Oké, értem én. Eleged van már abból, hogy az egyik legaktívabb írói platform, a Wattpad színültig van olyan történetekkel, amelyeknek sosem szabadna megszületniük, pláne nem egy maximum 16 éves lány tollából. Tudom, tök sokkoló, hogy mindazok ellenére, hogy ezen történetek mind terjedelmükben, mind írásképükben sokszor nem képesek megütni még egy részegen összetákolt, hajnali SMS színvonalát se, elképesztően népszerűek. Azt is megértem, hogy tök szar ilyen írásokkal egy területen osztozkodni, és demotiváló, hogy igényesebb, eltökélt íróként pezsgőt kell bontani, ha a sztorid fejezetenként hoz neked 20-40 olvasót.

De van valami, ami ennél is sokkal rosszabb és kétségbeejtőbb.

MÉGPEDIG AZ, HOGY ITT A NYÁRI SZÜNET, ÉS AZ ÍRÓI KÖZÖSSÉGEK MÁSRÓL SEM SZÓLNAK, MINT ARRÓL, HOGY NAPONTA CSOPORTONKÉNT MINIMUM KÉT FŐ EZEKET SZÓVÁ TESZI.

Mély levegő, Lexi. Mély levegő.

Már a Magabiztos Íróban kifejtettem, hogy miért nem éri meg ebből ügyet csinálni, de a jelenlegi állapotokra való tekintettel úgy érzem, muszáj összedobnom egy bejegyzést ezzel kapcsolatban. Mert, eltekintve attól, hogy ez sokak számára már tök irritáló, tényleg semmi értelme ezt a kérdést napirendi pontra tűzni, főleg nem minden nap. Mielőtt bárki szemét forgatva bezárná az ablakot, leszögezem, hogy maga a cikk mindenféle értelmetlen vagdalkozást mellőzni fog. Inkább azt szeretném körbejárni, megvizsgálni, miért népszerűek ezek a posztok, és miért kártékonyak, nem csak a közösség számára, de annak is, aki ezekre pazarolja az idejét. Kezdjük is!

Az a fránya méreg

Gamer közösségekben nem idegen szó a „toxic” kifejezés. A mérgező magatartás a mai multiplayer játékok egyik legnagyobb rákfenéje, egyben az elefánt is a szobában, mert habár egyre többen érzik zavarónak, még mindig valamilyen szinten tabutémaként kezelik.

Miről is van szó?

Toxikusnak számít minden olyan magaviseleti forma, amikor az illető viselkedésével átlépi a jó ízlés határait. Passzív-agresszív szavaival, vagy sokszor a játékélményt is szabotáló cselekedeteivel rontja a csapatmorált, felzaklathat másokat, és eltereli a figyelmet a megoldandó problémától. Egy olyan játékban, ahol ezt nem kezelik megfelelően, azaz, egy jól kiépített, és aktív büntetőrendszerrel, a méreg szépen, lassan szétterjed a közösségben, ami idővel magát a játékot is megöli.

A toxikusságnak vannak különböző formái, kezdve a klasszikus „I fucked your mom”, „Go kill yourself” és „Get cancer” mondatokkal az olyan, eleinte érettnek tűnő magaviseletig, melyekben a normális vita és/vagy javaslattétel idővel minden érvrendszert és tiszteletet nélkülöző, passzív-agresszív sértegetésbe megy át. Ez utóbbi sokszor az egész játékidőt aktívan végigkíséri, és sokkal zavaróbb, mint mikor valaki gyök kettőnyi IQ-szinttel formált mondatszerkezeteket ékel be kétpercenként. No, meg ott vannak azok a csodabogarak is, akik a voice chatben teszik próbára saját hangszalagjuk, mikrofonjuk és a többi csapattárs dobhártyájának, illetve idegrendszerének a határait.

A mi közösségünk problémáját személy szerint a második példához hasonlítanám. Általában érettebb, de minimum normális erkölccsel és értékítélettel rendelkező írók/ exírók/ olvasók megjelennek, hogy kiöntsék lelküket a Wattpadon állítólagosan eluralkodó daddykink-áradatról, ki higgadtan, ki a poszt írása közben lesüllyed a „go kys”-színvonalra. A lényeg, hogy ez perpill naponta megjelenik a hírfolyamon, mindig valaki más tálalásában. Van, aki elkezd együtt mérgelődni a posztolóval, más normálisan kifejti a véleményét, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni (és ki is fogom fejteni, hogy miért), és persze van, aki odamegy tépni a száját, hogy már elege van ebből a témából, semmi értelme nincsen, és mindenki foglalkozzon a maga dolgával. Nos, ez utóbbi általában én szoktam lenni.

Ez nem azt jelenti, hogy nem értek egyet azzal, hogy maga a jelenség sokkoló. És nem is mondom azt, hogy engem nem zavarna, hogy a húgom korosztálya ilyenekről ír, és passzolgatják egymásnak, mint a náthát. Csak hát… Csak…

1. A méreg benned is terjed

Az amatőr írói körökben szétterjedő érdektelenség, a potenciális olvasóközönség hiánya olyasféle dolog, ami kábé akkor vetett gyökereket, mikor áttértem az AFS-ről az Imagine-re, (melyek akkoriban a legnépszerűbb oldalaknak számítottak). Szóval úgy hét éve minimum jelen van, és ez nagyon sok szerző kedvét szegte. Észrevételeim alapján az írók jelentős aránya válságba került, mikor ez az érdektelenség, az aktív olvasók és kritikák hiánya felütötte a fejét, és ez a helyzet azóta sem enyhült, csak mi lettünk többen.

Az évek múltával aztán arcot kapott ez a közösséget átjáró nihilizmus, pontosabban bűnbakot, ami amúgy egy tök természetes folyamat. Hogy ha az ember rosszul érzi magát valami miatt, akkor természetesen bármire képes azért, hogy enyhítse a fájdalmát. Erre a leggyakoribb reflex az, hogy másokat kezdünk el kritizálni, bántani, pellengérre állítani, egy szóval, lehúzni.

Persze, tudom, most jön a kifogás, hogy de a posztolók többségének nincs gondja az írói önbecsülésével, és nem akar lehúzni senkit, mert úgyis ennél lejjebb nem mehetnek, és NÉZZÉTEK, MENNYIRE A BÉKA SEGGE ALATT VAN A SZÍNVONAL, AMIT Ő SZOLGÁLTAT ÉS MÉGIS NÉPSZERŰ, MIFÉLE VILÁGBAN ÉLÜNK???

Hoppá. De, ha elégedettek vagyunk a saját teljesítményünkkel, akkor miért foglalkozunk a létra aljával? Miért érzünk késztetést arra, hogy nálunk rosszabb írókra felhívjuk mások figyelmét? Mi ennek a célja, ha nem az – még ha nem is tudatosan –, hogy mi jobban érezzük magunkat tőle?

Azoknak, akik visszaesően írnak erről litániákat, vagy aktívan kommentelnek az ilyen posztok alatt, valójában saját magukkal van problémájuk. Hogy ezt bizonyítsam, az első ember, aki viselkedésével felhívta a figyelmemet a script-shaming jelenségére, pont az egyik ilyen visszaesők táborába tartozott, és talán a mai napig az egyik legcéltalanabb, legagresszívabb „kiakadós posztokat” tőle látom. Természetesen megkérdeztem, nem küzd-e írói válsággal, amire az volt a válasz, hogy már egy ideje nem is ír… De nem is akarna.

Touché.

A script-shaming ugyanazon a pszichológián alapul, ami miatt top nézettséget élveznek mai napig a botrányos műsorok (valoságshow, régebben Mónika, Balázs), és aminek köszönhetően a másokat lejárató tartalmak népszerűek mai napig a magyar YouTube-on. Ez egy országos probléma, és figyelembe véve a magyar közösség rendkívül kártékony, ellenségeskedő mentalitását, valójában semmit sem gyógyít a sebeinken, hogy másokon röhögünk, vagy botránkozunk. Sőt, csak fokozza a széthúzást, mert az ember egyszerűen rászokik. Elkezdi keresni a rosszat a botránkoznivalót, és nem csak társaságokon belül szaporodik el ez a toxikus magatartás, de mi magunk is sokkal fogékonyabbak leszünk rá. Az egész folyamat öngerjesztővé válik.

Öngerjesztő, mert kialakít bennünk egy igényt arra, hogy botránkozzunk, öngerjesztő, mert rászoktat minket arra, hogy előbb lássuk meg a rosszat, a felkavarót, és öngerjesztő, mert…

2. Nem tudunk ellene tenni semmit, mégis foglalkozunk vele

Ahogy a script-shaming is egy nagyon komoly társadalmi problémán alapszik, úgy maga a daddykink-„kultúra” is jelzésértékkel bír.

Vegyünk egy fogyasztói társadalmat, ahol nyílt szexualitással bármit el lehet érni! Figyelmet kap, központban marad, odavonzza a tekintetet, megbotránkoztat, ösztönös kíváncsiságot ébreszt még akkor is, ha az áru csak lazán kötődik a lenge öltözetű nőcis reklámfelülethez. Adjunk hozzá egy köztelevíziós kultúrát, ahol fittyet hányva a műsorsávokra, délután négykor úgy az ember képébe tolják a sokszor már közönséges célozgatásokat, kihívásokat, játékokat, hogy arra nem lehet eléggé felkészülni. Majd, most emlékezzünk vissza, hogyan zajlott le az a kínos beszélgetés „felvilágosítás” címen!

Izé, védekezzetek, no…

– … Ennyi?

És akkor még nem beszéltünk az abúzív családokról, az irreális apaképekről, a nem elég gondosan bezárt és hangszigetelt hálószobákról, arról az egy, hanyagul nevelt kisgyerekről, aki később beviszi a suliba a szexualitást már második osztály környékén, és így tovább, és így tovább.

A mostani gyerekekben kialakult szexuális kíváncsiság már nem egészséges. Nem a hormonok működésén, hanem több, arcukba tolt, hamis és torz információn alapszik. A szülők és iskolákba küldött védőnők prűdsége ürességet hagy a gyerekekben, válaszokat akarnak, így hát kortársaikhoz és az internethez fordulnak, innen pedig már nagyon könnyű elindulni a lejtőn. Ez a probléma egyik lába.

A másik tényező pedig a kamaszokon eluralkodó kisebbségi komplexus, a sokszor már beteges megfelelni akarás. Kielégíthetetlen szexuális kíváncsiságuk kimeríthetetlen statisztika-éhséggel társul, visszajelzést akarnak, figyelmet, lájkokat, rohamosan növekvő számokat, így elkezdik követni a legnépszerűbb példát, mert hát bármire képesek egy kis figyelemért. Ami tök érthető, erről szól a kamaszkor, senki nem érti meg őket, minden napjuk egy “én a világ ellen”, és bármennyire is árad belőlük a dacosság, mélyen legbelül sokakat ez a küzdelem darabokra tép lelkileg. Csak egy közös hangra vágynak, vagy legalább arra, hogy azt érezzék, most ők vannak valaki, vagy valami fölött, nem pedig mások felettük.

Ezt a “műfajt” egyszer elkezdte valaki. Lehet, rossz viccnek szánta, lehet, sajnos igaz történetből fakad, a lényeg, hogy mások megtalálták, felkapták, és elkezdtek róla beszélni. Még csak nem is kell a Wattpadnak a főoldalra dobnia ajánlottként, mert az információ úgy fog terjedni a hibásan felvilágosított kamaszok között, mint a pestis. Majd rákeresnek, megnyitják, sokszor a botrány édes ízéért – ismerős? –, majd azon kapják magukat, hogy ebben van valami jó. A jó pedig nem más, mint a remény, hogy figyelni fognak rájuk. Ez is ugyanúgy egy öngerjesztő folyamat.

„De engem akkor is kiidegel, hogy ezek népszerűbbek nálam, és elnézést, hogy egyszer (tízszer, százszor) ki merészelek akadni! Ha nem tetszik a posztom, ne olvass, ne kommentelj” – mondták már nekem sokan. Egyrészt ez roppant ironikus, mert a daddykink-sztárok is hasonlóan reagálnak az őket ért kritikára, másrészt lenne egy kérdésem…

3. Te miért hugyozol oda, ahonnan iszol?

Most lehet jönni azzal, hogy a Wattpad két éve rohad, és már édes mindegy neki. Két dolgot tehetünk: elhagyjuk a süllyedő hajót, vagy megpróbáljuk befoltozni és megerősíteni. Mindkettőnek az az alapfeltétele, hogy nem a süllyedésre koncentrálunk, hanem a következő lépésre.

Azzal nem a következő lépést fontolgatjuk, hogy mindenki kiereszti a gőzt, antagonizálva ezeket az amúgy tök szerencsétlen kislányokat, mindenki jól megbeszéli, hogy szar az élet, szánalmas mind, és amúgy nem lehet mit tenni, majd megyünk a dolgunkra. Felesleges kör, szétszedi a közösséget, tettre kész, fejlesztő posztok helyett nyafibejegyzésekben éljük ki bánatunkat, és aztán élvezkedünk azon, hogy mennyire igazunk van, és jönnek a lájkok, és végre van egy kis mozgás, és reagálnak a jelenlétemre – ismerős? Mert lássuk be, ez is benne van a pakliban. Ne, ne vitatkozzon senki, mert senki nem fog azért írni egy csoportba, hogy ne figyeljenek oda rá. Ha igazán megoldást szeretnének az illetők, akkor nem a problémán rágódnának, hanem megpróbálnák megérteni a jelenséget, és innen már igen hamar le lehet vonni a következtetést, hogy erről rantelni értelmetlen.

És akkor most nézzük meg a másik oldalt, a (még) külsősöket! Próbáljuk meg beleképzelni magunkat egy olyan ember helyébe, aki annyira nem aktív írói körökben, de ég benne a vágy azért, hogy kitárulkozzon, vagy találjon valami jó történetet! Megtalálja ezeket a közösségeket, és mit lát? Hogy naponta több poszt szól arról, hogy a Wattpad – és sok blogspotos írói blog is – tele van apucimegbasszal, meg zs-kategóriás celebficekkel. Úgyhogy az író azt mondja, inkább a fiókban tartja a sztoriját, a potenciális olvasójelölt meg messziről elkerüli az adott platformokat. Nice job, breaking it, hero!

És nem elég, hogy a saját területét égeti fel az, aki erre pazarolja az értékes karakterszámokat, de konkrétan…

4. Egy teljes műfajt lejárat vele

„18+-osat légyszi ne”.

Ad 1: Képzeljétek, a Synus is 18+, pedig a karaktereim nem is szexelnek premier planban. Vagy az erőszak annyira mindennapossá vált, hogy már korhatárral sem jelöljük? Esetleg egy tizenkét éves meg fogja érteni a történetben felmerülő, morális kérdéseket? Nem a dugástól válunk felnőtté, így a történetünk sem attól lesz felnőtt tartalomként megjelölve, hogy Bazsi nagyon részletesen beteszi Julcsinak/ Jenőnek, már elnézést.

Ad 2: Nem szeretem a műfajt, de igenis vannak nagyon igényesen, sőt, mondhatni esztétikusan megkomponált erotikus jelenetek. És bármennyire is hihetetlen, nagyon könnyű kiszűrni, hogy ki az igényes író, és ki nem, mert ha például… Az író így írja a párbeszédeit,hogy

-szia,mizu?

-semmiveled? :::))) :$$ :’D

és nem használ ekezetet,nemtesz szokozt az irasjelek után, esetleg, nagyon.következetlenül alkalmazza azokat, faj neki a naygbettű,és maga az iraskepe is rém tregany, az jó eséllyel nem a generációnk következő irodalmi díjvadász szerzeményével rukkolt elő.

Viszont, aki minimum igényesen, de legjobb esetben olyan kreatívan és megragadóan fogalmaz, hogy már az első mondat beszippant téged abba a bizonyos másik világba, és életre kelnek előtted a karakterek, színeket látsz, hallod az esőt, mintha csak a szobád ablakán kopogtatna, akkor az valószínűleg nem fog olyan cringeworthy faszságokat írni, minthogy…

Julcsi nyögött. apucihh. És sírt, mert fájt neki, de jó is volt.

(Nem akarom elhinni, hogy ezt a mondatot én most a saját agyamból pattintottam ki… Riley, kérlek, ne ölj meg! Nem, szépen, lassan tedd le a keresztet, és menj hátrébb! TAKARODJ A SZOBÁMBÓL!)

Khm, hol is tartottam…

Az erotika igenis olyasvalami, amit ugyanúgy művészi szintre lehet emelni, mint bármi mást. És mint olyan ember, aki egy első csók felett is egy hetet ült, mert nem tudta leküzdeni a gátlásait, nagyon tisztelem azokat, akik ilyen bátran bevállalják a műfajt. Főleg, ha ennyi mindent kihoznak belőle! Épp ezért nekik is jár a figyelem, az elismerés, és nincs abban semmi gond, ha egy erotikus történet nem botrányos. Tudom, ez kőkemény Fatal Error néhány ember agyának, de emlékeztetnék rá mindenkit, hogy a szex nem ördögtől való dolog.

Aki pedig nem ügyes még, de van benne szufla, annak lehet segíteni, hogyan lehetne többet kihozni az írásából, csak úgy, mint más műfajok esetében.

5. Elsősorban a Wattpad hibája. Másodsorban a mienk.

Merengőn az adminok gondolkodás nélkül elutasítják a PwP-t (Porn without Plot), így ott ez egyáltalán nem probléma. A Wattpadnak viszont nincs magyar nyelvű supportja, így hiába jelentjük a problémás történeteket, van, hogy még az illegálisan feltöltött, kiadott könyveket, vagy lopott műveket sem veszik le, hiába rágjuk a csapat szájába, hogy ez lopott. Tapasztaltam.

És akkor még ott van a kattintásérzékeny algoritmus is. Nem csak cím és szerző alapján lehet rátalálni a történetre, de tudtommal, ha google-be beütünk egy kis részletet, már akkor is meg elő lehet keríteni a sztorit. És a botrányra, cirkuszra, kenyérre éhes csürhe megy röhögni, felkúrni a saját agyát, élvezkedni azon, hogy létezik nála alacsonyabb szint – miközben ő nem próbál meg feljebb mászni –, majd ha úgy tartja kedve, bele is rúg a szerzőbe még párat. Aki egyrészt megsértődik, másrészt megvonja a vállát, mert még mindig a lista élén trónol.

Az összes kislány ugyanúgy működik: A kritikára rávágják, hogy ha nem tetszik, ne olvasd, és a hisztiposztban már ezen is lehet nyilvánosan puffogni. Most komolyan, ki hiszi azt, hogy aki a legordítóbb elgépeléseket sem javítja ki, és úgy rakja fel az írását, az majd hallgatni fog a szép szóra? Aki ezeknek beszól, az házhoz megy a pofonért, ami tök elkeserítő, és mondhatnám, hogy menjenek, de egyrészt ezek szülik ezeket a posztokat, másrészt ott lebeg előttem, hogy ő végigolvasott egy, vagy több fejezetet, és véleményt formált valakinek, aki nem is méltó rá, így felvetül bennem a kérdés…

Az ígéretes, igényes szerzőknek ki mikor írt véleményt utoljára?

Azoknak, akik meghálálnák az észrevételeket, akik nem jó, hanem igaz szóra szomjaznak, ők mikor kaptak kommentet? Fájna elismerni, hogy valaki ügyes és ígéretes, igaz? Fájna együttműködni a többi íróval, fájna észrevenni, hogy van konkurencia. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy egyedüli harcosként küzdünk néhány felvilágosítatlan kislánnyal, és nincs helyünk ebben a csúnya, amatőr írói közösségben.

Az igényes szerzőkről mikor írt bárki is nyilvános posztot? Nem kell, tényleg, nem muszáj, de akkor a negatív reklámnak sincs helye!

És ami a legfontosabb:

Te, aki ezzel szabotálod saját magadat, mit akarsz elérni hosszútávon?

Én azt hittem, hogy mindenki, aki egy írói közösség része, meg szeretne tanulni normálisan írni, vagy szeretne érdekes történeteket olvasni. Azt hittem, azért vagyunk ezekben a közösségekben, hogy olyan embereket ismerjünk meg, akik ugyanazt szeretik csinálni, mint mi, nem azért, hogy valamit együtt gyűlöljünk. Szerintem az írásban az a legszebb pillanat, mikor megírja az ember azt a kurva nehéz fejezetet, amit várt, és kirázza a hideg – mert nekem senki ne mondja, hogy nem dől néha elégedetten hátra, hogy „ezzel keményen dolgoztam, és büszke vagyok rá”. Szerintem mindenki a legjobbat akarja kihozni magából, vagy legalább egy kis örömet okozni saját magának és másoknak is.

Akkor mégis miért kell ezt a gyönyörű művészetet, és ezt az újraépülő közösséget ezekkel a szarokkal szétzilálni?

Annyi méreg terjed a mindennapjainkban! A szocializmus rengeteg diszfunkcionális családot hozott magával, a mostani politikai helyzet, a szar fizetés frusztrált szülőket és elhanyagolt gyermekeket teremt, az emberek egymás ellen fordultak, mindenki arról beszél, miért nem működnek a dolgok, és senki nem gondolkozik azon, hogyan lehetne helyrehozni őket. Képtelenek vagyunk összefogni, és kirúgatni a problémás tanárt, megmondani a főnöknek, hogy embertelen, amit csinál, vagy egyéb változásokat előidézni, mondván, „ez van, ezt kell szeretni”. Szerintem nem kellene ezt a mentalitást behozni egy olyan szubkultúrába, ami mindenki számára személyes, ahol az emberek szívüket-lelküket beleteszik a munkába.

Én is megzuhanok. Nekem is fáj a figyelem hiánya. Engem is megbotránkoztatnak ezek a történetek, de ellenállok a késztetésnek, hogy ilyen minősíthetetlen retkekre próbáljam boostolni az egomat, és a munkámra koncentrálok. Ha nagyon kiégek lelkileg, akkor rajzolok, vagy írok egy fillerbejegyzést. Visszavonulok, töltődöm, más írókkal beszélgetek, motiváljuk egymást, építő jellegű posztokhoz kommentelek, az írói lét napos oldalára koncentrálok. Apuci senkire nem vet árnyékot, ti álltok be az alá az árnyék alá. Senki nem mondja nektek, hogy olvassátok apucit, ti mentek oda olvasni. És mindenki tudja, hogy létezik, és hogy ez baj, de ismétlem:

Nem a mi problémánk.

Nem kell terjeszteni a kórt.

És az olvasásra, kommentelésre, hisztire szánt időt komoly dolgokra is fordíthatnánk.

Elég a kicsinyességből. Írni akarunk, vagy sem? Fejlődni akarunk, vagy sem? Annak, aki szerint már tök mindegy, és az amatőr írói közösség egy halott dolog, az legyen szíves távozni, és ne terjessze a dögkórt azok között, akik még szeretnék éltetni. Mindenki más foglalkozzon a maga súlycsoportjával, és ne süllyedjen le dorykahhxddddd69420 szintjére. Beszélgessen más szerzőkkel. Olvassa őket, bátorítsák egymást, mert egy nagyon pozitív, barátságos közeg alakult ki. Vagy, ha nem akar ennyire szociális lenni, akkor építse saját magát, temetkezzen bele a munkába, és próbáljon fejlődni, mert mindig van hova. Én is ezt teszem.

Aki pedig nagyon magára venné a cikket, attól megkérdezném:

A tizennégy éves kislány, aki miatt forrongsz, hogyan is reagál a kritikára? Te is ugyanabban a dacos tagadásban akarsz élni, mint ami őt vezérli? Nem azzal fogod enyhíteni a belső bizonytalanságodat, hogy a saját, instabil igazságodhoz ragaszkodsz. Néha bizony azt kell mondani, „tévedtem és hülye voltam, de nem engedem meg magamnak, hogy ez még egyszer előforduljon!”… És ezt nem fokozatosan kell elérni, hanem azonnal.

„Gyakran nyafogás- és panaszkodásfüggővé válunk. (…) Nem kell mindent megenned, amit látsz, ugyanígy nem kell mindenről beszélned, ami megtörténik veled!” //Andrew Matthews//