“Ha a hadviselők életvezetési szakkönyveket írnának, akkor valami olyan gondolattal nyitnák az első fejezetet, hogy a világ folyása olyan, mint egy végtelen aknamező, az emberiség meg a balek, aki mindig megtalálja a következő aknát. A talpával. A legutóbbi ilyen gyöngyszem is nagyot robbant a harmadik világégés képében, csaknem belehaltunk. Épp ezért gondolták az idealisták, a történészek, sőt, még az egyházi vezetők is, hogy az ember megunja az aknamezőn rohangálást, és valami értelmesebb hobbit néz magának. Például megtanul békésen együtt élni a társaival akkor is, ha azok valami genetikai változás során többek lesznek az egyszerű Homo sapiens sapienseknél – ez már nehéz feladatnak bizonyult.”

Zoe Sanders élete már abban a pillanatban fenekestül felfordult, hogy tizennégy évesen, emlékek nélkül ébredt egy kórházi ágyon. Az elkövetkező tíz évében, amíg megpróbált beilleszkedni egy pusztító járványból épphogy felépült társadalomba, megjárta a kadétok és diplomaták útját, majd segített békét kötni egy ismeretlen, humanoid fajjal, akit a köznyelv csak synusoknak hív.

A szerződés feltételeivel viszont nem mindenki tudott megbékélni. Hiába állt vissza a rend, Zoe elvesztette tekintélyét a döntéshozásért felelős Leithani Testvériség előtt, majd létrejött a Deportációs Egyezmény, mely kimondja, hogy Leithan biztonságának megőrzésének érdekében a synusokat el kell különíteni a társadalomtól, elszállítva őket a távoli Alba Rosa iparvárosába.

Az egyetlen zavar a rendszerben a titokzatos renegát, Black Seymour volt, aki az Egység katonáinak lemészárlásával tüntetett fajtársai kitoloncolása ellen.

Zoét – hogy visszanyerhesse becsületét – megbízzák Black Seymour kézre kerítésével, arra viszont nem számított, hogy egy nap pont ő fogja megmenteni a nő életét.