Még a Synus tizenötödik fejezetének sebeit nyalogatom, de gondoltam, addig se maradjon üresen az oldal, megkérdeztem pár kollegát, tud-e valami fasza kérdőívet. Daremo drága meg is lepett néhánnyal, és első blikkre ennek a kérdései tetszettek a legjobban, szóval vágjunk is bele! Ó, és ezúton is köszönjük spanjának, Eruhelnek a fordítást. 🙂

Honnan jött a könyvek/történetmondás/olvasás/írás/stb. iránti rajongásod?

Öt évesen már folyékonyan olvastam – aminek következtében végigunatkoztam az általános első két évét –, és hát tapasztalataim szerint az ilyen kis lurkók előszeretettek forgatják a könyveket is, szóval igen lelkes kis könyvmolyként vágtam neki a kamaszkornak… Ami aztán anyám mániákus “olvass!”, “olvass többet!”, “olvass, de ne ezt az értelmetlen szart!”, “olvass, mert elbutulsz!”, “azok olvasnak képregényt, akiknek nincs képzelőerejük!” és “olvasd a kötelezőket is!” mantráinak köszönhetően szépen, lassan oda lett. A maradék bizalmamat a könyvek felé meg a Harry Potter és a Főnix Rendjének végén megtörtént, visszafordíthatatlan haláleset törte derékba, bár már az azt megelőző részekkel is voltak problémáim. Blaszfémia, tudom. Lényeg, hogy évekig nem is néztem az irodalmi alkotások felé, és azóta is fenntartásokkal vágok neki minden történetnek. Elég cink.

Maga a történetmesélés/ történetalkotás iránti elkötelezettségem viszont… Nem tudom, mióta van. Emlékszem, hogy már oviban is szerepjátékoztam, és én voltam az, aki a legkésőbb nőtt ki ebből, az őrületbe kergetve mindenki mást maga körül. Meg rengeteget babáztam, konkrétan emlékszem, hogy volt egy kék és egy piros buborékfújóm, így az egyik képviselte Sonicot, a másik Knucklest, és akkor ment az ipari Sonic fanfic-gyártás a kádban, tízévesen. Lényegében bármit adtak a kezembe, tuti, hogy rögtön nekiálltam valami történetet keríteni a tárgyak köré, dialógusokkal és sok-sok feszültséggel, de az hozta az igazi áttörést, mikor karácsonyra kaptam egy papírbáb-szettet, amihez a könyvet fel lehetett állítani színpadnak, és lehetett lapozgatni a hátteret. Asszem, az után ki sem mozdultam a szobámból, nem mintha előtte nagyon szociális lettem volna.

Mióta írsz?

2007 nyarán vágtam bele az első Naruto fanficembe, amit azév Decemberében fel is raktam Naruto-kunra, és nagyon gyorsan ráéreztem, hogy nekem erre van szükségem.

Milyen zsáner(ek)ben szoktál alkotni?

Ha most gyorsan sorraveszem a régebbi próbálkozásaimat, akkor…

Őőőő…

Őőőő…

Kettőt és könnyebbet, drágám! 🙁

Na, jó!

Akció/kaland, romantikus, sci-fi, fantasy, thriller. Ezek a leggyakoribbak talán. Igazából fontosabb, hogy amit írok, abban legyen némi elvontság, lélektan, illetve egy jó nagy adag karakterdráma, és nagy ívben kerülöm a száraz valóságot.

Milyen kulturális értéket látsz az írásban/olvasásban/történetmondásban?

Akár írunk, történetet mesélünk el, vagy olvasunk, szerintem mindenki kicsit önmagát keresi az általa választott/ megírt történetekben. Sokaknál ez idővel tudatossá válik, más hallani sem akar erről az elméletről, de a lényeg, hogy minden elmondott, elolvasott történet egy kicsit hozzánk tesz, egy kicsit csiszol belőlünk, egy kicsit hozzátesz a világlátásunkhoz, vagy épp új szögbe helyezi azt. Megismertet minket olyan nézőpontokkal és szituációkkal, amiket amúgy nagy valószínűséggel nem élhetnénk át.

Kulturális szempontból az epika és a líra a művészetek és a szórakoztatóipar alapja. Minden, amit létrehozunk, egy forgatókönyvvel, egy történettel kezdődik. Még a dalok, zeneszámok jelentős aránya is valamit el akar mesélni, vagy ha nem is bír az adott szerzemény konkrét jelentéssel, a szerző akkor is a hangokba rejt egy a pillanatot, érzést, gondolatot, ami a dal születésének körülményeikor a fejében volt. Legalábbis jó eséllyel.

Szerinted mi jellemzi leginkább az írásod?

Rengeteget építek a karaktereim lelkiállapotára, látásmódjára, arra, hogy miként érvényesülnek egy kimondottan elbaszott világban, vagy szituációban. És jó eséllyel maguknak a szereplőknek is nagyon komoly sebeik vannak. Visszatérő téma volt minden történetben a kirekesztettség, meg nem értettség, egy felsőbb rendű hatalom, illetve a problémás családtagok.

Mi a történeteid megírásának legnehezebb része?

Azok a rohadt romantikus jelenetek… De tényleg! Én megírok bármit, a világ legelborultabb, legelvontabb cselekménysorát is, de ezek a nagy összejövetelek megeszik az idegeimet. Valami öt napig bajlódtam a legutóbbi ilyen jelenettel, és egyszerűen éreztem, hogy nyomaszt! Aztán végre valahára felraktam, és Scatman Johnra, meg a Blue-ra partiztam itthon egyedül, annyira ki voltam égve… Majd elolvastam délután, és rájöttem, hogy ezt még minimum egyszer át fogom írni. #somebodyendmymiserablelife

Mit élvezel a leginkább a történeteid olvasása közben?

A párbeszédeket és az önironikus pillanatokat szeretem a legjobban. Zoe és Riley találkozását a Sting közben például elmondani sem tudom, hányszor olvastam el újra és újra.

Mi inspirál?

Hogy végre megírjam a regényemet, illetve mindig az aktuális, betervezett meglepi szokta tartani bennem a lelket.

Ezen felül a zene. A cselekmény nagy részét zene hatására raktam össze, illetve most már találtam néhány jól passzoló témát is a karaktereimhez, ami nagyon sokat segített a megértésükben. Plusz, minden történetciklusnak van egy-két főtémája, és persze a fontosabb pillanatokra már kész filmklip van a fejemben.

Hogyan jutottál el életed azon pontjára, ahol most vagy?

Nagyon nehezen. Az írói pályafutásom rögös útjáról röviden beszéltem a Magabiztos Író című bejegyzésemben, de ez csak az egyik oldala volt az érmének. A magánéletemben nagyon sok nehéz döntést kellett meghoznom azért, hogy kellőképpen tehermentesíthessem magamat a folyamatos alkotáshoz, illetve parkolópályára kellett tennem a zenei karrieremet, különböző okokból. Az igazat megvallva – és nem akarok drámainak hangzani, de ez az igazság – az elmúlt 5-8 év arról szólt, hogy padlót fogok, majd felállok. És kábé ez volt az össz sikerem, hogy felálltam.

Sorolj fel párat a kedvenc íróid közül, akik szerinted hatással vannak a munkádra.  Milyen módon befolyásoltak?

Jobban szeretem függetleníteni magamat mindenki alkotásától, és igazából az egyik előző kérdőívemben megemlített hármast tudom mondani ismét:

Kae tanácsai már rengeteg nehéz ponton átsegítettek, és neki köszönhetőe sokkal bátrabb vagyok.

Salinger megtanított, hogy ne féljek fura lenni.

Yoko Taro, az én drága senpaiom meg egyrészt lenyűgöz a gyönyörű plotjaival, másrészt bemutatta a “backward scriptet”. Lényegében az elképzelt konklúziót visszabontogatva felépítjük az odavezető lépcsőfokokat, hogy az elérje a kívánt érzelmi hatást. Meg na, ő már négy alkalommal is bebizonyította, mitől döglik a légy.

Mit találtál a leghasznosabbnak abban, hogy megtanultál írni?  Mi volt a legkevésbé hasznos, vagy legrombolóbb hatású?

Jobban rálátok a mindennapi élet sormintáira, alaposabban szemlélek mindent magam körül, és igazából az agyam is megkapta a szükséges elfoglaltságot. Sosem pihenek, mindig plotozok, az utolsó hollywoodi szemetet is a végletekig kielemzem, és közben nagyon jól szórakozom. Ez szakmai ártalom is egyben. No, meg ha történetekről van szó, akkor irritálóan magabiztos vagyok. Ezt a laikus barátaim azt hiszem, nem díjazzák.

Teljes- vagy részmunkaidős író vagy?  Ez hogyan hat az írásodra?

Részmunkaidős. Nem tudnám elképzelni, hogy teljesben tolnám. Így pont annyira tudok megengedő lenni magammal szemben, amennyire szükségem van, és semmilyen külvilágból érkező felelősség (például: határidő) nem gátol az alkotási folyamatban.

Milyen munkáid voltak eddig?  Ha bármelyik hatással volt az írásodra, ossz meg egy történetet.

Rengeteg diákmunka. Multicég, könyvesbolt, raktár, pénztáros, árurakodás, recepciós, reggeliztető, fene se tudja már. Egyik sem volt hatással rám.

Mit gondolsz az ebook vs. nyomtatott kiadás, és a magán vs. hagyományos kiadásról?

Az ebook praktikus és környezetkímélő, plusz a Kindle egy nagyon menő kis készülék, de a nyomtatott kiadást a fasza kis borítóval még így sem tudja überelni. Biztos ez valami öreges berögződés. Meg aztán az ebook kalózkodható.

A magánkiadásban nem hiszek, de lehet, hogy csak nem vagyok elég tájékozott benne. Én azt érzem, hogy itthonn a szerzők két szék közé vannak esve, és nagyon jónak, illetve nagyon szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy valaki megtalálja a számára tökéletes kiadót.

Mit gondolsz, mi az olvasás/írás jövője?

A Kindle az olvasást, mint olyat szerintem megmentette, viszont ez nem azt jelenti, hogy a minőségi írások hódítanak teret. A marketinges pénzeszsákok ide is beették magukat, így a kiadók a 100% eladhatót keresik ahelyett, hogy az értékes történeteknek adjanak esélyt. Ebből adódóan az olvasóközönség egy része mindenevő, és tök mindegy neki, a másik oldal meg végtelenül bizalmatlan az újdonságokkal szemben. Még most kellene kicsit összekapnia magát kiadónak, szerzőnek, olvasónak, ebben a sorrendben, és akkor minden rendben lesz.

Plusz, szerintem mindenkinek jót tenne, ha a döntést hozó veteránok kicsit nyitottabban állnának hozzá az ambíciózus, tehetséges írókhoz. Ha a jelenlegi tendenciát folytatjuk, kutya világ jön ránk.

Mitől tűnnek ki a te történeteid a tömegből?

Mindenki az életszerű párbeszédeket szokta megemlíteni. Az biztos, hogy tele van tűzdelve minden írásom a sokszor elég merész világképemmel és fantáziámmal, ami már kiverte pár embernél a biztosítékot. Na, nem Sade szintjén, egyszerűen az emberek egy része nem tudja hova tenni, vagy befogadni, amit csinálok. Valószínűleg emiatt. Saját festékkel, saját ecsettel, saját színárnyalatokkal dolgozom.

Hogyan találsz vagy csinálsz időt az írásra?

Késő este esek neki. Max nem alszom eleget, nem nagy áldozat.

Logikára építve vagy ösztönszeren írsz, vagy a kettő kombinációja igaz rád?  Foglald össze az írói mechanizmusod.

Húha, ez érdekes lesz… Történetet régen találtam ki utoljára, szóval egy-egy távoli jelenet, vagy ciklus létrehozásáról fogok először beszélni.

Mindig minden egy benyomással kezdődik, általában zene hatására, és nagyon sokáig ezzel a benyomással csak sodródom. Lázba hoz, elkezdek kattogni rajta, hallgatom a zenét újra és újra, az állóképekből képregény lesz a fejemben, majd a karakterek szépen, lassan megszólalnak és megmozdulnak. Aztán elteszem, és szimplán csak forgatom a fejemben. Legközelebb megint előveszem a zenét, megpróbálom logikusan átgondolni, hogy mit akar jelenteni ez az eseménysor, mik a lehetőségek, hova passzolna, milyen kérdéseket válaszol meg, mi kell hozzá, hogy megvalósulhasson, és ugye milyen következményekkel jár, egy szóval a Yoko Taro-féle visszafele-írást alkalmazom. Ha nagyon sok dolgot kell kézben tartani, mindent lejegyzetelek, amúgy meg megtartom.

Aztán leülök, és teljesen ösztönszerűen beletűzdelem a lépcsőfokokat a történetbe. Egy látomás, egy-két mondat, persze mindig egymáshoz méregetem ezeket az elemeket, és előfordulhat, hogy elveszek belőlük, vagy késleltetem egyiket-másikat. Végig az az aggodalom vezérel, hogy az olvasónak át fog-e jönni a végkifejlet, illetve nem fog-e belezavarodni az elhintett részletekbe, így megesik, hogy szájbarágós, vagy éppenséggel túl felszínes vagyok. Ez mindig kiteljesedéskor derül ki.

Rövidtávú terveknél megint benyomással kezdődik, viszont általában a kiindulópontot képzelem el. Ilyenkor is rágom magamban pár napig, fejben, zuhany alatt lefuttatok pár alternatívát, majd nekiülök, és hacsak nem ütközöm valami akadályba, harmadik-negyedik verzióra meg is vagyok. Figyelek, hogy az elhangzottak ne ütközzenek semmilyen későbbi eseménnyel logikailag, de hagyom, hogy magától sodródjanak a dolgok. A dialógusok jelentős része így születik.

Legjobb példa rövidtávú tervre Riley kihallgatása, amit tök jól elterveztem, de a párbeszéd rendszerint Riley trollkodásába ment át. Azt a jó tanácsot kaptam, hogy hagyjam, hadd hisztizze ki magát, így Őedgelordsága kapott egy jobbhorgot Zoetól, majd öt perccel később már dalolt, mint a kismadár. Worth it.

Milyen módokon népszerűsíted a történeteidet?  Érzésed szerint ezek hozzáadnak vagy elvesznek az írásra szánt idődből?

Mikor a marketingen dolgozom, jóformán már ki vagyok fáradva, és úgyis pár napos regeneráció várna rám. Újabban kis képregényecskékkel mulattatom a népet, de ahogy komolyodik a történet, úgy szeretném a reklámanyagot is hűbbé teeni az eseményekhez – már vissza is tartottam egy rajzot erre a célra. Írok egy elviselhetőbb ajánló szöveget, telespammelem a Facebookot, aztán futás.

A Tizenötödik Fejezet promóképe

Kéne még valami klassz módszer, mert ezt nem tartom elégnek. :/

Mi a szereped az írói társadalomban?

Én vagyok az antiszociális, aki a számára érdekes témákról jó hosszan kifejti az álláspontját egy kommentben, majd évekig nem látha őt senki. Ja, és irritálóan nagy a szája.

Mit szeretsz szabadidődben olvasni?

Tapasztalataim alapján azok jöttek be eddig, amik elgondolkodtatnak, és jó eséllyel emiatt valamikor nagy vihart kavartak.

Milyen projekteken dolgozol épp?

A Synuson. Erről szól a mindennapom, csak erről beszélek, és emiatt fogok elmagányosodni, mert már mindenkit az őrületbe kergetek vele. Nyolc éve találtam ki, nem tudom, mióta dolgozom ezen a verzión – talán két-három éve? –, és nagyon szeretem, és még rengeteg dolgom lesz vele. #TeamRiley #WorshipTheEdgelord

Többek közt milyen projekteket tervezel a jövőben?

Riley megkapja a saját eredettörténetét – már rengeteg ötlet gyűlt össze hozzá –, illetve gondolkozom egy folytatáson is. Ezt kizárólag akkor, ha az alapanyagban van elég szufla, és a befejezés is adja magát.

 

Azt hiszem, ennyi volna. Még egyszer köszönöm Daremonak az ajánlást, és akinek tetszett, ne féljen elvinni és kitölteni! ^^*

 

Borító: Peanuts, Charles M. Shulz