Elnézést kérek, hogy így eltűntem a legutóbbi bejegyzésem óta. Tudniillik, nyakamba szakadt a felnőttkor, és most, hogy véget értek iskolai kalandjaim, meg sikerült többé-kevésbé visszaállítanom az alvásciklusomat, elkezdtem munkát keresni. Diákmelósként is nagy kaland volt, de most meg aztán…

Szerda, állásinterjú

Helyzet: minden szuper, HR-es szimpinek tart, karrierlehetőség nincs, de a fizetés elfogadható, bár nehezen bólintottak rá az összegre.

HR: Nekem igazából csak egyetlen aggodalmam van: maga nem úgy néz ki, mint aki innen akar nyugdíjba menni.

BIATCH?

Tudom, hogy a legtöbb munkaadó ennyire azért nem gyökér, de most komolyan:

  • Behívják a 23 éves pályakezdőt interjúra
  • Kezdőként egész jó, hosszútávon viszont ótvar fizetéssel
  • ÉS ELVÁRJÁK, HOGY OTT MARADJON 40-50 ÉVIG

Ezzzz… Megalapozta a hangulatomat.

No, mindegy. Amúgy nyilván nem álláskereséssel megy el az időm, hanem fent vagyok hajnali ötig általában, és miután nincs idegrendszerem, se izomzatom semmihez, Karakai Jouzu no Takagi-sant nézek. Rég csináltam lányos dolgot, na.

Amúgy imádom, Takagi halál jóarc, és sosem tudom megunni a japán nyelv szépségét. Ahhoz képest, hogy kifejezetten rühellem a slice-of-life-okat, nagyon jól esik ez az apróbb szösszenetekből álló sorozat.

Ja, meg voltam dokinál is, hogy hátha sikerül SZTK-s kereteken belül elgyepálni a depressziómat, de mivel se szuiszid, se skizoid nem vagyok, nem vett komolyan a doktornő. Speciel kétszer megkérdezte, hogy ő ugyan miben tudna nekem segíteni… Persze, az, hogy halálfélelemmel riadok fel a legmélyebb álmomból, meg több, mint tíz éve tartó bipoláris-gyanús tünetek miatt nem tudom építeni a kis életemet, deffo nem kezelendő. Na mindegy, elkérte a számomat egy papírcetlin, és talán elvállal a körzet egy szem pszichológusa, hogy hosszabb terápiás kezeléssel ellásson, de ez nekem pont olyan hitelesnek hangzik, mint az állásinterjúkat lezáró “majd értesítjük”. Magyarország, plözs.

Na, de hogy valami bloggal kapcsolatosat is írjak, gondolkoztam, milyen bejegyzéseket szülhetnék a jövőben, és hát bevallom, cikkötletem ritkán van, meg az igazat megvallva nagyon nehéz összeszedni a gondolataimat valami épkézláb szösszenet formájában. Szóval a listázott terveket kérem, hogy senki ne vegye készpénznek, mert csak hogy egy példáz említsek, lassan három éve szeretnék egy elemzésekkel és ömlengésekkel teletűzdelt Globus – Break From This World lemezkritikát írni, és ha el is kezdtem, a szemetesben végezte. Ez nem azt jelenti, hogy nem akarom megcsinálni, csak tényleg nem könnyű.

Mindenesetre tervben van a Synus “adatbázisának” kibővítése, és top prioritást élvez egy kis karakterismertető. Ezt jó lenne mihamarabb összehozni, fasza kis portrékkal, meg minden, csak az a kellemetlen helyet állt fent, hogy habár évekig csak női karaktereket rajzoltam, mert nem értettem a férfi anatómiához, most megfordult a dolog, és nem tudok egy épkézláb, élő női arcot összehozni.

De lehetőleg még a hétvégén seggberúgom magamat, és nekiállok.

Aztán, egy Gamedayes kollega felvetette, hogy lehetne egy kis enciklopédia-szerűséget összehozni, amiben kitérek a regényben elhangzó kitalált tárgyakra, helyszínekre. Nem élvez top prioritást, de tetszik az ötlet, így fontolóra veszem.

Amit viszont mindenképpen szeretnék bevezetni, az egy időszakonként felbukkanó napló, amiben kicsit járathatom a számat a történetről, a karakterekről, meg arról, ami épp megfordul a fejemben. Azért mégiscsak történt egy-két változás ebben a nyolc évben, szóval hátha valaki érdekesnek, tanulságosnak, vagy minimum szórakoztatónak fogja tartani a kis bejegyzéseket. Jent, Carlost és Lisát leszámítva szinte mindenki jelentős átalakuláson esett át, és vannak karakterek, akik nem élték meg a mostani verziót. És akkor ott van Avis, amely földalatti rejtett városként kezdte, Fata Morgana alatt, majd elment szépen Észak-Amerikába, míg egy fura álom hatására ki nem lyukadt Új-Kaledónia partjain, és még története is lett. Oppsz, asszem, ezzel ki is merítettem az Avisról szóló bejegyzésben rejlő lehetőségeket. Majd meglátjuk.

És, persze fontos, hogy rászokjak egy progress-reportra, azokban az esetekben, mikor valamilyen okból kifolyólag sokáig nem érkezik folytatás. Mivel a Synus az egyetlen történet, amin dolgozom, így nagyon fontos, hogy az üres időszakokban is ellássam az olvasókat legalább egy kis információval, hogy ne érezzék magukat elfelejtve, vagy elhanyagolva,

Játsszuk azt, hogy a bejegyzés eme része az első progress-report is!

Szóval, biztosíthatok minden kedves olvasót, hogy ha a Synushoz nem érkezik folytatás, az sohasem lustaságból történik. Motiváció az mindig van, a kedv a lelkiállapotomtól függ, de sajnos vannak helyzetek, hogy szimplán megakadok.

Most újra belém véste markát az avisi blokk rövidsége okozta lelkiismeret-furdalás. A két tengerparti jelenet közé be szerettem volna illeszteni még olyan húsz oldalt, melyben Zoe megismeri Arishát, aki Riley-t pátyolgatta az elmúlt években, egyfajta mentorként, és nem mellesleg nagyon sok közös vonásuk van Zoeval, ugyanis a vak sámánasszony is empata képességekkel rendelkezik.  Született is két dialógus-verzió, ami a temetőben végezte, mert sehogy sem sikerült elképzelnem ezt a két karaktert egy légtérben. Ami szomorú, mert Arisha tud Zoeról, és fontos volt számára, hogy a két gyerek újra találkozzon (erről majd a Synus prequelében komolyabban is szó esik). Na, hát tegnap rengeteget rágódtam ezen, hogy ugyan miért nem tudom Arishát szerepeltetni a Synusban, mikor megvan róla minden? Elképzeltem a személyiségét, a megjelenését, az otthonát, még a hangját is hallom a fejemben, de egyszerűen nem tudom megírni a találkozást.

Arra jutottam, hogy Arisha a Synus cselekményekor már halott.

Féltem, hogy csak a lustaság beszél belőlem, de őszintén szólva kifejezetten passzol a körülményekhez a kép. Ennek fényében majd be fog kerülni valamikor egy jelenet, ami ezt letisztázza, valószínűsíthetően visszamenőleg, mert már elég sokszor volt szó az öreglányról, és kínos lenne utólag benyögni, hogy “ja, amúgy már két éve halott”.

A mostani fejezetben is voltak elakadások, valamiért kicsit nehéz ráhangolódnom a karaktereimre, és a napokban sikerült felvennem újra a fonalat. Nem is arról van szó, hogy nem tudom, hogyan reagáljanak, csak nem reagálnak mindenre megfelelően. Példának okáért kiderül valami a kihallgatás körülményeiről, ami elég durván megerősíti a tök egyértelműt a két karakter kapcsolatát illetően, és a héten esett le, hogy mikor ez a valami kiderült, semmilyen következménye nem lett! Hogy ne beszéljek ennyire rébuszosan, konkrétan arról van szó, hogy Riley elárulja, miért is vállalta be önként, már-már gúnyos vigyorral a kivégzést, és Zoe így… “fúbaszdmeg, oké”. Körülbelül ennyit sikerült kinyögnie rá, majd mentünk is tovább erőltetett menetben a következő szituációra, és így… Lexi drágám, szedd már össze magadat!

A másik kihívást maga Riley jelentette, ugyanis kicsit jobban összetört a kelleténél, és eszembe jutott, hogy talán korai lenne még bármelyik karakter részéről az az idegösszeroppanás, mert még semmi komoly dolog nem történt! Szóval egy kellemes kis séta keretein belül kikérdeztem a hozzám legközelebb álló férfit, aki szerencsére, mint mindig, sikeresen rávezetett a helyes útra, most már csak a felborult biológiai órám és a masszív energiaital-függőségem okozta kábaságot kell leküzdeni, és akkor megírom.

Amiért viszont örülök, hogy kicsit megtorpantam, és rákényszerültem, hogy átgondoljam, miként akarom rendezgetni a szálakat, az a mostani blokk nagyját kitevő rémálom-szál, amibe érzem, hogy már a karakterek is kezdenek belefáradni, és a többi réteg igencsak elhanyagolódik. Először megpróbáltam egy mindent lezáró, utolsó lidércnyomást megírni, de túl mélyre és túl sötétre ment, mint amit meg tudtam volna engedni, ráadásul volt benne egy kőkemény előrevetítés, amit szerettem volna elkerülni, és amúgy is már sokalltam. Szóval hál’Istennek rájöttem, hogy ennek a fejezetnek rohadtul nem szabad megint erről szólnia, mert a súlyát is elveszíti, meg már túl gyakori a disszonancia, úgyhogy most elkezdünk végre Marion von Cleef után nyomozni, és újra felvesszük a Második-Harmadik Fejezet körül leejtett fonalat, ezt viszont nagyon össze kell raknom.

(Így jár az, aki E/1 szemszögből próbál összerakni egy több tényezőből és karaktertörténetből összeálló, baszott nagy plot twistet. Azért az empatáskodás sem old meg mindent.)

Amúgy poénból készítettem moodboardot a Synushoz. Gőzöm sincs, mire jó, de vagy öt elem kimaradt, mert spoileres, vagy nem találtam hozzá képet.

 

(Képecskék: Flickr, Ice Cube wtf)