Facebookon kaptam egy cuksi kis kihívást, melyben tíz napon keresztül minden nap meg kell osztanom életem egy-egy legfontosabb albumát. Még azt hiszem, három napom van hátra, így azt a tíz albumcímet egy későbbi időpontra terveztem összegyűjteni ide a blogba, viszont arra gondoltam, megpróbálok összedobni egy Top 10-es listát arról a tíz számról, melyek mérföldkőnek számítottak az írói munkásságomban.

Még jó 10 évvel ezelőtt, mikor belevágtam az írásba, és zenész létemre hírhedten pocsék zenei ízléssel rendelkeztem, bátyám – aki kisebb kikacsintgatásokkal szintén élete regényén dolgozik, fene se tudja már, mióta – megdobott egy tárhelyszomorítónyi adag albummal. Legfőképpen epikus zenéket gyártó cégek számai voltak, mint például az X-Ray Dog, az Immediate Music (és annak mellékágazata, a Globus), Audiomachine és a Two Steps From Hell, amit azóta is ki nem állhatok. Tudom, nagyon népszerűek, de semmi nem ér az Immediate nyomába.

No, hát két dolgot fedeztem fel: hogy nekem ezek nagyon tetszenek, és hogy nagyon sokat segítenek az írásban (bátyám is ezért hallgatta és hallgatja őket). Teljesen rászoktam, hogy zenére ötleteljek, és idővel összeállt a saját inspirációs zenegyűjteményem, ami amennyire beszűkült atmoszféra és érzelmi világ szempontjából, annyira sok számból áll, és annyira sokat is adnak a jelenet- és plotalkotáshoz. Legtöbbjük nem az a kategória, amit az ember jóérzéssel hallgat egy napfényes, nyári délutánon, miután végre összejött szíve választottjával – kivéve engem, mert én esküszöm, legboldogabb pillanataimban is a Top 1-et hallgatom.

Na, de elég a rizsából! Ebben a Top 10-es összeállításban megpróbáltam egy mindent átfogó, lehetőségeimhez mérten változatos listát készíteni azokról a számokról, melyek kirángattak egy válságos időszakból, új perspektívába helyeztek egy karaktert, vagy eseményt, illetve pillanatok alatt meghozták a hangulatot egy olyan jelenetsorhoz, amitől féltem, vagy csak a gátlásaim nem engedték szavakba formálni, ami a fejemben volt. Nem hiszem, hogy létezik rajtam kívül ennyire melankolikus lélek ezen a bolygón, így előre szólok, hogy lehet, valakinek tömény lesz az összeállítás, mindenesetre remélem, hogy más is talál valami tetszetőset, ami felkelti az érdeklődését, vagy szunnyadó múzsáját.

(Ja, és természetesen igyekeztem albumonként egyet választani. Ha nem így tettem volna, akkor a tíz számból nyolc a Nier-Drakengard univerzumból jönne, ami igazságtalan lenne az olyan szerzeményekkel szemben, melyek lehet, már kimerültek számomra, de anno igenis fontos benyomást tettek a munkásságomban.)

10. Evanescence – Bring Me to Life

Utolsó helyen rögtön egy kimerített bányával kezdek, melyet Ronin juttatott eszembe, mert már nem tudom, mikor volt előttem ez a cím utoljára.

Kevés vokális számot „használok” íráshoz, mert nehéz elvonatkoztatni tőlük, és még kevesebb olyat, ahol ennyit váltakozik a téma. Alapjáraton a modern, „rádióbarát” struktúra nem működik nekem, mert egy időugrásokkal és vágásokkal teli videoklip-szerűséggé változtatja az agyamban lejátszódó eseményeket, papírra vethető, vagy minimum lekövethető jelenetsor helyett, de ez a dal még így is kivételt képez. Ennek pedig az az egyszerű oka van, hogy ez a szám – szövegével, hangulatával, mindenével együtt – több történetemben is megalapozta a főszereplőpárosok közötti szinergiát, személyes és közös drámáját, és ami a legfontosabb: a női oldalra fókuszált, amit általában elhanyagoltam.

(Ja, igen. Nem a Synus az első, ahol ellenkező nemű duóval dolgozom, igazából mindig, minden történetemben figyeltem arra, hogy minden karakter megkapja a saját – nem feltétlenül romantikus értelemben vett – másik felét.)

Zoe saját történetéhez is sokat adott, és a dal hatására kitalált elemek továbbszövögetéséből és csiszolgatásából jött létre mindaz, amin mára már gőzerővel dolgozom. Lényegében elmondhatom, hogy rengeteget köszönhetek ennek a számnak, mert biztos vagyok benne, hogy nélküle nem jött volna létre egy kifejezetten nyomasztó és bizarr történetszál, amit Zoe személyes katalizátorának is nevezhetnék.

9. X-Ray Dog – Apassionata

Egyike azoknak a daloknak, amiket bátyám adott, és amit konkrétan két éven át átugráltam a telefonomban, mert nem tetszett a kórus hangzása az első egy tized másodpercben. Aztán egyszer elbambultam, rajta maradtam, és rájöttem, én hülye mit hagytam ki.

Mára már kiégtem ebből a szerzeményből is, hangzását üresnek érzem, és nagyon ritkán hallgatom meg a nosztalgia kedvéért. Viszont ötletet adott egy másik történethez, amely nem élte túl a „felnőtté válást”, illetve a rengeteg self-insert és a főkarakterrel való önazonosítás miatt egyszerűen nem mertem neki állni (féltem, hogy más is felfedezi a személyes hangot benne, és nem akartam támadási felületet hagyni… Kamaszkori paranoia, mindegy is). Viszont, ez nem azt jelentette, hogy maga az ötlet, a karakter, vagy annak története elveszett! Ő az a karakter, akit Riley katarizátorával beillesztettem a Synusba, és akinek nem mellesleg habár a háttere semmit nem változott, csak bővült, a személyisége rengeteget formálódott az elmúlt években… És még véletlenül sem az én személyiségem fejlődését (vagy torzulását) követte.

8. Globus – Crusaders of the Light

Talán az egyetlen kakukktojás a listából. Nem tudtam jelenetet kitalálni rá, nem ihletett meg, és még háttérzajnak sem jó, mert túl dinamikus és túl érzelmes.

Egyszerűen csak szerettem, és segített a történeteimre gondolni a legválságosabb időszakban is. Abban az időszakban, amiről a Magabiztos íróban beszéltem. Ez volt az egyetlen szám, aminek hatására valami kapizsgálni kezdett a fejemben, és habár sosem jött semmi konkrét – most, miközben hallgatom, is csak érzem, hogy hangulatba jöttem az íráshoz –, de legalább még egy kicsit írópalántának éreztem magamat, nem egy rakás szerencsétlenségnek, aki két mondatot sem képes lefirkantani. Néha ez sokkal többet ér, mint egy olyan dal, ami az ember nyakába ömleszti az ihletet.

Meg hát olyan szép… ♥

7. Lucas King – Limbo

Előre leszögezem, hogy nem szeretem a zongorát önmagában. Üresnek érzem és semmitmondónak, kivéve két esetben: Nier Piano Collection és Lucas King.

Lucas King egy 26 éves zongorista, aki tonnaszámra ontja magából a sötétebbnél sötétebb hangulatzenéket. Visszatérő témái közé tartoznak a mentális betegségek, személyiségzavarok, a magány, az elszigeteltség, és néha ír fantáziaszerzeményeket filmekhez, vagy játékokhoz. Meg még egy csomó mindent csinál, nagyon ajánlom, hogy nézzetek körül nála, folyamatosan bővíti a kínálatot! Nem mellesleg annyira nagylelkű, hogy még az ember fel is használhatná a kompozícióit YouTube videókban ingyen, bérmentve, és mindettől függetlenül még monetizálódhat is.

A Limbo inkább egy loopolható háttérzene, amit nem szeretek éjszaka hallgatni írás közben, mégis megteszem. Olyan nehéz pillanatokon segített át, mint Zoe tengerparti rémálma, a most készülő – Tizenhatodik – fejezet egyes bekezdései, illetve minden olyan befordultabb, depresszívebb belső monológ, amik már a saját lelkembe is túl mélyre akartak vájni személyes eredetük, vagy az alapszituáció sötétsége miatt. Szerintem tök jó, hogy vannak ilyen zenék is, ahol az embernek nem kell felsértenie saját magát ahhoz, hogy őszintén és természetesen jöjjenek azok a mondatok.

6. Deus ex: Human Revolution OST – Icarus

Vannak helyzetek, mikor a karaktereink olyan szituációba kerülnek, amivel nem tudnánk azonosulni. Nem a szegényes érzelmi intelligenciánk miatt, hanem mert nagyon kicsi az esélye annak, hogy akár csak hasonló dolog megtörténhessen velünk.

Néhány évvel ezelőtt a következő szituációt vetettem papírra: Black Seymourt elfogták. Zoe lelepleződött. És mindkettejüket betuszkolták két, egymással szomszédos vallatószobába, ami inkább már kínzókamrának számított. Zoe önkívületi állapotban – nem mondom el, miért –, Riley a túloldalon mentálisan az utolsókat rúgja. Aztán Zoe egy hosszú látomássorozatból arra ébred, hogy az egész épület a levegőbe repül.

Szóval, Zoe a romok között ébredezik, rádöbben, mi történt, napfelkelte, száll a por, nem érteti, mit keres ott, csak egy dolgot fog fel: hogy mindenki meghalt. Ő pedig fejvesztve menekül, miközben az Egység emberei beszivárognak az épület romjai közé, és elzárják az összes lehetséges útvonalat. Persze, írhatnám, hogy fáj mindene, hogy merre veszi a kanyarokat, és hányféleképpen taszítja félre azt, aki az útjába áll, de basszus, itt katasztrófa történt, és egyedüli túlélőként próbál kitörni egy tök reménytelen helyzetből. Lelketlen lett volna csak a szemmel látható dolgokra pazarolni a szavakat.

Körülbelül ugyanígy, tőmondatokban felvázoltam a szituációt bátyámnak, aki gondolkozás nélkül átdobta ezt, és zseniális, mennyire passzolt ahhoz, amit magam előtt láttam! Mintha csak erre szerezték volna, és végre a menekülő doyenne elkezdett érezni is. Maga a jelenet nem került be – ez is egy konfliktusindító alternatívának készült, amit végül a Tudás Háza váltott fel –, viszont azóta is fel tudom használni, ha olyan helyzetet kell nem csak vizuálisan, de érzelmileg is lefestenem, amit az életkörülményeimnek köszönhetően nem tudnék elképzelni. És biztos vagyok benne, hogy a jövőben is remekül fog jönni, mert habár nagyon régóta velem van ez a dal, még nem fogyott ki a szuflából.

5. NieR:Automata Arranged & Unreleased Tracks – Emil (Arranged by Morrigan & Lily)

Évekig küzdöttem azzal a problémával, hogy nem tudok zenét párosítani Zoéhoz – ami számomra egy elég kritikus helyzet, mivel ugyebár a zene az, ami megnyitja az íráshoz szükséges kapukat. Aztán meghallottam ezt a feldolgozást, és az első, ami eszembe jutott, hogy ez a szám hófehér. Szerintem nincs szinesztéziám, mert ritkán jutok hasonló következtetésre, de ennek a dalnak minden hangja hófehér (ne röhögjetek, no). És igazából nagyon arra utazik, ami majd drága doyenne-ünkből lehet egy szép napon. Kicsit elvont, magasztos, ragyogó, és van benne egy nagyon szép felemelkedés, illetve kiteljesedés.

Ez volt az a dal, ami végre közös nevezőre hozott a főhősnővel, és idővel rájöttem, hogy az összes Emil-variáció tökéletesen illik a kisasszonyhoz – ami egy csomó mindenre rávilágított a karakterével kapcsolatban. Na, ezért van szükségem zenére az utolsó fához is!

Nagyon szépen ellensúlyozza ezt az amúgy kifejezetten sötét listát, sőt, jobban belegondolva, az Emil Unreleased a teljes írói zenetáram legfényesebb csillaga. Ez nem feltétlenül jelent jót, de én örülök neki, hogy az a legfényesebb csillag ilyen fehérségben ragyog. 😀

4. Avenged Sevenfold – Exist

Sokáig vaciláltam, hogy ezt, vagy a Stage-et tegyem ide, de míg a Stage semmi újat nem mutat, addig az Exist a mai napig rávilágít egy-egy lehetőségre a plotban. Körülbelül két hete kiteljesedett a Synus egyik antagonistájának motivációja erre a zenére, és már a befejezés is egyre határozottabban körvonalazódik. Az első hét perc kifejezetten követeli, hogy vállaljam be azt a nehezen emészthető alternatívát, ami felé igazából évek óta húz a szívem, és még azt is megmondja, hogy csinálhatnám meg úgy, hogy ne legyen belőle totális bukás és tömegkatasztrófa.

Egyben az Exist az, amelyik a legintenzívebben hat rám, és a legmerészebb ötleteket hozza elő belőlem. Ez utóbbira elég sok szükségem van, mert alapvető problémám, hogy félek bevállalni a Synus kevésbé földhözragadt szálait. De nem baj, a gitárok mindig meggyőznek, hogy nincs semmi szégyellnivaló azon, hogy Obelixhez hasonlóan, valószínűleg beleestem valami tudatmódosítóba babakoromban, és úgy működik a szürkeállományom alapjáraton, mint másnak THC alatt.

(De kajak… Csomószor olvasok ilyen „betépve értettem meg ennek, meg annak a mondanivalóját” eszmefuttatásokat, én meg nem értem, hogy mi a francért kell tudatmódosítót használni egy ilyen tök egyértelmű konklúzióhoz. Na, mindegy, már megint furaságokat beszélek.)

3. NieR:Automata OST – Blissful Death

Fúha. Vagy öt szám is eszembe jutott a Nier:Automata Soundtrackjei közül – nem hiába vitt el egy csomó díjat –, és nem hiszem el, hogy végül erre esett a választásom. Mert ezt a dalt én gyűlöltem.

Szóval, játszottam ezzel a csodával, és volt egy titkos helyszín, amihez egy ellenfelekkel teli, sötét alagúton keresztül vezetett az út. Tudni kell, hogy éjszaka volt, én meg félek a sötétben. És ez a szar szólt vagy két órán át, amíg megpróbáltam lejutni az említett helyre. Aztán nem bírtam tovább, és kész, feladtam, mert már nagyon frusztrált a zene, meg a sötét így együtt.

Oké, semmi baj, nem kell az OST minden számát keblemre ölelni, így is gond nélkül végigülném az öt órás anyagot, gondoltam. Csak aztán jött a Synusban a szöktetés estéje, pontosabban az a jelenet, mikor Zoe kuporog a szellőzőjáratban, és… És csak vár. Spoilervédelmi okokból nem írom körül jobban a szituációt, aki olvasta, az szerintem tudja, melyik részről van szó.

Tudom, hogy nem lett jó az a pár bekezdés, és hogy még többet ki lehet hozni belőle, de ha nem jut eszembe ez a dal, akkor ennyire sem készülök el vele. Egyszerűen annyira… Nem is tudom. Elkapott az apátia és a tehetetlenség az egész helyzettel kapcsolatban, annyira, hogy egy gondolatfoszlány nem jutott eszembe. Két napig másból sem állt a folyamat, csak megnyitottam a dokumentumot, és meredtem magam elé, majd bezártam úgy, hogy max az előző jelenetekbe belenyúlkáltam, és kijavítottam a hibákat, amiket észrevettem. Igazából olyasmi volt a helyzet, mint a hatodik helyezettnél, csak sokkal jobban megbénított.

Rohadt nehéz volt, hiszen mikor legutóbb hallgattam, még a szerző anyját szidva ragequiteltem a játékból, de valahol ez a sokkélmény is segített abban, hogy legalább néhány tőmondatot legépeljek, amiket aztán órákon át javítgattam.

Nem lettünk legjobb barátok a Blissful Death-fel azóta sem, de már meg tudom hallgatni – és egyfajta depülőzeneként is funkcionál, ha nagyon kell valami, ami segít balanszolni a hangulatomat –, és a Limboval együtt ez is előkerült például a készülő Tizenhatodikhoz.

2. СЛОТ – Круги на воде (The Slot – Ripples on Water)

Egy újabb kivétel, ami erősíti a szabályt. Rádióbarát struktúra, vokális, de legalább nem értem a szövegét… A szövegét nem, de a mondanivalóját igen, és hát hiszem, hogy nem kell érteni a szöveget ahhoz, hogy az ember érezze, miről szól egy dal. Ettől erős ez a szám is, és ezért bír művészi értékkel a NieR összes, fiktív nyelven íródott trackje – többek között.

Pár napja volt Wattpad csoportban egy körkérdés, hogy mi az az egy szám, ami leírja a történetünket, ami summázza a plotot, vagy ami a legjobban passzol a hangulatához. Hülyeségnek tartottam, mert egy könnyedebb romantikus történetet le lehet írni egyetlen dallal, de a Synus komplexitása mellett ez képtelenség. De nagyon szerettem volna legalább egy számot odabiggyeszteni, így egészen addig agyaltam, amíg eszembe nem jutott ez a csoda, ami eredetileg egy még későbbre tervezett eseményhez adta az ötletet, de igazából ott van a dal a karakterek múltjában, sorsában, a világkonfliktusban, egyszerűen mindenben! Gond nélkül végig tudná kísérni a történetet az elejétől a végéig, bármelyik szereplőről szólhatna, és azóta tök más fejjel állok hozzá. Eddig is szerettem, eddig is picit elszorult tőle a torkom – fantasztikus, amit Daria leművel ebben a számban –, de ezzel a felismeréssel újabb tárlatokat nyitott a történethez. Végre kicsit megszínezi, megformálja a regény érzelmi ívét.

(Disclaimer: A klipnek semmi köze a regény cselekményeihez.)

1. NieR Gestalt/Replicant OST – Shadowlord

Gondolkoztam, hogy ez, vagy a Ripples on Water kerüljön az első helyre, de végül személyes okokból kifolyólag a Shadowlord győzött. Mert ez egyszerűen addiktív! Már vagy 7-8 hónapja a mindennapjaim szerves része. Akkor is hallgatom, ha rossz a kedvem, akkor is, ha jó – tudom, abszurd, de nem rontja el a kedvemet –, mert ez számomra a világ leggyönyörűbb dallama, fantasztikus a kórus, és te jó ég, milyen tökéletesen sodródnak a szólamok 3:22-nél… 3:22 után egy olyan 10 másodperccel, de a megjelölt időtől lendül be a téma. Mindegy. A lényeg, hogy egyszerűen csodálatos. És annyira irritál, hogy a környezetemben csak én értékelem ennyire… :C

Előző munkahelyeim egyikén szabadon lehetett zenét hallgatni munkavégzés közben, és miután már kicsit zúgott a fejem a NieR:Automata nagyzenekari hangzásától, gondoltam, megnézem, mi újság az előző résznél. Akkortájt a NieR történetét csak felületesen ismertem – sokat nem is értettem belőle –, de hamar meglettek a kedvenceim. És hát jött a Shadowlord, ami vallom, hogy a valaha megírt legerősebb dal, amit a játékipar adhatott. Nem mondom, hogy a legjobb, mert az relatív, de aki ismeri a játék sztoriját, és Shadowlord drámáját, az szerintem egyetértene velem, függetlenül attól, hogy közel áll-e az ízléséhez.

Senkit nem szeretnék a NieR történetével fárasztani spoilerestül, mindenestül, lényegében ez a játék egyik utolsó bossának a témája… És aki ilyen harci zenét kap, az sejthetően nem egy olyan főgonosz, aki azért jött létre, hogy behajtsuk rajta az XP-t. Melankolikus, tragikus, árad belőle az indulat, és mégis van benne valami megfoghatatlanul gyönyörű, és ugyan ki mást juttatna eszembe, mint az én megnyomorított életű Riley-mat?

Ha a Morrigan & Lily-féle Emil volt az, ami megnyitotta az utat Zoe lelkéhez, akkor a Shadowlord volt az, ami kiteljesítette Riley személyiségprofilját. És, igazság szerint, ha nagyon alábbhagyna a lelkesedésem, ez a dal eszembe juttatja, hogy egy bizonyos jelenetet még meg kell írnom, és addig nagyon, nagyon sok mindent kell megcsinálnom. Szóval tovább kell menni, bármi áron. Eddig egész jól működött.

Plusz, a Shadowlord keltette életre Zoe téli emlékét, az azt követő beszélgetést, és nemsokára újra elő kell vennem még néhány visszaemlékezéshez. Talán elmondhatom, hogy a Shadowlordhoz köthető események azok, amik a legrégebb óta szerepelnek a plotban, és már csak ezért is nagyon közel állnak a szívemhez – a dallal együtt.

***

No, hát ennyi is volna ez a kis Top 10-es lista, amit már csak azért is tök jó móka volt összerakni, mert kíváncsi vagyok, egy év múlva hogyan fog változni. Vagy, hogy akár holnap, mikor kicsit más kedvvel pattanok ki az ágyból, még mindig egyet fogok-e érteni azzal a Blissful Death-fel a harmadik helyen. 😀

Nemsokára érkezik a Tizenhatodik, addig is várom kommentben a Ti kedvenceiteket, akár fészen, akár itt, a bejegyzés alatt! ^^* Mindig jó buli új címekkel találkozni.