Oldal kiválasztása

Milyen is egy feltörekvő, gyakorló író élete napjainkban? Elég mostoha. A visszajelzések zöme az esetleges nyelvtani és technikai bakikról szól. Van, aki képes több gondolatot rááldozni a kötő- és gondolatjel közötti különbségre, mint magára az olvasott történetre. De, ha valaki látszólag oda is figyel a nagy egészre, akkor jó eséllyel szóvá fogja tenni, hogy a fejezet végére nem lett lekerekítve a képébe exponált félinformáció, és felületességgel vádolja meg a szerzőt. Mindeközben a közösségi fórumokon úgy beszélnek a kiadói megjelentetésről, mint a legyőzhetetlen sárkányról, akit valójában senki sem látott. Nem csoda, hogy a helyesírási cikkeken felül az írástechnikával foglalkozó oldalak és Wattpad-könyvek is nagy népszerűségnek örvendenek, elvégre ki örülne annak, ha ennyire ignorálnák a történetét, amin dolgozott? És ez tök jó, a kis írópalánták szeretnének fejlődni, jobbak lenni. Csak épp ennek van egy mellékhatása: az válik az elsődleges céljukká, hogy kifogástalan írásukkal lenyűgözzék a szőrszálhasogatókat, és legyőzzék, vagy éppenséggel jóllakassák ezt a bizonyos sárkányt. Keresik a receptjét a törhetetlen kardnak, vagy a legfinomabb ételnek, az írástechnikai cikkek pedig elmesélik, másoknak ezt hogy sikerült megvalósítaniuk. Csak épp beszéljünk fegyverről vagy csaliról, a legfontosabb összetevőt mindig elfelejtik: az írót.

Sőt, az igazság az, hogy nagyon ritkán hallom, hogy az írást bárki is egy lapon említetené a művészettel. Hivatásként, iparosmunkaként beszélünk róla, és ezzel a szellemiséggel is űzzük. Igen, néha erre van szükség; néha félre kell dobni a művészi érzékenységünket, és haladni előre hideg fejjel, mert a művészkedés csak elvinne minket a susnyásba. Viszont az írás nem csak egy kirakós, hanem önfelfedezés is. Az írás nem csak egy kihívás, az írás utazás. Az írás egy szenvedély, és néha bizony szenvedés. Az író felszínre hozza a történet elsüllyeszthetetlen egységeit, a történet pedig cserébe megmutat az írónak valamit saját magából. Ez egy csodálatos, kölcsönös folyamat, és ebből következik az, hogy egyik történet sem létezik az őt létrehozó individuum nélkül. Mégis azt látom, hogy nagyon sokan ezt az individuumot próbálják kigyomlálni, kiradírozni a draftból, vagy ha megoldható, betörni.

Vissza a kezdő gondolatmenetemhez! Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy ha véleményezésre kerül sor, a történet lelkével, a művészeti értékkel a hozzászólók elenyésző aránya foglalkozik igazán. És mielőtt klaviatúrát ragadnának a cinikusabbak, hogy “jaj, szegény kis érzékeny művészlélek, hát ugyan mi a fenét pátyolgassunk rajtatok?”, engedélyt kérek kifakadni, ugyanis egyre több fiatal írónál látom, hogy nem művészetként tekint a munkájára, hanem valami nyúlós-ragacsos izéként, amit az írástechnika receptkönyve alapján kell látszólag csomómentesre kavargatni, hogy biztosan lemenjen annak a bizonyos sárkánynak a torkán. És ez egy óriási probléma! A történetmesélés művészetének születése ugyanúgy ősidőkre nyúlik vissza, akár a többi testvéréé, az ember egyedfejődését figyelembe véve pedig ő a legkisebb királyfi – és a legelhanyagoltabb is egyben. Azok hanyagolják el, akiknek éltetniük kellene. Ő a kis túlélő, az utcagyerek, aki várja a jobb napokat, addig pedig a sarokban megbújva vegetál. Ez az első művészeti ág, amibe belerakni a szívünket és a lelkünket hibának számít, ha nem úgy rakjuk bele, ahogy a nem létező nagy könyv megengedi.

Valahol megértem, miért van ez. Mindenkinek vannak rossz berögződései, meg hát nem könnyű feladat közös nevezőre jutni egy művészemberrel, ha a külvilág igényeivel kell megbarátkoztatni őt. Mi több, órákig lehetne vitázni, hogy hol van a határ a művészi önkifejezés és a felesleges öncélúság között, és mivel egy kiadónak muszáj piaci fejjel is gondolkodnia, érthető, hogy az évek alatt kialakult egy biztonsági zóna, amin belül a bekötés nem jelent anyagi csődöt és talán kritikait sem. Csak épp egyre többször érzem azt, hogy miközben valaki megszakért egy draftot, nem azt a kérdést teszi fel magának, hogy “mire gondolt a költő?”, és aszerint próbál finomító, tisztázó javaslatokat tenni, hanem egy nagy könyvet tart szem előtt, ami igazából nem is létezik. Darabokra szedik a kéziratot, és nem veszik figyelembe a nagy egészet. Persze néhány író így is tud olvasni a szerkesztők és hobbikritikusok sorai között, és ha mindkét oldalról megvan a rugalmasság, akkor sikerül olyan megoldást találni, amivel egyik fél érdeke sem sérül, de sajnos ez a ritkább eset. Amennyire elnézem a közösségeket, legyen szó a fiatalabb korosztályról, vagy a komolyabbakról, már nagyon kevesen teszik fel maguknak ezt a fent leírt, amúgy nagyon is fontos kérdést. Pedig a történet szíve a sorok között dobog, nem a nyelvtankönyvekben, és még véletlenül sem az írástechnikai cikkekben található dramaturgiai ív szerkezeti ábráiban.

A Mentorprogramnak köszönhetően közelebb kerültem a fiatalabb réteghez, akikben még ott a nyers, vad hajtás, és közülük sokan dédelgetik azt az álmot, hogy egy nap az ő történetüket is kiadják. Azt látom, hogy már bennük sincs meg a hajlam, hogy maguktól oldjanak meg bizonyos problémákat a kéziratban. Egyszerűen megszokták, hogy valaki más úgyis mindig okosabb. A “te hogyan oldanád meg?”-jellegű kérdéseimre rendszerint az a válasz érkezett, hogy az illető nem tudja, vagy elmondja, hogy Kettes Számú Irodalmi Nagykutya miket javasolt erre. Azt sem tudja elmondani, hogy mitől egyedi vagy különleges a története (ez becsapós kérdés szokott lenni), és meg merem kockáztatni, hogy ez az írói bizonytalanság bizony összefügg azzal, hogy az író nem ismeri saját magát. Nem tudatosul benne, hogy ő igenis egy művész, aki éppen megteremt valami csodálatosat.

És miért? Egyrészt, mert nem “trendi” belülre összpontosítani, magunkból merítkezni, a saját értékítéletünkre hagyatkozni. Másrészt, mert a különböző kidolgozási módszerek, aranyszabályok, szerkezeti állandóságok és kutatások közepette az író elfelejt magába nézni. Elfelejti, hogy még ha az aktuális története már nem is, de az első írások egyike szívből jött, és az íróból táplálkozott. Aztán a kezdő hibákkal együtt a lelkes zöldfülűt is kitépik a történetből, annak minden pozitív, ábrándos tulajdonságával együtt, ami amúgy a későbbiekben jól jöhetne.

Jobban belegondolva a fent részletezett dilemma a strukturáltság, a művészi önkifejezés és a külvilággal való közös nevezőre találás hármasa között semmiben sem különbözik az olyan konfliktusoktól, amikkel egy átlag ember megküzd a mindennapjaiban. Az eszünkre hallgassunk vagy a szívünkre? Meddig érdemes megfelelni másoknak? Mikor alkuszunk meg, mikor vagyunk diplomatikusak, vagy éppenséggel túl erőszakosak? Érdemes-e a saját nézeteinket előtérbe helyezni egy adott helyzetben, vagy hátráljunk meg a többiek érdekében? Az igazság az, hogy ezekre a kérdésekre sincsenek fix válaszok, csak kitapasztalni lehet a jó megoldást, mindenki mást fog tartani helyesnek, és mindig más lesz a jó megoldás. Az “én” és a külvilág valójában állandó konfliktusban áll egymással szemben, amikre mindig reagálni kell. Az életben nincs megállapodás, folyamatos mozgásban vagyunk, hol alkalmazkodunk, hol dominálunk, néha kompromisszumot kötünk, és néha bizony tovább kell állnunk egy jobb ajánlat vagy jobb élethelyzet reményében. És mindeközben folyamatosan váltakozik a figyelmünk a belső világunkra és a külső környezetre, méricskélünk, keressük az egyensúlyt – ami nem azáltal jön el, hogy elfojtjuk önmagunkat, vagy épp mindent elnyomunk magunk körül. Mindig valamelyikből elveszünk, valamelyikbe többet adunk annak függvényében, hogy éppen mire van szükség.

Az írás is valahogy így működik. A strukturáltságnak kéz a kézben kellene járnia a művészi káosszal, dinamikusan váltaniuk kellene egymást, amiből aztán megszületik az Író. Mert ez nem csak egyetlen történetre lesz hatással, hanem a teljes munkásságunkra. Ez egy nehéz út, sok tapasztalatot igényel, szembe kell néznünk azzal, ami bennünk van, legyen az sokszor bármennyire fájdalmas is. És igen, amíg ezt keresi valaki magában, lehet, meg fog írni néhány kísérleti történetet, amiért majd nem jár ováció, elmarad pályázatokról, kidobják onnan, késik a mű, még mindig nincs kész, még mindig nem teljes, még mindig lehetne jobb, vagy már mi nőttünk túl rajta… És ez ijesztő dolog. Sebezhetővé tesz. Jobban belegondolva sokan ebben a sebezhető időszakban kapaszkodnak meg inkább a strukturáltságban, sutba vágva önmagukat, mert ha benne hagyják az emberi faktort, az út rögössé és kiszámíthatatlanná válik. Mindig lehetne több, mindig lehetne jobb, mindig lehetne finomabb vagy durvább. Mindig lesz valaki, akinek nem tetszik, amit csinálunk. Mindig lehetne belőle elvenni, vagy épp hozzáadni – akárcsak az életben! De pont ettől fog az alkotásunk életre kelni és lélegezni.

Művésznek lenni kockázat. Azt mondani, hogy “ez az én művem” kockázat. Folyamatosan változni egy világban, ami abszurd módon követeli az állandóságot kockázat. Szembemenni az árral kockázat. De ezek mind az élet részei, hát miért várnánk el az életidegenséget valamitől, amibe szívünket-lelkünket képesek lennénk beleölni? Miért riadunk meg a megpróbáltatásoktól? Hogyan akarunk valamiben kiemelkedőek lenni, ha nem is találunk saját megértésre benne? És egyáltalán miért olyan fontos kiemelkedőnek lenni, miért kell a versenyló-kultúrának az élet legcsodálatosabb dolgait is beszennyeznie? A művészet elsősorban a bennünk rejlő lehetőségek feltárásáról szól, nem arról, hogy ki a leggálánsabb a színpadon, és ezekről valamiért ma nagyon kevesen beszélnek. A szabályoknak mankót kellene nyújtaniuk, amik segítenek rendszert találni a káoszban, hogy biztosan átadhassuk azt, amit át szeretnénk adni az alkotásunkkal. Nem lenne szabad megmondaniuk, hogy mit kell beletenni egy sikeres könyvbe, hogy milyen elemekkel, húzásokkal, szerkezeti megoldásokkal szerezhetünk magunknak biztos helyet a polcokon. Akkor semmit sem ér az egész. Utasításokat követve bárki meg tud írni egy történetet. De saját kútfőből, saját megoldásokkal, írni, néha megbolygatni a rendszert vagy épp felborzolni a kedélyeket – na, az más. Arra már csak egy művész képes.