Még fel sem ocsúdott a kapunyitást követő, zaklatott állapotból, Riley szótlanul megindult felém. Ezüst írisze jegesen szikrázott, és a harag is csak épphogy simult ki vonásaiból, ahogy a karomnál fogva a legközelebbi ajtóhoz vonszolt.

– Maga Crane, igaz? – dörrent az öregre türelmetlenül. – Nyissa ki!

Láttam Crane-en, hogy nem tudja mire vélni ezt az arrogáns stílust, talán még csak nem is találkozott ilyen nyers érzelmekkel Gaia falai között. Mindettől függetlenül engedelmeskedett, mielőtt az egyszemélyes felmentő sereg türelme elfogyhatott volna, és bebocsátást nyertünk az apró szobába. Riley kedélyén viszont az sem javított, hogy végre egy időre biztonságba kerültünk. Kapkodó mozdulatokkal megvizsgálta a helység minden pontját, majd keresztjét a földre hajítva a falhoz szorított. Csak ekkor tűnt fel, mennyire össze van zuhanva a kimerültségtől. Szeme alatt halvány táskák húzódtak, arcbőrét friss borosta tette érdessé, még azt is megkockáztattam, hogy Morganában evett utoljára.

– Ezt mégis hogy a francba képzelted? – Váratlanul ért a kirohanása, annyira, hogy még a halál árnyéka és Riley viharos érkezése is halvány illúzióvá törpült az ijedtségem mellett. Minden tagja remegett; az ajka, a keze, de még mintha a szemében is ezernyi apró üvegszilánk vibrált volna, keresztüldöfve rajtam minden egyes darabjával. – Attól, hogy ismersz pár trükköt a hangokkal, nem fogsz rögtön kiiktatni egy teljes kirendeltséget! Erre még én sem vagyok képes, Zoe!

– Nem gondolkodtam… – Hangom elhalt, az égető kaparást szűnni nem akaró görcs követte, torkomat pedig újra elöntötte a vér íze. Nehézkesen nyelve próbáltam enyhíteni kínomon, mire Riley a nyakamra simította tenyerét, és ívesen kőrözve hüvelykujjával átmasszírozta izmaimat. Még ezeket a finomnak szánt mozdulatait is átjárta a düh, kellemetlen fájdalmat okozva vele, és habár tűrtem volna, az első felszisszenésemnél elemelte a kezét. De legalább még néhány szót ki tudtam préselni magamból. – Sajnálom, nem tudtam uralkodni magamon.

– Mit csinálok, ha odaveszel? Hm, Nyuszi?

Teste minden rezdülése arról árulkodott, hogy alig áll a lábán, és ahogy szótlan ölelésünkbe burkolózva kitisztult az elméjét elködösítő haragból, ahhoz se kellett sok, hogy mentálisan is összeroppanjon. Gyűlöltem, hogy így kell látnom őt minden alkalommal, mikor a kaput használja… És gyűlöltem magamat, hogy eddig minden alkalommal miattam nyitotta meg. De az se érdekelt volna, ha épp ezernyi démon árnyalja be a gondolatait, elsodorják az érzelmei, és darabokra szed mindent, ami az útjába áll. Hiányzott, eszeveszettül. Kezembe fogtam forró arcát, és finom, apró csókokat leheltem ajkára, míg az ijedtség helyett a mámor tette légzését egyenetlenné. Még mindig feldúlt volt a történtek miatt, de jelentősen összeszedettebbnek tűnt, miután egy szelíd pillantással elengedett. Tekintete aztán Crane-re sodródott, aki addigra már a szoba szegényes dekorációjával igyekezett elvonni rólunk a figyelmét. Nem tetszett, ahogy firtatja őt. Újra fellobbant benne az elfojtott düh, elenyésző volt az előző pár perchez képest, mégsem hagyhattam figyelmen kívül. Most én ragadtam meg a karját, mielőtt bármit a fejébe vehetett volna, és figyelmeztető jelleggel magamhoz rántottam őt. Hiába, szeme ezüstjét irritáltan rám villantotta, majd újra kezébe vette a fegyverét, hogy hegyes végét a doktor torkának szegezze.

– Akkor most maga jön. Olvastam a munkásságáról, és mondjuk azt, hogy láttam pár dolgot. Mennyiben játszott közre a mai helyzet kialakulásában?

Torkomba ugrott a szívem. Míg az öreg tudós arca egyre fehérebbé vált a hosszú csendben, azon kaptam magamat, hogy magammal viaskodom. Crane-ék jóformán egész karrierjük során parancsokat teljesítettek, és mégis, ahelyett, hogy azonnal a segítségére siettem volna, azon gondolkoztam, meddig számít tisztának egy katona becsülete? Vagy az ő esetében egy kutatóé?

Leithan legrettegettebb emberének a szeretőjeként jogom van egyáltalán a becsületről filozofálni?

– Riley, ezzel semmire se megyünk! – rohantam mögé, és a vállára fektettem a kezemet. Mintha egy darab sziklát próbáltam volna nyugalomra inteni, izmai meg se rezdültek az érintésem alatt, és az az apró rántás, amit kisvártatva megejtett, is annak szólt, hogy eresszem őt el.

– Dehogynem – sziszegte. – Két embert kivinni nem kis munka. Bizonyosodjunk meg róla, hogy nem vész kárba az erőfeszítésem!

A tudós komolysága mindent elárult, mégis úgy állta a férfi rideg tekintetét, mint a halál jeges fuvallatát, ami fenyegetőn körbetáncolva őt megkocogtatta élete pergő homokóráját. Talán már nincs sok neki hátra, de Riley még azt a keveset is készen állt elvenni tőle, ha a hallgatása ilyen sötét titkokat rejt. Vonásai kimértté váltak, miközben büszkén felszegte állát, és szemeit fölényesen összehúzta, mintha átlátott volna a férfi fenyegető természetén.

– Nem hagyhatjuk, hogy a múltban elkövetett hibáink határozzanak meg minket, nem igaz, fiam? – felelte végül némi megrovással a hangjában. Nem tanúsított megbánást, csupán a kérdésében megbúvó keserűség adhatott hitelt szavainak. Riley-nak viszont ez elégnek bizonyult, és leeresztette a fegyvert. Crane tarkóját gyűrögetve megborzongott, majd sokkos ábrázatán pillanatnyi bosszúság szaladt végig. De végül nem szólt semmit, csak visszatért a falra akasztott képekhez, és csupán az őt körülvevő disszonancia árulkodott arról, hogy mi is történt az előbb.

– Minden rendben, Tim?

– Persze, persze – motyogta a bajsza alatt. – Javítani kellene a fiatalember modorán, mert egy pillanatra azt hittem, hogy egy túszdráma közepébe csöppentünk.

– Egyetértek.

Lopva Riley-ra pillantottam, de ahogy néztem, elengedte a megjegyzést a füle mellett… Hacsak a megfáradt sóhaj nem nekem szólt, miután az asztalra felülve kezébe temette az arcát. El is bóbiskolhatott pár másodpercre, mert összerezzenve felkapta a fejét, aztán belátva, hogy ez a pihenő póz csak rontani fog az állapotán, inkább újra talpra állt.

– Aludhattál volna a kocsiban idejövet – mondtam.

– Nem, mikor figyelned kell, hogy radartávon kívül maradj. Az Egység autói ott meneteltek előttem majd’ három kilométerre.

– Lefüleltétek, hogy értünk jönnek?

– Eredetileg is az volt a terv, hogy utánatok jövök. – Remek, még egy dolog, amiről James nem szólt nekünk. – Nem kockáztathattam meg, hogy rátok támadjanak, csak mert nem vagyok ott, de azt se akartam, hogy miattam fennakadjatok a határon. Ne haragudj, hogy nem szóltam!

– A lényeg, hogy ideértél. – Kilestem a sötétítővászon rácsai között, hogy felmérjem a környéket, de az ablak Crane irodájához hasonlóan a belső udvarra nézett. – Sikerült felmérni, milyen a helyzet odakint? – Fájdalmas köhögő görcs tört rám, és egy pillanatra pedig azt hittem, vér fog feltörni a torkomból. Aztán csak a számat végigszabdaló, égő szárazság gyötört.

– Nyuszi, nagyon örülnék, ha most nem fecsegnél ennyit… Ha jól láttam, egyetlen út vezet le a városba, ezt pedig ellepték az Egység emberei, mint az éhes dögmadarak. Jen merre van?

– Remélhetőleg biztonságban. – Crane vette át a szót, mielőtt bármit mondhattam volna. – Tudtommal Fleminggel és Gelmisszel elmentek várost nézni, de intézhetek egy telefont, hogy rendben vannak-e.

– Azt inkább ne! – emelte a kezét Riley figyelmeztetően. – Az egész hálózatra rámásztak, a fantomot is megtalálták. Jamesszel se merek beszélni.

– Akkor most tördeli a kezét és imádkozik.

– Valahogy úgy. Remélem, Jent időben sikerült értesítenie, vagy legalább lekapcsolta őt a központról… Viszont valahogy le kellene jutnunk.

Valahogy mindenképpen, de a kilátások egyáltalán nem nekünk kedveztek. Riley felbukkanása is csak annyira volt elegendő, hogy a folyosón levő támadókat túléljük. Viszont úgy fittebbnek és fókuszáltabbnak tűntem mellette, hogy a koncentráció sosem tartozott az erősségeim közé, és körülbelül huszonöt órája talpon voltam. Ha az előző rajtaütés emésztette fel ennyire az erejét, akkor nem engedhettem meg neki, hogy bármi mást is forgasson a pisztolyán kívül, már ha elhozta egyáltalán. És bármennyire is fájt beismerni, Crane jelenléte csak hátráltatott minket. Az lett volna a legjobb, ha elrejtjük őt itt valahol a Fellegvárban, mi pedig lelépünk, de az már majdnem ugyanaz, mintha kilöknénk az Egység célkeresztjébe. Miattam került ebbe a helyzetbe, így az élete is az én lelkemen száradt. Csak azt reméltem, hogy a rémület nem fogja cselekvőképtelenné változtatni őt.

És akkor még Antheát is számításba kellett vennünk, legalábbis mással nem tudtam megmagyarázni magamnak azokat a bizarr látomásokat Riley érkezése előtt. Ő jobban aggasztott. Az Egység emberei elfogynak, lehagyhatjuk, megsemmisíthetjük őket, vagy túljárhatunk az eszükön, de mit lehet tenni egy létsíkok között utazgató halhatatlannal?

– És mihamarabb le kéne – mondtam végül. – Kiesik a fókusz. Sokszor.

Riley szemei tágra nyíltak az értetlenségtől, aztán arca elborult, és jelzésképpen újra kézbe vette a keresztet.

– Biztos van valaki az épületben, aki tudna nekünk segíteni, nem, Tim? – fordultam az öreghez. Crane bajszát simítgatva vonogatta a vállát, majd miután feltételezhetően végigpörgette magában az összes ember nevét, aki felmerülhet, megrázta a fejét.

– Az igazat megvallva Alexis az egyetlen, akire rá merném bízni az életemet. És remélem, semmi ostobaságot nem csinál, csak azért, mert ez a vén szivar itt ragadt ebben a kacsalábon forgó szanatóriumban.

– És Alexisen kívül?

– Nos, akkor át kellene osonnunk a C-szektorba a csillagvizsgálóba – intett a belső udvar irányába. – Ott majd kiderül, hogy a széles mosolyok a protokollnak, vagy a személyemnek szóltak-e. Persze, még mindig kéznél van a szép beszéd, mint lehetséges opció, már ha lesz annyi időnk. Vagy az új cimboránk meggyőzi őket…

– És hol van ez a C-szektor? – kérdezte Riley. Crane az ablakhoz invitálta őt, és résnyire széthúzta a sötétítőt, hogy épp valamennyire át lehessen látni rajta.

– Ott a túloldalon, a csillagvizsgálóval a tetején. Ha belülről akarjuk megközelíteni, akkor útba kell ejtenünk a közös étkezőt, amit biztos lezártak ezek a mocskok… Hacsak nem ütünk egy lyukat a falba.

Riley szorosra zárt ajkakkal bólintott, majd ruganyos léptekkel az ajtóhoz slisszolt hallgatózni. Homlokára mély ráncok ültek ki a koncentrációtól, nyakán ellazultak az erek, légzése pedig lecsillapodott, ahogy figyelme a küszöbön túli térre összpontosult. Utoljára az első edzéseinken láttam őt ilyen fókuszáltnak Avis határában; az után minden cselekedetében volt egy kis hév, egy kis indulat, és teljesen el is feledkeztem arról, mi tehette őt méltó ellenféllé az Egységgel szemben. Ennyi ütközetet nem lehet kizárólag harag által győztesen megvívni, ha valaki nem ismeri az ereje határait, márpedig nála jobban senki sem tudta, mi azoknak a megfélemlítő meséknek az alapja, ami miatt a társadalom kivet minket magából.

Ez a seymouri komorság akkor sem távozott el belőle, miután visszafordult felénk, és elszánt pillantással végignézett rajtunk.

– Még nem hallom őket, de már úton biztosan úton vannak felénk. – Pulóvere takarásából két pisztolyt húzott elő, és szétosztotta kettőnk között. Nem hittem volna, hogy egyszer még ekkora örömet fog okozni az Arkangyal hideg markolata a kezemben. Leellenőriztem a tárat, és finoman feldobálgattam a levegőbe, hogy kicsit szokjam a súlyát. Reméltem, hogy maradt még bennem valamennyi a REM-gyakorlatokból, ilyen kevés lőszerrel nem engedhettem meg magamnak, hogy elvétsem a célpontokat. Bár, ha Anthea egy tűzharc kellős közepén próbál megviccelni úgy, mint az előbb, akkor igazából tök mindegy, mennyire vagyok pontos.

Vajon hallja az emberek gondolatait? Mert ha igen, akkor nem kéne ötleteket adnom neki.

Crane már nem kapott ilyen lelkesen utána, csak hezitálva méricskélte a Limbó hosszú csövét.

– Rég volt már ilyen a kezemben, és akkor is kevesebbszer használtam, mint szükség lett volna rá – jegyezte meg az öreg, és felváltva két szeméhez próbálta a célzót.

– Az most nem számít. Ha lehet, szeretném egyben visszakapni. Már megszoktam a fogását.

– És te mivel véded a seggedet? – Riley üres baljára böktem a fejemmel, mire értetlenül felmutatta nekem a keresztjét, mintha azzal mindent meg lehetne oldani. Kezdett felbosszantani a csökönyössége. – Kint vagy három tucatnyi, alaposan kiképzett elit várakozik. Ha a C-szektorba akarunk átjutni…

– Nem megyünk a C-szektorba! – vágott közbe. – Nem fogom olyan emberekre bízni az életünket, akikre Crane se merne megesküdni.

– Kiváló! Akkor pláne nem értem, hogy mit vársz. Visszaadogatod egyenként a golyókat a fejükbe a csini botoddal, miközben kétszáz decibelen ordíttatod a tizenöt kilohertzre torzított Lacrimosát? – Crane diszkréten felhorkantott, de Riley tágra nyílt szemét látva inkább elvonult az egyik közeli sarokba visszanyerni a komolyságát. Közben Őmakacssága is magához tért a döbbenetből, és cinikus nevetésbe fojtva bosszúságát elvigyorodott. – Előbb terítek le egy helikoptert egy pillangókéssel, minthogy ezt kivitelezhetnéd.

– Ilyen nyers beszédet is rég hallottam tőled. Látom, elvoltatok Jennel.

– Ennek semmi köze Jenhez. Több száz méter magasan vagyunk. Kint körülbelül a hatszorosa tanyázik egy morganai synus-elkülönítő kirendeltségnek, és már a ruházatukból is ítélve sokkal jobban fel vannak fegyverkezve. Ha a saját bőrödet kellene mentened, még elhinném, hogy meg tudod csinálni, de itt van a nyakadon egy idős tudós, és egy kosztümbe passzírozott, harcképtelen szuka, aki ugyanannyira le van amortizálódva fizikailag, mint te. – Ahogy ezt kimondtam, kihúzta magát, és kezével kisimítani fáradtságtól gyűrött vonásait. Hihetetlen, hogy még ilyen egyértelműen reménytelen helyzetben is próbált rendíthetetlennek mutatkozni, hiába nem maradt senki, akit átverhetett volna. De nem tágítottam. Ha beletörődök abba, hogy magára vállalja a mentőakció minden felelősségét, akkor már ott helyben a számba ereszthettem volna egy golyót… Mert, ha belehal a saját önfejűségébe, az biztos, hogy az első dolgom lenne utána menni, bármennyire is magának okozná a vesztét. – És aki ugyanúgy egy darabban akar téged Alsó-Gaiában látni, mint te minket. Azt mondtad, eleged van abból, hogy mindent egyedül kell intézned. Tessék, itt vagyok, és ha eddig nem tűnt volna fel, nem mögötted akarok állni, hanem melletted.

Ideges, mégis valahol megkönnyebbült sóhaj szaladt ki belőlem, de Riley komorságától újabb súly nehezedett a mellkasomra. Zavaros volt a tekintete, mintha nem akarta volna elfogadni a hallottakat, talán meg is bántottam őt… Vagy a beletörődés fájdalma torzította volna el a vonásait?

– Sosem létezik más lehetőség – suttogta maga elé, miközben gyengéden végigsimította arcomat. Érintése nyomán az őt emésztő keserű érzések engem is átjártak; habár az én torkom elszorult, neki még a hangja sem bicsaklott meg. – Mindegy, melyik utat választjuk, előbb, vagy utóbb az összes ugyanabba a mederbe torkollik.

– Nem értem, ez most hogy tartozik ide. Csak mondd, mit kell tennem, és lépjünk le innen!

Kezdtem elveszíteni a türelmemet, de Riley nem volt hajlandó tovább beszélni. Hezitált, és némi megbotránkozás vegyült a tekintetébe, mintha már maga a kérésem is összeegyeztethetetlen lett volna az elveivel. De végül bármi is járt a fejében, nem vitatkozott tovább. Bólintott, teljes erejével magához szorított, és közben elcsukló hangon bocsánatért esedezett, míg hangját el nem nyomták a fülembe szökő, halk rezgések. Nem emberiek voltak, nem is dallamosak, és az agyamat olyasféle kín járta át, mint mikor körömmel karistolják a táblát – eleinte nevetségesen ártalmatlannak tűnik, aztán ordítani tudna az ember a frusztrációtól. Beették magukat a tudatom legmélyére, hogy letörjék a gátat egy folyóról, aminek eddig a létezése is rejtély volt előttem. Hasonlított ahhoz a pillanathoz, mikor Crane irodájában magába akart szippantani az a másik, hamis valóság, de most nem változott meg körülöttem a szoba, és nem éreztem se forróságot, se zuhanást. Csak a sejtelmes érzékelések maradtak, az a nyomasztó, másik állapot, amit aztán elviselhetetlen intenzitással söpört el a megbánás, a fájdalom, a harag és a szeretet. Elöntött a könny, testemet fagy borzongatta végig, és bármennyire is próbáltam kiadni magamból ezeket a belülről marcangoló érzelmeket, olyan makacsul telepedett a szívemre, mint a friss gyász.

– Riley, mi ez? – kérdeztem. Nem felelt, csak a hajamba fúrta reszkető kezét, és szorított az ölelésén. Bármennyire is tartott, forgott körülöttem a világ, és féltem, hogy újra a padlón végzem, mint az előbb. Mégis nyitott szemmel tűrtem a szoba örvénylő látképe okozta gyötrődést, mielőtt újra elveszíteném a fonalat a valósággal. – Be fogok pánikolni. Nem bírom, állítsd meg!

Bármit is felelt, már nem jutott el hozzám. Nem bírtam tovább ellenállni. Maradék erőmmel viszonoztam Riley ölelését, ujjam alatt elgyengült a fekete pulóver anyaga, megreccsent a textil, én pedig újra elszakadtam a valóságtól, és levetődtem az elmém mélyén kavargó disszonanciába. Elveszettnek hitt vakuemlékek tárultak fel előttem csövekről, sárgás üvegen túli szobáról, szűkös, óvóhelyi szobákról és háború sújtotta terekről. Párat megpróbáltam megragadni belőlük, de épphogy megjelentek, beitták magukat az emlékeim közé, kitöltve a hiányzó űrt, és elvesztek a mindennapok homályába. Csupán az elmúlt pillanatok és az azt követő sokkos állapot élt bennem élénken, majd Crane sietős lépteire lettem figyelmes, ahogy felénk közeledett. Ez a hang jelezte ennek a bizarr utazásnak is a végét, és még mielőtt a doktor közbeavatkozhatott volna a történtekbe, erőtlenül Riley-nak dőltem. Mellkasa hangosan dübögött, szinte átütötte a dobhártyámat, és minden egyes, heves lélegzetvételével éreztem, ahogy az erő fokozatosan visszatér testébe; növekedett, dagadt, míg vissza nem tért abba a szelíd fényű csillagra emlékeztető valójába. De nem csak az ő életének láthatatlan esszenciáját véltem érzékelni, hanem Crane korához képest meglepően vibráló lényét is.

Ezek a normális ember által felfoghatatlan jelek nem értek újdonságként.

De az erejük…

Az erejük még az én józan eszemet is próbára tették.

– Milyen ördögi játékot űz ezzel a szerencsétlen kisasszonnyal?

– Ebbe most ne avatkozzon bele, ha nem muszáj!

– Hogyne avatkoznék bele? Megjelenik a semmiből, mészárszéket csinál a folyosóból, torkomnak szegezi azt a botcsinálta nyavalyát, majd Isten tudja, mit művel Zoéval! Miféle szörnyeteg maga?

– Az a szörnyeteg, aki nélkül most itt rohadnának meg a Fellegvárban.

A két férfi vitája távoli viharként zengett mögöttem, miközben minden félelmemet leküzdve próbáltam befogadni ezt az új perspektívába került, túlburjánzó világot. A szoba közepére támolyogtam, és félúton elkaptam Crane meglepően csontos vállát.

– Nincs semmi baj, Tim – mondtam magamra erőltetve egy mosolyt. – Rendben vagyok.

Hazudtam. Egyáltalán nem voltam rendben, és ezt ő is tudta, de valószínűleg jobbnak látta, ha nem perlekedik tovább. Csak a kisugárzása forrt, ahogy egy utolsó, megvető pillantást ejtett Riley felé.

Furcsa észlelések jártak át a betontömbökön túlról, mint mikor a gyermek szörnyet sejt a szekrényajtó, vagy az ágy takarásában… És pont ugyanolyan rettegéssel járt át, csak itt nem egyetlen lidérc jelenlétét sejttette ez az új érzék, hanem több tucatét, különböző irányokból és messzeségekből. A szektor falai megszűntek létezni számomra, és a szűk iroda horizontba vesző térré változott, rajta kutatókkal és katonákkal. Lényük egyetlen, zavaros lármaként jutott el a tudatomig, és hiába próbáltam eltakarni a fülemet, vagy a szemem világát, a zaj nem enyhült az agyamban. Mintha mind ott lettek volna a közvetlen közelemben, megzavarva a személyes teremet, bemászva a látószögembe, körbevettek, elzárták a levegőt, a fényt, a kiutat, a gondolataimat, Crane-t, Riley-t… Nem tudtam megkülönböztetni egymástól a halovány lélekszikrákat ilyen távolságról, de az ellenséget így is könnyű volt kiszúrni. Sáskahadként özönlöttek a D-szektor irányába, és nem kellett egy perc se ahhoz, hogy a folyosót az ő páncélzatuk csattogása töltse meg. Gondolkodás nélkül rántottam magammal Riley-t és Crane-t, amíg még maradt időnk, hogy kikeveredjünk ebből a kelepcévé vált rejtekhelyből, és balra vettem az irányt. Onnan mintha kevesebben tartottak volna felénk, de ez még nem jelentett kisebb tűzerőt.

Viszont hiába észleltem a támadóink jelenlétét, mielőtt egyáltalán a hangjuk elérhetett volna hozzánk, ez sem jelentett gyógyírt az üldözöttség gyomrot szorongató érzésére. Minden sarok mögött a halált, minden nyílt térben a testünkön átütő golyózáport láttam, és minden lépésünk kongásában Anthea újabb csapdáját hallottam. Magam elé tereltem Riley-ékat, hogy szemmel is őrizhessem minden mozzanatukat, majd Crane vette át a vezetést, és mutatta az első eszébe ötlő kerülőutat, ami kijuttathat minket ebből a labirintusból. Ajtók csapódtak ki és lépcsők kúsztak el a lábunk alatt, miközben Riley folyamatosan próbálta elnyomni menekülésünk zaját. Aztán szinte keresztülfúrt retinámon a vakító, őszi napfény, ruhánkat és hajunkat pedig szabadon tépte a napelemek között áramló szél.

– Elözönlötték a folyosókat – suttogtam a földet bámulva. Összerogytam, vacogó állkapoccsal szívtam be a jeges levegőt, hogy a friss oxigén felvegye a harcot a testemet bénító pánikkal. Riley mellém guggolva vállamra terítette pulóverét, alatta csak egy hitvány, rövid ujjú pólót viselt. Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a testére tapadt verejték kihűljön, és vállát dörzsölgetve vacogjon mellettem. – Így meg fogsz fázni.

– Nem számít. Mi a helyzetük?

– Nem tudom… Olyan, mintha az egész épületet beterítették volna. Túl sokan vannak.

– Semmi baj, van még időnk. – Riley átkarolva engem egy csókot hintett arcomra, majd figyelme egy pillanatra Crane-re terelődött. A doki leült velünk szemben, a vörösség halványulni látszott arcából, és légzése is már csillapodott, de már csak a kora miatt is aggódtunk érte. – Jól van?

– Persze – biccentett kurtán. – Csak tudja, így jár, aki tíz éve „holnap” kezd el kardiózni.

– Hamar ki kellene jutnunk innen, mert nem fogja sokáig bírni.

– Infarktusa biztosan nem lesz – mondtam, mielőtt Crane bármit is szólhatott volna. Hunyorogva figyeltem saját aurájába elvesző alakját, és ahogy a fókusz az érzékszerveimről erre az új képességre összpontosult, hiányérzet fogott el a szemem balja és a mellkasom környékén. – Műszíve van.

– Ez nem olyan faktum, amit bele szoktak rakni az életrajzomba. Honnan tudtad?

– Majd lent mesélünk.

Így, hogy némileg koncentráltabb állapotba kerültem, újra megpróbálkoztam az alattunk mozgolódó boly olvasásával. Mintha minden egyes lélekszikra a vesztemet akarta volna, egyre közelebb taszítva egy szakadék széléhez, melynek mélyén az idegrendszeri fáradtságon és a torkomba gyűlő lüktetésen túl egy újabb pánikhullám várakozna rám. De nem adtam ilyen könnyen magamat. Megszorítottam Riley meleg kezét, és szememet lehunyva hagytam, hogy a félelemmel együtt ezek a fojtogató benyomások is átjárjanak. Természetesen, akárcsak a hangok, az illatok, vagy a fény.

– A testeket már megtalálták. Van, aki fél, van, aki dühös. Az itt dolgozókat nem bántják… Nem hiszem, hogy bárki ellen erőszakot tanúsítanának.

– Elég képmutató, ha azt nézzük, milyen felszereléssel jöttek egyetlen ember miatt.

– A közvélemény előtt tisztának kell maradniuk.

Egyetértően bólintottunk. Még ha most még emberséges körülmények között is zajlott a keresésünk, nem kockáztathattuk meg, hogy bárki ártatlanra kezet emeljenek miattunk. De még mielőtt belebonyolódhattunk volna egy tervbe, hogy miként vonhatnánk magunkra az Egység figyelmét úgy, hogy egyben is maradjunk, egy újabb hiányos foszlányt észleltem az égből.

– Valaki jön fentről. – Ezt meghallva Riley egy kést csatolt le az övéről, és bátorítóan vállon veregetve a kezembe nyomta, majd ő is követte tekintetemet a felhők felé. Némi forgolódás után kiszúrtuk az új jövevény vöröslő alakját. Szitakötő-mechanikájú szárnyai szelíden ciripelve szelték a levegőt, akárcsak a Fellegvár határában forgó szélerőművek, izgatott kisugárzása vibrált, már csak a győzelmi fanfár hiányzott az összképből. Jen mozgása még a levegőben is könnyed és gondtalan volt, akárcsak a vigyor az arcán, ami a helyzetünkre való tekintettel egyszerre hatott üdítőnek és oda nem illőnek. Mintha csak egy baráti piknikre érkezett volna késve, íves karmozdulatokkal intett nekünk, majd finoman landolt Crane mögött.

– Azta, a doki még él? Szuper! A filmekben ilyenkor mindig elpatkolnak az első öt percben. Ó, helló Smiley!

Riley ajka bosszúsan megrándult új neve hallatán, és ami halvány mosoly ült rajta, az is lelohadt róla. De végül a kommentárt megtartotta magának, és megkönnyebbülten felhorkantva Jen tenyerébe csapott.

– Alexis és Enzo rendben vannak? – kérdezte Crane a lányt, miután bekuporodott közénk.

– Persze. Alsó-Gaia kimaradt a buliból szerencsére, de ez változhat, ha továbbállunk innen.

Vizet húzott elő a táskájából, és körbekínált mindenkit, majd egy sejtelmes kacsintást követően mellém dobta rég nem látott talariámat. Valóban könnyebb váz került bele, és a hajtóművet egy kisebbre cserélte, de Jent ismerve ez nem azt jelentette, hogy a teljesítménye is szerényebb lesz… Sőt.

– Akkor ki kell, hogy pukkasszuk a bulit – mondtam, miközben lábamra húztam a korcsolyát. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a Riley-tól kapott késsel felhasítottam a ruhám alját, hogy ne gátoljon a mozgásban.

– Az bátor! – jegyezte meg Riley. – Mi lesz, ha tovább hasad?

– Hát, akkor legalább magának jó napja lesz, fiam.

Ha nem járt volna át minden percben a fenyegető végzet, talán még hangosan fel is nevetek Crane keserédes megjegyzésén, de még ez is arra emlékeztetett, mennyi mindent veszíthetünk egyik pillanatról a másikra…

Mégis miért?

Néhány ócska haszontalan információért, melynek nyomait valószínűleg most égetik porrá.

Mert egy inkompetens, minden lében kanál ribanc nem tud megülni a seggén.

Mintha Riley is hallotta volna az elmémben terjengő, mérgező gondolatokat, összerezzenve felkapta a fejét. Aggódva a vállamra tette kezét, bőrének hidege még a pulóver anyagát is átütötte. Hangtalanul formálva a szavakat ajkain azt kérdezte, minden rendben van-e. Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Miattam kuporogtunk a tetőn, miattam kialvatlan, miattam fázik, Crane műszeme miattam kergült meg megint, és Jen vörös íriszéből is miattam hunyt ki egy pillanatra a fény.

Hogy lehetnék jól, mikor ez az egész konfliktus miattam történik?

– Mekkora radarral zavarják ezek a vételt? – kérdezte a Jen halántékát csapkodva. – A végén még kisütik az ember agyát.

Míg Jen a saját problémájával küzdött, Riley a doki mögé osont, és kezét a fülére tapasztotta. Még ha a némi meglepettség fel is lobbant az öregben, hangot már nem adhatott neki, mert a következő pillanatban zsákként terült el a földön, mi Jennel pedig döbbenten néztünk hol a földön szunnyadó Crane-re, hol Riley-ra.

– A végén még sokkot kapott volna! – Megszeppent ábrázatából ítélve Jen valószínűleg szokásához híven épp a puszta tekintetével készült megölni szerencsétlent, holott a helyzetet tekintve valóban ez volt a legjobb kéznél levő megoldás. Ráadásul ez a kis intermezzo sikeresen kiszabadított az önmarcangoló mantrák fogságából, és mintha egy különös lidércnyomásból tértem volna magamhoz, egyszerre fogott el a rémület és a megkönnyebbülés.

Az elpusztíthatatlan lélek, aki a vesztemet akarja, itt van a közelben, és bármelyik percben képes lecsapni rám.

De épphogy belém hasított Anthea jelenlétének fojtogató tudata, az alattunk mocorgó boly jelei is felerősödtek. Mindent elsöprő, fenyegető hullámként vetődött a körülöttem levő térre, eltompította érzékeimet, megfosztott az értékes levegőtől, és mire Riley erős kezei észhez térítettek, már a lépcsőn kúsztak felfelé.

Nem hezitáltunk sokáig. Jen landolt a D-szektor melletti utcán elsőnek, majd óvatosan lesegítettük Crane-t és engem, végül Riley hajtott minket előre, figyelve, hogy nem-e láttak meg minket. Találtunk egy félreeső pontot, ahol nem érzékeltem annyi ember jelenlétét, és kellőképpen takarásban volt a katonák elől. Szerettem volna olyan hidegvérrel kezelni ezt a helyzetet, mint Jen, vagy Riley. Ők már hozzászoktak az osonáshoz, talán még hittek is ennek a beugró betontömbnek a védelmében, míg én a szabad égben is veszélyt láttam, és abban reménykedtem, hogy a torkomban dobogó szívem hangja maximum Riley vájt fülébe jut el.

– Meddig marad így kiütve? – mutattam a Jen vállán lógó Crane-re. Riley lopva az öregre pillantott, aztán zsebre vágott kézzel megrántotta a vállát.

– Ameddig ki nem piheni magát, vagy fel nem keltem… Vagy amíg Jen nem dobálja fel a levegőbe, mert épp olyan kedve van.

– Ha elkezd horkolni, nem dobálni fogom, hanem felképelni – morgott a lány.

– Nos, valóban nem kellene elárulnia a helyzetünket.

– És jobb lenne, ha ti is csendben maradnátok! Valaki jön!

A D-szektor felől ismerős lélek esszenciájára lettem figyelmes. Határozottnak tűnt, higgadtabbnak a többi katonáénál, és még az előtt irritált borzongás futott végig rajtam, hogy egy vélhetően hozzátartozó arc homályosan felderengett volna előttem.

Istenem, csak őt ne…

Próbáltam megértetni magammal, hogy ha Carlos is közelít felénk, a helyzet továbbra is ugyanolyan súlyos, mintha más keresne minket. Elvégre ezek szerint mégsem jutottunk át az új rejtekhelyünkre annyira észrevétlenül, és valószínűleg ő vezeti a sarkunkban loholó osztagot, szóval semmiképpen sem a vakszerencse sodorta a közelünkbe. De nem ment… Elvégre csak Carlosról van szó!

– Tudom, mit gondolsz Zoe! – Nem akartam elhinni, hogy a vallatóban történt felsülése után megpróbál tárgyalni azzal a gyomorforgatóan tenyérbe mászó hangjával. Legszívesebben elkértem volna Riley keresztjét, hátha egy jól célzott fejbekólintással visszább vesz az egójából, vagy legalább elfelejti, miért is bóklászik egyedül a Fellegvár üres utcáin, talpig felfegyverkezve. – Szerintem is túlkapás. Szóval figyi, csináljuk azt, hogy te kiugrasz a bokorból, és csendben hazaviszünk.

Riley a falhoz kúszott, markában szelíd fényben úszva pihent fegyvere. Aztán csak feszülten várt, míg egy fülbe csúsztatható adóvevő darabjai halk zajjal a látószögébe nem kúsztak.

– Négy szem közt beszélünk, látod? Rádiócsend van.

Kérdőn Jenre pillantottunk, aki addigra már a karjából kipattanó monitoron bütykölt valamit. Aztán feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy a szöszi nem hazudik, és valóban lekapcsolta magát az Egység kommunikációs hálózatáról. Persze ez még nem jelentette azt, hogy néhány intéssel nem küldhetné ránk a társait, viszont rajta kívül csak a helyi dolgozók mozgolódtak a környéken.

– Ezért le is fokozhatnak, vagy rosszabb – szóltam végül. – Ennyire hülye nem lehetsz.

– Valóban nem. – Gépkarabély csattant a padlón, majd néhány tár követte azt, Carlos pedig továbbra is lassú léptekkel közeledett felénk, mintha csak egy megvadult állatot próbált volna magához édesgetni. – Csak tudod, láttam valamit a folyosón. Elég csúnya volt. Bárki is tette, nem tetszik, hogy itt ólálkodik a környéken.

– Te is pontosan tudod, kiről beszélsz. Thompson beszédkurzust tartott, hogy ilyen faszságokkal próbálod mosni az agyamat? Azok az alakok velem is megtették volna ugyanezt. Vagy az rendben van, mert ők a nagy becsben tartott Egység emberei?

– Dehogy, eszünkbe nem jutna megölni téged.

– Akkor mi ez az öt furgonnyi kirendeltség?

Carlos végre elért hozzánk, de még mielőtt megállapíthattam volna, hogy még mindig ugyanolyan ütnivaló-e a feje, Riley megválaszolta a kérdést. Vállánál megragadva egy lendülettel a mellette magasodó falhoz csapta őt, és a szöszi pár másodpercnyi szédült állapotát kihasználva végigmotozta a sötétkék páncélzatot. Aztán Jen is csatlakozott a fogadóbizottsághoz, és tetőtől-talpig átvilágította őt poloskák után kutatva, miközben én bedobáltam magunk közé a gépkarabélyt és a tárakat.

– Ha békés szándékkal jöttél, akkor meg se mukkansz, igaz?

– Zoe, te még hogy maradtál életben a pacifizmusoddal emellett az izé mellett? Nézd meg, mit csinál velem! – Riley kihívásnak vehette Carlos kesergését, legalábbis az ajkára kúszó szórakozott vigyort nem lehetett mással megmagyarázni. Jobbját teljes erejéből hátra feszítette, elmondása szerint csak azért, hogy ne ficeregjen annyira, mire a szöszi néma üvöltésre nyitotta száját. De ki tudja, miért, tűrte a tortúrát, és összeszorított szemekkel várta, hogy fogva tartója végre-valahára elunja ezt a kicsinyes játékot. – Bassza már meg Seymour, tárgyalni jöttem!

– Hát nyilván! Tudjuk, hogy Thompson háza táján csak úgy burjánzik a diplomácia – forgatta a szemét Riley, és még egyszer belenyomta fejét a téglába. – Nem értek az ilyenekhez, szóval majd Zoe kijavít, ha tévedek. Egész eddig abban a hitben voltam, hogy ha békések a szándékaid, akkor nem egy kisebb sereggel tartasz a tárgyalás helyszínére.

– Minden eshetőségre fel kell készülni.

– Ezt a választ nem fogadjuk el, ugye?

– Várj, várj, várj, csak ne robbantsd szét az agyam! – Riley megdermedt Carlos sületlenségeitől. Zavartan felkacagott, aztán ahogy szépen lassan megemésztette a hallottakat, a vonásaira erőltetett, hamis derű újra bosszúságba torzult, és egy határozott rántással rászorított a férfi elfehéredett csuklójára.

– Agyszétrobbantás? Ilyen ostoba városi legendákkal riogatjátok otthon a kissrácokat?

– Csillapodj már, nem én találtam ki! Azt mondták, kutassuk fel az egész helyet! El kell égetnünk minden iratot, tessék, itt van, elmondtam, most már akadj le rólam!

Nem hiszem, hogy Thompson egyáltalán tudna az iratok létezéséről.

Bármennyire is imádtam nézni, ahogy Carlos kemény évek alatt felépített, hamis alfa-önképe csupán néhány pillanat alatt darabokra hullik, az új információk fényében, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy tovább élvezkedjek rajta.

– Riley szívem, azt hiszem, ez elég is lesz! – léptem mögé, mielőtt bármi további kárt okozhatott volna a srácban. Jobbnak is láttam, ha átveszem Riley szerepét, bár legnagyobb meglepetésemre semmi erőt nem kellett kifejtenem ahhoz, hogy Carlos a helyén maradjon. A szöszi úgy szorult a falhoz a kezem alatt, mint a kisangyal. – Te egyáltalán nem ellenkezel.

– Nem hát!

– Szóval, azt mondod, az a terv, hogy egy füst alatt visszahurcoltok engem, és megsemmisítitek Gaia teljes irattárát?

– Igen. A parancs az parancs, tudod, hogy megy ez.

– És miért Morganából jöttetek intézkedni? Gaiának is megvan a maga kirendeltsége.

– Erről kérdezd az illetékeseket, gőzöm sincs! – Én is kipróbáltam ezt a karhátrafeszítős trükköt, egyrészt mert már nagyon régóta ingerem volt rá, plusz Carlos túlságosan is feloldódott szerény kis társaságunkban. Biztosra vettem, hogy feleannyi fájdalmat sem okoztam neki, mint Riley, mégis úgy nyöszörgött a szorításom alatt, mint egy hisztis kislány. – Jesszusom, állj már le, mi ütött beléd?

– Ezt azért kaptad, mert nem elég, hogy egy gyáva szar vagy, de még hasznavehetetlen is. És ha nem kotródsz el a parasztjaiddal, el is törjük a kezedet, igaz, srácok?

Jen komoran bólintott, míg Riley két ujját feltartva a levegőbe alkudozott, hogy ő a mindkettőt kezelésbe venné. De hiába könyörgött boci szemekkel, nem voltam elragadtatva az ötlettől, így egy „te tudod, Nyuszival” feladta a dolgot, és inkább Crane-nel foglalatoskodott. Azt reméltem, hogy ez a kis műsor majd elveszi Carlos kedvét az egész bevetéstől, de a kéztörés ígéretével mintha pont az ellenkezőjét váltottuk volna ki belőle.

Hát persze. Az a kurva egója juttatta őt az elitek közé.

– Ennyire azért nem tárgyalunk, remélem, értitek – kuncogott gúnyosan. Hirtelen még a reszketés is eltűnt hangjából, visszanyerve azt a pofátlanul magabiztos tenorját. – Ha meg akartok szabadulni tőlünk, ahhoz egyenként le kell gyaknod minket, ahogy ez a nyomorék tette eddig.

Nem tudtam eldönteni, hogy a megnevezés, vagy a hirtelen ellenállás miatt vesztette el Riley a hidegvérét. Megfeszült arccal talpra állt, kése fémes csengéssel pattant ki tokjából, hogy egyetlen, villámgyors lendülettel Carlos fejébe döfje. Pillantásomat elkapva vártam a csont roppanását és a bőrömre fröccsenő vért, ám az egyetlen iszonytató érzés, ami elért, az a szőkét átjáró ijedtség és utólagos halálfélelem volt. Egész testében lüktettek az erek, miközben saját rémült tekintetét tükrözte vissza az éles penge, az adrenalin pedig szinte azonnal kiürült a szervezetéből, kontrollálhatatlan remegést keltve izmaiban. De Riley itt nem állt meg. Írisze szinte fehérlett a benne megült fagytól, és arcára érzéketlen maszk húzódott, ahogy fölényes mozdulatokkal megragadta a férfit a vállánál fogva.

Riley, elég lesz!

– Lehet, hogy én akartam így, lehet, az ég adott neked még egy esélyt, és úgy intézte, hogy elvétsem ezt a mozdulatot. Jobb, ha soha nem tudjuk meg, nem igaz? – Még sosem láttam ilyen üresnek őt. Nem járta át izzó harag, mint mikor Antheán torolta meg a tetteit, és a kimértsége egyáltalán nem hasonlított a Crane-nel történt konfrontációjához. Egyszerűen csak cselekedett. Még azt sem tudtam megmondani, élvezi-e egyáltalán ezt a műsort, vagy mélyen legbelül ezekért a pillanatokért ítéli magát Pokolra. Bármennyire szerettem volna elérni az ő lelkét, vagy Jenét, Carlos rettegése mindent beárnyékoló, mágneses mezőként borult az érzékeimre.

Legalábbis eleinte azt hittem, csak az övé. Ahogy megpróbáltam távolabbra nyúlni, halvány lélekszikrák hunytak ki egyik pillanatról a másikra körülöttünk. Ellobbantak, akár a gyertyák, hogy egy másik létsíkon izzanak fel újra, egy helyen, ahova már csak Riley földöntúli szeme lát el. Úgy borzongtam bele a távozó lelkek égető hiányába, mint ő a friss halál hűvös szelébe, és egyetlen, röpke pillantással tudattuk egymással a hírt:

Anthea itt van.