Ha valaki azt mondta volna nekem négy évvel ezelőtt, hogy Enzo Gelmis fogja megteremteni az ellenállás alapjait, röhögve kísértem volna az illetőt a Mentálközpontba rutinvizsgálatra. Márpedig ez történt, és ez az inkább fülledt hangulatú bárokba, mintsem tárgyalótermekbe való ember nem sokkal az Egyezmény aláírását követően minden nap azért küzdött, hogy kezébe vehesse Leithan irányítását, legalább a színfalak mögött. Még messze járt ettől a céltól, de fáradozásának legértékesebb gyümölcse, a gaiaiakkal kialakult kapcsolata már önmagában nagy ígéretekkel szolgált. Igaz, a jellemfejlődéséhez James támogatása is kellhetett, aki valamilyen érthetetlen okból kifolyólag potenciális szövetségest látott benne már kezdetektől fogva, így az újemberek betelepítéséért cserébe az Underground tiltott leleteket adott Noctisnak, és James tartotta a hátát a város problémás ügyei felett egy saját hálózat kiépítésével. Ezen a rendszeren keresztül futott minden kétes tranzakció, innen segítette Gaia működését, és most ennek egy még kísérleti fázisban levő változata telepedett rá a Fellegvárra „csúnya vírus” képében. A „fantomhálózat” viszont nem olyasvalami, ami egy hétvége alatt be tudná enni magát a Nagy Testvér egyik testrészébe anélkül, hogy az észrevenné, és épp emiatt nem számolhattunk sok idővel. Arról nem is beszélve, hogy James területvesztesége a noctisi kommunikációt is érintette, így Gelmis a hacker tudta és beleegyezése nélkül vágott bele a gaiai szövetség megerősítésébe. Ebből adódóan, miután Jen sikeresen besegítette Jamest ebbe az ingoványos, virtuális térbe, az ülést egy atyai fejmosással nyitotta.

Több, mint kilenc évem van abban az Undergroundban, amit ti ma Leithan egyetlen, lenyomozhatatlan szervezeteként ismertek. A világ legjobb hackereivel dolgozunk össze, hogy megteremtsük és megvédjük azt a szabadságot, ami embernek, újembernek és kiborgnak egyaránt, alanyi jogon járna. És mindannyian hatalmas árat fizetünk ezért a közös célért. De nem számít, mert elhivatottak vagyunk… Áldozatkészek! Büszkék!

James kimért monológjának minden mondata éles pengeként hasított a levegőbe, mi pedig egyre mélyebbre süllyedtünk a szégyen mocsarában. Kivéve Jent. Ő hangtalanul formálta ajkaival az ezek szerint jól ismert szöveget, de csak addig, míg a hacker fejünkre nem olvasta bűneinket.

Erre Enzo a beleegyezésem nélkül elhozza a noctisi rendszer prototípusnak szánt kistestvérét, és ti hagyjátok, hogy rátegye Leithan legszigorúbban monitorozott mesterséges intelligenciájára. Úgy, hogy alig két héttel ezelőtt átvettem az irányítást a Dinasztia kommunikációs rendszere fölött, hogy el tudjuk rejteni a gyereket! Ott volt a lehetőség, hogy elkezdjük kiépíteni Gaia fantomhálózatát, csak két mondatba került volna az egész! És nem csak az Undergroundot sodorjátok veszélybe, hanem az egyik legjobb emberemet is. – Jen nyakát behúzva, bűnbánó kiskutyaként pillantott a monitorra. Szája sarka megremegett, ahogy minden erejével megpróbálta elrejteni egyre szélesebb, sunyi vigyorát, végül kudarcot vallva copfjával függönyözte el kipirosodott arcát a többiek elől. – Ennél sokkal több felelősségtudatot várok el mindenkitől. Hogy hagyhatjátok, hogy Jen felcsatlakozzon erre a hálózatra, mikor a legkisebb biztonsági rés is tönkreteheti az alkatrészeit? – Ha én akadtam volna ki, ezen a ponton biztos elveszítettem volna a hidegvéremet, de Jamesnek még csak a hangja se rengett meg. Tökéletesen uralkodott az indulatain, és az egyetlen emberi gesztus, ami jól mutatta, mennyire feldúlta őt a helyzet valójában, az egy hosszas hallgatás követő, elfojtott „bassza meg” volt. Ez sem Gelmis magánakciójának szólt igazán, hanem annak, hogy Jent is belekevertük az egészbe, és ezért csak magamat okolhattam. Én találtam ki, hogy vegyük be Jamest a gyűlésbe, mindezt úgy, hogy alig egy órája tanultam meg, milyen veszély fenyeget a kiborgokra a virtuális térben, így ha bármelyiküknek baja esett volna, az is az én felelősségem.

– Jen belevonása az én felelősségem volt – vallottam be. – Ez valóban katasztrófába is torkollhatott volna, de kérlek, a többieket ne hibáztasd ezért! Ne feledd, hogy Noctisszal megszakadt a kapcsolat, így Gelmisnek egyedül kellett cselekednie, ha össze akarta hozni ezt a találkozót.

Ott voltak az embereim, akik segítettek leszervezni az utat. Velük is üzenhetett volna – erősködött tovább. – És ha ez igaz, hogy Jen felcsatlakoztatása a te ötleted volt, akkor nagyot csalódtam benned, Zoe. De benned is, Jen. Nem gondolkozhatunk józanul helyetted. – Szemem sarkából láttam, hogy Jen megbotránkozva felkapja a fejét, írisze élénkvörösen felizzott. Ökölbe szorított kezekkel arrébb taszított, hogy alakjával beterítse a kamera látképét, és mélyen az objektívba hajolt, feszült farkasszemezésre invitálva Jamest a túloldalon.

– Te képes volnál megbízni a futárokban, James? – Jen keze ökölbe szorult. Izzó szemekkel arrébb taszított, hogy alakjával beterítse a kamera látképét, és az objektívba hajolt. – Azok egyszerű Szabadok, Gelmis viszont az a szövetségesünk, aki nélkül az Undergrounddal kitörölhetnénk a seggünket!

– Erre nincsen semmi szükség, Jenny! – szólalt fel Gelmis, és zavartan nevetgélve a lány mögé állt. Vállára fektette aránytalanul méretes tenyerét, és barátilag párszor meg is paskolta, ám Jen egy íves karkörzéssel kiszabadította magát a vigasztalónak szánt gesztusból, és visszatért Jameshez.

– És mi az, hogy “nem gondolkozhatunk józanul helyetted”? Pontosan tisztában voltam azzal, mit vállalok, ha belépek ebbe a kódtákolmányba, amit még a legnagyobb jóindulattal sem tudnék prototípusnak nevezni.

Ha pontosan tisztában lettél volna vele, akkor annyit mondasz, hogy te fogsz engem képviselni, és eszedbe sem jut betenni a lábadat ide.

– Látom, még mindig egy amatőr kis vakarcsnak nézel. – Mélyen beszívva a levegőt felegyenesedett, és visszahátrált mellém. A válla, a lába, de még az ajka is reszketett a dühtől, és arca fájdalmasan eltorzult, ahogy számtalan, egymással összefüggéstelen gondolat siklott át az agyán. Legalábbis mással nem tudtam magyarázni azt a szürreális örvényt, amibe vibráló aurája tekeredett. Tekintete el-elködösült, miközben – mintha ebből a vihartengerből próbált volna kiragadni legalább egy kérdést – száját szólásra nyitotta, majd halkan nyökögve visszavonult a káoszba.

Szép volt, Zoe, gratulálok!

A szóváltás, ami ebből kerekedett, jól meg is alapozta a gyűlés hangulatát, amin aztán az sem enyhített, hogy Jen végül közös megegyezéssel felkapcsolódott Gaia szerverére, hogy a mi oldalunkról őrizze a hálózatot, és közben – ahogy ő fogalmazott –, feltúrja az Űrdinasztia heti „kultúracsomagját”. Így James is velünk maradt, és a lebukás veszélye is jelentősen csökkent, de még ez sem oldotta a két hacker közötti feszültséget.

Ezt a felfokozott helyzetet súlyosbította a két város harcképtelensége, ami a kezdést követően szinte azonnal a gyűlés fő problémája és vitatárgya lett. Ez a Gaia-Noctis-Underground trió tökéletes szövetségnek ígérkezett, ha James továbbra is a passzív ellenállás mellett dönt, és ahogy kivettem a szavaiból, ő még az elmúlt hetek fényében is rendületlenül hitt a saját módszereiben. Persze, talán a gaiai hálózat kiismerésével meg lehetne oldani az elveszített területek problémáját, megelőzve, hogy további szektorokat vegyenek el tőlünk, és még pénzt és technológiai erőforrásokhoz is juthatunk, de ennyi nem fog véget vetni a gyűlöletkampánynak. A gond csak az, hogy még ha a többiek be is látták, hogy az Underground ide már nem elég, nem tudtak jobb ötlettel előállni. Fleming és Crane egyértelműen nem értettek a politikához, és Jameshez hasonlóan el akarták kerülni a nyílt konfrontációt. Egyedül Gelmis dobálózott olyan nagyvonalú kifejezésekkel, minthogy „illegális fegyverkereskedelem”, illetve „gerillacsapatok”, de a többiek szinte azonnal el is vetették ezt a merész elképzelést. Igazuk volt, Fata Morganával és Domusszal a túloldalon csak veszélybe sodornánk azokat, akikért fegyvert fogtunk.

Igazából mindegyik véglet a biztos bukás felé vezet.

Amíg ők négyen a saját módszereik, vagy módszertelenségük mellett erősködtek, bezárkóztam a pihenőbe a kézhez kapott olvasótáblával. Szerettem volna tisztán átlátni a lehetőségeinket.

Már nem először kívántam pokolba Leithan berendezkedését, a gondolkodó réteg megkapta a maga békeidőknek élő, fegyvertelen városkáit, és alárendelték egy rendőrállamként működő Fata Morganának, meg Domus Hammurapi-féle értékrendjének. Alba Rosa vezetőjét pedig olyan ajánlattal vesztegették meg, aminél jobbal soha nem fogunk előállni.

Vagy mégis?

Próbáltam visszaemlékezni, milyen csapnivaló személyisége volt Losevnek, és ez milyen irányba torzulhatott az elmúlt négy év alatt. Tekintve a szóbeszédeket Alba Rosa állapotáról, és figyelembe véve, hogy Riley nem hajlandó mesélni arról, mit látott a munkatáborokban, semmi bizakodóval nem számolhattam.

Bár hajlandó Riley beszélni egyáltalán bármiről is?

Inkább elhessegettem a gondolatot, a szalag mellé fogott synusok sorsa most jobban érdekelt. Szóval arra jutottam, hogy az egyetlen módja annak, hogy elmozdítsuk ezt a konfliktust valamilyen irányba az az, ha Alba Rosa problémáját megszüntetjük. Ezt pedig szerettem volna minél gyorsabban és kíméletesebben elintézni. Nem volt rálátásom arra, hogy Losev teljhatalommal bír-e még a városa felett, de mikor négy éve elkezdődött ez az őrültek háza, az ő áldásán múlt a társaink szabadsága… Csak épp nem engedett ki senkit. Még ezt is hajlandó voltam megbocsátani neki, ha azóta sem játszotta el a Testvériség bizalmát, és némi értelmet tudunk verni a fejébe

A lehetséges lépések sorra vétele közben aztán az időzített bomba, amit James érkezése élesített, az utolsó perceihez ért. Fejvesztve pattantam fel a helyemről a táblával a kezemben, ám a küszöböt átlépve meg is torpantam, ahogy megcsapott a szobában eluralkodó feszültség. Gelmis tompán visszhangzó fejhangján, türelmét elveszítve próbálta túlkiabálni a kimért hackert, a két gaiai pedig valószínűleg már rég felhagyott a kedélyek csillapításával.

Enzo, akkor megismételném: nem fogom hagyni, hogy vásárra vidd az embereim bőrét.

– Mert most mit csinálsz? – Gelmis az előtte álló szék támlájába markolva fojtotta el reszketését, ám szavai így is rengtek a dühtől. – Látod egyáltalán, hogy mi folyik az országban, amióta kijátszották a hóhérodat?

Kettőnk közül nem én szenvedek információhiányban.

– A kezedben van minden kártya, mégsem látod, hogy folyamatosan ostromolnak minket!

Nem cselekedhetünk kétségbeesetten, Enzo.

– Így viszont egyáltalán nem is cselekszünk! – Öklével az asztalra húzott, mire a két doki rémülten hőkölt a fal felé. Arca elvörösödött, és hátrasimítva meggyötört haját felfedte méregtől gyöngyöző homlokát. Jobbnak láttam, ha szerzek neki egy pohár vizet, az ereje is elhagyja őt. – James, ha belefáradtál, akkor inkább add át a széket olyasvalakinek, aki még hisz a változásban!

– Egyik módszer sem fog működni – szakítottam félbe a vitát. – Ha most elkezdünk keménykedni, azt az alba rosaiak fogják megsínyleni. Ezt akarjuk? – A három férfi megrázta a fejét, és biztosra vettem, hogy James is csatlakozott hozzájuk, még ha szóban nem is válaszolt. – Akkor tessék befejezni ezt az értelmetlen dulakodást, és koncentráljunk a lehetőségeinkre! Van egy Gaiánk, ahol az inasszoftvereket fejlesztik a vendéglátós droidokhoz, és van egy Noctisunk, aki azt is tudná pénzelni, hogy ezt a technológiát kifejlesszék ipari gépekre. Losevet pedig azzal meg tudjuk venni, ha olyan munkaerőt biztosítunk neki, amit még etetni sem kell.

A két egymással vitatkozó fél végre elcsendesült, ám a szoba vibráló levegője szinte semmit sem enyhült. Inkább csak átalakult, és a nyers dühöt valami különös szorongás váltotta fel, ami engem is elért. Bizonytalanul nyitottam szét ajkamat, hogy folytassam a gondolatmenetet, de látva Fleming és Crane keserű pillantásait bennem akadt a szó.

– És a karbantartási költségek? – A fiatalabbik szemüvegét levéve kezébe temette az arcát. Jobbjából halk bizsergés szűrődött ki, ahogy a szövetek alatti réteget felmelegítette magának, előtte pedig egy megkezdett gyógyszeres levél hevert egy félig üres vizespohár társaságában.

Nem lehet több, mint az újemberek éves ellátása. A szoftvereket pedig szívesen elvállalom, bármennyire is nem vagyok hajlandó azzal a gerinctelen kígyóval együtt dolgozni.

– Plusz ott van még az etikai oldala az ajánlatnak – folytatta. – Már a felszolgáló droidok modernebb verziói miatt is viták folynak, hogy nem-e egy MI-t állítunk rabszolgasorsba.

Semmi jel nem utal rá, hogy ezekből valaha MI lehetne, hacsak a fejlesztőitek nem erre hajtanak. Amit az utca embere mond, arra nem szabad hallgatnunk.

– Meg aztán, ha az utca emberét jobban meghatja egy erre kifejlesztett droid szabadságjoga, mint az, ami most zajlik Alba Rosában, akkor önként vetem le magamat a Fellegvár tetejéről. – Az Egyezmény Losevről szóló bekezdéséhez görgettem a táblámon, és az asztal közepére tettem. – Csak azzal tudunk kilépni ebből a patthelyzetből, ha Losev jobb ajánlatot kap tőlünk. Arról nem is beszélve, hogy ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor Alba Rosa el tud minket látni némi felszereléssel, szóval ha tetszik, ha nem, mindenképpen erősítené a szövetségünket, és addig sem kell a deportált synusok jólléte miatt aggódnunk.

– Főleg, ha első dolgunk lesz Alba Rosát evakuálni. – Crane szavai borús jövképet sugalltak, hasonlót, mint ami engem nyomasztott. De legalább ez a kiélezett helyzet mindannyiunkat egyetértésre sarkallt, legalábbis ha nem hajlottak volna az én megoldásom felé, akkor egy újabb perpatvartól zengett volna az iroda.

– És mi a garancia rá, hogy Losev hajlandó lesz beszélni velünk? – nézett rám Gelmis. – Nem is láttuk őt az Egyezmény óta, nem tudjuk, mit csinálnak vele, nem tudjuk, hogy egyáltalán ő-e még a döntéshozó Alba Rosában.

– Nem hiszem, hogy kiadná a kezei közül a szeretett városkáját – feleltem. – Inkább csendben betartja a szabályokat, csak hogy azt higgye, ő a főnök.

– Akkor arról is biztosítani kell őt, hogy nem esik bántódása, ilyet állítani pedig elég merész dolog lenne.

– Nincs más lehetőségünk. – Ezzel a kijelentésemmel lezártnak tekintettem a témát. – Javaslom, hogy akkor folytassuk az ülést, ha már konkrét számokkal tudunk előállni, amikkel levehetjük Losevet a lábáról.

 

A gyűlést feloszlattuk, bár ahogy elnéztem, szinte egyik résztvevő sem volt maximálisan megelégedve a végkifejlettel. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy Jamesék vitája dúlta fel őket, vagy épp Losev átállításával nem akartak megbékélni, de még Crane is borongós hangulatban osztotta szét a tea maradékát kettőnk között. Nem számított. Végre magunkra maradtunk, és szabadon faggathattam Marionról.

A kérdések viszont a torkomon akadtak, és hosszú percekig üresen meredtem magam elé. Nem értettem az okát.

– Elfáradtunk? – kérdezte, és leült velem szembe.

– Azt hiszem… Bevallom, ez az egész helyzet kicsit váratlanul ért. De még egyszer köszönjük ezt a szívélyes fogadtatást.

– Mindig jó új szövetségesekre lelni. Főleg, ha az új szövetséges jól helyben hagyja Enzot és Jamie-t – mondta, és most először, hangosan felnevetett. Viszont ez a derűssége nem tartott sokáig, mert egyik pillanatról a másikra megkomorodott, és sajnálkozva megrázta a fejét. – Jól kibabrálhattak veled Morganában, ha ennyire el tudtak hallgattatni ebben négy évben.

– Elnézést kérek, de nem igazán értem, mit akarsz mondani ezzel.

– Enzo megjegyezte az első találkozótokat, és mondta, hogy minden követ megmozgattál. Bevallom, nem igazán hittem neki, de amit ma láttam, meggyőzött! Ha azok ott fenn tisztességesen űznék a játékukat, nem alakulhatott volna ki a mai helyzet.

– Nem hiszem, hogy a vitakészségem bármit lendített volna az ügyön – rántottam meg a vállamat. Sosem szerettem belegondolni az Egyezmény utáni időszakba. Valahol úgy éreztem, többet is tehettem volna, miközben valójában egyik napról a másikra elveszítettem a tekintélyemet, és senki sem maradt, aki támogasson. Mire megkezdődött a deportáció, egyedül vitatkoztam néhány makacs, manipulatív kígyóval, aztán mikor fény derült a kilétemre, inkább visszavonultam az irodámba. – Ha tisztességesen űzték volna a játékukat, meg sem születik az Egyezmény.

– Sajnos ez így van. De most majd jóvá teszünk mindent, nem igaz?

Szívesen belepillantottam volna a lelkébe, hogy lássam, mi tölti őt meg ennyi életerővel még az ilyen nehéz időszakokban is. Aztán lehet, kiderülne, hogy az egész csak egy álca, és a csillogó tekintet mögött darabokra hullik, mint mindenki más.

De nem.

Azt érezném rajta.

– Igen, remélem – mondtam végül, és magamra erőltettem egy halvány mosolyt.

– Na, ezt az arcot már jobban szeretem! És akkor beszéljünk, mi szél hozott ide valójában?

– Marion von Cleefet keresem.

– Ó, vagy úgy! – Próbált természetesen viselkedni, de ezúttal megéreztem a derűje mögötti hamisságot. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett a székében, jobbjában lötyögtetve a teáskanna alját, és mélyen felsóhajtott. – Az ember, aki a semmiből jött, majd semmibe lett. Az is lehet, hogy csak egy hangzatos név, ami mögé rejtőzve a Testvériség mozgatja a szálakat.

– Ismerek valaki, aki azt állítja, találkozott vele.

– Valóban?

– Riley… Akarom mondani, Seymour – tettem hozzá kisvártatva, csak hogy ne higgye azt, hogy blöffölök. Őszintén meglepettnek tűnt, még a kancsó is megállt a kezében, és eltátott szájjal várta, hogy folytassam a mondandómat. Ennél többet viszont nem akartam megosztani vele. Nem is igazán lett volna mit, Riley nem az a fajta ember, aki képes objektívan beszélni bármiről is, az a kevés információfoszlány pedig nem ért többet pár légből kapott szóbeszédnél. Konkrét tények nélkül nem sokat értek.

– Ezek szerint jól van a fiatalember. – Halványan biccentettem, miközben magamban csak remélni tudtam, hogy tényleg jól van. Nem sikerült beszélnünk egymással, amióta elhagytam Morganát, és most, hogy szóba került, elviselhetetlenné vált a hiánya. Nagyon szerettem volna, ha Losev problémáját minél hamarabb lerendezzük, hogy aztán végre hazamehessünk. Aztán arra eszméltem, hogy Crane aggódva keresi pillantásomat, és ábrázata még az után sem enyhült meg, hogy sűrű elnézést kérések közepette felegyenesedtem. A megjegyzéseit viszont megtartotta magának, és inkább visszatért az eredeti témánkhoz. – Rég hallottam már Marion nevét. Itt a Fellegvárban nem igazán szeretünk beszélni róla, könnyebb úgy a lelkiismeretünk. Főleg, amióta megtörtént az a borzalom a Házban.

– Az előtt miért nem?

– Tulajdonképpen nem volt komolyabb okunk rá… Illetve de, ha a tudomány idealista szerelmeseinek sérelmeit komolyan lehet venni. Nyomasztott minket, hogy egy arctalan ember irányítása alatt dolgozunk.

– Az irányítása alatt? – ismételtem meg értetlenül. Crane nem válaszolt, csak dacosan megrázta a fejét, és még az az örök békesség is eltűnt a vonásaiból. Aztán gondterhelten maga elé meredt egy időre, homlokát gyűrve megrázta magát, és mire újra felvette velem a szemkontaktust, keserű elszántság szikrázott a tekintetében.

– Tudod Zoe, nekem nem szabadna beszélnem ezekről a dolgokról… De az a név csúnyán megvezetett mindannyiunkat, és rengeteg remek kollega életét vette el két héttel ezelőtt. – Hátán összekulcsolt kézzel a munkaterületéhez ballagott. Végignézett a tarka falon, a bútorzaton, végül gondolatai teljesen elkalandoztak, és csak csendben mélázott a veszteségeken. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon ő tárulkozott ki ennyire, vagy én váltam fogékonyabbá mások aurájára, de érezhetően megváltozott a légkör. Mintha a színek is kifakultak volna körülötte a szobában, a kiábrándultság pedig erőtlen szellemalakká torzította lényét egy pillanatra, míg magához eszmélve felém nem fordult ismét. – Tényleg azt állítod, hogy létezik?

– Nem látom sok értelmét a megrendezett halálának, ha csak egy Fellegvárnyi kutató és orvos tudott róla azelőtt.

– Világos! – Régi dokumentumokat túrt elő az egyik gondosan lezárt szekrénye mélyéről. Papírra csak az nyomtat, aki nem akarja megkockáztatni, hogy bizonyos információk virtuális bűnözők kezére jusson, és ezek az iratok már teljesen belesárgultak a rejtőzködésbe. A leghalványabb is minimum tíz-tizenöt éves lehetett, és mire Crane harmadjára fordult meg az asztal és a tároló között, néhány foltosabb példány is előbukkant a dossziéhegyek alól. – Ezek itt a legtitkosabb részletei azoknak a felfedezéseknek, amikre elviekben büszkének kellene lennünk – mondta, miután befejezte a pakolást, és az egyik torony tetejére csapott. – Biztos, hogy a nagyja értelmetlen humbug lesz számodra, de majd segítek kiszűrni a lényeget a temérdeknyi orvosajkú szitkozódás közül.

Szóval nekiláttunk az iratok véletlenszerű átnyálazásának. Crane egyszerre magyarázott, mesélt, majd látva az érdeklődésemet megpróbált egy alapszintű tudást is átruházni rám. Még ha többször is elveszítettem a fonalat a képzavarokkal és anekdotákkal teletűzdelt információk között, a száraz jelentések lassacskán életre keltek előttem. Nem derült ki számomra minden, azt is megkockáztattam, hogy az értelmezésem több ponton hibás, de a diagnosztikalapok és megkopott fényképek mögött több ember karrierjének fals története rajzolódott ki. Crane joggal érezte megvezetve magát. Hiába bizonyította be nekem ott helyben, hogy nála jobban kevesen ismerik és szeretik ennyire a genetika világát, ha ezek a papírok napvilágra kerülnek, Gaia elveszíti a becsületét.

Ugyanis a szakma nagy nevei igazából soha nem fedeztek fel semmit. Eleinte még megpróbálták izgalmas felfedezésnek álcázni a kutatásokat, és az egyértelműen bizonyított, tudományos tényeket érdekes teóriákként álcázva tárták eléjük. Aztán a terjedelmesre írt cikkekből tankönyvekbe illő szövegek, majd tömör utasítások lettek, mintha már a szálak mozgatója is belefáradt volna a színjátékba. Crane-ék bármibe is fogtak, nem tudtak kilépni az egyszerű bábok szerepéből. Ha valamit idő előtt megtaláltak, később kiderült, hogy ez is végig ott volt a forgatókönyvben. Ha valaki téves irányban kereste a megoldást, indoklás nélkül a helyes útra terelték.

És ezen munkálatok mindegyikét Marion felügyelte.

Maga a titok nem ért váratlanul. Természetes esetben két emberöltő is kevés lenne ennyi rejtély feltárásához, Crane életpályája viszont lefedte ennek az időszaknak a kezdetét és a végét is. Csak éppen az iratok sorai mögött rejlő magyarázat sokkal nyomasztóbb kérdéseket vetett fel… És sokkal bizarrabb válaszokat sejtetett.

Bármennyire is ki szerettem volna zárni annak a lehetőségét, hogy a tudás, amit a gaiaiak megszereztek, egyetlen emberhez köthető, az agyam nem eresztette el ezt az elképzelést. Annak ellenére sem, hogy ez még az abnormálisan gyorsan lezajló genetikai forradalomnál is abszurdabbnak tűnt. Ha egy teljes kutatócsapat felfedezésének a hitelessége is megkérdőjelezhető, akkor teljességgel lehetetlen, hogy Marion már sokkal régebb óta ismerje az ember biológiai kódjának titkait. És, ha így is történt, akkor sem láttam értelmét ennek a lélekölő színjátéknak. Miért fokozná le bárki a tudomány elhivatott követőit egy parancsokat teljesítő irodakukac szintjére? Mi lehetett a célja vele? Kényszerítették Crane-éket, vagy önszántukból végigcsinálták?

És egyáltalán mennyi idős Marion?

Elborzadva néztem a megsárgult irattoronyra, és összevetve néhány jelentés keltezését összeszorult a gyomrom. A legrégebbi mappát már több, mint ötven éve fűzték össze. Hacsak Marion nem akadt egy bukott korszaki labor adatbázisának a biztonsági mentésére, amiből aztán összecsalta magának a felfedezéseket, kizárt, hogy minden tézist ő dolgozott volna ki. Vagy Crane-nek van igaza, és a nő nem létezik.

Ez esetben Riley vagy hazudott, vagy megvezették őt.

– Soha, senki nem mondta, hogy látta Mariont?

– Nem, nem rémlik, hogy valaha bárki ilyet állított volna – pillantott fel Crane a papírokból. – De sok értelmetlen konfliktus született miatta. Egy időben egymásra gyanakodtunk, és nem telt el egy nap sem a laborban civakodás nélkül. Később aztán beláttuk, hogy ilyesmit nem lehetne évtizedekig titkolni senki elől. Értelme se lett volna, főleg miután az utolsó kérdésünkre is választ találtunk.

– Lett volna lehetőséged kihátrálni? – Az öreg szemei tágra nyíltak, aztán csak bosszúsan fújtatva legyintett.

– Egy frászt! Egy labor létezett úgy, ahogy egyetlen Gaia és egyetlen Leithan van. Vitathatatlan, hogy kivételesnek kellene éreznem magamat, hogy ekkora tudást birtokolhatok, de… – Bánatosan elmosolyodott, és nagyot nyelve rám emelte felemásan csillogó tekintetét. –  De nem érzem úgy, hogy ez itt – a halántékára mutatott –, ami itt van, az enyém lenne. Nem tettem érte semmit.

– Nem is a cél számít, hanem maga az út, igaz?

– Így van! És épp ezért a pokolba kívánom az egészet! Nem bántam volna, ha csak feleennyi csodát látok az életemben, ha azt a saját szememmel láthatom… Tudniillik, a magunkfajták erre ajánlják fel az életüket: kitartóan keresünk, és találunk. De ahogy látom, neked pont nem kell erről terjengősen mesélnem, hogy megértsd.

Üresen bólogattam magam elé, bár kivételesen magát az utat kívántam a pokolba, és ugrottam volna egyenesen a célhoz. Nem azért keltem át az óceánon, hogy egymással összeegyeztethetetlen, baljós információkat kapjak Marionról… Ezeknél még Riley meséje is kézzelfoghatóbb volt.

– Mindenkit meghívtak a kutatóprogramból? – kérdeztem kisvártatva. Crane szomorúan bólintott, majd újra belemerült a keserédes emlékekkel telenyomtatott gyűjteménybe. – Szabad megkérdeznem, miért nem mentél el?

– Meg kellett oldanunk az űrgyermek kérdését. Leithan teljesen ránk szállt, így aki kicsit is magáénak érezte a konfliktust, maradt. – Ahogy ezt kimondta, arca eltorzult, és pillantása a hátam mögé siklott. Bal pupillája bizarr gyorsasággal tágult és szűkült, míg oda nem kapott kezével, és halkan szitkozódva próbálta visszaszerezni az irányítást megbolondult műszeme felett.

– Minden rendben, Tim?

– Persze, persze! – hadarta. – Csak meggajdult ez a vacak!

– Meggajdult?

Ekkor figyeltem a Crane gépéből kiszűrődő, halk, elektromos zajra. Monitorán a képet apró csíkokra szabdalta a mágneses zavar, a gépházban pedig szinte kegyelemért sikoltott a túlpörgött hűtőrendszer, amint az asztalhoz értem. Gerincemen végigfutott a hideg, hirtelen ezernyi szem pillantását éreztem magamon, miközben lassan darabjaira foszlott körülöttem a valóság. Hiába láttam magam előtt görnyedezni a dokit, modoros szitkozódását mintha távoli létsíkokról sodorta volna hozzám a túlvilági szél, látásomra pedig homályos, tűzszínű fátyol borult. Forró levegő égette a tüdőmet, és sűrű volt, akár a víz. Kezemmel erőtlenül kaszáltam Crane parázzsá oszló alakjába, majd a következő pillanatban hamuvá lett alattam a föld, és súlytalanul merültem a perzselő mélységekbe.

Aztán a padlón találtam magamat, és a homályba vesző iroda fehér színfoltjaiból a doki arca rajzolódott ki előttem. Egyre erősebben pofozgatott, míg kellően észhez nem tértem ahhoz, hogy meghalljam a hozzánk közeledő, szapora léptek visszhangját a folyosóról. Legalább fél tucat, jól megtermett alak lehetett, talpuk súlyosan dobbant a padlón. Gyakran hallottam hasonlót a Kadétképző és az Egység alacsonyabb szintjein tanyázva.

– Mennünk kell! – Crane felsegített, és karomat nem eresztve kirángatott az ajtón.

Izmaim tompán húzódtak minden mozdulatnál, mintha csak egy hosszú álomból tértem volna magamhoz. Az ijedtség szerencsére így is elég erőt adott ahhoz, hogy a kábult állapotom ellenére lépést tudjak tartani a dokival. Habár üldözőink kiáltása lavinaként sodródott utánunk az épület hosszú gangjain, és a fegyverek ütemesen csattogva csapódtak páncéljukhoz, nem az ő jelenlétük töltötte meg adrenalinnal az ereimet. Az a láthatatlan ellenség dúlt fel, ami a semmiből rám vetődve újabb mentális pokoljárásra invitált volna, ha Crane nem reagál időben. Gyorsítottam a tempón, hogy magam mögött hagyjam az elmém sarkában tomboló pánikot, mely a szokásos gombóc helyett jeges örvényt kavart torkomban, de hiába próbáltam minden feszültségemet reszkető lábaimba vezetni, a dokit nem hagyhattam hátra, és az ösztönös késztetés sem akart elmúlni.

Így magam mögé rántottam az elgyengülten pihegő öreget, és bevártam, amíg az Egység páncélosai befordulnak a sarkon. Régi emlékfoszlányok jártak át kétségbeesett hajszákról, szűk terekben zajlott élet-halál harcokról, és ha előbbinek nagyját magaménak éreztem, a klausztrofób pillanatoknak sehogy sem sikerült helyet találnom elmémben.

Egyetlen kép viszont teljesen tisztán lebegett előttem: az utolsó esténk Clyde Morgannel. Bőrömet régi tél fagyja csípte, miközben szabadjára engedtem a gégémet feszítő hangokat, éles sikolyomra megremegtek a falak, a katonák pedig reszketve rogytak térdre a csontjukig hatoló rezgések okozta fájdalomtól. Valahol a múltban ilyenkor némelyikük aszott, üres héjként csuklott össze a pusztaságban, és az ő erejük adott löketet egy második, sokkal erősebb hullámhoz, ám most fémes íz öntötte el a számat. Minden apró lélegzetvétel a kudarc pengéjével vésett újabb sebeket a torkomba, de még ez a gyengeség sem volt olyan bénító, mint gépfegyverek csövében feketéllő halál.

Csak egyetlen dolog köszönt vissza Clyde halálának estéjéről.

Hogy valaki a nevemet kiáltja.

Vízgyűrűkbe fodrozódva nyílt szét az általunk ismert valóság, és a kapuból füstös szellemalakok serege rohanta meg az Egység embereit. Léptük nyomán egy dühös lélek esszenciája terjedt szét a levegőben. Vibráló ködként körbejárt, bekebelezett, lényem egy része pedig habár újra a feneketlen purgatóriumban találta magát, szívem új erőre kapva lüktetett a mellkasomban. Aztán érzékszerveimet megtöltötte az ellenség borzasztó végének minden pillanata. Páncél súrlódott a csempéhez, halálhörgésük vérszaggal keveredett, és a lelkek elillanó gyertyalángokként fogytak körülöttem, míg végül csak hárman maradtunk a gangon:

Crane, Riley és én.