önként lemondott a védőburokról. Ez olyan szempontból előnyös, hogy olyan vírusokat és baktériumokat is meg tudnak figyelni, amelyek a sterilizált városkörnyezet miatt máshol nem találhatóak. Ha Gaia jól végzi a dolgát, idővel talán a többi hely is lemondhat a védőburokról. A néhai Houston környékén található, jelzőszíne a fehér.

Domus az a hely, amit se ember, se synus nem akar látni. Ausztrália területén fekszik, a legszigorúbban őrzött börtönként. Aki a sivatag irányába el is tud szökni, annak a világháború utáni, civilizálatlan korszakból megmaradt kannibálokkal kell szembenéznie, majd a kiszáradással. Jelzőszíne a vörös.

Alba Rosa Japán szigetei között húzódik. Ide deportálják az újembereket, hogy aztán az iparvárosban robotoljanak életük végéig, amit jóformán a kimerültség jelentősen meggyorsít. Jelzőszíne a szürke.

Plusz egy, a synusok rejtekhelyéül szolgáló Avis, nem messze Domustól, valahol Új-Kaledónia helyén. Elég sok áldozatba kerül, hogy Leithan ne tudjon a létezéséről, és emiatt technológiailag hátrányban vannak, de egy elég barátságos, családias környék, leszámítva, hogy az alacsony populáció miatt elég pletykás hely.

Sokáig Avis volt a mindenem, de most dolgozom Gaián, és elrabolta a szívemet. 🙂

Alsó-Gaia valóban szemet gyönyörködtető látvány volt, bár ebből én annyit érzékeltem, hogy a fejemben elszaporodó méregfelhőket elűzte jobbára. Mivel kicsi – területre akkora lehetett, mint Fata Morgana Központja –, és a lakosság aktívabb részét munkamániás tudósok tették ki, a neten található fotóknak pedig nem szoktam hinni, egy lehangoló, fantáziátlan, sivár településre számítottam. Aztán már előző este, mikor a felszínhez közeledve kirajzolódott sajátos építészeti stílusa, első pillantásra fellángolt bennem az elhatározás, hogy én itt akarok élni. Olyan kis kompakt összképpel bírt, hála széles utcáinak, és keskeny, lekerekített sarkú felhőkarcolóinak, melyek fémesen ragyogó, óriás nádszálakként magasodtak az alig öt-tíz emeletes lakóházak fölé. Gömbölyded formára nyírt fák húzódtak a műút mentén, és éjszaka a lámpákból áradó, szolid fény halovány holdvilágnak érződött Morgana központi neontengeréhez képest. Ezt a mesés látványt tetézte a város határában magasló Fellegvár, egy égbe nyújtózkodó, hófehér csészealj, melyre Alsó-Gaia bármely pontjáról szabadon rá lehetett látni. Egyetlen, széles oszloplábon állt, melynek aljából indult az üvegkamrás felvonónk is.

(…)

Ha valamin meglátszott, hogy Gaia valójában Leithan kegyéből él, az a szabad égbolt volt. A város lakóinak beleegyezését, illetve pár jogi vitát követően önként lemondtak a védőburokról, ami amúgy elég sok erőforrását felemészti a többi településnek. Ez nem fért volna bele a kutatóbázis költségvetésébe, és a Testvériség nem akart – vagy ténylegesen nem tudott – több pénzt fordítani a tudományra, mikor az újemberek már javában lázadtak, és Domusra egyre nagyobb szükség volt. A döntés viszont megszületett, és Gaiát az sem tántorította el, hogy pár évre betiltották az átjárást egészségügyi okokra hivatkozva. Aztán idővel a határ újra megnyílt, és habár hivatalosan még mindig rengeteg papírmunka és orvosi vizsgálat előzi meg az utazást, az ellentétek Gaia és Leithan között elsimulni látszódtak. Kíváncsi lettem volna, hogy tényleg rendeződnek a politikai és gazdasági viszonyok, vagy csak a sajtó unta el magát a témán, és áttért más botrányokra – köztük rám is. Akárhogy is, tekintve, hogy James alig pár nap alatt elintézte, hogy tárt karokkal fogadjanak minket, valami biztos lappang még a levegőben, ami még véletlenül sem az új életre kelt influenzavírus.

5. fogás:  Ragadj ki egy olyan részletet, ami egy olyan tárgyat/motívumot mutat be, aminek a történet folytatásában nagy jelentősége lesz!

Egyetlen megoldás jutott eszembe. Próbáltam összpontosítani, és visszaszerezni a kontrollt az egyetlen dolog felett, ami mindig is hozzám tartozott: az elmém. Lassú reszketés rengte végig jobbomat, ahogy az Arkangyallal együtt felemeltem. Abban a pillanatban, mintha fegyverem vázát a legnehezebb vasból öntötték volna, csuklóm görcsbe rándult, bicepszemet égető fájdalom járta át, majd egyszer csak megéreztem halántékomon a cső hidegét. Tétovázás nélkül meghúztam a ravaszt.

6. fogás: Mutass egy részletet, ami sejteti, mi az, amit a történeted fő mondanivalójának szántál!

Igazából a Synus nagyon sok mindenről szól egyszerre, és nem szeretném lelőni, hogy leginkább mire fókuszál – feltéve, hogy lehet itt fő mondanivalóról beszélni. Szóval inkább kiemelek valamit, amit fontosnak tartok.

– … tudod, min gondolkoztam?

– Min?

– Hogy ebben a világban nem tudsz jó ember lenni. Nem a saját cselekedeteimet akarom tisztára mosni, de ez az őrültek háza a legbékésebb emberből is kihozza az állatot. Talán nincs is menny és pokol, vagy nem tudom, most éppen minek divat nevezni ezeket a végső állomásokat. Egyetlen verem van, ahova mindenkit, válogatás nélkül bedobálnak.

Pár hete még biztosan vitatkoztam volna Riley-val, fennakadva a szélsőséges szóhasználatán, de mostanra nem tudtam tagadni a gondolatai mögött levő igazságot. Láttam rajta, hogy választ vár, de miközben a mondandómat fogalmaztam, egy morális kérdéskör közepén találtam magamat, amiből elég nehezemre esett kitörni.

– Milyen egyáltalán az, aki ? – vetettem fel a kérdést, miután Riley már a kanapén dobolt kínjában.

– Erre még én sem találtam meg a választ, pedig hidd el, elég sok könyv futott át a kezem alatt. Fikciók, vallási értekezések, szentírások, a régi világból, és a mostaniból is.

– Mind azt mondja, hogy az a jó, aki nem zavarja meg a békét.

– Igen – bólogatott, és megejtett egy unott fintort. – Meg az is, aki odafordítja a másik orcáját.

– És te miben hiszel?

– Én csak azt tudom, hogy ha arcon vágnak, akkor úgy kell visszaütni, hogy többet ne jusson eszükbe kezet emelni rád. Van, akinek elég egyetlen pofon, másnak el kell törni a karját.

7. fogás: Oszd meg velünk a te kedvenc részed a regényedből!

– Ütnivaló kiskölök voltam! Ütöttek a srácok az iskolában, meg a faterék is, ha hazaértek. Aztán egy tag, akit val’szeg szintén sokat gyepáltak, adott nekem ilyen vicces cigit! És tudod, mi történt?

– Függő lettél?

– Minden bajom elszállt! Hiányzik is, csak itt lent nem terem meg, pedig próbáltam! Szóval ráálltam ezekre, meg kipróbáltam sok félét, és bumm! Egyszercsak itt termettem! Kiderü’t, hogy még annak se’ számítok, akinek fizettem az anyagé’! – Volt valami bizarr abban, ahogy szinte már gondtalan gyermeki lelkesedéssel mesélte bukásának történetét. Nem tudtam, mi volna a helyes reakció, így csak aggódó tekintettel vártam a folytatást. – Szóva’ a magam ura lettem! Magam keverem a cuccot is, és van, aki imádja! Még jó, magam tesztelem! – nevetett zavartan. Tekert párat a dinamón, hogy felélessze a lámpát, majd visszaült a sámlira. – Tudod, mit tanultam belőle?

– Hogy a „cucc”… rossz? – kérdeztem óvatosan.

– Frászt! – kiáltott, és a térdére csapott. – Ide figyelj, Kenyérke, és vidd e’ útravalónak! A tanú’ság az az, hogy nincs szükségünk társadalomra! Ez az egész egy nagy marhaság. Nézz körü’, mindenem van! Annyi patkó ellik, hogy egy teljes pereputtyot meg lehetne etetni belőle! Az a világ ott fönn semmive’ sem több a cuccokná’. Azért kell, mer’ rászoksz!

– Akkor miért nem szoksz le ezekről? – hátráltam undorodva.

– Mer’ ez Isten ajándéka a sok baromságért cserébe! Kegyetlen egy tróger, de ad módot arra, hogy ne fájjon annyira, érted? Ez is egy gyogyi! Ha fáj a fejed, te sem a fájdalmat választod, ugye? – Mélyen előrehajolt, és lassan, szavanként tagolva suttogta élete nagy tanulságát. – Társadalom: fejfájás. Cucc: fájdalomcsillapító. Na, kérsz?

– Kihagyom.

8. fogás: Melyik évszakban játszódik a történet? Mutass egy részletet, ami jól érzékelteti ezt!

Kései ősz, ami ugye a Föld déli féltekén kései tavasznak számít, így Avisban már meleg van, hőseink pedig jól megszívják Gaia magaslati levegőjével.

– Hát, itt cidri van! – jelentette ki Jen, és még a hangjába tuszkolt gondtalanság is erejét vesztette, ahogy mondata végét egy újabb, jeges széláramlat nyomta el. A morganai „kiegyenlített” éghajlat, illetve az én esetemben az avisi nyár teljesen elfeledtette velünk, mit jelent a Nyilas havával a kései őszbe lépni.

Ennyi finom kaja után pedig nehogy rosszul legyenek, felszolgálhatsz frissítőként +1 kérdést is, amilyen részlet téged érdekel azoktól, akiknek majd továbbküldöd a kihívást!

Az én kérdésem pedig ez: milyen ízvilág jellemzi a történetedet? Emelj ki egy részletet, ami jól jellemzi az atmoszférát!

És akkor lássuk a szakácsokat!

Őszintén szólva nem tudom, illik-e visszaküldeni a feladónak, de agyon érdekelne Thea asztala, szóval… 😉

Osztán Senna Rowennek még lógok egy cikkel, amit nem tudom, mikorra tudok összeszedni, de ígérem rajta vagyok. Addig is, átadhatom-e a stafétát, akarom mondani, fakanalat? Tollat? Klaviatúrát? Áh, mindegy!

Criszinek több regénye is van, amint látom, de remélem, se ő, se a leendő kóstolók nem fognak belekavarodni a bőség zavarába.