Az igazság az, hogy tele vagyok ötletekkel. Több olyan téma merült fel az elmúlt hetekben, hónapokban, amiről bőven lehetne cikkeket írni; olyanok, amiket szívügyemnek érzek, napi szinten foglalkozok velük, határozott véleményem van róluk, és persze, ami a legfontosabb: felférnek a blogra.

De egyik ötlet se volt elég erős ahhoz, hogy megtörje a blog csendjét. Valahogy, valamiért nem láttam értelmét a produktivitásnak. Mindent, amit csináltam, pusztába kiáltott szónak éreztem, és a hegycsúcs, amit jópár évvel ezelőtt kinéztem magamnak, távolabbinak és elérhetetlenebbnek tűnt, mint valaha. Komolyan el kellett gondolkoznom azon, hogy nem a megszokás tart-e az írás mellett, vagy a félelem attól, hogy jelentéktelenné válok. Egzisztencialistaként, egy thanatofóbiával a nyakamban fontosnak tartom, hogy a legtöbbet hozzam ki az életemből, és valami maradandót alkossak, viszont egy ilyen mélyről jövő, félelem alapú kényszer még senkit nem hagyott szárnyakat bontani. Kis kubricki szimbolikával élve: nem lehet mindent beleadni úgy, hogy elsődleges motivációnk a hátunk mögött lappangó sötétség elűzése ahelyett, hogy a bennünk levő fényre fókuszálnánk. Érdekes, hogy pont ebben a krízishelyzetben merültem el a Dark Soulsban, aminek a lore-ja ezt a gondolatot is érinti több szemszögből, és adjon a Teremtő elég intelligenciát, szellemi erőt ahhoz, hogy összehozhassak egy klassz kis elemzős cikket a szériáról!

Csak egy kis egzisztenciális krízis, semmi vész!

Szóval – csak hogy letisztítsam a fenti lelkizős, képzavaros bekezdést – az elmúlt hónapokat a béka segge alól kimászva valahol félúton töltöttem, és közben néhány meddő, illetve sikeresebb próbálkozással igyekeztem életben tartani a Synus halványan pislákoló lángját, de egy idő után már én sem értettem, mire ez a nagy küzdelem, és maga a láng sem akart életre kelni. Ismét elérkezett az a fázis az életemben, amit A Magabiztos Író felvezető gondolataiban boncolgattam: alá kellett merülnöm a mélyvízbe, és egek!, az a mélyvíz iszonyatosan zavaros volt. Maradjunk annyiban, hogy nem sokra mentem vele. Egyedül azt sikerült felhozni, hogy az írói önképem valahol a mínusz negyven és a nulla között leledzik a skálán, ami miatt jóformán minden külsős véleménynek azonnal hiszek, és egy megérvelt kritika hatására megnyomom a pánik-gombot, hogy „rosszul találtam ki, amit kitaláltam, és minden elveszett”, ahelyett, hogy alaposan megvizsgáltam volna azokat az érveket. És hát ilyen állapotban nehéz racionálisan gondolkozni. Ha valaki azt mondta volna, hogy a megszokás tart a Synus mellett, hittem volna neki, ahogy annak is, aki szerint szeretem a történetet, csak krízis van. És még az eretnek tanácsot is igyekeztem megfogadni, mondván, „kezdjek bele valami másba, és engedjem el egy picit Zoeékat”, de nagyon nem akaródzott menni. És igen, innen már könnyen jött az a következtetés, hogy talán magától az írástól is eltávolodtam, majd ezt követte a „jajj, mi lesz így velem, felszínes lexikális tudással bíró, motiválatlan kis irodai munkásként?”

Szerintem még életemben nem voltam ilyen helyzetben, ahol az önelemzésem komoly kudarcot vallott volna, úgyhogy el is tettem a kérdést jobb napokra, elvonultam Dark Soulsozni, hogy legalább valami szimuláció által megélhessem a fejlődést és az elengedést, meg néha javítgattam, brainstormingoltam, idővel pedig felkértem pár tesztolvasót is a javított első-második fejezetre. De hiába a klassz visszajelzések, valami hiányzott, éreztem, hogy valamiben kevés vagyok, és kezdtem sejteni, hogy igazából ez a technikai hátrány emésztett fel ilyen durván. És azt is gyanítottam, hol a hiba, a megoldásra azonban nem sikerült rájönnöm.

És akkor Kae rámírt, még a tesztolvasós körök előtt, hogy „Végül hogy döntöttél a Kéziratok Éjszakájával kapcsolatban?”. Cseles megfogalmazás, elvégre többször is mondtam, hogy ebben az évben biztosan nem fogok menni, nem nekem való, plusz ilyen állapotban nem biztos, hogy készen állok arra, amit mondanának a választott részletre, és két évvel ezelőtt nem működött jól a Második Fejezet náluk (Tudás Háza, Riley első megjelenése, Anthea meglepi, no meg a mumifikálódott hullák), szóval nem, nem és nem!

Vagy de…?

Tök véletlenül pont annak a résznek a javításával nyitottam a visszavonulást, amit két évvel ezelőtt küldtem nekik. Két bekezdés maradt meg a publikált verzióból, azt is feljavítottam stilisztikailag, tartalmilag, és ha jobban megnéztem, kikerültek azok a faktorok a részletből, amire azt mondták legutóbb, hogy „ebben a formában ez így nem, és nem, és pls ne, don’t, és kínában felsírt egy panda a Depigombóc miatt” (és utólag is elnézést kérek minden Pandától, no meg a Kéziratokos csapattól! Igazatok volt). Ezek a kis bosszantó részletek nem azért maradtak ki, mert annyira figyeltem volna rá, hogy ne kerüljenek bele az új verzióba, hanem mert… Mert szimplán nem fértek bele.

És itt jött az önelemzés második köre. Ha egy felvállalható kéziratrészlettel a kezemben ilyen könnyen beadtam a derekamat, pedig két évig arról regéltem, hogy „nem vagyok oda való, és nekem valami más közegben van helyem, ami itthon nem létezik”, akkor mekkora tévedésben élhetek az írással kapcsolatban? Mert hát ránéztem a részletre, és az első gondolat, ami a fejembe férkőzött, szó szerint az volt, hogy ezt fel merem vállalni a zsűri előtt… Nem is voltam tudatában annak, hogy valójában túl kicsinek érzem magamat ehhez a közeghez – egészen Kae kérdéséig.

Egy esély magamnak… De csak egy

Szerintem még életemben nem adtam le semmit jóval a határidő napja előtt, szóval már ez is sokat dobott azon, hogy ne érezzem magamat egy rakás szerencsétlenségnek. Ezúttal Kleinheincz Csillához és Takács Gáborhoz kerültem. Kicsit sajnáltam, hogy nem térhettem vissza az előző csapathoz, jó lett volna látni a benyomásukat – feltéve, ha emlékeznek a draftra egyáltalán –, de úgy voltam vele, hogy igazából mindenki tapasztalt, és ha úgy érzem, semmi használhatót nem viszek haza magammal, az az én hibám lesz – csak úgy, mint két évvel ezelőtt.

Egy órával hamarabb szólítottak a kimaradások miatt. Ichy becampelt mellém az asztalhoz „fogni a kezemet” (meg azért nem ártott valaki, aki a fejemre kólint, ha marhaságokat beszélnék utána), és javarészt Csilla beszélt. Tündéri volt, alapos, és pont azokat a kérdéseket tette fel, amikre úgy éreztem, szükségem van. És helyre is rakta annak a bizonyos kirakósnak a hiányzó darabját, amiről sejtettem, mi lesz, de reméltem, hogy ezek a sejtések falsak. Mindjárt kifejtem, miért. Ichy-re szükség volt, mert mikor a többiek kérdezték, hogy mit mondtak, annyit vágtam rá nemes egyszerűséggel, hogy „szar az egész”. Persze senki sem hitte el. Ez most elég önsajnáltatónak tűnhet, de az igazság szerint azt gondoltam, hogy ha a gerince hiányzik a részletnek, akkor az egész bukó, akkor is, ha ezt egy plusz réteg felvitelével, könnyen megoldhatom. Mert igazából néhány out of character vonatkozáson felül egyetlen, fontos tényező hiányára hívták fel a figyelmemet. Ez pedig nem volt más, mint a mi drága Zoe Sandersünk.

Na, szóval akkor most mesélek arról a bizonyos kirakósdarabról!

Az előző bejegyzésemben utalgattam az egyre sűrűsödő, áthatolhatatlan ködre, illetve sokat panaszkodtam a barátaimnak arról az utolsó fejezetek írásakor, hogy minidg utólag jutott eszembe Zoét mozgatni. A fejezet újraírásakor is nagyon kellett törnöm a fejemet, hogy Zoe ugyan mi a rákért menne Seymour után/ hallgatna Seymourra/ viselkedne passzívan, és félmegoldásokkal végigrángattam szegényt a cselekményen, de Csilla nem érte be ezzel. Teljes joggal. Ha jól emlékszem a megfogalmazására, a reflexiós réteget hiányolta belőle. A cselekedeteket nem előzték meg épkézláb gondolatok, nem vezettem le logikusan, hogy Zoe miért viselkedik a katasztrófa bekövetkeztekor ennyire unprofesszionálisan – ahogy a tesztolvasók is nehezen tudták belőni őt morálisan, vagy hogy egyáltalán mi a feladata a történet elején. Tudni kell, hogy ebben az új verzióban lazítottam Zoe erőltetett semlegességén, és hivatása, társadalombeli státusza ellenére elismeréssel beszél Seymourról, illetve a deportációval kapcsolatban is sokkal kritikusabb. De a miértjét továbbra is eltitkoltam, és be kellett látnom, hogy E/1-ben ez rohadtul nem fog működni. Meg őszintén, Zoe synus mivolta egyáltalán nem bír semmiféle fordulatértékkel. Amint megtaláljuk Seymour/Riley féltve őrizgetett fotóját, az olvasók nagyja érteni fogja, mi a helyzet, a gyakorlatiasabbak meg lehet, már az első néhány oldalon levágják. És itt jött a nagy ötlet, hogy miért ne tálalhatnám nyíltan, Zoe mennyire szorult helyzetben van? Miért ne tudhatnánk előre, hogy Seymourt elsősorban magának keresi, miért ne szurkolhatnánk neki, hogy a Házban bekövetkezett tragédia után maga mellett tudhassa a férfit, bármennyire is igyekszik az Egység a vérpadra juttatni? Miért akarnám a történet első harmadának a tétjét véka alá rejteni, mikor ez adja Zoe viselkedésének, gondolatainak a gerincét? El is kezdtem fejben ötletelni, megpróbáltam elképzelni, milyen lehet egy olyan Zoe, aki saját magával végtelenül őszinte a történet egésze alatt, nem akarja átvágni az olvasót, sokkal mélyebbre tekint saját magával, hogy mindig kész érvekkel tudjon szolgálni, mielőtt fejest ugrik valamibe, ami első blikkre blődnek tűnik…

És itt jött az újabb gubanc! Zoe gyakran azért tenne valamit, mert úgy érzi, az a helyes. A megérzései sugallják így, más lehetőség nem is jut az eszébe, megy a saját feje után, és miközben megy, aközben gondolja át, és a többi, és a többi. A másik probléma ettől látszólag teljesen függetlenül ugrott be: Zoe hirtelen ragaszkodó típus. Nincs magyarázat, ha kötődik, akkor kötődik, ez pedig egy Riley-val az oldalán rohadt szerencsétlen tulajdonság. De, ha ez még önmagában nem volna elég, tudjátok, mi a közös ebben a két tulajdonságban?

Az egyik, hogy évek óta próbálom őket kiölni Zoéból, és valami észszerűbb jellemvonással helyettesíteni, mert eRőS-fÜgGeTlEn-NőIkArAkTeReKrE-vAn-SzÜkSéGüNk.

Mindezek tetejébe pedig ez két olyan tulajdonságom, ami sok fejfájást okozott nekem az életben, és nem csak hősies cselekedetekre szokott sarkallni.

Az a fajta self-insert, ami nem a vágyainkat, hanem ténylegesen saját magunkat tükrözi, már önmagában is félelmetes dolog. Plusz, a második Magabiztos Íróban már kifejtettem, mennyire allergiás vagyok arra, mikor párhuzamot vonnak köztem és az épp központban levő karakter között. Az elmúlt években nemes egyszerűséggel rettegtem attól, hogy azt az érzelmi meztelenséget, amivel írnom kellene, meg fogják látni a sorok között, mert úgy éreztem, ez el fog venni a történet értékéből. És ami azt illeti, az elmúlt hónapokban nagyon sokszor én is leminősítettem emiatt a munkámat: „jajj, milyen kis aranyos ez a Lexi, hogy a kis képzeletbeli barátairól fecseg 0-24 ahelyett, hogy élné a felnőttek világát!” Úgy éreztem, minden, ami boldoggá tesz, ami kirángat a hétköznapokból, valóban az infantilisságomat képviseli, és nyilván az érzelmi meztelenségtől való félelmen felül is vért izzadva próbáltam függetleníteni a személyemet a hóbortjaimtól. Azok pedig egyre jobban kapaszkodtak belém. A rossz hangok viszont egyre apróbb darabokra szedtek. Előbb a Synust támadták, majd az egész személyemet, és hiába éreztem első pillanattól fogva, hogy ezek az önmarcangoló gondolatok irracionálisak, képtelen voltam felülkerekedni rajtuk.

Pedig én soha nem vettem egy kalap alá a szerzőt a munkájával. Sosem vontam le messzemenő következtetéseket senki személyéből, ha olvastam a történetét, és őszinte irigységgel figyeltem másokat, akik bátran, csillogó szemmel mesélték a saját ötleteiket, az egyszerűbbektől a legmerészebbekig. Ha pedig végiggondoltam, kiket tisztelek, egytől egyig szélsőséges, excentrikus emberek voltak merész világlátással, szigorú alkotói szemlélettel, elvetemült ötletekkel. Ha valaki rámutatott egy karakterére, hogy sok van benne a saját személyiségéből, sokszor fel se tűnt, amikor mondta. És utána is magát a karaktert láttam a sorok között, nem pedig az írót.

Fel kellett tennem a kérdést, hogy miért tekintek szégyenteljes gyűlölettel magamban azokért a dolgokért, amiket másokban csodálok?

És mikor alakult ki bennem ez a gyűlölet? Ha abból az elméletből indulunk ki, hogy Zoéval kezdődött mindent, akkor az a válasz, hogy idejét sem tudom. De gyökeret vetni, terjeszkedni csak az elmúlt egy évben kezdett. Kellett valaminek történnie, ami beindította a folyamatot.

Ennek feltárása még folyamatban van. Egyik fele valószínűleg az elmúlt egy évben keresendő. Kinőttem a Wattpadot, akadt pár súrlódás, és olyan emberek véleményét hallgattam többet a kelleténél, akiket nem feltétlenül a puszta jóindulat vezérelt. Akadtak féltékenyek, és olyanok, akik nem tudják elfogadni a kemény stílusomat, én pedig szépen, lassan eggyé váltam azzal a közhiedelemmel, hogy egy arrogáns ember vagyok egy magas ló hátán, az írásom egy beteg önmegvalósítás, és igazából csak a kiadatás a motivációm. Nem ez az első eset, hogy egy több hónapja lezajlott vitának a mérgezőbb csepjei később kezdenek el hatni nálam. És még ott volt a gyerekkor. Apámat sokra becsültem, és észre se vettem, mennyi fájdalmat okoz azzal, hogy a fantasztikus irodalmat röhögve ócsárolja, hülyeségnek nevezi, miközben nézi, mit reagálok. Ezek megmaradnak az emberben, és akkor ütnek vissza, amikor a legkevésbé kéne. Ahogy fejben elkezdtem alapozni Zoe kitárulkozását, kiteljesedését, olyan traumák jöttek a felszínre, amiknek a kiváltó eseményeire emlékeztem, de nem hittem volna, hogy ilyen mély nyomot hagytak bennem. Példának okáért mindig igyekszem elkerülni azt a mondatot, hogy „xy szerelmes”. Körülírom, szlenget használok, csak ne kelljen ezt így kimondanom, vagy leírnom, mert elképesztően sebezhetőnek érzem magamat miatta. És tessék, most itt van, leírtam, és egyszerre furcsa és felszabadító érzés. Érzem, hogy Zoéval még lesz egy pár ilyen körünk.

De, ahogy mondani szoktam a Synus kapcsán: mindent a gyerekért.

Szóval, akkor hogyan tovább?

A gátlások döntögetésén felül iszonyatosan sok rozsdát kell lepergetnem, és rá kell vezetnem magamat egy oldottabb, mesélősebb írói szemléletre. Erre már vannak gyakorlatias előkészületeim, amiket egy másik bejegyzésben szeretnék megosztani veletek, plusz a beígért javító workshop sem maradt el az első fejezetről. Illetve jó eséllyel lesz egy második kör Zoe workshopjáról, mert rengeteg új impulzus ért, és nagyon izgalmas dolgokat fedeztem fel a karakteréhez! Egy szóval: most már remélhetőleg visszatértem, és egy Abyss démonjait gyakó pallossal meg sem állunk a következő bonfire-ig – csak, hogy legyen egy kis kerete ennek a hosszas eszmefuttatásnak! 🙂

Praise the Edge! Jó újra itt lenni. ♥