Az alagút. Új otthonom, menedékem és egy nap leendő sírhelyem is. Csak a fegyvereim, némi méreg és az örökkép maradt nálam, minden mást a szellőzőben hagytam. A bűntudaton és a gyászon kívül nem volt szükségem több üldözőre.

A Teremtőn gondolkodtam. Azon a mániákus szociopatán, aki látszólag megkegyelmezett, közel engedte hozzám az embert, akit kerestem, hogy aztán a szemem láttára végezzen vele. Mintha nem volna elég kegyetlenség a világon, ahelyett, hogy segítene rendbe rakni a dolgokat, csak súlyosbítja az emberiség nyomorát.

Vagy tényleg ez lett volna a megoldás?

Black Seymourt meg kellett fékeznie?

Nem mertem volna biztosra mondani, hogy ez majd milliókat fog menteni. Seymourt rettegte egész Leithan, a jelenléte nélkül viszont úgy éreztem, el fog szabadulni a pokol. Most már nincs senki, aki megállítsa az Egység szervezett népirtását, a keddi merénylőről nem is beszélve.

És ő ezt tudta.

Seymour ezt mindvégig tudta, mégis bedobta a törülközőt.

A sok rohanás, a hosszú percekig tartó kúszás a szellőzőben és az érzelmi sokk végül térdre kényszerített. Reszkető végtagokkal elkúsztam a nyirkos falig, neki támasztottam a hátamat, és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy elcsitítsam hevesen dobogó szívemet. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha tovább indulnék onnan.

Eszembe jutott a Túlvilág, amitől annyira rettegtem egész életemben. Egy börtön, ami örökre kizár az élet körforgásából, és ahonnan tehetetlenül nézek le az emberiségnek nevezett, kaotikus láncreakcióra, amíg el nem pusztul az utolsó belőlünk.

Mégis hogy vagy képes erre ítélni magad, Riley?

Azon kaptam magamat, hogy a fegyverem tárát ellenőrzöm, nem mintha elsütöttem volna egy töltényt is az elmúlt órákban. Aztán összecsuktam az Arkangyal markolatát, és a csövet gondolkodás nélkül az államhoz nyomtam. Hideg volt és nyirkos a párás levegőtől. Vacogva kerestem a kakast a másik végén, de erőtlen ujjam újra és újra lecsúszott a fémről.

Ezt te sem gondolhatod komolyan, Zoe!

Nem, valóban nem. Csak fel akartam ébredni valahol máshol, látni, hogy Jen és Riley jól vannak, kitörlődni az Egység puszta emlékezetéből is. Egy jobb életet szerettem volna élni, ehelyett az a kis reménysugár is szertefoszlott.

Egy sikolyt hallottam az elmémből. Jennyét, ahogy törött szárnyával zuhan fejjel az aszfalt felé, miközben az elitek semmitmondó tekintettel lőnek rá. Behunytam a szememet, megpróbáltam elűzni a hátborzongató látomást, de a szemhéjam sötétjéből Riley pillantott vissza rám. Tekintetében láttam az utolsó pillanatok fájdalmát, szívverésével együtt az EKG is egyre gyorsabban, zaklatottabban sípolt, míg meg nem szakadt a vérében felgyülemlő klárium-kloridtól.

Azt mondják, a nátrium-pentotált gyorsan kitisztul a szervezetből.

Ébren volt. Végig ébren volt!

Fuldoklott, szenvedett, érezte, ahogy leáll a szíve.

Tagjaim zsibbadni kezdtek, és még sípoltak emlékeimben a műszerek, mikor valami szúrni kezdte a mellkasomat. Végre kiejtettem kezemből a pisztolyt, és ahogy összekuporodva vártam, hogy a fájdalom eltávozzon a bordámból, elfogott egy kényszer, hogy kiordítsam magamból minden bánatomat.

– Elég… – Remegő ajkam próbálta visszafojtani a torkomból kitörő hangokat. – Elég volt! Elég, elég, elég!

A szavak végül artikulálatlan ordításba, majd zokogásba torkollottak. Éreztem a vér ízét a számban sebzett gégémtől, de nem tudtam abbahagyni. Üvölteni akartam, amíg végleg el nem fogy a hangom, és akkor nem lesz semmi, ami lebuktathatna. Némán, sebzett hangszalaggal, de békésen élhetem az életemet anélkül, hogy rettegnem kéne az alba rosai munkatábortól.

A távolban nehéz ajtó csapódott a betonfalnak, majd léptek ritmikátlan zajától kongott a tér. Riadtan néztem a zaj irányába, ahonnan egy vézna alak sziluettje meredt vissza rám.

– Halkabban, mer’ elüldözöd a patkókat, és akkor nem lesz mit ennem! – bicegett oda hozzám a csontvázalkatú szerzet. Egy dinamós zseblámpát tekergetett maga előtt, majd a közelembe érve felfedte vele alakját. Drogok rongyolta, füstszínű bőrétől és cigaretta roncsolta hangjától nem tudtam megítélni korát, de ilyen életmód mellett senki nem érné meg az öregkort. – Rá se ránts, kábé a harmadik napon itt lent mindenkin kitör a frász.

– Harmadik nap? – Görcsbe rándult nyakamra tapasztottam a kezemet. Máris megbántam ezt a pár perces hisztirohamot. – Alig vagyok itt néhány órája.

A hobo döbbenten meredt rám, fejében végigfuttatott pár egyenletet, majd kelletlenül elhúzta a száját.

– Akko’ ez a hely bizony nem neked való!

– Nem mondod…

– Na, gyere! – kiáltott, és azzal megragadta a könyökömet, hogy felsegítsen. – Ne féljé’, látom, van stukkered, meg aztán a cuccok impotenssé tették a jó öreg Glennt!

Meglengette karját, tömény gyógyszerszagot legyezve az orromba. Innen már csak egy lépés volt az újabb összeomlásig.

– Mit akarsz velem?

– Általába’ én látom el az új lakókat kis kezdőkészlette’, meg jótanáccsal! Tudod, hogy bírják a gyűrődést! Itt balra – mutatott a fal irányába. – Láthatatlan ajtó, magam vágtam! Majd megtanítalak, hogyan üssé’ lyukat, vagy megnézzük, feldobta-e valaki a talpát.

– Ez igazán figyelmes…

Glenn „otthona” egy nagyobb és egy kisebb lyukból állt, utóbbit ronggyal fedte el. A lakótérben egy szakadt párnákból és matracokból összeszerelt ágy, egy törött, műanyag asztal, néhány polc és egy vizes tál hevert. Mindenhol lombikok és egyéb üvegedények akadályozták lépteimet, különböző mérgek és szerek szagát árasztva magukból. A plafonra szerelt lámpa kezdte elveszíteni fényét, így a férfi tekert párat az ajtó mellett kiálló karból. Az izzó felragyogott, de a földszínű faltól így is nyomasztó félhomály uralkodott a térben.

– Dobd le magad a heverőre! – intett az ágy irányába. – Felőlem el is aludhatsz, én most fogom felpörgetni a jó öreg húsdobozt. – Az egyik polcról relatíve alig használt injekciós tűt emelt le, és megpöckölte az üvegét. Kezemet arcom elé kaptam, ám Riley emlékképétől nem tudtam elrejtőzni. – Félsz a tűtől? Én is így kezdtem, aztán nézd meg, mekkora pajtik lettünk!

– Ez kicsit bonyolult…

– A te sztorid, Hókenyérke.

– Az Hófehérke – javítottam ki. Látta, hogy még mindig a hálókkal kitapétázott falat bámulom, így kis gondolkodás után visszatette az injekcióstűt a helyére.

– Jó’van, illetlen becuccozni a vendégek előtt, elnézést! – sámlit húzott maga alá, és leült velem szemben. Most először mért végig alaposan a szemével. – Te azé’ elég puccosnak nézel ki! Hogy kerültél ide?

Túl mély volt a seb, mégis úgy éreztem, beszélnem kell róla. Akartam, hogy valaki tudja, miért tűntem el örökre, még ha Glenn valószínűleg másnap nem is fog emlékezni arra, hogy egyáltalán erre jártam.

– Egy barátomat akartam kihozni a börtönből.

– És tele van a stukker? – bólintottam. – Hát akkor nem végezhettél valami alapos munkát!

– Kivégezték, mielőtt bármit is tehettem volna.

– Akarata ellenére túladagolták? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. – Az szívás, kislány!

– Én pedig túl sok nyomot hagytam magam után.

– Kimész a felszínre, és telenyomnak ólommal, mi?

– Olyasmi.

– Erre csak egy megoldást tudok mondani – szólt jelentőségteljesen. – Ne menjé’ a felszínre! Figyi, nekem bevált! – Felpattant ültéből, majd kezét a derekára téve folytatta a beszédét. – Igaz, engem nem lyuggatnának ki odakinn’. Soha nem csináltam semmi rosszat életembe’… Oké, szedem a cuccokat, meg keverek is néha és adok másoknak.

– Aha.

– Ütnivaló kiskölök voltam! Ütöttek a srácok az iskolában, meg a faterék is, ha hazaértek. Aztán egy tag, akit val’szeg szintén sokat gyepáltak, adott nekem ilyen vicces cigit! És tudod, mi történt?

– Függő lettél?

– Minden bajom elszállt! Hiányzik is, csak itt lent nem terem meg, pedig próbáltam! Szóval ráálltam ezekre, meg kipróbáltam sok félét, és bumm! Egyszercsak itt termettem! Kiderü’t, hogy még annak se’ számítok, akinek fizettem az anyagé’! – Volt valami bizarr abban, ahogy szinte már gondtalan gyermeki lelkesedéssel mesélte bukásának történetét. Nem tudtam, mi volna a helyes reakció, így csak aggódó tekintettel vártam a folytatást. – Szóva’ a magam ura lettem! Magam keverem a cuccot is, és van, aki imádja! Még jó, magam tesztelem! – nevetett zavartan. Tekert párat a dinamón, hogy felélessze a lámpát, majd visszaült a sámlira. – Tudod, mit tanultam belőle?

– Hogy a „cucc”… rossz? – kérdeztem óvatosan.

– Frászt! – kiáltott, és a térdére csapott. – Ide figyelj, Kenyérke, és vidd e’ útravalónak! A tanú’ság az az, hogy nincs szükségünk társadalomra! Ez az egész egy nagy marhaság. Nézz körü’, mindenem van! Annyi patkó ellik, hogy egy teljes pereputtyot meg lehetne etetni belőle! Az a világ ott fönn semmive’ sem több a cuccokná’. Azért kell, mer’ rászoksz!

– Akkor miért nem szoksz le ezekről? – hátráltam undorodva.

– Mer’ ez Isten ajándéka a sok baromságért cserébe! Kegyetlen egy tróger, de ad módot arra, hogy ne fájjon annyira, érted? Ez is egy gyogyi! Ha fáj a fejed, te sem a fájdalmat választod, ugye? – Mélyen előrehajolt, és lassan, szavanként tagolva suttogta élete nagy tanulságát. – Társadalom: fejfájás. Cucc: fájdalomcsillapító. Na, kérsz?

– Kihagyom.

– Te tudod, kislány! – rántotta meg a vállát. – Amúgy, ha ez vigasztal, a spanod minőségi cucctól patkolt el. Tudom, mert néha csenek a készletbő’, oszt kikeverek valami különlegeset.

Kedvem támadt a pofájába tömni egyet a ciánkapszuláimból, aztán végignézni, ahogy habzó szájjal, rángatózva elterül a talajon. Nem is értettem, mit akarok ettől a nyomorulttól, de látva a szánalmas sorsát felpislákolt bennem az élni akarás. Rámarkoltam az alattam gyűrődő, mocskos paplanra, és addig húztam, amíg meg nem reccsent az anyag az ujjaim között. Különös megnyugvással töltött el a pusztítás hangja.

– Van esetleg térképed az alagútrendszerhez? – szakadt ki belőlem a kérdés. Le kellett kapcsolnom a szemüvegemet a hálózatról, az alaprajz viszont internet nélkül nem működött. Egy fél pillanatig osztott-szorzott, majd bosszankodva felmordult.

– Ingyen cuccot ajánlok, és firkát akarsz? Nem elég, hogy falfehér vagy, de még fura is! – rázta a fejét, majd felállt, hogy áramot csiholjon az égőbe. – Mire kell a’ neked?

– Gondoltam, megnézem, mi van Északon.

– Észak? – kezében megállt a dinamó karja. – Dehá’ az messze van!

– Szeretek sétálni.

– Szeret sétálni – ismételte elhűlve. – Az újonc első kívánsága mindig szent!

Félrelökte a polcokon halmozódó lombikokat, és lecsapott az asztalra egy köteg papírt. Nagyja saját receptekből állt, az évek múltával egyre összeszedetlenebb írásképpel. Nem kellett grafológusnak lennem ahhoz, hogy lássam, mit tesznek valakivel a tudatmódosító szerek.

– Itt van az én titkos kannabisz-nevelési hogyishívjákom! Nem kéred? – Láthatóan megsértődött, mikor elutasítottam ezt a nagyszerű ajánlatot, de azért folytatta a keresést. – Nem minden csirkének ajánlom ezt fel! Na, de asszem, ez a’! – rántotta ki a torony aljáról az alaprajzot. – Vigyed, oszt sétáljá’!

– Köszönöm, Glenn. – Váratlanul érte a kedvességem, és mintha egy kis érzelem-szerűség is átvillant volna tompa agyán, de a csoda csak három másodpercig fejtette ki rajta a hatását. Még morgott valamit az orra alatt, majd félig elfordulva a receptjeibe merült.

– Fú, de rusnyán írt ez a csávó, bárki is vó’t az! – rikkantott fel egy öregebb papírfecnire pillantva. – Te tudsz írni?

– Persze, tudok. – Vagy nem érdekelte igazán a válasz, vagy a teste kezdett kitisztulni, már amennyire tudott, mert láthatóan nem tudott tovább koncentrálni rám. Tökéletes pillanatnak éreztem a távozáshoz, így felálltam, és búcsúzásképpen odamentem mellé. – Kösz a pátyolgatást.

– Többet úgysem fog senki – vágta rá a jegyzetek mögött bujkálva. – Mit is mondtá’, mi a neved?

– Zoe – feleltem az ajtóban megállva, majd bekapcsoltam az éjjellátót, és kisiklottam az alagútba, mielőtt még észrevehette volna, hogy távozom.

***

Ha a szemüvegembe épített kijelző nem hülyült meg, hat órája gyalogoltam a föld alatt, mire a táblák szerint elértem Észak határát. Ebből körülbelül négyet talarián tettem meg, és ha jól emlékeztem, csak kétszer pihentem. A Sting közbe akartam eljutni, minél közelebb Riley házához. Úgy terveztem, ha lesz elég bátorságom, és az Egység is eltakarította már a dolgait, eltöltök ott egy napot. Ha találok bármit, ami elárulhatja, hova rejti a mentett synusokat, már meg is van a következő lépésem. Még egy utolsó próbát akartam tenni Fata Morgana elhagyására, ha ez is füstbe megy, akkor mehet a golyó a fejembe.

Nem tudtam, mennyire követi az alagút Észak utcáit, de érzéseim szerint közel jártam. Itt állami épületek híján ritkultak a zsákutcák, és némi gyaloglás után egy labirintus kellős közepén találtam magamat. Körbenéztem a táskámban, van-e valami eszköz, amivel jelölhetem, melyik sarkon jártam, de csak a pisztolyom maradt. Megszámláltam a töltényeket. Mivel nem volt gusztusom a ciánkapszulához, egy golyót mindenképpen hagyni akartam magamnak, vagy valaki más koponyájának. Minden kereszteződésnél ütöttem egy lyukat a falba, közben számolva, hány lövésem van még hátra.

A tizenhetediknél jártam, mikor hallottam, hogy a golyó áttört a falon, majd pár méterrel beljebb kötött ki, üreges puffanást hallatva maga után. Kíváncsian lestem be a füstölgő lyukon, de csak tátongó sötétség fogadott, így kezemmel végigtapogattam a falat titkos ajtó, vagy számozott panel után kutatva. Tenyeremet bizsergető, forró érzés járta át, pont mint a leolvasólapoknál, majd érintésem helyén zölden felizzott az acélborítás, és felfedte magát a keresett bejárat.

Üdvözlöm, Zoe Sanders! – köszöntött a V.I. közönyös, női hangon, majd lámpák gyúltak, átdöfve fényükkel sötéthez szokott szemeimet. Arcomat takarva vártam, amíg bezárul mögöttem a bejárat, majd ujjaim közt kipillantva szoktattam magamat az erős világításhoz.

Első, amit megpillantottam, az a földön elterülő, fekete babzsák volt. Ernyedten dobtam le magamat erre a fura, túlméretezett párnára, és szemeimet lehunyva próbáltam kipihenni az elmúlt órák fáradalmait. Már épphogy álomba merültem, mikor átvillant bennem a felismerés, hogy a rendszer engem, személyesen Zoe Sanderst engedett be ebbe a rejtekhelybe. Felegyenesedtem, hogy körbenézzek a tágas szobában, amiben a zsákon kívül kettő szék, egy asztal, egy festőállvány, egy kis hűtő, egy mikró és néhány fiókos szekrény sorakozott.

Elvonszoltam magamat a hűtőhöz. Főleg instant ebédes dobozokat, meg némi konzervet találtam. Nem a kedvenceim, viszont a jó dolog bennük, hogy nem romlandóak, és bárki is készítette be őket, ha már engedélyem van a belépéshez, nyilván azt sem fogja bánni, ha eszek pár falatot belőlük. A jó öreg főzelék-fasírt kettőst még az alsópolcos márkák is tűrhető szinten tudták hozni, úgyhogy egy olyat bedobtam a mikróba. Amíg vártam, megpillantottam az ajtó mellé akasztott, fekete kabátot. Elhajítottam új heverőmre takaró gyanánt.

Ekkor vettem észre a mögötte nyíló látványt.

Nem tudtam, mennyire kell fáradtnak lenni ahhoz, hogy ne csapja meg orromat a különböző típusú festékek szaga, vagy ne szúrjon szemet a bejárattal szemben levő falhoz támasztott, kész művek hadserege. Legalább húsz vászon állt előttem. Legtöbbjükön egy fehér hajú, ezüst szemű nő szerepelt, tekintetében ezerféle érzelemmel, különböző színű ruhákban és testhelyzetekben, a szivárvány minden árnyalatából. Egyiket sem neveztem volna erotikusnak vagy bujának, inkább misztikum és légiesség jellemezte a képeket.

„Mikor nem velünk lógott, akkor bezárkózott a szobájába, és rajzolt…”

Szerettem volna azt hinni, hogy nem magamat látom a képeken, de a részletek félelmetesen tökéletesek voltak: az anyajegy a szem alatt, az a pár ezüstös hajtincs, az arcvonások, de még a testalkat is. Zoe Sanders ezer arca fogadott egy… valaki szemével. Valaki, aki minden festményen határozott vonásokkal az „R.M.” monogramot hagyta. Valaki, akiről nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy fanatikus, vagy csak egy régi, ragaszkodó barát.

„Arra a kis doyenne-re gondolok. Csodás teremtés… gyönyörű, festői.”

Kezemben a megkésett vacsorámmal leültem a festményekkel szembe, és próbáltam megemészteni a látványt. A félelem érzése az első falatokkal együtt eltávozott belőlem, és ahogy újra energiára kaptam, megszálltak az emlékek az elmúlt pár napról. Felvillant előttem a nosztalgikus félmosoly, a komoly, elszánt tekintet, eszembe jutott az éjszaka, mikor Jennyvel értem vitatkozott.

„– Tudta, hogy ki vagyok, mégis megmentett…

– Pontosan ezért, mert tudom, ki maga… Önző, szentimentális cselekedet volt, felesleges hálálkodni érte.”

Keserűen tettem félre az üres dobozt, majd magamra húzva a kabátot összekuporodtam a zsákon. Gallérja alatt festék- és férfiparfüm-illattal telt meg a levegő, felszárítva a szememben összegyűlő könnyeket. Kitapogattam magam mellett a táskámat, és előhalásztam belőle az örökképet. Még működött. Volt valami szentimentális abban, ahogy Riley kabátja alatt nézegettem az egyetlen közös emlékünket. Azt kívántam, bárcsak ő is ott lenne, és elmesélné, miért tartottam jó ötletnek, hogy beszínezzük a hajamat. Vagy bármit arról a napról. Hiába néztem, nem tudtam több emléket felidézni.

– Hát, ennyi az örökségem – szóltam rekedten a kisfiúhoz a képről. – Egy búvóhely, pár festmény, és egy fénykép. Azt akarod, hogy vigyázzak rájuk, igaz?

Bármilyen önző és gyáva is volt Riley, ha ilyen sokat jelentettem neki, nem árulhattam el azzal, hogy én is feladom. Eldöntöttem, hogy másnap szétnézek a rejtekhelyen, hátha hagyott valamit, ami segíthet a továbblépésben. Egy naplót, egy térképet, vagy akár csak néhány koordinátát. Akármit, amivel kitörhetek innen.

***

A kellemes, megnyugtató dallam ismét felcsendült elmémben. Szomorkás keringőként járta be a ragyogóan hófehér tájat, megkerülte a távolban sötétlő, kiszáradt fát, majd a hűvös széllel együtt visszatáncolt hozzám.

– Zoe! Zoe!

A gyermeki hang a korhadó fa felől érkezett. Bizonytalan léptekkel elindultam, talpam alatt jóleső hanggal ropogott a hó. Ahogy végignéztem a komor, téli végtelenen, a lelkem egy darabja mintha hazatalált volna.

– Zoe!

Még messze volt a hang forrása, így futni kezdtem. Sarkam felcsapta a szikrázó pelyheket, csillogó porfelhőt hagyva a nyomomban. Felettem a tiszta, éjszakai égbolt, tüdőmet csípte a jeges levegő, de ez sem tudta elrontani a szabadság önfeledt érzését.

– Itt vagyok! – Kiáltásomat messzire vitték a szellők. – Várj egy kicsit!

De a gyermek türelme egyre fogyott, és a kedves szólongatás kétségbeesett sikoltásokká változott. Meghúztam a tempót, de mintha a napot üldöztem volna a horizonton, se a fa, se a fiú hangja nem közeledett hozzám.

– Itt vagyok, hallod? – próbáltam nyugtatni. – Indulj el, nem lesz bajod!

Ahogy ezt kimondtam, az úton előttem vérfoltok szennyezték a havat, és mintha a szél is barátságtalanabbul harsogott volna. A pusztaság közönye rémálommá vált, és lényem hazaérkezett darabja millió darabra törve vált semmivé. Veszteség és gyász járta át egész lényemet, és a szürreális világ ellenére is minden érzés intenzívnek és valóságosnak tűnt. Elfogott a félelem, hogy örökké ott ragadok a sikoltozó gyermekkel, az élénkülő hóvihar közepén, egyedül. Nem tudtam, miért, de úgy éreztem, engednem kell a testemen úrrá levő késztetésnek, és térdre borulva sírva fakadtam.

Tehetetlenül hallgattam, ahogy fiú vérző torokkal ismételgeti nevemet egyre halkabban, egyre reménytelenebbül, míg végül a sötétségbe nem veszett a síksággal együtt.

***

Szerettem volna azt hinni, hogy a szemüvegem naptára bolondult meg a lekapcsolódástól, de minden jel arra utalt, hogy átaludtam egy teljes napot. Mindezek ellenére inkább úgy éreztem magamat, mint aki végigkocogta az eltelt időt.

– Csak egy rémálom volt, Zoe – szóltam magamhoz arcomat gyűrögetve. – Egy teljesen nonszensz rémálom.

Persze ettől még nem tudtam elereszteni a fiú hangjának emlékét, és az álomban rám nehezedő űr sem távozott el belőlem. Mintha valami régi bánat szállt volna meg, kiüresedve meredtem a plafonra, keresve a nyomasztó, torokszorító érzések okozóját. Ha annyival lezártam volna, hogy Riley halála viselt meg, féligazságot mondtam volna. Inkább egy mélyen gyökeredző melankólia talált rám sok év után. Egy melankólia, amire eddig nem tudtam emlékezni.

Adtam magamnak egy órát, hogy magamhoz térjek. Ahogy számoltam, legalább egy hétre való étel maradt még a hűtőben, de ha nagyon spórolok, lehet másfél is. Viszont kávénak, vagy bármilyen serkentő italnak a nyomát sem leltem, így nehezebben ment az ébredés a tervezettnél. Rossz dolog a koffeinfüggőség.

Örültem volna egy gyors zuhanynak, Glennek még a puszta gondolatától is bogarakat éreztem a páncélom alatt, de úgy tűnt, a menedék csak ezt az egy szobát rejtette magában. Egyelőre megelégedtem pár tiszta ruhával is, amiből viszont akadt. Az egyik alsó polcból sikerült kihalásznom egy frissen mosott, de így is festékfoltos pólót, és egy nadrágot, amibe másfélszer belefértem volna. Az öblítőtől illatozó, puha textil felért egy kádnyi forró vízzel abban a pillanatban, a kábaságot és a lehangoltságot viszont ezt sem tudta elüldözni.

Beletörődve a ténybe, hogy így fogom eltölteni az egész napot, nekiláttam a hely átkutatásának. Egyenként kiborogattam a fiókok tartalmát a földre, reménykedve, hogy találok valamit a szépen elrendezgetett ecsetek és festékes tubusok alatt. Az első három tárolóból egyedül egy skiccesfüzetet találtam érdemesnek, de nem mertem belelapozni a tartalmába. Már a festmények látványától is kirázott a hideg.

A festőkészletek után következtek a ruhák. Egyenként kihajtogattam őket, átkutattam a zsebeket, hátha kiesik egy jegyzet, vagy bármi, ami jól jöhet, de Riley még a menedékén sem hagyott feltűnő nyomokat maga után. Találtam még pár filmcímet, amiről soha nem is hallottam, de őt ismerve valószínűleg egytől egyig bukás előtti, tiltólistás művek voltak.

Ó, igen, a tiltólista.

A városok építésének idején számos időkapszulára bukkantak a munkaterületeken. Épületi tervrajzoktól, az első számítógépes forráskódoktól kezdve művészi anyagokon át mindent, ami valaha a háború előtti világhoz tartozott. Ezeknek a leleteknek köszönhettük azt, hogy a civilizációnk gyorsan fejlődött, majd elérte a technológia egy magasabb szintjét. Viszont, mint mindenre, az állam ezekre is rátette a kezét.

Félve attól, hogy bizonyos leletek veszélyeztetik Leithan hatalmát, és újabb káosz tör ki a kupolával fedett városok alatt, megkezdték a talált filmek, zenék és egyéb alkotások szűrését. Mindent, ami a kultúránk – vagy inkább a vezetőnk, a Leithani Testvériség – elveivel ellenkezett, megsemmisítették. Nyilvánvalóan volt, aki ezt nem hagyhatta szó nélkül, és ki más lett volna, mint maga James és az Underground?

A hacker Adathalászoknak nevezett csapata a még föld alatt nyugvó, vagy a vesztőben sorsukra váró adatok mentésére szakosodott. Tevékenységük szinte a kezdetektől fogva nyíltnak számított, és ahogy a hírük gyorsan terjedt, egyre nagyobb lett a kereslet a kihozott anyagokra. James piaca gyorsan nagyra nőtt, és mire az állam nekilátott a másolatok lefoglalásának, már nem létezett háztartás legalább egy tiltott művészeti cikk nélkül. A hacker nyílt színtéren játszotta ki a rendszert bármiféle következmény nélkül, majd szépen, lassan kiterjesztette hatalmát egész Leithanra, egy rivális Nagy Testvérként.

Titkon mindig is egyetértettem a filozófiájával. Ha a Leithani Testvériség erejét meg tudja gyengíteni egy regény, akkor nem érdemlik meg, hogy kormányon legyenek, és igazából nem értettem, hogyan lehetnek még mindig nyeregben. Talán a deportációs egyezmény és az akörüli hangulatkeltés megtette a hatását. De, ami késik, az későn jön, és ha senki nem tudja lerugdosni a felsőház seggét a trónról, akkor azt sem tartottam kizártnak, hogy én fogok tenni az ügy érdekében. Ennyi erőszakot még én is el tudok viselni.

– Oldboy – olvastam hangosan a listát. – Mechanikus Narancs, V, mint Vendetta… Egyik sem rémlik… Na, majd fog! – kiáltottam, és azzal eltettem a táskámba a noteszt.

Hamarabb végeztem a kutatással, mint gondoltam, és sajnos csalódnom kellett. Még a skiccfüzet maradt, amit nem lapozgattam át, és úgy meredtem rá messziről, mintha valami ördögtől való dolog lenne. A kíváncsiság viszont lassan felülkerekedett a félelmeimen, és kezembe vettem a bőrborítású kiskönyvet.

– Kérlek, ne legyél perverz, kérlek, ne legyél perverz! – hadartam félig nyitott szemmel, ahogy lassan kinyitottam az első oldalt. Szívem tett egy gyors kört a torkom és a mellkasom közötti hullámvasúton, majd elcsitult, ahogy megláttam a belső borítóra rajzolt, pálmafás tengerpartot. A következő oldalakon ugyanennek a mediterrán vidéknek más és más arca tárult elém: viharos óceán, vízi állatok a horizonton, kunyhók egy öbölben, illetve egy hosszú móló, ami benyúlt a vad hullámok közé.

Később Fata Morgana és Noctis tornyaira ismertem, majd Gaia lebegő űrállomása is visszaköszönt rám. Ezt fantáziaképek követték az űrről, végül az utolsó lapokon a szignóját láttam, több változatban is. Először fel sem tűnt a hol doktori, hol művészi aláírások között a hosszú, hanyagul felírt számsor: -21.2139799,165.576067.

Kezdeti lelkesedésem alábbhagyott, mikor rádöbbentem, milyen messzire vezetnek a koordináták: dél-kelet irányába, valahova, ahol talán már több a víz, mint a szárazföld. Egy Hitchcock, vagy egy Lian még kibír ennyit légi pályán, viszont esélyem sem lesz elkötni egy ilyen drága kocsit. Aztán még valahogy át kellene jutnom Fata Morgana határán, ami egy tiszta erkölcsi bizonyítványú polgárnak sem olyan egyszerű.

Aki átkel a zsilipen, annak meg kell adnia a pontos célállomást, majd egészségügyi okokra hivatkozva – hogy az utasok még véletlenül se hozzák be a régi járványt, vagy más idegen vírusokat a vadvilágból – a határőrség figyeli, hogy az autó minden utassal együtt a meghatározott időn belül átért-e a másik városba. Az út során a kocsi rendszere folyamatosan információkat küld a központnak, és egy ablak lehúzása is már öt napba kerülhet a határ melletti karanténok egyikében.

Egy szóval nekem, akinek a fejét jó eséllyel minden hírportál kezdőoldalára kirakták nagyfelbontásban, lehetetlen az átkelés.

– Szuper, Zoe… Kiváló! – Csalódottan elterültem a babzsákon, és azon gondolkoztam, mihez kezdjek most az életemmel.

Az alapelképzelésem az volt, hogy Riley-nak talán még megvan a kocsija, és el is tudom vinni. Ha nem, akkor ha még nem zárolták a bankszámlámat – mert kinézem az Egységből –, akkor bérelek egyet, és ha az sem jön össze, akkor sajnos lopnom kell. Mondjuk, jogosítványom sem volt, de ha már feltételezhetően a fél ország üldöz, a papírokon fogok a legkevésbé aggódni.

Aztán, tennem kell egy próbát, hogy újra felvegyem a kapcsolatot Jamesszel. Riley telefonja még mindig ott hevert a táskámban, de nem bírtam a hacker szemébe nézni a sikertelen szöktetés után.

Töltőre tettem a sárga téglát, majd feloldottam a kijelzőt, ahol több, mint harminc olvasatlan üzenet és húsz nem fogadott hívás várt, mindegyik Jamestől.

„Azt ne mondd, hogy még mindig a szellőzőben vagy!”

„Ja, hogy ott hagytad a holmijaidat. Okos dolog. Át kellett állítanom a követőt erre a telefonra. A föld alatt vagy? Alig tudom fogni a vételt.”

„Te, mi ez a levél, amivel tele van a sajtó? És én miért nem tudok erről?”

„Kezded a frászt hozni rám, kicsit húzós volt ez az este, örülnék, ha válaszolnál.”

„Figyelj Zoe, nem tudom, hol vagy, de kérlek, MARADJ OTT!”

„Ha ezt olvasod, töltőre tudnád kérlek tenni azt a telefont? 30% alatt nem mutatja, merre vagy, és jó lenne tudni, hova küldjek segítséget.”

„A nem fogadott hívásokat hanyagold, ne hívj! Küldök oda embert!”

„Zoe, ne csináld ezt! Tudom, hogy még az előzőeket sem láttad, de kérlek, olvasd el és adj magadról életjelet!”

„Amúgy tudtad, hogy keresést adtak ki rád?”

Értékeltem, hogy James még az után is remélte, hogy élek, hogy miattam odalett két barátja, és negyvennyolc órára teljesen eltűntem a radarról. Viszont, azt vártam, hogy amint fogja a telefon adását, azonnal hívni fog, vagy folytatja az üzenet-hadjáratot. Habár biztosra vettem, hogy most is monitorozza a környéket, semmilyen reakció nem érkezett. Ha veszély közeledne, biztosan jelt adna róla.

Épp ezért ért váratlanul, mikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül hátam mögött kinyílt az ajtó, és megszólalt a V.I.:

Üdvözlöm, Riley Morgan!

***

Eldobva a mobilt kikaptam a pisztolyt a táskámból, és a festőállvány mögé rejtőzve vártam. Egyszer tudom elsütni, nem hibázhatok.

A sötét köpenybe öltözött alak szédülten dőlt neki a bejárat melletti falnak, majd lassan lerogyott a földre. Képzeletbeli penge fúródott mellkasomba zavart aurájától, és tisztán láttam magam előtt a lidérces árnyakat, amik a lelkét marcangolták. Egész testében reszketett az elméjében uralkodó terrortól. Bárki is lehetett az, tudtam, hogy nem fog megtámadni.

– Tényleg te vagy az? – guggoltam le elé a pisztollyal a kezemben. Maga elé meredve intett, majd elgyötörten a kezébe temette arcát. – Láttam, hogy meghaltál. – Hátrébb kúsztam, miközben remegve rá emeltem a fegyvert. Hangom visszhangozva kondult a gyéren berendezett szobában, ahogy rá kiáltottam: – Mi a fene vagy te? Neked nem kéne itt lenned! Válaszolj, hallod?

Fejét markolva motyogott maga elé, de az összefolyó hangokból nem tudtam értelmes szavakat kivenni. Rettegve másztam vissza a babzsákig, és mint egy kisgyerek, a kabátot magamra terítve meredtem rá, várva, hogy megmozduljon, vagy eltűnjön. Becsuktam a szememet párszor, kézfejembe csíptem, végül arcon is ütöttem magamat, de az árny meg sem moccant. Mégsem mertem lelőni.

Csak a magány délibábja. Ő nincs itt, Zoe.

– Vizet! – szűrte ki a fogai közül pár perc elteltével. Kivettem a hűtőből az egyik palackot, és karnyi távolságot megtartva odaadtam neki. Mohón lehúzta a bontatlan üveg felét, állán, nyakán csorogtak le a kifutott cseppek. Ekkor tárta fel előttem kissé borostás arcát. Tényleg ő volt az, és ahogy összetalálkozott a tekintetünk, mintha démonai szétszéledtek volna: Kisugárzása megenyhült, és akárcsak a Háznál, tüdőm megkönnyebbülve tágult ki egy mély levegővétellel.

– Jól vagyok… Jól vagyok, semmi baj – pihegte, inkább csak magának, majd fáradtan felsóhajtott. – Szervusz, Zoe! Ha már tegeződünk, letennéd azt az izét? – mutatott Arkangyalomra. Hangja rekedtesen csengett, mint mindig, és valamiért már megint kiült a halvány félmosoly az arcára. Ekkor bizonyosodtam meg róla, hogy nem az őrület játszadozik velem. Riley ott ült előttem, és többnyire élt. Kiejtettem a kezemből a fegyvert, majd elfordultam, hogy ne lássa könnyeimet, de a torkomból felszakadó hangoknak nem tudtam gátat szabni.

Éreztem a bűntudatot zavart hallgatásában, kereste a szavakat, de inkább csak hagyta, hogy megéljem a pillanatot. Az elmúlt napok dühének nyoma veszett, nem akartam bántani, inkább csak elgyengültnek, félrevezetettnek és zavartnak éreztem magamat. Elárult, megfutamodott, majd csodával határos módon visszatért. Már nem értettem semmit.

Reméltem, nem kérdezi meg, miért visel meg ennyire ez a helyzet. Nem tudtam volna válaszolni, csak úgy éreztem, hogy ki kell adnom magamból mindent.

– Örülök, hogy jól vagy – szólalt meg, miután erőre kapott.

– Örülsz? Te örülsz? Felfogod, min mentünk keresztül azért, hogy kihozzunk téged? – Mozdulatlanul nézte, ahogy felpattanok, majd megvadult állatként, ökölbe szorított kézzel nekiiramodtam. – Négy évig kerestelek, hogy kisegíts abból a börtönből, majd bejelented, hogy te meg akarsz halni! – Ordítottam, és éreztem, ahogy mondatonként távozik az erő a lábamból. Csak a büszkeségem nem hagyta, hogy térdre rogyjak. – És még mi kockáztattuk érted az életünket! Jen odalett! Végignéztem, ahogy megmérgeznek! Majd betoppansz az ajtón, mintha mi sem történt volna, és azt mondod, örülsz, hogy jól vagyok?

– Van róla fogalmad, mit tettek volna veled, ha azt látják, hogy ellenállok nekik? – emelte meg a hangját, de amint övé lett a szó, vissza is csendesült. – Az egyetlen esélyem az volt, hogy eltűnök a szemük elől, és majd Jamesék befejezik, amit elkezdtem.

– Jamesék? – Újra sírva fakadtam, de legalább már nem zengett miattam az egész szoba. – Ezt mégis hogy gondoltad? Jenny meghalt! És vannak konfliktusok, amiket nem lehet egy gépházban ülve megoldani!

Riley mérges szemekkel az arcomra meredt.

– Látom, Jamesnek nem sikerült elérnie téged – szólt megrovón.

– Csak most néztem meg az üzeneteket.

– Talán nem kellene úgy viselkedned, mint aki egyedül küzd az egész világ ellen. Jen jól van. Elintézte az eliteket, majd gyorsan kitalált egy B-tervet, hogy biztosan megússzátok a dolgot.

– Miféle B-tervet? – szipogtam. – Láttam, hogy meghaltál.

– Egy pillanatra én is elhittem, hogy… hogy is mondtad? Kanyec. Elég erősre keverte a szereket.

– Szerek? Várj, várj, várj, ő volt a doktor? – bólintott. – És James miért nem szólt erről?

– Nem tudta. Jen le volt kapcsolódva a hálózatról. – Dideregve összehúzta magán a köpenyt, majd folytatta. – Jen ideiglenesen kiütött valami szerrel, meghackelte a gépeket, hogy naplózzák a halál beálltát, majd átadta nekem a terepet. Ha már itt tartunk, nagyon aranyos, hogy beöltöztél nekem, de ugye még maradt ruhám? Kicsit hideg volt a hűtőházban, és nem túl meleg ez a köpeny.