– Sey… Sey, hallasz? – A rádióból recsegő női hang kamaszos dühvel csengett, tulajdonosa nemrég húzhatta be a második ikszet élete kalendáriumába. Pár másodpercig várt, hátha érkezik válasz a mi oldalunkról, aztán újra próbálkozott. – Sey, hol a francban vagy?

Ki akartam nyitni a szememet, de egyrészt féltem az ütközet utáni látványtól, másrészt a homlokomban csúcsosodó szédüléstől egyelőre mozdulni sem tudtam. A maradék három hasznosítható érzékszervemre kellett hagyatkoznom. Orromat nem facsarta a halál szaga, csak némi füst fojtogatott – ölni tudtam volna egy pohár jeges vízért. Mögöttem hallottam a parázs ropogását, és hogy helyenként vakolat omlik le a földre. Aztán, ahogy lassan visszatértem a tompító sötétségből, megéreztem az arcomra hulló, apró hamuszemcséket is. Mindez alatt a lány kitartóan beszélt az adóvevőbe, először fenyegetőzve, majd idegesen, végül lassan megtört, és elcsuklott a hangja.

– Seymour, ne játssz ilyet velem, kérlek! – Reszkető levegővétel, aztán egy mélyről jövő sóhaj következett. Saját szavaival hajszolta magát a kétségbeesésbe. – James alig fog életjeleket… Azt mondja, romokban a Ház… Mindenki meghalt. Mi a fene történt?

Nem érkezett válasz. Ő a túloldalon a könnyeivel küzdött, én meg azon gondolkoztam, ki fog ideérni elsőnek, hogy legalább ülő pózba segítsen. Én megpróbáltam felkelni. Sokszor. A fájdalom győzött, és a szédülésem továbbra sem enyhült. Szerettem volna legalább arról megbizonyosodni, hogy nem fog rám omlani az épület… De így, a testem mozdulatlan, sötét börtönébe zárva védtelenné váltam.

– Sey, nem ebben állapodtunk meg! – A félelem hisztérikussá torzította hangját. Elszorult, vékony torokkal ordított, az sem lepett volna meg, ha a távolból visszhangként idesodorná a szél elkeseredett tombolását. – Azt mondtad, vigyázol rájuk… Azt ígérted, nem eshet baja senkinek! Seymour, szólalj már meg! Istenem… Van ott valaki?

Itt vagyok…

Itt vagyok.

Ezer hangból fel tudtam volna ismerni azt a füstös baritont, ami száraz, fulladozó köhögéssel szökött az Alma Materbe. Reméltem, hogy csak az első, mély lélegzet gyötörte a torkát, és nem az utolsókért harcolt, hogy aztán végleg magamra maradjak. Tehetetlenül hallgattam Seymour szenvedését, és közben az elsősegélyes injekciómat próbáltam kitapogatni a combomon, hátha el tudom dobni hozzá, bármennyire messze is feküdjön tőlem. Ujjaim megakadtak a szíjban, amibe a sűrű, sárga löttyel töltött üvegcsét szoktam csúsztatni, de üres hüvellyel fogadott.

– Teremtőm… Teremtőm, ne, csak ezt ne! – Megrémültem saját hangom gyengeségétől. Riadtan végigsimítottam a padlón, ameddig csak a karom ért, és minden egyes újabb mozdulatsorral egyre közelebb kerültem a pánikhoz. Kézfejem csak forró, poros törmelékekbe és éles szilánkokba ütközött. Az életet adó, apró gyógyszernek nyomát sem leltem.

Kétségbeesett zihálásom elakadt, ahogy felfigyeltem Seymour hörgő, de egyenletes légzésére. Tenyerei ritmikátlanul csattogtak a macskakövön, lépésenként egyre hangosabban és közelebbről. Félúton megtalálhatta az adóvevőt, mert a kis hangszórón kiáramló, szűnni nem akaró kétségbeesett beszéd elhalt, mintha csak elvágták volna. Aztán erőtlenül mászott tovább, míg teste fájdalmasan el nem dőlt a lépcsőkön, alattam csupán néhány fokkal. Biztosra vettem, hogy ha kinyújtanám balomat felé, megérinthetném őt. Igazából meg is akartam. Szerettem volna érezni, hogy nem vagyok egyedül, de nekem a szemkontaktus megtartása is elég nagy kihívás, nem hogy idegen emberekhez nyúlkálni.

– Sajnálom, Jen. – Szavai egy megfáradt, elkeseredett sóhajjal szöktek ki az éterbe. Megviseltnek tűnt… Rég hallottam ekkora keserűséget más ember hangjában. – Mindent megtettem, nem volt elég. – Ez a rövid vallomás szembesítette őt saját kudarcával, és egy halk szitokszó hagyta el ajkát. Aztán szomorúan elnevette magát. – De… már nem lehet mit tenni, igaz? Merre jártok? – A túloldalról kiszűrődő, összefolyó hadarást hosszú, döbbent csend követte. –  Ezt hogy gondoltátok…? Egy túlélőnk van. Nem hagyhatom itt.

Itt hagy… Meddig kell egyedül várakoznom? Ha az Egység a Központból küld eliteket, legalább fél óra, amíg ideérnek! Fizikailag ha át is vészelem ezt a kis időt, a fejemben ordító káosszal nem hiszem, hogy meg bírnék küzdeni.

Már akkor zengtek a sikolyok a koponyámban, amikor magamhoz tértem, de csak most figyeltem fel rájuk. Vajon ez az őrület kapuja, vagy csak a friss trauma absztrakt kivetülése?

– Akkor vidd el őt – szakadt ki Seymourból. Majdhogynem könyörgött, mintha csak meglátta volna a bennem kavargó tehetetlenséget és félelmet. – Azt mondtam, vidd el őt! – Auráját vörös szörnyetegként emésztette fel a harag és az elkeseredettség. Körülötte a levegő egy sűrű, mindent felemésztő köddé vált, mázsás súlyként nehezedve mellkasomra. – Jen… Nem, te figyelj ide, Jen… Ennek a „csak egy túlélőnek” egy hajszálon múlott az élete… Mondom, egy hajszálon múlott, érted? Nem fogom őrizetlenül útjára enged… – Újabb fuldokló roham lett úrrá rajta, így pár méterről még gyötrelmesebb volt hallgatni. Viszont a kínzó rezgések szerteoszlottak. Egy mély sóhajjal kitágítottam megszorongatott tüdőmet, amitől a fejemben keringő búgócsiga ismét megpördült. Kezem mágnesként tapadt az arcomra, nem mintha enyhített volna a szenvedésemen.

Jó lett volna végre túlesni a nehezén.

Jó lett volna felkelni, és két lábon elsétálni a helyszínről.

Egy pillanatra azt hiszem, elbóbiskoltam, mert Seymour fültépő fuldoklása és kezeinek melege közé végtelen, néma sötétség ékelődött. Mikor magamhoz tértem, homlokomat szorította, és a két szemem közti pont szűnni nem akaró bizsergéséből ítélve engem nézett. Mindig ez az irritáló érzés fogott el, ha valaki alvás közben figyelt… De a szédülésem enyhült. Percek kérdése, és talán a szemem világát is visszakapom végre.

“Zoe, kelj fel!”

Valahol, a tudatom mélyében – ott, ahol még mindig az ismerős sebhely cikázott pár lidércnyomás-szerű, ködös képfoszlány mellett – ismerős élmények kavarodtak fel bennem. Valahol már találkoztam a sötétséggel, a szenvedéseimen enyhítő kézzel egy sokkal hidegebb és fagyosabb helyen.

“Nem tudok felkelni. Nagyon szédülök. Segíts!”

Abban a halovány emlékben csontomig hatolt a dér, és nedves, téli levegő csípte a tüdőmet. Furcsa álomkép… Itt, a kupolával védett Fata Morganában soha nem esett a hó.

Kellemes, nyugtató dallam kúszott elmém sötétjébe. Ismerősen csengett, de nem jöttem rá az eredetére. Nem is lett volna erőm hozzá. Testemre az álom nehéz kabátként terült, és tompa, mégis többnyire éber tudattal zuhantam a belső szemhéjamra festett látomásba. Itt, a nagy, végeláthatatlan fehérségben, ahol megáldottak a teremtés és a szabad akarat illúziójával, a hóbuckák között egy apró, fekete hajú kisember botladozott felém, de sosem ért közelebb hozzám. Mindig olyan távolinak tűnt. Ha már engem nem érhet el, megpróbálta hangját eljuttatni hozzám, és a nevemet kiáltozta szüntelenül. Bezengte az egész teret, és míg a tél varázsát lassan elnyelte a rajtam eluralkodó zsibbadás, az ő echója egyre erőteljesebben kísértett abba a jellegzetes, időtlen, pihentető sötétségbe. Rég aludtam ilyen mélyen utoljára.

***

„Ez az egyik olyan része a történetnek, amit senki se ismert, és ha ismerné is, nem merne róla beszélni. Fejet hajtani az ellenfél jótettei vagy erényei előtt nálunk tabunak számít. Nagy hiba. Az elfogulatlanság teszi nemessé és sportszerűvé a párbajokat…

Még elsüllyesztett egységet felszínre kell hozni ahhoz, hogy a történet kerek legyen. Nem lesz felmentő magyarázat a tetteimre, nem is ez a célom vele. Kimondtam, hogy Thompson bábja vagyok, és azt is, hogy tisztelem Black Seymourt… Tiszteltem már az előtt, hogy megmentett volna – ez már két szög a koporsómban. Sőt, a megmentéssel együtt három.”

Egy dolgot már a kadétképzőben megtanultam: az Elitek gyorsan kiégnek. Akár önszántamból keveredek valami szörnyűségbe, akár a véletlen sodor oda, aktív résztvevőnek kell lennem. Senkit nem érdekel, hogy viselem a vért, a halált, vagy a szenvedés hangjait. Aki nem immunis a háborúra, az kiesett – fel sem fogtam ennek a súlyát, míg elsőéves zöldfülűként egy pisztolylövést nem hallottam egy sikátorból.

A többi kadéttal épp a szokásos, délutáni kávét ültük a Parton sétány egyik teraszán, mikor megtörtént a baj. A távolba meredve vártuk, hogy kezdetét vegye a tűzharc fültépő szimfóniája, és persze reszkettünk, elvégre a régi előírás szerint rendbontás esetén közbe kellett avatkoznunk, hogy elkerüljük a felesleges népirtást. Nehéz idők jártak az emberiségre. Az állam mindenkit a saját szolgálatkész katonájának tekintett, aki egy kicsit is értett a fegyverekhez.

Végül senki nem lőtt vissza, így önként vállalkozva követtem a hang forrását.

Öngyilkosság volt.

Ilyenkor a protokoll szerint lezárjuk a területet, kihívjuk a mentőt, és a kiérkezésükig lekérjük az áldozat személyazonosságát az adatbázisból. Ha van szemtanú, kihallgatjuk, bár szerintem egy öngyilkosságot kinyomozni marhaság. Eldobta az életét, ezen nincs mit ragozni… Igaz, nincs jogom ezen rágódni, mert én az előírás többi pontját sem teljesítettem. Elfutottam. Mindez persze legalább az utcafelvételek lekéréséig titokban maradt volna, ha Lisa, a csoporttársam nem követ engem. Már akkor sem volt egy megértő lélek, de a mulasztásom leginkább Thompsonnál verte ki a biztosítékot. El akart küldeni „pszichológiai tréningre”, ami fél év halasztással, no meg a teljes kiégéssel járt volna, de kijátszottam a jogi kiskapukat, és átkérettem magam a diplomatákhoz. Így lettem később az, aki fegyverszünetet kötött az újemberekkel, és egyben Thompson legnagyobb szégyene is. A gyenge pontjaimmal büntetett érte. Minden alkalmat megragadott, hogy terrorizálhasson.

Különös, mennyit változtak az érzéseim iránta röpke tíz év alatt. Az a „botrány” az öngyilkossal csak a kezdet volt. Amint felvettek a Kadétképzőbe, erős nyomást kezdtem érezni magamon, és az intuícióm – vagy, ahogy én szoktam mondani: a kis hangok a fejemben – ráébresztett, hogy ez a nyomás nem más, mint maga Jerome Thompson. Előbb éreztem meg a veszélyt, minthogy ténylegesen ráébredtem volna, mekkora bajban vagyok.

Thompson megjelenésében leginkább az ötvenes éveiben járó hadviselőkre és üzletemberekre emlékeztet, annak is a különösen negatív változatában. A fegyverszünet létrejötte óta felszedett pár kilót, halántéka deresedni kezdett, és a lelkében felgyülemlő rosszindulat tönkretette sármját. Ő maga legalább olyan komoly, fantáziátlan és hivalkodó, mint az irodája. Minden pénzét beleölte azokba a tömör, sterilizált fából faragott bútorokba, amelyek a fal mentén sorakoztak. Ötletem sem volt, hogy lehet megtömni ennyi szekrényt és polcot az Egység adminisztrációs dokumentumaival. Minden virtuális akta kinyomtatva, három másolatban, külön mappában gyűjtve, hogy melyik irat és annak másolatai mely’ tárolóban rejtőzködnek – ezek kényelmesen elférnének a garnitúra negyedében. Felesleges felhajtás az egész szoba… Ha már itt tartunk, kétlem, hogy a bejárati ajtó mellé fektetett kötelezően méregdrága bőrkanapéhoz valaha fenék ért volna, mert Thompson annyira ragaszkodik annak a szutyoknak a békén hagyásához, ahogy én a cipőlevételhez. Most is vigyázban, némi feszítő türelmetlenséggel a csigolyáimban ácsorogtam a túlméretezett asztal előtt, és ez már önmagában elég szenvedést okozott nekem. Mindezt tetézte, hogy a vénámból kiálló tű hiába engedte vérembe a serkentő oldatot, piszkosul fájt a fejem, és valahogy az izmaim sem akartak magukhoz térni. Az egyetlen dolog, ami arra emlékeztetett, hogy élek, az a torkomban dobogó szívem volt.

– Tényleg nem beszélsz többet, Zoe? – Tollát úgy forgatta a kezében, mintha éppen azon gondolkozna, a testem melyik pontjába kell beleállítania ahhoz, hogy megöljön vele. Sosem bántott fizikailag, mégis úgy éreztem, bármelyik pillanatban képes lenne beroppantani a gégémet… Főleg most, hogy ha akartam, se tudtam volna válaszolni neki. – Hogy lehet az, hogy egyedül te maradtál életben?

Nem értettem, miért ilyen szigorú velem, hogy miért ilyen dühös rám… De éreztem rajta, hogy csalódott, persze nem úgy, mint apa a lányára, vagy mentor a tanítványára. Lehet, azt remélte, végre megszabadul tőlem, és közben még a nevét sem kell bemocskolnia. Igen, igen… Ez valósnak tűnt. Seymourról sejtése sem lehet, a kamerák azelőtt meghaltak, hogy a csontváz színre lépett volna. Tudom, mert Carlos ezen pánikolt, mikor magamhoz tértem.

– Elmondtam mindent, amit tudok – rebegtem. Hogy lehettem volna higgadt az az ember előtt, aki a halálomat kívánja? – Mivel másokért nem tudtam harcolni, így magamat mentettem. Még a törvény is engem véd.

– Igen, igen, a törvény… – Két ujjával az asztalra koppintott, aztán cinikusan megrázta a fejét. Egy pillanatra elhittem, hogy feladja. – A törvény, amit azok az elvetemült, pelyhedző állú suhancok írtak.

– Ha a helyzet reménytelen, az utolsó életben maradt legény elhagyhatja a süllyedő hajót. – Nem szó szerint idéztem, de abban a pillanatban örültem, hogy két értelmes mondatot össze tudok rakni.

– A háború idején valóban így volt… – Nehézkesen felállt, és megkerülve asztalát elém állt. – De te Zoe nagyon is jól tudod, hogy már nincs háború. Ahogy azt is, hogy nem vagy legény… Úgy hiszem, katona sem. Mert ugye így mondja a törvény: katona.

Ráncai még sötétebbé tették vonásait, miközben arcára kiült a gúny és a gyűlölet. A következő pillanatban fémesen kattant a zár. Mindig a markában szorongatta az ajtó biztonsági gombját, de legutoljára akkor használta, mikor nemet akartam mondani a Black Seymour-ügyre.

– Szerinted velük kellett volna halnom?

– Hullaként lehet, több hasznunkra lennél.

Ez fájt.

– Valóban így gondolod? – Hangom kimértté és indulatossá vált, de legalább a negatív érzések erővel töltöttek el. – Nézd meg a halottkém jelentését, és jusson eszedbe, amit most mondtál. Gondold át. Most megyek, és lepihenek. – A kijáratig még elengedett, de hiába rángattam a kilincset… Neki semmi sem szent. – Azt mondtam, most lepihenek!

– Kicsit még beszélgetünk… Utána elmehetsz.

Már maga a Teremtő sem tűrhette a kiszolgáltatottságomat, elvégre mekkora esélye van annak, hogy mikor kitörni készül a káosz, valaki idegesen zörgetni kezd az ajtón? Akkor is, ha csak pár percet nyertem vele, a plafonra tekintettem, és hálásan felsóhajtottam.

Tudtam, hogy az én pártomat fogod!

– Uram, ezt azonnal látnia kell! – Lisát már másodjára hallottam zaklatottnak egy napon belül, és ez semmi jót nem jelenthetett… Mondjuk, Thompsonnál nem lehetett rosszabb. – Tudom, hogy bent van! Higgyen nekem, ez most nagyon fontos!

– Nagy szerencséd van, Zoe Sanders – sziszegett rám fenyegetően, aztán beengedte Lisát. Tűzvörösen égett arca a futástól és a kiabálástól, de rögtön elsápadt, mikor engem is észrevett. Aggódó tekintettel rám meredt, és lassan összerakta magában, mit jelenthet, ha Thompson ilyen állapotban bezár az irodájába. Valami nonverbális gesztussal próbáltam köszönetet mondani neki, de csak egy félszeg mosolyra futotta tőlem. Thompson persze ezt a pillanatot is tönkretette, ahogy rám dördülve kilökött a folyosóra. – Kifelé!

Thompson irodájával együtt egyedül birtokolta a legfelső szintet. Ennek volt egy kifejezetten pozitív oldala: kint, az üres folyosón senki nem látta, ha remegek. Most is kellett egy kis idő, hogy lehiggadjak, ám ez a pár másodperc mindennél hosszabbnak tűnt. A lökés adta lendület csak pár méterre sodort engem az ajtótól, aztán erőm elhagyott, és a hideg ablaknak dőltem, hogy lehűtsem magamat.

Igazából nem is Thompson viselkedése zaklatott fel, hanem a gyávaságom. Fel kellett volna vennem a beszélgetést, vagy határozottabban kiállni magamért. Ahogy visszapörgettem magamban az elmúlt tíz percet, rádöbbentem, mennyi ziccert hagytam ki. Győztesen távozhattam volna még Lisa érkezése előtt! Büszkén, megszégyenülés nélkül!

Aztán eszembe jutott az ajtó kattanása, és összeszorult a gyomrom. Nem is értettem, mit áltatom magamat azzal, hogy valaha is felülkerekedhetek azon az emberen. Thompson bármit megtenne a dominanciáért. Ha emlékeznék minden alkalomra, mikor megpróbált betörni, most a Mentálközpont egyik ágyán feküdnék…Vagy a föld alatt.

Szomorúan felsóhajtottam, és elengedtem a már így is megkopott jelenet foszlányait. Ha bárki kérdezné, miért és hogyan jutottunk el az ajtóig, nem tudnám elmondani. Csak a trauma maradt… Félelmetes.

Tükörképem fakó, kék szellemalakként meredt le velem együtt az alánk terülő utcaképre, ahol az emberek egy helyben állva, tekintetüket egy pontra szegezve kémlelték a messzeséget. Ruhájukat, a járdákat és az épületek falát egységes, halvány fény világította meg, és sokáig fel sem tűnt, milyen különös is ez a látkép. A színes reklámok vibráló kavalkádja mindig szivárványba borította a tájat. Aztán, ahogy az érzékszerveim tisztultak, és élesebbé vált számomra a külvilág, torzított, elfolyó beszédhangra lettem figyelmes. Az üvegen túlról jött.

Hunyorogva felpillantottam. A kijelzők erős ragyogása nem csak elvakított, de szellemképemet is elmosta előlem. Helyette más, ismerős alak tárult elém: egy csuklya, minek kontúrját csak a gyenge világítás emelte ki a fekete háttérből, és elfedte hordozója vonásait. Ott sötétlett a város minden pontján: a hirdetőtáblákon, a kirakatokban, a droidok arcain, de még a járókelők tabletjein is.

Az, hogy a keleti tragédiát követően Seymour ilyen hamar nyilvánosság elé lépett, semmi jót nem jelenthetett. A szinten várakozó lifthez rohantam, sietségemet a hirtelen mozdulatok miatt rám törő rosszullét sem tudta volna visszafogni. Idegesen a harmadik szint gombjára csaptam, közben Carlost próbáltam tárcsázni, de dadogásomat nem tudta értelmezni a telefon, és a fejemben is összekeveredtek a számok. Igaz, semmi sem múlt azon a fél percen, amíg a tárgyalóba értem.

A csontra lehúzott reluxák álmosító sötétségét a bekapcsolt tévé fénye törte meg, és felfedte munkatársaim sápadt arcát. Szemmel láthatóan mindenki félbehagyta dolgát a fehér asztalok körül, és az adást figyelte. A fal mellett kúszva, halk macskalépésekkel surrantam be közéjük, de sokan így is észrevettek, és ki rosszallóan, ki aggódva tekintett rám.

… magának nincs jobb dolga, mint velem foglalkozni. – Még a zaj sem tudta elfedni a hangjában eluralkodó, mély megvetést. Dühösen, de magabiztosan beszélt, és a csuklya alatt olyan elégedett mosolyra húzta el ajkát, mint a sakkjátékos egy mesterien kivitelezett matt után. –  Ez is azt igazolja, hogy valójában nem rendelkezik kellő befolyással. Nincs szava az elborult társai között.

Úgy éreztem magam, mint a kadét, akit az edző mindenki füle hallatára, szándékosan porig aláz. Arcomba világított a szégyen reflektora, Seymour a tekintetemet követelve hozzám beszélt, és az összes jelenlévő a szobában mintha egy emberként olvasta volna rám minden szavát. Le kellett ülnöm. Ekkor vett észre Carlos, és hosszított léptekkel mellém szökdelt. Az orrom alá nyomta telefonját, valami olyat mormogott, hogy a technikusokkal beszél épp, de eltoltam a kezét.

– Ne most!

Egy rongyos papír tartja fent a békét, amit maga az emberek nevében írt alá. Maga felfogta ezt egyáltalán? Tudja, mit jelent a legalávalóbb, legvisszataszítóbb faj képviseletében ígéretet tenni? Hogy lehet az, hogy egy teremtmény alapvető élethez való jogánál jobban tisztelnek egy dokumentumot? – Egy üres szobában egyetértően bólintottam volna, viszont itt a többiek között nem tehettem. – Nevetséges az értékrendjük. A népem nem hisz az ilyenekben azok után, amit tettek velük. Ők jól tudják, hogy ez a négy év nem más, mint egy vihar előtti csend. Egy nagy, mindent elpusztító viharé. Az embereim rettegnek maga miatt, Sanders kisasszony. Ezt nem bírom tétlenül nézni. Ma már ötszáz emberrel enyhítettem a szenvedéseiken. – Nagyszerű előadóművész lehetne Seymourból. Pontosan tudta, mikor kell hatásszünetet tartania. Helyet hagyott a döbbenetnek, adott időt, hogy mindenkiben összeálljanak a kirakós darabjai. A csendet a többiek ideges suttogása, és az ismét torkomba ugró szívem töltötte be. – Igen, ötszáz… Körülbelül ennyien vettek volna részt Marion von Cleef előadásán.

Felkavart. Felzaklatott. Nem akartam hinni neki. Ott láttam magam előtt azt a férfit, aki megakadályozta, hogy a felzúdulásban az emberek eltapossák egymást. Hallottam, ahogy egy társával miattam veszekszik, átéreztem a félelmét… Majd kamera elé állt, hogy azt mondja, ő tette. A fejemben visszhangzó miértek elsodortak minden értelmes szót és gondolatot.

Ez hazugság.

Féltem, hogy megtörténik. Már nagyon közel jártam hozzá, éreztem, hogy a szememet valami hideg borítja be, elködösítve a látásomat. Tenyeremet a szemhéjamhoz szorítottam – ha a világomba is kerül, nem sírhatok!

Tilos, Zoe! Tilos, tilos, tilos!

Amíg a könnyeimmel küzdöttem, Carlos óvatosan felsegített a székből, és kikísért a folyosóra. Lépteim nyomát döbbent mormogások követték, a levegőben rezgő disszonancia elviselhetetlenné vált. Ahogy kiszabadultunk a csendbe, Carlos el akarta emelni a kezemet az arcomtól, de homlokomat az ajtónak szorítottam. Éreztem, hogy nehezen kezeli a helyzetet. Soha senki nem látott még ilyen állapotban.

– Jól vagyok – rebegtem. – Csak egy fél percet kérek. Meg valami cukrosat.

Hallottam, hogy elrohan, majd a sarkon álló automata zúgott fel gépiesen, miközben kiadójába ejtette az üdítőt. Mire visszaért, az inger is elmúlt. A felsőmbe töröltem ázott arcomat, majd összehúztam magamon a fehér bőrdzsekit, hogy eltakarja a foltokat. Szénsavas narancslevet hozott. Marta a torkomat, de úgy ittam, mint a vizet.

– Micsoda egy elbaszott helyzet! – szólt keserűen, de nem tudtam mit mondani rá. A barackszín falra meredve nyomogattam a műanyag palackot, ütemes kattogása betöltötte a folyosót, és elterelte a gondolataimat. – Ijesztő így látni, ugye tudod? – közel hajolt hozzám, és aggódó arccal a szemembe nézett. – Zoe, baszdki, mondj már valami sértőt! – Kérlek, most tényleg ne mássz be az aurámba! – Thompsonnal nőttél fel, és ez az adás képes téged felzaklatni?

– Láttam a halottakat…

– Zoe…

– Tudod, hogy én nem bírom ezt kezelni…

– Zoe! – Összerezzentem a hangjától. A mindig csélcsap Carlos Brown bekeményített. – Legalább bennünk bízz egy kicsikét!

– Bennünk? – ismételtem értetlenül, mire válasz helyett kezembe nyomta a telefonját. Egy pár soros jegyzet fogadott a képernyőn:

„A srácok elkapták az adás forrását. Észak, Sting köz 34. Ha most elindulsz, Lisával szerzünk neked negyed órát.”

– Lisa? – Megint be kellett fordulnom a sarokba, mert már a torkom is elszorult. Eszembe jutott, hogy azóta sem tért vissza Thompsontól. – Mi a faszt csinál ott fent?

– Az az ő dolga. – A vállamra tette a kezét, és lassan maga felé fordított. Gyorsan elmaszatoltam arcomon azt a pár csepp könnyet, aztán óvatosan kihúztam magamból a tűt. – A te dolgod az, hogy beszélj az embereddel.

Bólintottam.

Majd egy sötét szobában kisírom magamat, ha túlvagyok ezen az egész szarságon.

– Már itt se vagyok.

***

Könnyű eltévedni Észak egyhangú utcáin: minden kanyarban egy-, két- és háromszintes családi házak sorakoztak szorosan egymás mellett, az utat sima, hamuszürke aszfalt borította, és minimalistán faragott villanyoszlopok mutatták az irányt. Ezeknek a lámpásoknak a fénye, és a változatos színű háztetők együtt emelkedtek és lejtettek a tájjal, hosszú, kígyózó sorokat alkotva. A Sting köz 34. kopár, sötét alakjával sehogy se illett bele ebbe a groteszkül idilli sormintába. Leoltott lámpák, magányba burkolózó, fehér falak, csukott ajtó. Az első, ami eszembe jutott róla, az az élettelenség volt. Nem ástak a hátsó kertbe homokozógödröt, nem nyílottak génkezelt virágok a párkányban, és nem takarta függöny a ház üresen tátongó, tojásded szemeit. Ha lakott is benne ember, az sem élhetett igazán. A jó közérzet egyik alappillére a jó környezet, és egy magára adó leithani polgár a legszerényebb lakást is otthonná varázsolta. Itt csak egy csupasz vásznat láttam, az ecsetvonás legkisebb jele nélkül… Vagy csak a kedves lakónak nem érdeke, hogy már a portájából le lehessen olvasni lelke legmélyebb bugyrait. Akár a céltalan üresség, akár a titokzatosság rejtőzött a Sting köz 34. lehangoló látványa mögött, mindkettőt el tudtam képzelni Seymourhoz.

Vettem egy mély lélegzetet, és betoltam az újabban divatos, analóg házakra jellemző öntöttvas kaput. Vajszínű márványkövek vezették utamat a mozaiküveggel díszített ajtóig. Nem láttam se ujjlenyomat-leolvasót, se retinaszkennert, és a porta egyik sarkából sem figyelt engem kamera. Meglepett ez a könnyelműség, még a régimódi otthonokból sem szokott kimaradni a térfigyelő-rendszer. Szerencsére időben megállítottam öklömet az ajtó fája előtt, elvégre, ha az ember besurran, elcseszett húzás lenne bekopogni. Inkább megpróbáltam a lehető leghalkabban lenyomni a kilincset, és persze ez a lehető leghalkabb is észvesztően hangosnak tűnt… Főleg, ha Black Seymourról van szó.

Kibiztosítottam pisztolyomat, és szemüvegemen bekapcsoltam az éjjeli látót. Pár másodperc múlva kirajzolódtak az előszoba halvány körvonalai, de túl kevés volt a természetes fény ahhoz, hogy tisztán belássam a terepet. Azonnal kiszúrtam a felakasztott csuklyát, mellette egy agyonhasznált bőrbakancsot, a Háznál is látott cipőt kihajtogatva, és egy pár vendégpapucsot. Ez utóbbi meglepett. Ujjaim közé fogtam a fekete ruha anyagát, és rádöbbentem, milyen bizarr látvány a köpeny Seymour nélkül.

Tovább mentem az egybenyíló nappaliba. Az utcára néző, félköríves fal hosszú ablakán beköszönt a telihold, sugaraival végigpásztázta az elém táruló káosz minden részletét.

Elkéstem?

Először a felborított kanapé szúrt szemet, alóla groteszk, V-alakú szárnyként ágaskodott ki a dohányzóasztal. Rövid keresgélés után észrevettem a hozzátartozó fotelt is, egy polc és egy halom könyv takarásában. Éreztem az elemi dühöt, ami erőt adott a tömör, favázú bútor elhajításához, hallottam, ahogy torkaszakadtából ordítva a szoba másik végébe küldi, majd a felismerést, hogy mekkora kárt okozott ezzel. Beleborzongtam a képbe. A karosszék akkora lendülettel csapódott a könyvállványnak, hogy a rögzítés kiszakadt a helyéből. Lassan forogtam a saját tengelyem körül, és a tombolás – vagy dulakodás – részleteivel újabb és újabb képek villantak be előttem. Tőlem jobbra a szekrénygarnitúra elemei csálén lógtak a föld felé, és a vitrin üvege helyenként véres szilánkokban hevert a földön. Tekintetem a vörös foltoktól szennyezett szőnyegre sodródott, és elvezetett egészen a tévéig. Szürkén meredt rám golyó szaggatta kijelzőjével, mellette nem sokkal a fal egy ponton ledobta magáról a vakolatot, betakarva a hangtompított Limbót. Nem maradt benne töltény. Telefonommal lefényképeztem először a szertartásosan kivégzett televíziót, majd a teljes helyiséget.

Sosem értettem, hogy képes valaki ennyire teret engedni az indulatainak. Nemhogy a leszakadt polc, de még a kezét vágó üvegszilánkok sem tudták megfékezni őt. Viszont, bármennyire is vészjósló az, ha egy ilyen nagy tekintéllyel rendelkező renegátnak dühkezelési gondjai vannak, ez a pár fotó talán tisztára moshatja őt a bírák előtt… Nem mintha az elmúlt négy év fényében bármit is javítana a rá váró ítéleten.

Inkább hagytam is a „csatateret”. Vonzott a tévé melletti átjáró borzongató sötétsége, és a vércseppek sormintája is a túloldalon folytatódott, így arra mentem tovább.

Szűkös hálótérben lakott, csak a falba épített gardrób, a kétszemélyes ágy és az azt közrefogó éjjeliszekrények fértek el benne. Nagy, kerek ablakból lehetett kitekinteni a hátsó kertre, a keretbe piszkosfehér függönypár lógott. Innen láttam, hogy a következő helységet utólag építhették a házhoz, ahova egy újabb boltíven át, a folyosón keresztül lehetett menni.

Tőlem balra megláttam tenyere vörös, elmosódó nyomát a falon, és az ágy szélén egy kerek pontba gyűrődött a takaró. Leült, hogy összeszedje a gondolatait. A földön egy krómfényű örökkép hevert, kikapcsolt állapotban. Könnyen beszerezhető kacatnak számított, de a szoba ingerszegény környezetét látva ennél személyesebb tárgyat nehezen találhattam volna. Kesztyűt húztam, és hogy a vérben tisztán kirajzolódó ujjlenyomatokat ne sértsem, a sarkánál fogva óvatosan fölemeltem. Régi darab volt, enyhén megrázva kellett feléleszteni, mire egy tenyérnyi négyzetben kivetítette tartalmát: egy régi fotót. Színei kifakultak, és a hologram is élettelenül vibrált, de így is ki tudtam venni a részleteket.

A háttérből ítélve egy óvóhelyen készült, melynek betonszürke falait munícióscsomagok papírjaival tapétázták ki, és színes gyerekrajzok tették vidámabbá. Előtte szürke párnán ült egy alig tíz éves kislány. Festéktől maszatos tenyerét épp gondosan végighúzta egyik fehér hajtincsén, hogy tintakékre színezze vele, és a folyamatba egy hollóhajú kisfiú is besegített. Elmélyült tekintettel, ecsettel vitte fel a piros temperát, mintha élete fő művén dolgozna.

– Fehér haj… – Kezemet meglazult oldalkontyomra simítottam – valami gond van Fánkkal –, majd továbbvezettem a bal szemem alatti anyajegyhez, ami ugyanúgy visszaköszönt a fotón is. Az írisze is ugyanabban a világos, ezüst színben ragyogott, mint az enyém. Megremegtem, az emelkedő pulzusom eltompította érzékszerveimet.

Fehér haj…

A kisfiú szigorú, kötés takarta arcára meredtem. Meg mertem volna esküdni, hogy a látszólag tökéletesen kezelt seb után csúfos heg maradt.

Fehér haj…

Ismét a lányra… Vagyis rám. Vidámnak, szertelennek tűnt, aki megint elhagyta a fél pár zokniját, ebédkor semmit nem evett, de utána rögtön megéhezett. Ezt igazolta a párna mellé készített kekszes tál is, benne a megkezdett falatokat színes foltok tarkították.

Az agyam heves tagadásba kezdett. Ez nem én vagyok. Ott se voltam. Ha ott lennék, emlékeznék. Át akar verni, fel akar zaklatni, a tévében is tudom, hogy ő volt! Veszélyes ellenfélnek talál, ha nem tud kicsalogatni az irodámból, akkor lélekben fog megsemmisíteni.

Bedőltem neki. Itt vagyok a házában, már csak percek kérdése, ásót ragad, elég nagy a hátsó kert, és senkinek nem fogok hiányozni. Ez egy csapda… Egy kibaszott csapda!

Egy távoli, fájdalmas szisszenés hívott vissza a valóságba, amitől ijedtemben elejtettem az örökképet, és az elsötétülve a padlón koppant. Sietve zsebre vágtam a készüléket, majd a hang forrása után, a folyosó felé fordultam. Csak pár lépéssel arrébb, egy tolóajtó alól enyhe, szememnek mégis bántó fény áradt ki. Csoda, hogy eddig nem vettem észre. Újabb szisszenés szökött a levegőbe, halk káromkodással kísérve, és a csempére üvegszilánk pattant. Előre szegezett Arkangyalom húzta remegő kezemet, görcsös hüvelykujjammal véletlenül megpendítettem a kakast. A kattanásra a fürdőszobából kihallatszódó, mély lélegzés és fújtatás elakadt egy pár másodpercre, majd egy darabos csilingelést követve újra folytatódott. Aztán kicsapódott az ajtó, és a nyílásból pont rá tudtam látni a fürdőszobatükörre. Tekintetünk összetalálkozott, Seymour rémülettől zavaros szeme kitisztult, amint felismerte az arcomat. Kihajolt a folyosóra, a lábamra pillantott, majd bosszankodva megrázta a fejét. Nem úgy tűnt, mint akit nagyon zavarna a jelenlétem.

– A papucsot magának készítettem ki – közölte rosszalló, de meglepően nyugodt hangon. –  Nagyon zajos a cipője. Már a kertből lehetett hallani, hogy jön. – Visszatért sebzett karjához, és a pillanatot kihasználva elcsentem az éjjeliszekrényről a telefonját. Idegesen felsóhajtott, azt hittem, lebuktam, így sietősen visszasasszéztam az előbbi helyemre. – Nagyra értékelném, ha eltenné azt a fegyvert. Tudom, hogy nem akar lelőni, felesleges hadonászni vele.

– Miből gondolja?

– Kiismerni az emberi hang titkait már majdnem olyan, mintha képes lennék a gondolatolvasásra. – Megnyitotta a csapot, és lemosta magáról a vért. – De mondhatom azt is, hogy nem akarom bántani, így maga sem fog engem.

Az Arkangyal egyre vadabb táncot járt a kezemben, és csak ekkor figyeltem fel az infúzió helyén beálló, enyhe görcsre. Nem értettem, mi történt velem, a testem még soha nem volt ennyire romokban.

A fájdalom és Seymour sürgető tekintete végül győzött, így keserűen felhorkantva leeresztettem a fegyvert.

– Szép… Gyönyörű! Itt üldözöm magát négy éve, és megvan! Itt vagyok a házában! – Egy tiszta kötszert vezetett végig sebzett karján, közben a tükrön át figyelte, ahogy saját szavaimmal hergelem magamat. Egyre nagyobb feszültség gyűlt össze bennem, és úgy rengtem, mint a kirobbanni készülő vulkán. – Lelőhetném… Megölhetném! Minden golyót magára pazarolhatnék ebből a szarból! – Pisztolyomat idegesen megráztam a levegőben. A düh bénító méregként terjedt szét izmaimban, és az agyamban tobzódó szavak dadogós masszaként szöktek a szobába. Újra a tehetetlenség rabja lettem.

Mintha mondani akart volna valamit, elém lépett, de végül csak szomorúan elhúzta a száját.

– Maga aztán nyakig benne van… – Kitárta a gardróbot, és pólót keresett magának. Ruháiban a fekete dominált, és ha akadt egy-két színes darab, azok is komor, sötét árnyalatot kaptak. Addig is mereven szuggeráltam az ablakon túli látképet, mert az egy dolog, hogy ő nem zavartatta magát egy szál farmerban előttem, de én sosem kezeltem jól az ilyet.

Eszembe jutott egy név… Mondhatnám, hogy a semmiből, de hiszem, hogy minden gondolatnak van valami eredete.

– Gondolom, Domusban nem pazarolják a halálraítéltekre az egyenruhát. – Egy bíbor pólót halászott ki az egyik rendezett torony aljából. Mielőtt magára húzta volna, újrarendezte az egész stószot. Irigyeltem a pedánsságáért.

– Riley… – Megdermedt a név hallatán, de nem fordult felém. – Így hívják, igaz?

Rekeszizma belerengett a mély levegővételbe. A pakolást is elvétette, így levette a halom felső harmadát, és újra nekilátott.

– Igen, Riley Morgan… – Lassult a keze, mintha a ruhahajtogatásba menekült volna a gondolatai elől. – Örülök, hogy emlékszik.

Ebben a pillanatban farzsebemben megrezdült az elcsent telefon, és arcomba szökött a vér. Körülbelül fél percbe telt, mire a tárcsázó feladta, és bontotta a hívást, addig kínosan meredtünk egymásra, és azon gondolkoztam, mit kellene ilyenkor mondanom.

– Az ablak melletti éjjeliben van egy fapados darab. Tegye el azt is. Nyugodjon meg, egyik sem fog felrobbanni.

Először azt hittem, gúnyolódik, de komolyan beszélt. Megrázta a fejét, arrébb lökött, hogy elférjen mellettem, majd a kezembe adta az említett, narancssárga mobilt. Olyan hat éves modell lehetett, akkor számított divatnak a keretezett, kihajtható duplakijelző. Mára egy tenyérnyi, négyzet alakú lapot dobtak piacra, értékéhez képest csillagászati áron, ami farzsebben sem törik el – ilyet csentem el az előbb. Bátorítóan megveregette a vállamat, aztán leült az ágy szélére, és végre valahára magára húzta a bíbor felsőt. Csak ekkor vettem észre, mennyire megtört. Eddig látszólag jól tartotta magát.

– Maga is nyakig benne van.

– Nem mondja?

– Van tippje, ki árulhatta el?

– Miből gondolja, hogy elárultak? – kérdezett vissza sejtelmesen.

– Nem olyannak ismerem, mint aki csak úgy osztogatja a lakcímét.

– Nem csak kíváncsi, de okos is. Ez tetszik.

– Képzelje, még a cipőmet is be tudom kötni – hárítottam a dicséretet. Nem értettem, miért kell mindenkinek egy aprócska, helyes következtetéstől hanyatt vágnia magát.

– És büszke! – Szája sarkába halvány mosoly húzódott. – Biztató, hogy ilyen sajátos a gondolkodásmódja. Magának szívesen válaszolok minden kérdésre.

– Magának – ismételtem a furcsán kihangsúlyozott szót. – Mint civilnek, igaz?

– Ami azt illeti, igen… Civilekként kötetlenebbül el tudnánk beszélgetni egymással… Talán több kérdésére is választ kapna. – Jelentőségteljesen rám emelte a tekintetét. – De egyelőre annyival beérem, hogy minden, ami itt elhangzik, a kettőnk titka marad.

Maga mellé invitált. Látta, hogy vonakodom, így arrébb húzódott a matracon, hogy egy karnyújtásnyi távolság maradjon közöttünk. Értékeltem, hogy tiszteletben tartja a bizalmatlanságomat, ám lankadó óvatosságom ellenére még mindig kezemben tartottam a pisztolyomat.

– Tudta, hogy ki vagyok, mégis megmentett. – Az érkezésem óta feszített ez a mondat, és amint leültem, végre kiszakadt belőlem. – Köszönöm, de tudni akarom az okát.

– Pontosan ezért, mert tudom, ki maga. De azt reméltem, a zsebében lapuló kis szuvenírből már rájött erre. Önző, szentimentális cselekedet volt, felesleges hálálkodni érte.

Csak ekkor jutott eszembe, hogy mikor meghallottam Riley-t, ijedtemben zsebre vágtam az örökképet. Oda az egyik bizonyítékom… Igaz, a tartalma után amúgy is elraktam volna magamnak, de a tárgyra tapadt vér jó eséllyel a nadrágomra vándorolt.

Reméltem, hogy ennél többet fog mondani, ezért is kérdeztem rá.

– Ez motiválta a tetteire? – utaltam a fotóra.

– Szeretném, ha csak ennyi lenne, nyugodtabb szívvel mennék a vérpadra… De tudja, az embereimnek szükségük van rám. Másnak nincs elég bátorsága ahhoz, hogy felemelje a hangját a deportációs egyezmény ellen.

– Akkor magának miért volt?

– Azt hittem, nincs vesztenivalóm. – Itt elhallgatott. Mély pontra tapinthattam, kereste a szavakat, de úgy tűnt, az érzései csomót kötöttek a nyelvére.

– Aztán kiderült, hogy mégis van, igaz? – bólintott. – Mi ébresztette rá?

– Láttam a társaim arcát. A terrort, mikor az első katonák a szemük láttára esnek el, majd a szabadság okozta megkönnyebbülést. Az ő megváltásuk az én megváltásommá vált… Könnyű függővé válni.

Igaznak éreztem a szavait, mégsem tudtam teljesen elhinni. Faggattam volna tovább, de az aurája azt súgta, hogy kerülni szeretné a témát. Meg aztán ez az információ nem fogja elterelni róla a gyanút.

– Tudom, mit akar felajánlani. – Hangja fagyosan és élesen hasított a levegőbe, összerezzentem a hirtelen váltástól. – De nem fogok segíteni… Egy valamit viszont ígérjen meg nekem! Csomagoljon össze, és hagyja el ezt a várost! A mobilomon talál pár embert, akiket a barátaimnak mondhatok. Ha azt mondja, én küldtem magát, biztosan segíteni fognak.

Szóval mentsem a bőrömet, de azt nem volt hajlandó elárulni, hogy kicsoda, vagy micsoda elől. Esélyem se lett volna rákérdezni, mert épphogy befejezte a mondandóját, hallottam, ahogy a távolban kirúgják az ajtót. Az előszoba és a nappali cipőkopogással telt meg, halkan ciripelt az éjjellátó, és a hangszigetelt sisakok alól fojtott szitkozódások szűrődtek ki.

– Nem akar szólni nekik? – intett fejével a zaj forrása felé. – Mielőtt azt hinnék, ketté törtem a hátát a polcon, és tüzet nyitnak.

– Remélem, tudja, hogy amit tenni fogok, abban nincs semmi személyes.

– Persze – kuncogott, miközben arccal a falhoz nyomtam, és a pisztolyt a tarkójához szorítva sakkban tartottam őt. – Azért vallja be, hogy élvezi! Mégiscsak négy év frusztrációját vezeti le éppen. – Fejét megpróbálta hátrafordítani, hogy felvegye a szemkontaktust, de egy határozott mozdulattal a saroknak csaptam a homlokát. – Tudtam, hogy élvezi.

– Pofa be! Itt vagyok a hálóban! – kiáltottam fennhangon.

– Mondja azt is, hogy nem fogok ellenkezni.

– Megadta magát!

– Azért így ne fogalmazzunk – fintorgott.

Hátrébb álltam, hogy a két páncélozott elit odaférjen Riley-hoz. Meg sem várták, hogy jelképesen átadjam a foglyomat, két karjánál fogva felrántották az ágyból, és a kezét cseppet sem kímélve kicibálták a nappaliba. Pár lépéssel mögöttük haladva, a pisztolyom irányzékán keresztül figyeltem a folytatást. Mozdulatlanul tűrte, ahogy a falnak szorítva bilincsbe rakják, de még azt is, ahogy kárörvendve a kivégzését ünneplik. A kertből hallottam, hogy páran már a likvidálás módjára fogadtak, ráadásul az egyik hang ismerősen csengett: Carlos a kötélre tett az injekcióval szemben. Nyaktörés nélkül, hozzátette. Sokat kell tennie valakinek azért, hogy valaki ilyen méltatlan, régimódi halált haljon, és ez az ítélet Carlos szájából hatványozottan kiábrándító volt.

Borzasztó érzést keltett bennem ez a jelenetsor, és Riley kiszúrta tekintetemben a fájdalmat. Szeme sarkából végigmérte a két megtermett férfit, majd gúnyosan a képembe vigyorgott.

– Ismerős helyzet, igaz? Látom, dereng magának valami. – Megfeszült arccal hátrahúztam a kakast, mire a bal oldali, „Fox” névtáblával megáldott smasszer kettőt a gyomrába vágott. Riley összeesett fájdalmában, majd pár másodperc elteltével, határozott kisugárzásából semmit sem veszítve talpra állt. Csak a fájdalom csalt pár csepp ezüstös könnyet a szemébe… Minden synusnak ezüstszínű a könnye. – Tudom, hogy nem ostoba, Zoe, ahogy azt is, hogy ha eljön az ideje, nem fél majd megvédeni magát. – Fox társa, „Yael” békésebb típusnak tűnt, mert ő csak egy taslival jutalmazta az engedély nélküli beszédet. Ezt követően már nem szólt semmit, de a szemét egy pillanatra sem vette le rólam. Végig bámult, amíg betuszkolták a rabszállítóba, és akkor is a hátamon éreztem a pillantását, miközben Thompson mindenki előtt leordította a fejemet. Életemben először sikerült kizárnom őt, és öt perccel később már egy szavára sem emlékeztem.