Szeretem a lilát. Inspirál, felszabadít, segít kibontakozni, így érthető, hogy az irodámat is elárasztottam ezzel a színnel. Lehet, kicsit túlzásba is estem, de ezt mások előtt nem vallanám be. Mikor a fekete íróasztal helyére vajszínűt passzíroztam be a liftbe, és lecseréltem a számítógép egységes királykék témáját szemet gyönyörködtető padlizsánra, a többiek úgy gondolták, itt meg is áll az élet, nem is értették, mit bajlódom ennyit a környezetem helyre pofozásával… Aztán nem sokkal fizetésnap után mindig egy-egy kis droidfutár röppent be az Egység főbejáratán valami kis dobozzal. Először egy lila üvegű billentyűlapot hozott, egy hónappal később temérdeknyi dekorkacatot, melyek csodával határos módon elfértek a polcokon. Később már költöztetők hozták a hasonló árnyalatú bolyhos szőnyegpadlót, felszerelték a sötétítőfüggönyt, és azt hiszem, ott vertem ki igazán a biztosítékot, mikor ugyanezek az izmos legények kanapét és ágyat hoztak fel, majd jó pár droid követte útjukat még kettő monitorral, meg, ha jól emlékszem, ők hozták a párnákat is. Nos, tényleg kicsit túlzás volt ez az utolsó nagy hajrá, de kellett, hogy Zoe Sanders birodalma végre teljessé váljon. Henyélhettem a heverőn, vagy lázasan nyomhattam az ágyat, a szépséges, új képernyőim mindig ott lebegtek előttem, hogy egy percre se feledkezzek el a munkáról, ami varázslatos irodámnak hála mára inkább örömteli szórakozás lett. Nem is nagyon jártam haza.

Az ajtónak háttal várakozott rám irodai székem, melyben ücsörögve tökéletes rálátásom nyílt volna a szemközti toronyházakra, meg a huszadik emelet magasságában cirkáló légiközlekedésre. Most ezt egy vaskos függöny fedte el előlem, óriási árnyékot vetve a szobára. Az íróasztaltól jobbra bevetetlen ágyam rajzolódott ki, felette képekkel, cikkekkel, poszterekkel, meg néhány polccal, ahol az irataim és a dekorkacatok sorakoztak mindenféle rendszerezés nélkül. Végük a szoba bal oldalánál a kanapén, a monitorok halvány díszvilágításában egy fehér hajú, sápadt folt terült el – ez a folt volnék én. Hidegkék fényű plazmatáblámra egy érintőtollal írogattam, és az intelligens szoftver a sietség miatt olvashatatlan kézírásomat szavanként formálta át digitális betűkké.

“A levél szerzője: Zoe Sanders.

A levél kezdete: Scorpio 11. Csütörtök, 19:00

Ha a hadviselők életvezetési szakkönyveket írnának, akkor valami olyan gondolattal nyitnák az első fejezetet, hogy a világ folyása olyan, mint egy végtelen aknamező, az emberiség meg a balek, aki mindig megtalálja a következő aknát. A talpával. A legutóbbi ilyen gyöngyszem is nagyot robbant a harmadik világégés képében, csaknem belehaltunk. Épp ezért gondolták az idealisták, a történészek, sőt, még az egyházi vezetők is, hogy az ember megunja az aknamezőn rohangálást, és valami értelmesebb hobbit néz magának. Például megtanul békésen együtt élni a társaival akkor is, ha azok valami genetikai változás során többek lesznek az egyszerű Homo sapiens sapienseknél – ez már nehéz feladatnak bizonyult.

Az ember – akik alatt itt most a Homo sapiens sapienseket értem – szereti azt gondolni, hogy minden, amit ezen a bolygón talál, az ő túlélését szolgálja bármi áron, és lássuk be: valamikor régen tényleg így volt. A levegőt frissen tartó, valamint az ízletes tápanyagokkal szolgáló növényfajták, és persze néhány haszonállat tényleg jó célt szolgált az emberiség fennmaradásában, de nem vagyok benne biztos, hogy ez az új faj, ezek az újemberek (bocsánat, synusok) is ezért jöttek volna a világra.”

Frappáns kezdés – gondoltam magamban, miközben eltűnődve piszkáltam alsó ajkamat. Egyik pótcselekvésem a sok közül.

Visszaolvastam az utolsó néhány mondatot, és egy újabb lendületet vettem a folytatáshoz:

“Csak, hogy tisztázzuk: adott egy kétségbeesett emberi faj, akik újra fel akartak emelkedni egy háború után, és azt gondolták, hogy ezeknek az újonnan felbukkant, egészséges humanoid létformáknak a testében lesz a túlélésük kulcsa. A legszomorúbb az egészben, hogy nem gondoltak hülyeséget. Az alanyok vérében olyan megfejthetetlen kincsekre leltek, amik segítettek felvenni a harcot nem csak a biológiai hadviselés alatt elterjedt megbetegedésekkel, de néhány régi gyógyíthatatlan kórral szemben is. Viszont, lássuk be: ez emberséges keretek között is előkerült volna. A kegyetlenségre nem mentség a félelem, vagy az, hogy sokan már el is felejtettek emberként viselkedni a karanténban eltöltött évek alatt.

Azt nem tagadom, hogy az újemberek segítsége nélkül nem létezne a civilizáció jelenlegi formájában, azt viszont kétlem, hogy erre a legjobb megoldás az volt, hogy fogunk néhány ártatlan, nálunk erősebb génállományú élőlényt, és olyan boncolásoknak kísérleteknek vetjük alá, amit még a hírhedt koncentrációs tábori “orvosok” sem végeztek volna el jóérzéssel… És igen, ez a mondat már rég a nyelvem hegyén volt. A legelkeserítőbb a történetben mégiscsak az, hogy hiába épült meg az öt város – és hiába érkeztünk el évezredes vágyálmunkhoz, az egységes államformához –, az életben maradt kísérleti alanyokat nem engedték haza… Őszintén fogalmam sincs, ki az az elmebeteg, aki meghajolt ezeknek a bomlott elméjű orvosoknak, és hagyta, hogy a megkínzott teremtményeket szervdonorként örökre fogságban tartsák. Ha maga az újjászületés jegyében folytatott munkálatok nem is verték ki a biztosítékot az újembereknél, a gyakran már megcsonkított társak rabosítása már igen. És, ahogy az emberek kétségbeesettsége is, úgy ez is teljességgel megérthető. Szomorú, hogy a védőoltások ellenére sokak állapota menthetetlen maradt, és az egyetlen lehetőség a károsodott szervek transzplantációja volt, de milyen ár ez a gyógyulásért? Akik bent raboskodtak egy sötét, sterilizált szobában, nem akarták odaadni se a veséjüket, se a szívüket, se bármelyik másik szervüket. Ahogy a pácienseket, úgy a donorokat is hazavárták.

Zárjuk rövidre! Ezt a mészárlást, amit mi a tudomány és a túlélés jegyében végeztünk a műtőasztalokon, nem lehet szükséges rossznak tekinteni. Egy ilyen nem marad következmények nélkül, és véleményem szerint még így is sokáig tartott, mire az újemberek reagáltak.”

Felpillantottam a táblámból, és rádöbbentem, hogy milyen nyomasztó félhomály uralkodik a szobámban. Az elhúzott függöny mögül csak a lemenő, sápadt, őszi napfény és a város kupoláján átszaladó királykék fénycsík, Fata Morgana jelzőszíne szivárgott be, körülbelül másfél percenként, fertőzés jelei után kutatva. A lelkemet átjáró kellemes melankólia alapján este kilenc felé járhatott.

“A lázadás, majd az abból kirobbant háború alatt az újemberek megmutatták nekünk, hogy nem csak biológiai rátermettségük miatt mondhatjuk őket az evolúció következő lépcsőfokának a számunkra gyógyíthatatlan HIV-fertőzésekre való immunitás csak a kezdet volt. A műtétek során a fejlett hangszalagon, gégén és az agy hallásközpontjánál észlelt különbségeken túl semmi jel nem utalt arra, hogy fajtársaink akár két lábon járó tömegpusztító fegyverek is lehetnének. A mai napig nem tudunk sokat azon kívül, hogy kiválóan bánnak a hanghullámokkal, képesek változtatni azok jellegét, erejét és időtartamát. Habár az Elkülönítők Egysége tett egy próbát az időközben synusoknak elnevezett lények osztályozására, szükséges információk hiányában ez a terv kudarcba fulladt.”

Hát, igen. Kíváncsi voltam, hogy ha a tudósok tisztában vannak vele, hogy – szó szerint – fejvesztés terhe mellett kísérletezgetnek, akkor is ilyen nagylelkűen boncolgatták volna a synusokat? Sokáig a véres baleseteket orvosi műhibának tulajdonították, és olyan lehetetlen meséket találtak ki rá, minthogy az újemberek teste érzékenyen, robbanékonyan reagál az orvosi fémre, és ez okozta a kutatók halálát. Nevetséges városi legenda.

“A synusok egyértelmű túlerejének dacára az emberiség szépen helytállt a több, mint tizenöt éve tartó konfliktusban, de ez nem azt jelentette, hogy a hol feltörő, hol lecsendesülő fegyveres összetűzések nem ütnek mély léket társadalmunk hajóján. Érthetetlen módon ezt senki nem akarta belátni…”

– … és senki sem akarta abbahagyni. – Hasamra fektettem a készüléket, és behunytam a szememet. Az íriszem világos ezüst pigmentje nem óvott a fénytől rendesen. Muszáj volt pihenőt tartanom, főleg, mert a sajgó retináim mellett már teljesen belekavarodtam a mondandómba.

“Tehát zajlott háború, amivel mindenki inkább veszített, mintsem nyert volna, és a két lábon járó autotune-szoftverek egy jól célzott hanghullámmal maradandó károsodást tudtak okozni az emberi szervezetben, vagy akár egy épület szerkezetében is. Kellőképpen veszélyes társaság, de akárhonnan is néztem a helyzetet, át tudtam érezni a haragjukat. Viszont, egy idő után az erőszak céltalanná vált, és ezt mondhattam bármelyik hadviselőnek, erőszakszervezetnek, senki nem hallgatott rám – egészen addig, amíg Fata Morgana teljes nyugati kerülete ostrom alá nem került. Ott már csak a diplomácia segíthetett, és engem választottak ki az emberek képviselőjének.

A tárgyalás egy privát helyen zajlott, egy-egy küldöttel, plusz egy-egy kísérővel. A synusok szószólója a kísérletek alatt megvakított vezetőjük, illetve annak körülbelül velem egykorú tanítványa lett. Meglepően együttműködőnek bizonyultak, mindannyian láttuk, hogy ez így nem mehet tovább, ám azt senki nem ígérhette a saját népe nevében, hogy nem fogják provokálni a másikat. Megállapodtunk egy fegyverszünetben, kemény feltételekkel. Thompson, az Egység vezetője – és egyben nevelőapám – nem volt elragadtatva.

A feltételek egyszerűek: Leithan kártérítést fizet a mészárlás áldozatainak és azok családjának. A városokból kivonulnak a fegyveres erők, a békéért ezentúl rendfenntartó-szervezet felel – ez lett az Egység, ahol én is szolgálok. Provokáció, felkelés esetén Leithan a saját törvényei szerint jár el. Magam is tisztában voltam vele, hogy a paktum ingatag lábakon áll, mégis csodával határos módon a mai napig nem szegtük meg.”

Az igazság az, hogy valószínűleg pár héten belül újabb felkelés robbant volna ki, ha egy harmadik fél nem száll be az egyezménybe. A józanabbik semleges oldalt a többek között kalózkodásért és illegális megfigyelésekért kőrözött Underground banda vezetője, James képviselte, aki a tárgyalás közben betört az épület MI-rendszerébe, és beszállt harmadik aktív résztvevőként. Amennyire baljósnak tekintettem ezt a fordulatot, később annyira jól jött ki: James megígérte, hogy mindent megtesz az újabb vérontás elkerülése érdekében. Ez az a része a fegyverszüneti egyezménynek, amiről csak az ott levők tudtak, máskülönben Thompson azonnal elvágta volna a torkomat, viszont pont az Undergroundnak köszönhetően Leithanban már több, mint négy éve csend honolt.

“A diplomáciai lépésem hiába hozott egyértelműen pozitív fejleményeket mindkét oldal számára, több nagy tisztben álló személy – köztük a tizennégyéves koromtól felnőtté válásomig gyámomnak kihelyezett Thompson altábornok is – ellenem fordult. Nem csak a kártérítés mértékéről, és annak a gazdaságra nézve negatív következményeiről szőttek eget rengető hazugságokat – ezzel befolyásolva a polgárok gondolkodásmódját –, de az is nyílt titok, hogy Thompson az évek alatt komoly pszichológiai nyomást gyakorolt rám. Most már bátran ki merem mondani: ebből a helyzetből csak az életem árán tudtam volna szabadulni. Thompson visszaélt a kiszolgáltatottságommal, és nem elég, hogy teljesen lejáratott a publikum előtt, a háttérben neki kellett dolgoznom. Így került hozzám a Keresztmankós ügye is: egy, nem sokkal a békekötés után felbukkant, anonimitásba rejtőzködő synust kellett kézre kerítenem az Egység számára. A férfiről eleinte csak annyit tudtunk, hogy a deportálásra váró fajtársait menekíti ki Leithan városaiból, ezzel megszegve az egyezmény egyik fontos pontját. Hozzátenném, hogy cselekedete egészen az Egység első fegyveres fellépéséig nem minősült provokációnak, onnantól kezdve viszont a halálos kimenetelű küzdelmek egyre gyakoribbá váltak. Ezekkel az információkkal vágtam bele a nyomozásba.”

Nagyon lassan haladtam. Rá se mertem nézni a kijelző órájára, mert a végén még a számok láttán elalszom… Most nem lehetett. Az írást be kellett fejezni, és váratott még magára a villanyoltás.

– Teremtőm… – sóhajtottam fel gyötrődve, miközben becsúsztattam a gépet a matrac és a háttámla közti résbe. Felültem a kanapén, megdörzsöltem véreres szemeimet – mintha ez valaha is segített volna magamhoz térni. Kezdtem elveszíteni a fonalat, túl sok gondolat vezetett a kezdetektől a tényleges mondanivalómig. Muszáj volt még egyszer felidéznem magamban az eddigi történéseket, mielőtt a lényegre térek.

Szerda délelőtt egyetlen elviselhető asszisztensem, a Mesterséges Intelligencia – név szerint iNgrid – már reggel hét óta diktálta a beérkező jelentések rövid tartalmát. Nem követtem az órát, de az információrengetegből adódó fejzúgásom intenzitása alapján dél fele járhatott. Hogy bírom én ezt ép ésszel?

Mikor elvállaltam Black Seymour kézre kerítését, nem gondoltam volna, hogy ezzel együtt az összes zárójelentést nekem kell átvizsgálnom. Ezekből a jelentésekből sok van. Nagyon sok. Hiába éljük a békeidőket, a lakosság retteg az újemberektől, így a kormány a deportálás mellett döntött – ez végleg el is csendesítette a synusokat, elvégre senki sem szeretett volna Alba Rosa iparvárosban kikötni, és a Szerzetes sem tud elmenni mindenkiért. Emiatt is már csak fél füllel figyeltem a jelentésáradatra. Az élet eseményei – nézzük akárhonnan is –, bonyolult sorminták halmazaiból áll, és én inkább ezeket a sormintákat kerestem az elemek bogarászása helyett.

„Azonosító: L02:6.D-1008.02

Akciót vezette: YG-0725”

Seymour nélkül minden egyszerű lenne: Az Egység fogadja a bejelentést, kiküld kilenc embert, ha nem téves riasztás volt, akkor megtisztítják a terepet, és mindenki boldog – ebben én nem tudnék segíteni, a srácok ügyesek, megoldják. De így, hogy Seymour is benne van a képben, a katonák négy éve reszketve indulnak el minden bevetésre, és sokszor egy tér csak haza, hogy az utca helyett a kórházban lehelje ki a lelkét.

„… A csapatot Noctis déli részéből indították. A célszemély másfél méter magas, ifjúkorú. Közepes erővel rendelkezik. Elfogása után Noctis központjába szállították kihallgatásra…”

Ott voltam az összes hazaküldött áldozatának halálos ágyánál, hallottam az utolsó szavaikat, amik később ott díszelegtek a falamon a cikkekből és térképdarabkából álló, kaotikus montázsom elemeiként. A harmadik áldozattal megüzente nekem a nevét, és onnantól kezdve egy különös, morbid levelezés zajlott közöttünk: egy félkirendeltségnyi katonát küldtünk ki, majd egy visszarepült postagalambként. A feladó Black Seymour, a címzett a számára ismeretlen nyomozó. Válaszadásra nincs lehetőség… Vagyis sokáig ezt gondoltam. Másfél év mészárlás után bementem Leithan központi tévéhálózatához, és élő adásban figyelmeztettem Seymourt, hogy ezzel egy újabb háború kitörését veszélyezteti. Meglepett, de hallgatott rám… Vagy valami olyasmi. A következő naptól sokkal ritkábban hagyott áldozatokat.

De sajnos vannak üzenetek, amiket nem lehet egy nyilvános tévéhálózaton keresztül közvetíteni.

„… A célszemély neve és arca nem szerepelt Leithan adatbázisában, megerősítve annak a gyanúját, hogy az újemberek egy titkos rejtekhelyen gyülekeznek.”

Na, igen, az a fránya nyilvántartás… Az utóbbi két-három évben csoda, ha be tudtunk azonosítani néhány synust. Valószínűleg az Underground kavarhatott bele a rendszerbe, és sorra törlik ki őket az adatbázisból, mindezt olyan profi munkával, hogy az analfabéta technikusaink azóta sem találták meg a biztonsági rést, vagy ha mégis, James ütött egy másikat magának. Seymour is csak neki köszönheti a szerencséjét. Ha James nem rakna rendet utána a virtuális éterben, valószínűleg már rég elkaptuk volna. Minden egyszerűbbé válna, ha a hackert kerítenénk kézre előbb, de egyelőre azt sem tudjuk, létező személy-e, és ha igen, akkor hány arcot rejt maga mögött. Seymour ezzel szemben legalább fizikai testtel rendelkezik, és Carlos Brownnak, az Egység azóta Elitté választott katonájának sikerült is golyót eresztenie bele. Mindenki azt várta, hogy a vére majd elárulja őt, de a mintája valószínűleg soha nem is szerepelt a nyilvántartásban. Azt viszont megtudtuk, hogy a csuklya sötét hajat, világos bőrt és szemeket takar.

„Az SD001-es számú űrdinasztia újszülöttje Scorpio 26-án jött a világra. A gyermek fennakadt a genetikai szűrővizsgálatokon.”

A hang irányába kaptam a tekintetemet, és összeszorult a gyomrom. Az SD001-es űrdinasztia már nagyon rég útnak indult egy élhető, második Föld kereséséért. Tiszta vérű asztronauta mind, mégis hogy csúszhatott be egy újember az utódok közé? Arról nem is beszélve, hogy sejtettem, mi vár a csecsemőre.

Vajon az űrben lehet hallani a sírását?

Nem tudom, mennyi idő esett ki a sokk miatt, de iNgrid már teljesen máshol járt, és ez még inkább bosszantott. Sosem szerettem ezt… Az embernek elregélik a rémmesét, majd mindenki megy tovább.

– Az űrdinasztia újszülöttjéről hogy döntöttek? – vágtam bele a híráradatba.

Nincs információ.

– Azonnal értesíts!

Kérés rögzítve.

Nem is értettem, miért kérem ezt a géptől. Úgyis egyértelmű, hogy kiküldik őt a semmibe pár napon belül… Talán a szándék miatt, nem tudom. Inkább bontottam még egy üdítőt, mielőtt megőrjítenek a gondolataim.

Egy korty… Ah, megint rossz a hűtő.

Vissza a rideg valóságba.

Szóval Black Seymour. Újra leforgattam a fejemben a már jól ismert lemezt: Gyakran említem Szerzetesnek, vagy Keresztmankósnak. Mozgása alapján fiatalos, nálam nem lehetett sokkal idősebb. Egyhetvenöt magas, zömök testét sötét könnyűpáncél borítja, és ahogy említettem, fejét csuklyával takarja. A felszerelése alapján szoros kapcsolatban állhat az Undergrounddal. Véletlenszerűen bukkan fel, az esetek többségében hallásküszöb alatti frekvenciákat mértek, de volt példa magasabb rezgésekre is, és ez a változatosság synusok között rendkívül szokatlannak bizonyult. A hanghullámok irányításában nagy szerepet játszik a nálánál kicsit magasabb, ezüstszín keresztje… Nagyon érdekelne annak a fegyvernek a titka. Miféle bűvésztrükkel varázsolja elő a semmiből?

Már én sem tudtam követni a csapongásomat. Tényleg féltem, hogy be fogok csavarodni, de nem engedhettem meg magamnak, hogy elhagyjam az Egység épületét. Seymour két hete eltűnt. Ez olyan szempontból egy jó dolog, hogy két hete nem kell Tömegharcos-utánpótláson törnünk a fejünket. Ez az átmeneti megoldás az élő katonák felváltására szolgált. Cselekvésképtelen, magukra maradt tisztekből, életfogytiglanra, vagy halálraítélt börtöntöltelékekből kizsigerelt, droid irányította bábokat csináltunk, hogy ne az élőknek kelljen a vérpadra menniük, ha Black Seymour megjelenik. Halottgyalázás, emberi jogok megsértése, de inkább ez, mint több száz özvegy és árva. Ki tudja, hány halott kell még ahhoz, hogy újra kitörjön a háború. Most már minden élet számít, és Seymour is csak kíméletesebbre vette a figurát, nem kegyelmesre.

Kopogtattak.

– Cipőt le! – válaszoltam, és elfordítottam a zárat az ajtóban. A szőnyegpadló miatt a zoknin kívül semmilyen lábbelit nem tűrtem meg. – Szünet – szóltam hátra iNgridnek, és ő engedelmesen elhallgatott. Az ajtón Lisa lépett be.

Lisát nem sikerült valami magasra nyújtania a Teremtőnek, de az Elitek közé mégis besorozták. Érthetetlen okokból vele mindig is feszélyezett volt a viszonyom. Egyszerűen nem kedvelt, és ebből adódóan én sem őt. Már előre szívtam a fogamat, hogy miért állított be hozzám, de kivételesen nem úgy festett, mint aki kötekedni akarna. Borvörös haja zilált volt, és kezével hiába söpörte arrébb, egy tincse minduntalan visszahullott szokatlanul pesszimista arcába.

– Elég jól beköltöztél – nézett körül. Mikor legutoljára volt nálam, még nem szereztem be a kanapét és az ágyat, csak egy sivár íróasztal foglalta a területet. Rég járt erre. – Igazából részben emiatt jöttem… Páran már aggódnak érted.

– Felesleges, bírom a strapát – legyintettem.

– Egen, azt látom. – Kicsit elhajolt, hogy szemügyre vegye az elmúlt pár óra alatt kitermelt zacskók és palackok halmazát. Aztán elkomorodott. Most jön a kötekedés. – Megint nem működik a küldöncöd.

– Ó, tényleg? Ejnye… – lopva a bejárat mellett levő kis lyukra meredtem. Egyszerű belső csőposta a kisebb tárgyi küldemények továbbítására, és pont tegnap kapcsoltam ki egy antiszociálisabb pillanatomban. Lisa szeme felakadt, nyilván ő is tudta, hogy nem a technika ördöge a hibás, mégis inkább szó nélkül hagyta a dolgot. Egyelőre. Zsebéből előhúzott egy kék plasztikkártyát, és mielőtt átnyújtotta volna, még egy pillantást vetett rá.

– Valami meghívó – megrántotta a vállát, aztán némi gunyorral hozzátette –, vagy belépő. Tudod, ilyen közösségi rendezvényekre, ahol emberek között vagy.

– És gondolom, azért adod nekem, mert az első sorba már nem tudtál helyet foglalni. Nyugodtan bejelölheted a négyzetet az “ülésmagasító” mellett, nem ciki. – Lisa mindig bepróbálkozik valamivel, és ilyenkor a legjobb visszavágás az, ha emlékeztetem magasságára. Most is legalább ötféleképpen meg tudott volna ölni a puszta tekintetével, de inkább vett egy mély levegőt, és elengedte a sértést.

– Ezt neked küldték. Csinálj vele, amit akarsz. És kapcsold vissza a küldöncöt.

Egy bólintással ráhagytam, és ő már sietett is a dolgára. Ezt azért szerettem benne. Mindig csak addig rabolta a másik idejét, ameddig szükséges volt, és ezt nem csak velem csinálta, hanem azokkal is, akiket amúgy kedvel. Nem csoda, hogy igen hamar megmászta a ranglétrát.

Ha már sikeresen felálltam a kanapéból, erőt vettem magamon, és kidobtam a szemetet, ami a szőnyegen gyülekezett, majd gondoltam, teszek egy sétát, és kiszellőztetem a fejemet. Persze mindezek előtt meg kellett keresnem Fánkot, és hol máshol találtam volna meg, mint az ágy mögött? Őt a hozzám hasonlóan béna, remegő kezű nőknek találták ki, akik még egy lófaroknak is minimum háromszor állnak neki, majd a negyedik alkalommal feladják. Apró póklábaival nem nyújtott valami bizalomgerjesztő látványt, de meglepően jól működött. Csak megkapaszkodott a hajam végében, halk, gépies zajjal a kerek vázra csavarta a tincseket, majd a lábak segítségével a fejhez rögzítette magát. Az eredmény egy szoros és szabályosan kerek oldalkonty lett – enélkül nem is mentem utcára.

A lifthez vettem az irányt, és a földszinti éttermet tűztem ki célomul. Már előre felkészítettem magamat a személyzet csípős megjegyzéseire az elmúlt két hetet illetően. Az emberek nem tudják feldolgozni, ha valaki egy kicsit másként éli a hétköznapjait.

Zavarba ejtő hangoskodással, visszhangozva kopogott cipőm a földszinti egybenyílt csarnokban. Utáltam, mikor a puszta jelenlétemmel feltűnést keltek, ilyenkor az a pár ember, aki lent lézeng, lassan felemeli a fejét, a hang irányába pillant, és úgy viselkedik, mintha rendkívüli eseménynek számítana, hogy valaki épp a folyosón caplat végig. Jó, ha rólam volt szó, akkor tényleg ünnepnapnak lehetett nevezni, és ilyenkor kiemelt figyelemmel fogadtak a kollegák. Szerencsére már megszoktam ezt, és a vörösödő orca helyett rezzenéstelen vonásokkal fogadtam a furcsálló pillantásokat abban az örökkévalóságnak tűnő fél percben.

Ahogy az egész tér, a fehér asztalok és királykék műanyag székek tengere is pangott az ürességtől. Fémesen zörgő, krómszínű konyharobotok sürögtek-forogtak unottan a pult mögött – már ha egy robot képes az unottságra –, előkészítve az ételeket a nagy ebédidei tolongásra. Ebbe belegondolva piszkosul örültem, hogy ilyen korán jöttem le.

A napi menü megint ráébresztett, mennyire hiányolom a saját főztömet, de a panírozott sajt mint mindig, most is megmentette a helyzetet. Legnagyobb megnyugvásomra a felszolgálót lecserélték, vagy megjavították, mert ezúttal nem vétett el semmit a kiszolgálásban, sőt, volt olyan kedves, hogy felsorolta, mely ülőhelyek szabadok még. Nem vártam ki, míg elmekegi az összes számot egytől hetvenötig. Cipőmmel végigkopogtattam az asztalok között, aztán hiába emeltem az egyik tisztának tűnő műanyag széket, az hangosan jajgatva húzta végig lábát a linóleumon. Mindig csak a hangoskodás. Az megy.

Határozottan jót tett a környezetváltozás, és életemben először örömmel fogadtam a külvilág zaját. Addig sem idegeskedtem a Szerzetes miatt… De azért annyira nem örültem az evőeszközök csilingelésének és annak a pár ember tompa pusmogásának, hogy mosollyal fogadjam, ha valaki kérdés nélkül leül velem szembe.

– És mi van, ha foglalt? – pillantottam fel cinikus mosollyal Carlosra. A srác Lisával volt egy beosztásban, de egy ideje szétváltak, és saját csapatot vezettek. Egynyolcvan, szőke haj, barna szem, szőrtelen arc és irritáló tudom, hogy imádsz-vigyor. A legtöbb lány bedőlt ennek a tükörben begyakorolt pofának, én nem, és pont ezért engem áldott meg legtöbbször a társaságával. Néha úgy érzem, miatta váltam ilyen antiszociálissá.

– Csak rég láttalak! – felelte mézes-mázos hangon. – Már két hete az új lakásodban laksz, és nem rendeztél házavató bulit, ejnye…

– Már annyian poénkodtok ezen, hogy kezd szakálla nőni a témának – figyelmeztettem. Felsóhajtott, és beletúrt a húsgolyóiba.

– Elvitted előlem az utolsó adag sült krumplit, ezért meg kell osztanod velem – jelentette ki ellentmondást nem tűrve. Már nyúlt volna át a villájával a tálamba, mikor a késemmel kivédtem a támadását.

– Néha elcsodálkozom, hogy sorozhattak be téged – utaltam a lassúságára. Nem úgy tűnt, mint akit érdekli, amit mondok, mert már lelkesen, heves gesztikulálással kísérve kezdte a monológját.

– Na, figyi… Gondoltam, jófej leszek, és besegítek ebbe a nyomozásba. Mármint az a pasas, tudod. Szóval utánanéztem a dolgoknak, és a jelentések alapján lehet összeköttetése az Undergrounddal.

– Köszönöm Carlos, de ezt már másfél éve tudom – mosolyogtam. Láttam rajta, hogy kicsit kellemetlenül érzi magát, úgyhogy megpróbáltam menteni a helyzetet. – De azt nem vágom, hogy mi lehet a legalacsonyabb tisztsége.

– Hát Szabad, mi más? – tárta szét a karját. – Csak a háztetőkön közlekedhet, ha ennyire gyorsan el akar tűnni. Ráadásul az infós srácok szerint ő James egyik privát közvetítője! Tudod, hogy ez mit jelent?

– Na várj, sok az új infó, gondolkoznom kell…

Hogy ne tudnám, hogy mit jelent? Atyaég, és erre az emberszabásúra bíztak három kadétot.

Ebből látszik, Thompson mennyire becsülte a munkámat. Az infós srácok jelen esetben az én nevemet takarta, de nevelőapám rendszerint úgy részletezte eligazításokon a fejleményeket, mintha az egész Egység ezt a szerencsétlent próbálná elkapni, és Carlosból ítélve még a belsősök fülébe is ebben a formában jut el a hír.

Próbáltam úgy tenni, mint aki nagyon elmereng a dolgokon, és kicsit sem engedtem, hogy belső énem arrogáns gondolatai kiüljenek a vonásaimra.

– Á, szóval köze van a nagyfőnökhöz – ragyogott fel az arcom. – Ha megvan Sey’, már csak egy lépés kell a teljes ellenállás megbuktatásához!

– Az azért elég nagy kapás lenne – vigyorgott.

Persze… Én örülnék neki a legjobban.

Vagy nem.

– Nahát, Carlos! – Öklömmel lágyan a vállába ütöttem. – Nem is tudtam, hogy ennyire okos vagy! – Mondtam már, hogy utálok hazudni?

– Ez egy eredeti, hamisítatlan bók volt a nagy Zoe Sanderstől! – Felállt, teátrálisan meghajolt előttem, aztán visszatért a húsgolyóihoz, és ismét felsóhajtott. – Te vagy a napfény lelkem apró csillagrendszerében.

– Még egy ilyen tükör előtt gyakorolt szöveg, és visszaszívom – feszült meg a hangom.

– Semmit nem változtál – mondta elszontyolodva. Teremtőmre mondom, még rá is játszott az arcába ült bolhabokányi bánatra. Az aurájában a letargia legkisebb rezgését sem éreztem. Micsoda kis zsarnok!

– Akkor bánatzabáld be az ebédedet, míg ki nem hűl. Engem vár a munka… És kösz a tippet.

Jutalmul otthagytam neki a kiszedett krumplim felét. Akkora tróger azért nem vagyok.