No, és ahogy ígértem, meghoztam Életem Tíz Legfontosabb Albumát. A kihívás lecsengett, legnagyobb örömömre tisztességgel végigtoltam, és még tíz albumot sikerült is összeszedni úgy, hogy elmondhatom róluk, ezek tényleg mérföldkőnek számítanak az életemben, vagy a zenei ízlésemben.

Két lemezt, amit kicsit ilyen „nem volt már jobb ötletem”-szájízzel dobtam be a listába lecseréltem, mert időközben eszembe jutott két annál fontosabb, de természetesen a leváltott címekről is megemlékezek a bejegyzésben.

Magukat a címeket időrendi sorrendbe pakolom fontossági helyett, mert mindegyik életem más és más területein lendítettek tovább, és egyik sem von le semmit a másik értékéből. Lássunk is neki!

Deep Purple – Nobody’s Perfect

Talán a legpozitívabb emlék a gyerekkoromból, így ezt mindenképp listára akartam tenni. Sokáig abban a hitben éltem, hogy a Live in Japan szólt a kocsiban minden alkalommal, mikor apám uralta a zenelejátszót, de most a kihívás kedvéért tartottam egy ellenőrzést, és rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg nem az lesz az, szóval végig kellett túrnom az összes live albumot a címért. Még mindig nem vagyok biztos, hogy ez volt az, de a Nobody’s Perfect dallistája és hangzása állt legközelebb az emlékeihez, így emellett maradtam… Aztán lehet, besültem vele, mindegy. A Child in Time és a Highway Star voltak a döntő dalok, ugyanis azok maradtak meg legélénkebben a fejemben.

Mai napig nem felejtem, mikor olyan 2011 környékén, Októberben Porečbe utaztunk pár napra. Hajnalban indultunk, és kerülőutakon mentünk, hogy az autópályadíjat valamennyire megspóroljuk. Ez azt jelentette, hogy az öböl mentén kocsikáztunk a hegyoldalban, fasza, sziklákba ütött alagutakon át, és mérsékelt övi éghajlathoz szokott szememnek leírhatatlan volt a látvány… Vagy lehet, hogy pont az autópályán mentünk? Mindegy is, a lényeg, hogy épp ébredeztem, mert hát ki ne durmolna mélyen egy határ előtti pihenőben elkortyolt minőségi kávé után, balra az öböl, jobbra a mediterrán, sziklás hegyoldal, és ordít a Child in Time. Még úgy is örökre megmaradt, hogy nagyon nehéz időszakomban történt ez a nyaralás.

Meg már előtte is mindig örültem, ha ez szólalt meg a kocsiban, és a horvát út volt az első, hogy végig is ment a teljes számlista.

American McGee’s Alice OST
(leváltva: Darren Korb – Transistor OST)

Hogy mikor és minek hatására találkoztam az American McGee’s Alice-szel, már nem emlékszem pontosan, de évekig elég edgy szinten azonosítottam magamat szegény, jobb napokat is látott főhősnővel, és hát, az album – hátborzongatóan nyomasztó trackjei ellenére is – mindennapos vendég volt a hallójáratomban. Azért mert, tetszett, illetve, mert valahogy ezeknek a zenéknek a puszta gondolata is segített megőrizni a hidegvéremet, meg aztán az olyan számok, mint a Fire and Brimestone, vagy az ebben a szent pillanatban játszott Hollow Hideaway kicsit kitaszítottak rebbent lelkű komfortzónámból, amire nagy szükségem volt. Anyám mindig nagyon féltett a nyugtalanító tartalmaktól, így a korhatárjelzéseket betartottam, és nagyon nem voltam megedződve a disszonáns dolgokhoz, bármennyire is szeretem őket.

Annyira, hogy most váltott a dallista a Duchess Battle-re, ami a hivatalos OST-ből kimaradt, és a frászt kihozta belőlem. Van még hova fejlődni.

Amúgy meg kevés ilyen pure darkkal rendelkező, elvont zenei anyagot ismerek, és ha vannak is, számomra nem érnek fel az AMA OST hangulatával. Egy kicsit más oldalát mutatja meg a világnak és a léleknek, az ilyenekre pedig mindig nyitott vagyok. A játékból kimaradt, de az albumon megjelent Taking Tea in Dreamland a mai napig top kedvenc, és ugyanazokkal az érzésekkel vagyok képes végighallgatni, mint mikor először találtam rá.

A Transistor azt hiszem, a kilencedik napon került elő, mikor már kifogytam az ötletekből, és már le akartam tudni az egészet. Mindamellett, hogy az In Circles és a We All Become olyan dalok, amiket bátor szívvel mutatok bárkinek – ez már az én esetemben eleve teljesítmény –, a pályazenék remek hangulatot adnak, de nem tettek hozzá a mindennapjaimhoz semmit sem. Mindettől függetlenül mind az albumot, mind a játékot meleg szívvel ajánlom.

Rammstein – Reise, Reise

Mindenki átesik a Rammsteines korszakán. Engem viszonylag későn ért, 2012-13 környékén, mikor a válságom annyira betetőzött, hogy jóformán nem is alkottam, csak némi apátiával gondoltam a regényemre. Az akkori párkapcsolatom pocsék volt, tovább is tartott a kelleténél miattam, meg a suli körül is felhalmozódtak a problémák. És van az a szintű stressz, mikor az ember üvölteti a metált, és keresi a legvelőtrázóbb screamert a műfajban, meg van az, mikor a kicsit üres, de nyers erőre vágyik. No, hát a Rammstein is ez számomra, a Reise, Reise pedig az a cím, aminek az érzelmi dinamikája a legközelebb áll hozzám. És amit végig tudok hallgatni egyetlen, egész albumként is.

A jótékony hatása a Rammsteinnek a mai napig nem kopott meg amúgy. Pár hete egy nagyon fontos állásinterjú előtt álltam, és rohadtul be voltam gőzölve. Mikor általában higgadt vagyok, magát a jelenséget, hogy két nappal a nagy esemény előtt már élni nem tudok a stressztől, nem tudtam kezelni, szóval elég nagy megváltást hozott, mikor ez a kihívás eszembe juttatta a Reise, Reisét. A címadó dalra vonultam a megbeszélés helyszínére, és – nyilván nem ennek köszönhetően, de azét lássuk be, a zene nélkül kevésbé lettem volna színpadképes állapotban –, ha minden jól alakul, Augusztusban kezdek is.

Little Big Adventure 1-2 OST
(leváltva: Deus ex: Human Revolution OST)

A lista egyetlen egyértelműen vidám és bájos albumáról van szó. És talán a legkedvesebb is a szívemnek.

Nyolc évesen mutatta be nekem másodunokatesóm az LBA2-t, instant szerelem volt, mivel mindenkivel lehetett beszélgetni, váltogatni a karaktered viselkedését, meg tök aranyos is volt, szóval még szép, hogy igényt tartottam rá. Évekig egy „Wingames” névre keresztelt, 700 MB-os CD-ről játszottam rajta, bár az első bosszig sem jutottam el, mert… Na, elég béna játékos voltam kisgyerekként. Viszont a hibás fájlátvitelből adódóan nem volt háttérzene, és mikor olyan 16-18 évesen rájöttem, hogy ez még létezik, még mindig imádom, és ki kéne pörgetni, döbbentem csak rá, hogy ehhez bizony komponáltak néhány számot… És nem is akármilyeneket!

Most elkezdhetném sorolni, hogy melyik a kedvencem, de egy-két semmitmondóbb hangulatzaj kivételével az összesért a mai napig valósággal dobog a szívem… És hát természetesen, mikor Horvátországban először mentünk ki a tengerpartra, mi mást hallgattam volna, mint az első rész főtémáját?

Ha valaki esetleg azt akarja, hogy zokogjak az örömtől, az szóljon, hogy ha fülest kap egy LBA live-ról, mert addig nem nyugszom, amíg ezeket a csodákat nem hallgathatom meg nagyzenekari verzióban. Valami francia gamerfesztiválon elhangzott pár track – mivel a szerző, Philippe Vacey francia származású –, de sehol nem találtam róla felvételt. Life is cruel. :C

Itt tényleges kedvenc szám helyett egy nagyon jó covert szeretnék mutatni, Captain Alrix előadásában. Irtózatosan tehetséges srác, és habár kevés videója van, illetve lassan dolgozik, mindenképp megéri megnézni a többi munkáját is. Amúgy ígért egy LBA medley-t. Remélem, lesz. Nagyon szeretném, hogy legyen. (Lécci.)

A Deus ex: HR OST-vel való találkozásomról már meséltem az előző top 10-es bejegyzésben. Ez volt az egyik oka, hogy kivettem, illetve – habár azt kétségtelenül fontos album a HR is – az LBA-nek helyet KELLETT csinálnom. Nem is értem, mikor barátom megkérdezte, az nem kerül-e a top 10-be, miért intettem le az ötletet.

Jack White – Lazaretto

Jack White sok mindenre megtanított: nem kell képzett hang, ha van egy jó gégéd, a kevesebb néha több, nem kell a sznobokra hallgatni, és igazából semmi gond nincsen azzal, ha az ember egy szakítás után mérsékelt rajongásba öli a fájdalmát. Szóval, Jack egy nagyon szép, kissé keserédes, de fontos időszakot hozott el, sok ponton megerősített, a számba rágta, hogy igenis van helyem a világban, és nagyon sok kérdésre választ adott, ami már régóta emésztett engem.

A Lazaretto ennek a vigasztalódással és átértékelésekkel teli időszaknak volt az utolsó, mindent bebiztosító állomása. Ez az album hozta el az I Think I Found The Culpritet, majd a Would You Fight For My Love?-ot. Utóbbi azért is fontos, mert segített megérteni az érzéseimet, lezárni egy kapcsolatot, elengedni egy komolytalan embert, és ezzel a dallal ismertem meg a barátomat is, akivel azóta együtt is élek. Szóval a Lazaretto hozománya végigkísért egy lezáráson, és egy kezdeten.

Plusz, a Would You Fight For My Love? segített definiálni, milyennek is akarom megírni azt a pillanatot, mikor Riley és Zoe találkoznak egymással. Egy határozott elképzelésnél pedig nincs értékesebb dolog egy válsággal küzdő író életében.

Globus – Break from this World

A Globus valószínűleg sokak számára ismeretlen. Az epikus zenék szolgáltatásával foglalkozó Immediate Music/ Imperativa Records szerelemgyerekéről van szó, ahol lényegében az Immediate mainstream közönség számára összeállított Trailerhead-sorozat legjobbjaiból készítenek egy szóló vokalistákkal és rendes dalszöveggel megáldott, alternatív verziót, amire aztán lecsapnak az epikus műfaj rajongói. Tényleg csak a szenvedély vezérli őket, így én tök hálás vagyok, hogy a minimális eladásszám ellenére is foglalkoznak vele, és minőségi munkát tesznek le az asztalra.

Nem szerettem ezt az albumot. Esküszöm, oda voltam az elődjéért, az Epiconért, és izgatottan ültem neki, hogy milyen király, még egy Globus remekmű – azóta úton van a harmadik –, erre villámcsapásként ér a felismerés, hogy ez nem egy Epicon Sequel. Ez egy új album. Egy másik.

Na, most ott tartok, hogy az Epicont alig tudom meghallgatni.

A Break from this World egy fontos album. Olyan, mint egy utolsó, nagy számottevés a világ dolgairól. Olyan kényes témákat feszeget, mint depresszió, halálos betegségek, vallási konfliktusok (konkrétan egy iszlám-keresztény szerelem reménytelenségéről énekel, modern Rómeó és Júlia hangulatba burkolva, forrástracknek pedig ironikus módon a Mercutiot választották), meg egyebek, sokak számára tömény lehet ez így egyetlen albumon belül. Egy komor, szigorú, magába fordult dalok egyvelege az élet nem túl napos oldaláról… És minden idők egyik legjobb albumindító zenéjével, a The Promise-szel.

Nekem is kicsit „break from this world” funkcióval bír a mai napig, és tárt karokkal várom a harmadik lemezt tőlük.

Külön érdekesség, hogy a munkálatok alatt pályázatot hirdettek a rajongók között, hogy egy – azt hiszem, szabadon választott – Immediate dalra dobjanak össze egy Globus verziót. Ennek győztese lett a Divide & Conquerre költött Black Parade, ami annyira tökéletesen passzol az anyaghoz, hogy utólag tudtam meg, hogy ez a dal csak alapjaiban fűződik a tulajdonos, Yoav Goren nevéhez.

Trailerhead – Nu Epiq

Miután visszatértem az epikus szférába a Globusszal, megpróbáltam összeszedni azokat a zenéket, amiket még anno bátyám adott, hogy újra belerázódjak az alkotói munkálatokba. Így találtam rá az Immediate Trailerhead-sorozatára, melynek legfrissebb darabja olyannyira erős, hatásos, jól összeszerkesztett, hogy rendszerint egyben hallgatom végig… És, ami végigkísért a Synus első három fejezetén! Biztos vagyok benne, hogy még szükség lesz rá ismét, főleg, mert az albumindító Protectors of Truth újra felcsendült a fejemben a napokban, az pedig már önmagában jelent valamit.

A Nu Epiq egyszerűen tökéletes. Elfogult, szubjektív vélemény, de tartom magamat hozzá. Egy pillanatra sem esik ki a hangulatból, nincs kilógó szám, mindegyik akkor szólal meg, és addig, ameddig még pont jó érzéssel hallgatja az ember. És már ezért is nagyon inspiráló.

Mikor a Nu Epiqre rákattantam, épp egy szállodában reggeliztettem. Négykor keltem, heti hatszor, hogy még napkelte előtt felüljek a villamosra, és valahogy az album hangzása tökéletesen belesimult ezekbe az álmos, még kivilágított, de ébredező utcákon mogorván kóborgós reggelekbe.

Avenged Sevenfold – The Stage

Tavaly Október 26.-án az Avenged Sevenfold bejelentette, hogy két nap múlva – pont a születésnapomon – érkeznek az új albummal. A Hail to the King miatt kétségek között, és kissé szorongva vártam a meglepetés ajándékomat, de a már jóval a hír előtt kiadott címadó szám azt sejtette, hogy ez egy Waking the Fallen – Nightmare – Diamonds in the Rough szerelemgyerek lesz. És az lett! És olyan dolgokkal foglalkozik, amikkel engem meg lehet venni kilóra, gyönyörűen párhuzamba állítva az univerzum titkainak feszegetését, a mostani – lássuk be, elkeserítő – globális és politikai állapotokkal. Ez lett a metál Break from this Worldje konkrétan, és már a tudat, hogy kicsit visszanyúltak az általam nagy becsben tartott Waking the Fallen atmoszférájához, önmagában felért egy világmegváltással.

Meg hát, visszatért a remény, hogy The Rev halálával azért nem veszett oda a Sevenfold, mert a Hail to the King nagyon ezt éreztette velem. És ez azért egy kifejezetten jó hír.

The Slot – Septima

Az album, amin a Ripples on Water is felcsendült. Az album, ami néhány szám kivételével, elejétől végéig Synus-material, és ami bársonyosan simogatja edgy lelkivilágomat.

Sokat sajnos nem tudok róla mondani azon felül, hogy rengeteget hallgatom, és nagyon sokat jelent számomra, hogy ilyen remek énekesnője van a műfajnak. Daria a kedvenc női hangom lett, kábé egyedüli gamerként örömmel hallgatom az orosz nyelvet, és olyan különleges a hangzásuk, hogy… Hogy teljesen összetört a szívem, mikor meghallottam a pár napja kijött, diszkó-aláfestéssel megáldott, új számukat. Hagyjuk is.

A Slot az a zenekar, akik nélkül nem tudom, mihez kezdenék most, miközben azt sem tudom, mit adtak az életemhez. Érdekes paradoxon, biztos valami fura függőség.

NieR Gestalt/Replicant & Automata OST

Gondoltátok volna, hogy ezt ugyanaz szerezte, mint aki a Tekken-széria – kétségkívül minőségi – árkádgépzaját is írta?

Sokáig gondolkoztam, hogy ez, vagy a NieR:Automata kerüljön ide, de a Gestalt/Replicant olyan erős dalokat hozott, mint a Shadowlord, az Emil, vagy a Snow in Summer, de közben meg az Automatánál ott van egy Alien Manifestation, egy Song of the Ancients – Atonement, vagy egy The Tower, szóval arra jutottam, hogy az LBA-hez hasonlóan csalok. Úgyis ez a kettő szinte kéz a kézben jár egymással, rengeteg Replicant utalás, vagy újrafeldolgozás jelenik meg az Automatában.

Néha megkérdezném a NieR-Drakengard teamet, hogy milyen érzés a játéktörténelem legerősebb trackjeit birtokolni (gondolok itt a Shadowlordra, az Emilre és a Vague Hope-ra), de nem szabad ilyen könnyelmű kijelentéseket tenni. Egy biztos, ennek a gyűjteménynek az ereje OVER9000. Egyszerűen azért, mert fantasztikus koponyák dolgoztak rajta, mert a rendező remekül elmagyarázta, mire van szüksége, és mert kevés olyan zene van, ami kifejezetten beszél hozzád.

Persze, az epikus műfaj is sugall dolgokat, de a NieR zenéi konkrét történeteket mesélnek érthető szöveg és szájbarágás nélkül. Át lehet érezni a Shadowlord meg nem értettségét és fájdalmát, Emil gyermeki báját, tisztán hallani, ahogy az Amusement Parkban nosztalgiába fagyott az idő, és így tovább, és így tovább. És ezt még akkor is jól esik hallgatni, ha az ember nem írni akar, csak rajzolni, cikket írni, vagy szimplán létezni, valami melankolikus, de semmiképp sem depresszív hangulatba burkolózva.

Bárkinek ajánlom. Tényleg.

***

Fú, hát azt hiszem, meg is van a 10(+2) albumocska. Ha valaki Facebookra behúzná magát a kihívást, alább kimásolhatja a posztban kiírandó szöveget:

„x/10 Életed 10 legfontosabb albuma. Valami, ami tényleg hatott rád, amit a mai napig hallgatsz, vagy szívesen hallgatnál. Csak az előadót, címet, lemezborítót posztold, ne fűzz hozzá magyarázatot. Egyet naponta. És minden posztban nevezz meg egy személyt, aki ha akarja, folytathatja.”

Amíg nem érkezik a következő bejegyzés, vagy fejezet, meséljetek, nektek melyek voltak életetek legfontosabb albumai? J A kommentszekcióban találkozunk!