És ettől a pillanattól kezdve Zoe Sanders nem létezett többé.

A stickre telepített hátsó ajtó még iNgrid összetett rendszerén is kifogott. James utasításait követve épphogy feltöltöttem a programot a szerveren keresztül, a monitorról figyeltem, ahogy minden rólam velem kapcsolatos adat kitörlődik nem csak Leithan adatbázisából, de az archívumból is. A hacker azt mondta, ha nem akarom, hogy a városi VI rendszer pár nap alatt lekövesse a mozgásomat a biológiai ellenőrzőkapuk alapján, el kell távolítania engem a nyilvántartásból. Ez volt az ára, hogy kihozzuk Riley-t a rácsok mögül.

A belépőkártyámra ehelyett egy új, fiktív személy leírása került, akinek retina- és tenyérlenyomatát Jenny állította össze implantátumai segítségével. Még nem hallottam olyan műkarról, ami képes lemásolni bárki kezének jellegzetességeit, és azon gondolkoztam, vajon hány ártatlan ember ülhet börtönben emiatt.

– Ugye ezek nem valós személy adatai? – szakadt ki belőlem a kérdés, miközben James az igazolványképemből egy idegen, nálam fiatalabb, barna hajú lány fotójává változtatta.

Jó eséllyel nem – felelte James az adóvevőn keresztül. – Még nem valósak.

A szoftverem összegyűjti a város lakosságának adatait, majd a biológiai nyilvántartás alapján kiválaszt néhány embert, és lényegében szimulálunk nekik egy utódot – fejtette ki Jenny a másik vonalon. – Pallas, aki a helyedbe fog lépni, egy most tizenöt éves, keleti fiú és egy tízéves déli lány unokája. Hacsak ez a két jómadár nem találkozik az életben, majd a kölykük nem fekszik össze Pascallal, egy régebben összerakott utóddal, ez a lány soha nem fog létezni.

Borzongva meredtem Pallas üres tekintetébe. Egy a milliárdhoz az esélye annak, hogy ez a fiatal, kreolbőrű nő hetven év múlva ugyanilyen kifejezéstelen arccal meredjen az okmányiroda homályos kamerájába, mégis úgy éreztem magamat, mintha tiltott gyümölcsbe haraptam volna. Eljátszottam a gondolattal, hogy az akció után megtartom a kártyát, és ha megérem azokat a napokat, már csak poénból is keresni fogom őt az utcán.

– Hihetetlen… Nulla-huszonnégyben rá vagytok csatlakozva Leithan adatbázisára, és a kutya nem veszi észre?

Ez kicsit bonyolultabb annál – válaszolta Jen komoran. – De valóban, a kormány rendszere tele van hibákkal.

Legalábbis az én szememben – vette át James a szót. – Egy átlagos hackernek ettől még feltörhetetlen.

Rövid, dallamos pityegéssel zárult le a folyamat. Kihúztam a kártyát az olvasóból, majd miután James lekapcsolódott a rendszerről, eltávolítottam a sticket is. Reszkető ujjaimmal erőtlenül markoltam az eszközt, ami végleg bezárta mögöttem egy régi élet kapuját.

– Gondolom, ezt csak Jen tudja használni – mondtam a plasztiklapra meredve. – Velem mi lesz?

Átadod neki, és ő fog elvezetni az alagsorba. Legmagasabb jogosultságot nem mertem neki adni, így téged, vendéget el kellene rejtenem a biztonsági rendszer szeme elől. Mintha egy ember lépne be az ajtón kettő helyett.

– Amihez gondolom, meg kell vakítanod iNgridet.

Így is mondhatjuk. De, mivel ez bonyolult, te addig megnyitod a kijáratot az alagútban. Na, még kijuttatlak az épületből, ott találkozol Jennel.

A reklámfelületek és kijelzők ordító fényáradata elnyelte a város felett átívelő, hamis égbolt kék jelzősávját. Nyugaton mindig betekintett az ablakomon, végigvilágítva a szobát, és sokszor csak innen tudtam, hogy már lement a nap. Itt viszont csak a kihalt utcák és az irodaházak sötét ablakai emlékeztettek rá, hogy már éjfél is elmúlhatott.

Ebben a neontengerben viszonylag nehezen tudtam kiszúrni Jen fénycsövekkel szegélyezett szoknyáját. Aznap a rózsaszínt választotta kísérőnek a fekete mellé, ám a szőke copfok helyett hosszú, kiengedett barna hajat viselt. Legalább egy dologban hasonlítania kellett Pallasra.

– A szárnyaidat hol hagytad? – kérdeztem meglepetten. Mint valami hirtelen jött rituálé az akció előtt, összeütöttük az öklünket. Lecsatolta magáról a feltűnő szoknyát, és mielőtt a táskájába gyűrte volna, megmutatta az aljába hajtogatott fémvázat.

– Paranoiából elrejtettem, idejövet. Nem tudom, hogy van türelmed ennyit gyalogolni, már a saroktól idáig elmászni kész örökkévalóság.

– Nekem sincs türelmem – feleltem, és megemeltem a lábamat. Jen elhűlve füttyentett.

– Talaria? Vidd el Jameshez! Kicsit megbütyköli, és a pocsolyákat sem kell kerülgetned vele.

Milyen model? – kérdezte a hacker érdeklődve. Jenny táguló pupillákkal a cipőmre meredt.

– Az a limitált, lila cucc.

Könnyített vázat is tudok neki, olyan lesz, mintha futócipőt viselnél.

Nem tudtam hova tenni a nagylelkűségüket, de máris úgy éreztem, megéri túlélni ezt az akciót. Átadtam Jennynek a belépőkártyát, majd ő búcsúképpen újra kitartotta az öklét, ám pacsi helyett felfordította a tenyeremet, és egy apró chipet ejtett bele.

– Térkép az alagúthoz, ha nem igazodnál el odalent. – Belepattintottam a szemüvegem keretébe, mire a kijelzőre halvány, kék körvonalakkal kirajzolódott az engem körülvevő utca mesterséges váza, egy kis nyíllal az aljában. – James nem mer adatokat küldeni olyan eszközökre, amiket nem fogott a kezében.

– Érthető – nyugtáztam a dolgot. – Akkor lent találkozunk. Ha nagyon ellenkezne, üsd le, majd én tartom az ajtót.

Az alagút eredetéről nem sokat lehetett kideríteni. Már Fata Morgana építése előtt létezett, és a munkálatok során kibővítették, hogy biztonságosabb legyen a közlekedés a munkások számára. Később ez nyújtott menedéket a polgárságnak a háború idején, mára viszont inkább csak drogdílerek, pedofilok és városi legendák visszatérő elemévé vált. Habár épületekhez vezető ágak megmaradtak, katasztrófavédelmi okokból kifolyólag az ajtókat befalazták.

A helyet körüllengő különös rémtörténetek miatt enyhe szorongással másztam le a létrán, és lélekben felkészültem a holttestek és kémiai vegyszerek fojtó szagára. Helyettük dohos levegő, nyirkos fal és némi por fogadott lent. A biztonság kedvéért arcmaszkot húztam, és minden bátorságomat összeszedve lámpát gyújtottam. Tégla- és betonfalak váltogatták egymást, az építés idejétől függően, egyenletes felületüket néhol firkák, vagy golyónyomok törték meg. Utamat törmelékek, és ott felejtett szerszámok, apróbb tárgyak és üres töltények tarkították. Talariámat megkímélve, ezeket kerülgetve követtem a nyilat, ami az Egység alagsorához vezetett. A tervek szerint ide kell kihoznunk Riley-t, majd tenni egy jó nagy sétát a James által kijelölt találkozó pontig, ahonnan kocsival szállítanak minket egy ismeretlen helyre.

Egyszerű tervnek tűnt. Túlságosan is egyszerűnek ahhoz, hogy higgyek benne.

Te, Zoe! – Jenny hangja a gyenge vétel miatt hátborzongató recsegéssel tört a fülembe. Halk sikoltással felugrottam, amire a kiborg vérfagyasztó, torz nevetéssel reagált. – Szegénykémmel jól kibabrált a térerő!

– Megkérhetlek, hogy ne beszélj hozzám? – rebegtem idegesen forgolódva. – Ez a hely a hangoddal együtt egyáltalán nem vicces!

Megértem, én kimondottan félek a sötétben. Csak azt akartam mondani, hogy tök gyász az egész hely.

– Frász?

Gyász! Ez a steril környezet, tiszta lelketlen az egész.

– Hát, tipikus irodaház. Merre vagy?

Ő, most értem le a lifttel. A térkép szerint most pár ezer ajtó, meg félemelet múlva lent leszek a dutyiban.

– Nekem öt perc séta, ha nem visz el az infarktus a hangodtól.

Vettem, Parkin kilép – kuncogott.

Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy Jenny egy ideig nem fog terrorizálni zajos hangjával, majd visszatértem a lámpafény által felfedett, törmelékes utcákhoz. Már rég volt, hogy átmentem az utolsó kereszteződésen, tehát lassan közeledhetett a cél. Tiszta, acélburkolatú fal váltotta a betont, ami erősen emlékeztetett az Egység steril – Jenny szavaival élve gyászos – környezetére. A sima felület helyett viszont masszív széf zárta a folyosót, keresztülhúzva minden számításunkat.

– James? – végigsimítottam a hűvös zárszerkezeten. – Ez nem egy fal.

Tudtam, hogy valami nem fog stimmelni – sóhajtott a hacker. Az ő hangja még ijesztőbben csengett Jennyénél. – Jut eszembe, tudtad, hogy a telefonod folyamatosan szinkronizálja magát iNgriddel?

Olyan öt perc folyamatos beszélgetést követően a szívem végre visszacsúszott a torkomból a helyére, és csak a hideg futkosott a gerincemen James folyamatos beszédétől. Utasításait követve a sticket a telefonomhoz csatlakoztattam, majd átadtam neki az irányítást.

– Még jó, hogy nincs szociális életem – jegyeztem meg cinikusan. – Mostanra az Egység adatbázisa biztos tele lenne a privát beszélgetéseimmel.

Hát, ha már itt tartunk, többre mentél volna egy zenelejátszóval, azt legalább nem tudják ilyen könnyen lekövetni. De, legalább most távirányítóként lehet használni, hogy kinyissuk ezt a széfecskét. A rossz hír, hogy tudni fogják, hogy a te telefonod volt az.

– Utánam már nem jöhetnek.

James, hagyd a rákba! – kapcsolódott be Jenny a beszélgetésbe. Még ilyen rossz vétellel is ki tudtam venni hangjából a zaklatottságot. – Nincs itt Seymour.

Keserű érzés fogott el. Legszívesebben visszamentem volna az időben, arra a pontra, mikor a Sting közben álltam a szobája közepén. Mikor még senki más nem ismerte az arcát, vagy a nevét rajtam kívül. Megragadni szilánkoktól sebzett karját, és mindkettőnk életét veszélyeztetve kirohanni az ajtón, futni, amíg el nem érjük Fata Morgana határát, vagy össze nem esünk a kimerültségtől.

Zoe, biztos, hogy ott kell lennie valamelyik cellában? – kérdezett rá James, bár lelke mélyén ő is tudhatta, hogy az adatok nem tévednek.

– Én írtam alá a jegyzőkönyvet.

És még mi állt benne? – Mielőtt válaszolhattam volna, telefonomról betört az Egység belső memóriájába. Emberi agy számára felfoghatatlan sebességgel ment végig a számsorokkal fémjelezett mappák között, míg végül rá nem talált a pár oldalas dokumentum mellett egy új, bírósági végzésre. Összeszorult a torkom. Tudnom kellett volna róla, hogy változás történt.

A kihallgatás eredményétől függetlenül a Leithani Békefelügyeleti Hatóság követeli a fegyenc azonnali likvidálását – idézte az utolsó sorokat Jenny. – Az Egység és a legfelsőbb bíróság jóváhagyását követően a fegyencet átszállították a Határvidéki Büntetésvégrehajtási Intézetbe.

Arra számítottam, hogy azonnal indulunk, vagy valaki előáll valami új ötlettel, vagy legalább James kilép a rendszerből. Mintha megállt volna az idő, a telefon lefagyott az aláírásoknál, és csak pár másodperccel később döbbentem rá, hogy az én nevem is ott szerepel. Az én nevem, valaki más kézjegyével.

– Ez nem az én aláírásom! – fakadtam ki döbbenettel. James szótlanul átváltott a jegyzőkönyvre, és annak is legörgetett az aljáig. A két íráskép egyáltalán nem egyezett. – Már csak egy jól megszervezett rajtaütés hiányzik a buliból… Ebből elég volt!

Nem törődve a szeméttel és vésőkkel teleszórt úttal berobbantottam Talariámat, és az adrenalinnal doppingolt reflexeimben bízva visszaindultam a legközelebbi kijárat felé.

Kell egy taxi, aki levisz Délre.

Talán még fél órám van hátra.

Nem fog menni. Nem fog menni!

Repülök! – hadarta Jen, mikor kiértem a felszínre. – A déli határon találkozunk!

– James, hogy jutok oda a leghamarabb?

Már intézem a fuvart. Megpróbálok időt nyerni nektek, de nem ígérhetek semmit.

Amíg James nem jelentkezett, a páncélomra szerelt hevedert az úton haladó kocsik végébe csatolva vontattam magamat, elkerülve a magasabb sebességű sávokat és a légi pályára álló járműveket.

Nem tudtam, melyik istenséghez kellene imádkoznom, aki észhez tudná téríteni Riley-t, hogy legalább addig küzdjön az életéért, amíg a déli negyed kapujához nem érek. Szememben felderengett annak az idegen nőnek az arca, aki hidegvérrel megölte azt az ötszáz embert Keleten, és már a puszta gondolattól, hogy mind ez neki köszönhető, sikoltani tudtam volna.

Viszont, ha egy hangot is kiengedek a torkomon, én leszek a következő, akit az ágyhoz szíjaznak.

Elhessegetve a rémképet elengedtem a vörös festésű Mariott vázát, majd tartva a sebesség adta lendületet, életemet veszélyeztetve elkaptam egy mellettem elsuhanó Hitchcockot. Ha így folytatom, a Rendőrség fog délre szállítani.

Bárhogy is végződjön az akció, mindkét út végén a teljes összeomlást láttam magam előtt. Az egyik egy magányos vergődés volt a veszteség és az önsajnálat feneketlen tavában, amit a már jól ismert képsor követett.

Meghurcolnak.

Kirakatba tesznek. Eledelként dobnak a sajtó csaholó kutyái elé.

Aztán lelőnek.

A másik alternatíva valamiért jobban megrémített. Kedvem lett volna a Keresztmankós arcába ordítani az elmúlt négy év minden feszültségét, engedve, hogy az elfojtott düh és a félelem eltávozzon belőlem, vagy végleg felemésszen…

Vagy őt enyéssze el.

Lehet, így is, úgy is itt a vége?

A halálba való beletörődésével mintha egy darabot tépett volna ki belőlem. Tudta, hogy ki vagyok, talán azt is, hogy szükségem van a segítségére, ehelyett rezzenéstelen arccal átgyalogolt rajtam.

Hát, akkor mi értelme?

Megfordult a fejemben, mennyivel egyszerűbb lenne lecsatolni magamat a járgányról, és hagyni, hogy a mögöttem dudáló sofőr elsodorjon. Abban a pillanatban a halál semmivel sem tűnt különbnek a sikernél, vagy a bukásnál. Viszont, akármilyen elkeseredett és dühös voltam, ki akartam hozni azt az embert, aki…

… aki megmentette az életemet.

Nem, aki a múltam része.

Vagy aki talán megérti, mi ez az őrület körülöttem.

Fénysebességgel cikáztak az újabb és újabb indokok az agyamba, keresztezve és ütközve egymással, míg végül nem tudtam eldönteni, melyikük lehet az igazi.

Lehet, egyik sem.

Lehet, még nem tudom, miért csinálom ezt.

James… – Jenny megtörten pihegett az adóvevőből. – Két autó és egy elit osztagos furgon… Megtaláltak. Itt vannak a nyomomban!

Merre vagy? – James hangjába testvéri aggodalom vegyült. – Próbáld őket lerázni, küldök érted egy kocsit, jó?

De már mindjárt ott vagyok Riley-nál!

Azt mondtam, küldök érted egy kocsit! – kiabálta.

Nincs időm megvárni! – Szavait el-elsodorta a menetszél, de tisztán hallottam, ahogy félelemtől reszketve imát rögtönöz. – Tüzet fognak nyitni. Istenem, ezek tüzet fognak nyitni!

Jenny szívébe tőrként fúródott a tudat, hogy ebből nem tud győztesen kikerülni. Összeszorult a szívem James kétségbeesett utasításaitól, ahogy próbálta meggyőzni a lányt, hogy még nincs veszve minden. Tudta, hogy ezzel magának is hazudik, de még egy kiborg sem tud mindig logikusan cselekedni. Egyszerűen mindent meg akart tenni érte.

James… Ha engem most megölnek, téged is megtalálhatnak. Le kell kapcsolnom magamat a hálózatról.

Nem tudtam, milyen következményekkel járhat, ha Jenny leválasztja magát James szerveréről, de a hacker valamiért hezitált. Mindeközben az eget vizsgáltam, hátha meglátom a lányt a légi járatok felett, de jóval előttem járhatott. Bármit megtettem volna, hogy legalább időt nyerhessek neki.

Csak arra kérlek, hogy ha vége, keress meg, és vigyél haza! – kérlelte Jen elcsukló hangon.

Hazaviszlek.

Köszönöm… Tegyetek meg mindent Riley-ért, hallottátok? Parkin kilép.

Mintha hirtelen tényleg csak ketten maradtunk volna abban a képzeletbeli szobában, éreztem az űrt, amit Jen maga után hagyott. Mielőtt még a könnyeim elmosták volna a látásomat, rákapcsolódtam egy leállósáv felé tartó autóra, majd ahogy lassult a sebessége, egy közeli járdára siklottam.

– Sajnálom, James! – fakadtam ki egy épület falának dőlve. A hacker csak mélyet sóhajtott, majd megköszörülve torkát a megszokott, semleges hangnemben válaszolt.

Akartam szólni, hogy állj félre, csak… Tudod, nem ment. Mindjárt ott van a fuvar, amit ígértem. Hozd ki Riley-t!

Sofőr nélkül érkezett a fekete Hitchcock Alpha, így beültem a volán mögé, hogy ne keltsünk feltűnést. Bizarr gyorsasággal, magától tekergett a kormány, mintha James láthatatlan kezei markolták volna. Szinte láttam görcsösen reszkető, mechanikus karját, és ennek a képzeletnek rabjaként jobbomat rásimítottam a bőrborítású vázra, mintha csak őt akarnám vigasztalni. Aztán üres szívvel és elmével néztem, ahogy az üvegbe öltözött tornyok lassan elfogynak az út mentén, és megérkeztem Dél sivár, romos nyomorába.

***

Még a dohos szellőzőben kúszva is átjárta bőrömet az a haraggal és bűntudattal vegyült gyűlölet, ami az intézet falai között feszült. Nem nyomasztott, épp ellenkezőleg: a gyász és a félelem miatt könnyen eggyé tudtam válni a légkörrel.

Rettegnem kellett volna a tudattól, hogy Riley halálával minden áldozatunk semmibe vész, de az apátia elnyomott bennem bármilyen erősebb érzelmet és gondolatot. Tompult elmével másztam előre a poros acélfolyosóban, le-lepillantgatva az alattam elterülő cellákra. Csend honolt az időtlen egyhangúságba zárt rabok között, mintha mindenki ebben az órában szembesült volna a lelke mélyére ülő reménytelenséggel.

Hogy ne érezzem magamat egyedül, James bekapcsolva hagyta a mikrofonját. Amióta csak megérkeztem, szótlanul gépelt asztala előtt. Fémes és puha koppanások váltogatták egymást, ahogy felemás kezeivel darálta a sorokat. Ha nem lett volna ez a háttérzaj, már elragadott volna magával a kétségbeesés.

Ahogy közeledtem, a nyíl egyre szaporábban lüktetett szemüvegem kijelzőjén, felriasztva szívemet. Tág szemekkel meredtem minden rács mögé, reménykedve, hogy valamelyik ágyon meglátom Riley-t, míg végül elértem a szellőző legvégéhez.

Ott feküdt, leszíjazva, de szerencsére még ébren, tekintetében ugyanazzal az üres beletörődéssel, amit a kihallgatószobában is láttam. Követte az előkészületeket végző orvos minden mozdulatát, majd pillantása hirtelen a plafonra siklott. Riadtan húzódtam hátrébb az árnyékba, nem akartam, hogy észrevegyen.

Ha tényleg el akar menni, a végén még jelt ad rólam.

Hunyorogva próbált a rácsokon túlra fókuszálni, közben homlokára fájdalmas ránc gyűrődött. Reméltem, csak a fény bántotta.

Indítom a téves riasztást. Két perced van – szólt James. A steril szoba fehér fénye vörösbe öltözött, majd felordított a sziréna. Sietősen előkészítettem mindent, ami jól jöhetett a rács leszereléséhez, miközben a fehér köpenyes nőt figyeltem. Munkáját félbehagyva, lefagyva nézett az ajtó irányába, majd mikor egy pár fekete cipő lépett elé, tisztelgett.

– Maga csak fejezze be! – próbálta a „cipő” túlüvölteni a riasztó hangját. – Két őr figyeli az ajtót, nem eshet baja!

– Nem megy ki – suttogtam Jamesnek. Idegesen markoltam a szellőzőajtót, hátha szét tudom feszíteni. Ilyen szűk résen nem tudtam volna átlőni, hogy legalább megsebezzem az orvost. – Hallod, James? Nem megy ki!

A gépelés hangja felerősödött, de James nem válaszolt. Lélegzetemet visszatartva vártam, hogy valami csodát tegyen, és legalább fél percet nyerjen nekünk, amíg utat török a pisztoly csövének és megölöm a doktort.

A nő megvárta, amíg felettese távozik, majd az ajtó melletti panelen elnémította magánál a jelzőhangokat.

– Attól tartok, csak én fogom hallani az utolsó szavait – szólt közönyösen Riley-hoz, miközben a vénájába csúsztatta a tűt.

– Azt gondolja, egy magamfajtának valami világrengető eszme jár ilyenkor is a fejében, ugye? – kérdezte a férfi cinikusan. Szájára nosztalgikus mosoly szaladt, pont olyan, mint az Egység házában. – Arra a kis doyenne-re gondolok. Csodás teremtés… gyönyörű, festői. – Mély levegőt vett, és lehunyta a szemét, átengedve magát a vérébe vegyülő méreg bódító hatásának. – Szívesen beszéltem volna még vele.

Pár perc alatt mesterséges kómába zuhant az első dózistól, és ahogy figyeltem a haldoklását jelző, lassuló görbéket a monitoron, mintha bennem is odaveszett volna valami. Valami megfoghatatlan, ami eddig segített erőt adni, hogy megvívjam a súlyos titkokkal mérgezett mindennapjaim harcait. De nem csak bennem, hanem Jamesben is. A gépelés abbamaradt, majd ezt követően a háttérzúgás is elnémult. Ennyi veszteséget már ő sem tudott elviselni.

Markomból kiejtve a fegyvert nekidőltem a hideg falnak, és hagyva, hogy a könnyek elárasszák arcomat. Az se érdekelt, ha meghallják, hogy ott vagyok, felőlem akár a használt tűt is a karomba döfhetik. Nekem sincs sokkal több napom hátra.

Kezemet a számra tapasztottam, hogy elfojtsam a kitörni készülő sikolyt, miközben elkeseredetten hallgattam a gépekkel tolmácsolt haláltusát. Bizarrul pityegő balladájuk lassan megtöltötte elmémet, eltorzítva körülöttem a valóságot. Üresen meredtem az alagút sötétjébe, hátha én is meglátom Riley-val együtt azt a bizonyos fényt, és amíg vártam a pillanatot, többször felsejleni véltem az alakját magam körül.

Talán ő sugallta, hogy tegyem meg, talán az az utolsó töredék a régi önmagamból, de azon kaptam magamat, hogy a levelet olvasom, és maradék lelki erőmből feltöltöttem az Egység nyilvános fórumára. Aztán végre elapadtak könnyeim. Csendben figyeltem békés arcát, ajkán azzal a szomorkás, nosztalgikus félmosollyal.

Tessék, kiálltam magamért. Ahogy akartad.

Boldog vagy? Remélem, hogy legalább te az vagy!

Nem válaszolt.

Csak a gépek sípoltak.

Egyetlen, magas, hosszú hangon.