… most nem akarok olyan amúgy személyes ízlésen alapuló dolgokról beszélni, minthogy mikortól felesleges és öncélú az érzékszervekkel felfogható információk taglalása egy történetben, főleg, mert ehhez még kissé zöldfülűnek érzem magamat. Inkább össze szeretném szedni azokat a szempontokat, amikkel a leírások kérdése és funkciója egy új, könnyebben megközelíthető perspektívába kerülhet mindenki számára. Mert szerintem azok, akik nem foglalkoznak a leírásokkal, azok valójában egy nyomást éreznek magukon, mert azt hiszik, olyan dologról kell részletesen beszélniük, amiről amúgy nem szokás még csak említést se tenni. Nem csoda, rohanó világban élünk, mindenki A-ból átsuhan B-be, és nem nagyon figyeli meg a környezetét. Csak épp ennek nem szabadna kényszernek lennie.

Oké, értem én. Eleged van már abból, hogy az egyik legaktívabb írói platform, a Wattpad színültig van olyan történetekkel, amelyeknek sosem szabadna megszületniük, pláne nem egy maximum 16 éves lány tollából. Tudom, tök sokkoló, hogy mindazok ellenére, hogy ezen történetek mind terjedelmükben, mind írásképükben sokszor nem képesek megütni még egy részegen összetákolt, hajnali SMS színvonalát se, elképesztően népszerűek. Azt is megértem, hogy tök szar ilyen írásokkal egy területen osztozkodni, és demotiváló, hogy igényesebb, eltökélt íróként pezsgőt kell bontani, ha a sztorid fejezetenként hoz neked 20-40 olvasót.
Már a Magabiztos Íróban kifejtettem, hogy miért nem éri meg ebből ügyet csinálni, de a jelenlegi állapotokra való tekintettel úgy érzem, muszáj összedobnom egy bejegyzést ezzel kapcsolatban.

“Megéri folytatni?” “Tíz lájk után jön a következő fejezet!” “Lett egy ötletem, elolvasná bárki is?” “Elfogadná egyáltalán bárki is a kéziratomat?” “Senki sem olvas, így minek írjam tovább?”

Nagyon gyakran látok ilyen posztokat különböző írói oldalakon, és hiszem, hogy mindenki átélte – vagy épp átéli – írói pályafutásának kétségekkel teli időszakát. Mi több, biztos vagyok benne, hogy az amatőr írói közösségnek bő 80%-a ebben a pillanatban is elég káros szintű önbizalomhiányban szenved, és legtöbbeknél ez az önbizalomhiány okozza az alkotói válságot. Az okok egyénenként változhatnak, és ugyanígy mindenkinek más és más hozhat megoldást.

Szerencsére én már túl vagyok ezen a hosszú úton, és ebben a bejegyzésben megpróbálom összeszedni az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat. Csodát sajnos nem fog művelni, de remélem, hogy néhány kollegának irányt mutat, hogy gyorsabban megtalálja a folyamatos kreatív munkához szükséges stabilitást. Vágjunk is bele!

Sokszor futok bele olyan cikkekbe, amelyek az antihős karaktermodell tulajdonságait próbálják körbejárni, és rendszerint egy csomó téves információval látják el az olvasót. Maga a téma egyáltalán nem könnyű, elvégre az egyik legvitatottabb és manapság legnépszerűbb szereplőtípusról van szó.

Mivel magam is nagy antihős-rajongó vagyok, megpróbálom elrendezni a szálakat, hogy egy kicsit tisztább képet kapjatok a jelenségről. Teljesen tisztát soha nem is fogtok.