Nagyon kezdő írói körökben két tábort vélek felfedezni: az egyik imádja a leírásokat, és talán túl is adagolja őket. A másik meg rühelli, így a karaktereik Oblivion NPC-ként (később elmagyarázom), a nagy, üres semmiben élik mindennapjaikat… És totálisan megértem őket. Tényleg.

A leírások beékelése szívás…

Annak, aki nem érti, miért kell csinálni.

De hát a leírások unalmasak!

– mondaná bárki a kezdő, leírás-ellenesek táborából, úgyhogy mindenek előtt azt javaslom, hogy most együtt fogjuk egy csokorba életünk legpocsékabb leírás-élményeit, és vágjuk ki a kukába. Mert nem minden leírás unalmas.

Ezen felül – és akkor most kiengedem magamból az arrogáns Lexit – aki a történetalkotás bármely aspektusát kihagyja, csak mert ő személyesen unalmasnak tartja, és ebből a hozzáállásból nem tud ereszteni, az ne lepődjön meg, ha egy igényesebb közeg nem fogja értékelni az írásait. Szép dolog a művészi szabadság, de az alapköveket csak nagyon ritkán, indokolt esetben szabad kihagyni, és lehetőleg azt sem egy teljes történeten keresztül.

Most nem akarok olyan amúgy személyes ízlésen alapuló dolgokról beszélni, minthogy mikortól felesleges és öncélú az érzékszervekkel felfogható információk taglalása egy történetben, főleg, mert ehhez még kissé zöldfülűnek érzem magamat. Inkább össze szeretném szedni azokat a szempontokat, amikkel a leírások kérdése és funkciója egy új, könnyebben megközelíthető perspektívába kerülhet mindenki számára. Mert szerintem azok, akik nem foglalkoznak a leírásokkal, azok valójában egy nyomást éreznek magukon, mert azt hiszik, olyan dologról kell részletesen beszélniük, amiről amúgy nem szokás még csak említést se tenni. Nem csoda, rohanó világban élünk, mindenki A-ból átsuhan B-be, és nem nagyon figyeli meg a környezetét. Csak épp ennek nem szabadna kényszernek lennie.

Ezen felül csak úgy zárójelben megjegyezném, hogy mélységesen együtt érzek azokkal az írópalántákkal, akik egyszerűen nem elég vizuálisak ahhoz, hogy pöccre elképzeljenek egy helyszínt. Nekem ez olyan szinten problémát okozott, hogy így fejben a lakásom táját se tudnám felidézni, egyszerűen nincs érzékem hozzá. De, a jó hír, hogy ez megfelelő hozzáállással, szigorúan írás terén gyakorolható. Azt nem merem garantálni, hogy egy alapjáraton nem vizuális ember ódákat fog zengeni egy ruha fodrozódásáról, de nem is ettől lesz jó egy történet. Sőt.

Szóval akkor lássuk, miért is fontosak a leírások!

1. Mert az olvasó nem látja, hallja, érzi azt, amit az író

Azaz: mert kell. Ennyi.

Oké, rögtön az elején a legnyűgösebb érvvel kezdtem, de nekem ne mondja senki, hogy nem lát semmit maga előtt, vagy érez maga körül, miközben ír! Legalább valami színes fényfolt? Egy kézmozdulat, gesztikuláció? Napfény? Fekete-fehér? Szél? Hideg-meleg? Szagok? Semmi?

Dehogynem! Biztos vagyok benne!

És a történet, amit átadunk, csak akkor lesz kerek és egész, ha a vizuális információkat is leközöljük, lehetőleg interaktív, vagy legalábbis érdekes módon. Ezzel teljesedik ki a világ, a hangulat, a cselekmény… Jajj, előre rohantam. Térjünk vissza a hangulathoz!

2. Megalapozzák egy jelenet atmoszféráját

Az ember teljesen más fejjel fogja átélni az éjszakai beszélgetést egy üres tengerparton, mintha a karakterek a forgalmas utcán folytatnák le ugyanazt a dialógust, nappal. Ugyanígy más érzete lesz egy harcnak a szakadó esőben, mint egy vadregényes tájon, vagy épp egy arénában.

De ez nem csak az olvasónak szól, hanem az írónak is. Sokszor, mikor nem tudom, mihez kezdjenek magukkal a karaktereim egy adott helyzetben, megpróbálok kívülről befelé haladni. Azzal, hogy leírom, hol is vannak éppen, fejben ráhangolódom egy hangulatra, egy közegre, amin belül már sokkal természetesebben lehet mozogni, nem is beszélve arról, hogy néhány megemlített tárgy, természeti látkép, vagy más vizuális elem jól jöhet a későbbiekben. És ugyanígy, ha a karakterek fáznak, akkor én is érezni fogom, hogy itt most vagy tovább kell sietni, vagy istentelen szenvedés lesz az egész jelenet (mármint tartalmilag). De, ha kellemes zene szól a háttérben, akkor az olvasó, és én, a szerző is hátra dőlünk, és visszaveszünk a tempóból. A körülmények ismerete meghatározhatja a cselekmény tempóját, hangulatát és akár a tartalmát is.

3. Segít a karakterépítésben

Ez főleg E/1-ben hasznos, illetve olyan E/3-ban, ahol a narrátor ráakaszkodik egy-egy karakter szemszögére, és az ő észleléseit és gondolatait közvetíti. Nagyon sokat elárul egy karakter jelleméről, hogy a sok, külső ingerből mit vesz észre először.

E/1-re nagyon klassz példa Holden Caulfield, aki a Zabhegyezőben rendszerint olyan visszataszító vonásokat vett észre más embereken, amik undort váltottak ki belőle: műmosoly, magamutogatásból felvett szoknya, zsíros arcbőr, öregember horpadt, köntös alól kilátszó mellkasa, és a többi, és a többi. Ebből már sejthető, hogy Holden egy kiábrándult, megkeseredett fiatal, akinek a töke kivan az emberekkel.

De, hogy E/3-ra is mondjak példát: ha jól emlékszem – régen olvastam, és sajnos nincs nálam a könyv –, a Millennium Trilógia Lisbeth Salanderének nézőpontjából Larsson sokkal ingerszegényebben írta le a környezetet és az embereket, mint mikor az újságíró Mikael Blomkvist fejébe költözött. Az kifejezetten rémlik, hogy Lisbeth részeit olvasva mindig homályosan láttam magam előtt az újonnan felbukkanó szereplők arcát, mivel a főhősnő ezekre nem igazán fordított sok figyelmet. Eközben Mikael – már csak újságíró mivolta végett is – alaposan ügyelt a részletekre, legyen szó a környezetéről, vagy az őt körbevevő emberekről.

Szóval ja, tök hasznos cucc.

4. Életre is kelti a karaktereket

Itt térünk vissza az Oblivion NPC-szindrómára. Persze, a legtöbb régi játékban megesett, hogy dialógusok alatt az adott karakter minden tevékenységét félbe hagyta, és egyenesen a játékos felé fordulva elmondta a mondandóját, de az Oblivion ezt mesteri szintekre emelte. Fontosabb részeknél még a kamera is rázoomolt az adott szereplő fejére, ami fokozta az abszurditását az egész helyzetnek, így igazából a játékos karaktere sem tudott mást tenni, mint mindent félbehagyva végighallgatni a nagyon fontos életbölcsességeket. És ez nagyon, nagyon, nagyoooooon, NAAAAAGYOOOON bizarr. De tényleg.

Hát nem egy rakás szerencsétlenség?

Attól, hogy beszélgetés folyik, még nem állhat meg az élet, sem pedig az idő. A kocsi megy, X vezet, sebességet vált, lelazítja a vállát, Y néha kibámul az ablakon, belenéz a visszapillantóba, meg amúgy bármit bele lehet tenni, amit egy utazós jelenthez el tudunk képzelni. Van, aki leül a fotelba, és szinte meg se moccan egy beszélgetés közben, más fel-alá járkál a szobában, és folyamatosan változtatja a pozícióját, vagy épp pótcselekvésbe kezd zavarában, ha a téma nagyon kínos. Már egy-egy, helyenként közbeékelt mondat, ami felfrissíti a cselekményeket és átmozgatja a helyszínt, vagy a szereplőket, nagyon sokat tud dobni egy beszélgetős jeleneten. Nem is beszélve arról, hogy az olvasó így jobban tudja követni, ki mikor mit mondott, és egy-egy mondat mögé központozott leírással az elhangzott információ súlyát, vagy hitelességét is árnyalhatjuk.

5. Életre kelti az olvasót

Pont, mintha a fejére rakna egy virtuális szemüveget: hirtelen kirajzolódik körülötte a táj, és ezáltal sokkal személyesebbé válik számára az élmény. Ugyanis nagyon fontos, hogy nem csak az író, de az olvasó is bele tudja képzelni magát a világba, nem csak érzelmileg, de érzékszervileg is. Van, akinek az a fontos, hogy hallja a karakterek hangját a fejében, más színeket, vagy illatokat akar érzékelni, más meg kifejezetten a hangulatra fogékony. A lényeg, hogy mindenkinek meg kell adni a lehetőséget a felfedezés pillanatára, mikor a történet egyszer csak elkezd lélegezni, és ezáltal ő maga is életre kel benne, mintha csak álmodna.

6. Fellazítja az információhalmazt

Most gondoljunk bele, mi van egy leírás nélküli történetben! Lehetőleg releváns információk, cselekmények és elviekben fontos párbeszédek. Egy nagy, tömény, masszív adathalmaz, amibe még a karakterek feje is bele fog fájdulni idővel. Hagyni kell nekik időt, hogy fellélegezzenek, lazítsanak, megfigyeljék a várost, ahova érkeztek, vessenek egy pillantást az útra, vagy csak egy csendes környéken elmerülhessenek a gondolataikba, és feldolgozzanak mindent, ami történt.

Ugyanígy az olvasónak is idő kell arra, hogy megeméssze az egyes jelenetekben hozzájuk került információkat. Persze, egy új környezet leírása is ugyanígy új adatnak számít, de nem olyannak, amit akár a történet végéig magával kell cipelnie. Hacsak a helyszín nem fontos, de ez esetben…

7. Össze lehet kötni más, lényeges dolgokkal

Tájleírást a helyi kultúrával, szobát a lakójának személyiségével, az épületeket a környék gazdasági helyzetével, és persze a külvilágot a központban levő szereplő lelkiállapotával.

Ez valamilyen szinten a hatos pont ellentettjének hangzik, valójában viszont az agy könnyebben jegyez meg új információkat úgy, hogy ha már össze tudja kapcsolni valami más, magával értetődő adattal, szóval ezt akkor a legérdemesebb kihasználni – szerintem –, ha a szóban forgó környezet jelentőséggel bír. Hátránya, hogy cselekményleírásoknál ezt nem igazán lehet csinálni, mert túl sűrűvé válna a szöveg tőle, és lelassítaná a mozdulatokat fejben (bár jobban belegondolva, ilyen célra pont, hogy fel lehet használni, de csak mértékkel).

***

Éééés, azt hiszem, ennyi. Nem mellesleg a cikk a Wattpad Mentorprogram apropóján készült. Ez egy új kezdeményezés, amatőr íróktól amatőr íróknak, melyben a már biztosabb tudással rendelkező, öregebb rókák próbálják átadni tudásukat a bizonytalan, útjukat kereső palántáknak. A célunk az, hogy közös erővel kihozzuk a legtöbbet a mentoráltak képességeiből, akár jelentősen felgyorsítva a fejlődésüket.

Ezzel azt akarom mondani, hogy például mikor én elkezdtem írni, évekig úgy dolgoztam, hogy senki sem szólt az egyes logikai buktatók miatt, vagy csak leközölte, hogy „vannak logikai buktatók”, én meg kereshettem, hogy mégis mire érthette abban a 10-20 oldalban, amit átrágott.

Na, és most ezt a passzív, segíteni csak látszólagosan, vagy kizárólag nyelvtani kérdésekben óhajtó közeget szeretnénk leváltani ezzel a Mentorprogrammal. A csoport linkjét itt találhatjátok, bárki jöhet nézelődni, a Mentoráltak és Mentorjelöltek jelentkezését pedig a wattpadmentor@gmail.com címre várjuk! 🙂