A bűzös füst lemarta a csillagokat az égboltról; fényüket elvesztve, a távoli tűz narancs fényébe fürdették magukat, hogy ne vesszenek el az éjszakában.

Havazott.

Zoe nehezen tudta volna megnevezni azt az érzelmet, amit a mélyfekete végtelenségből alászálló hópelyhek ébresztettek benne. Még nem érzett rá késztetést – valószínűleg bármi mást ugyanilyen csodálattal fogadott volna –, úgyhogy csak némán feküdt, és fehérsége eggyé vált az őt körülvevő hóéval. Bőrét vörösre marta a fagy, testére nedvesen tapadt a hitvány rongy, amibe sietősen beburkolták őt, és hallani vélte az épületet emésztő lángok pattogását. Eszébe se ötlött, hogy ezek olyan dolgok, amik ellen tennie kellene. Alig öt perc telt el azóta, hogy kiesett a tartályból, amiben nyolc évig fejlődött.

A hó ropogása volt az első, ami elvonta figyelmét az űr végtelenségéről. Talán mert tetszett neki a hang, vagy csak az éledező értelme ébresztette rá, hogy a léptek felé közelednek. Oldalra kapta a fejét, de a látómezőjébe magasodó, fehér réteg kitakarta az érkező alakját.

Sötét hajú fiú hajolt fölé. Arcán friss seb tátongott, a vér beterítette teljes bal partját, és teste reszketett. Tekintete zavaros a rémülettől, vonásait sűrű pára ködösítette el, ahogy elgyengülve fújtatott, és olyan kétségbeesetten kereste az élet jeleit a lány szemében, mintha a következő lélegzete múlt volna rajta. Megkönnyebbülésére örömteli ragyogás fogadta a mélyezüst íriszekben, és halvány mosolyra húzódott a fehérség ajka. Felismerte a fiúban azt a lelket, aki hosszú órákat töltött a bölcsőjéül szolgáló akvárium mellett.

– Állj fel! – sürgette Riley, és megragadta a kezét. Ujjai átmelegítették Zoe kihűlt csuklóját, amitől lassan ráeszmélt, milyen barátságtalan fekhelyet nyújtott számára a természet. Épphogy talpra segítették őt, összerogyott, és dideregve kuporodott össze a fiú előtt, hogy minél több érje őt testének melegéből. – Mennünk kell, hallod?

Felállni, menni… Értette ezeket a szavakat, még a másik hangjába kúszó feszültség se érte közömbösen, de így is a fejét rázta, és karját az ingadozó lábak köré csavarta. Ez a melegség most az övé. Szüksége van rá. Nem várhat.

Vajon mennyi idő, mire egy nyolc éves gyermek teste teljesen kihűl? Riley nem tudta, de egyhelyben toporogva ő is megérezte a pusztaság jeges szelét, és ha már ennyitől a fogát csikorgatta, bele se mert gondolni, Zoe min mehetett keresztül. De tényleg menniük kellene, gondolta, és hezitálva a tűz irányába nézett, majd vissza a földön didergő lányra. A látvány szívet tépő volt. Végtagjain csövek nyomai piroslottak, némelyik után égő seb maradt. Pihegett, teste törékeny és gyenge, magától talán lábra sem tudott állni, szavak helyett a mozdulataival kommunikált. Így nem jutnak sehova. Lehet, nincs is hova. Riley bármerre fordult, csak az éjszakába elvesző síkság fogadta.

Nem szólt Zoéhoz semmit, csak finoman a hóna alá kapott, és az égő romokhoz vezette. Arra készült, hogy amint a perzselő hőség közelébe érnek, vissza kell tartania a lányt, mielőtt odaveszne a lángokban – akár a ruhák, amikből most szolid leplet vonhatna törékeny teste köré. Ezt a hitvány rongyot is épphogy ki tudta menekíteni számára. Ám Zoe nem mozdult el mellőle; minden erejét a karjába összpontosítva kapaszkodott a fiú vállába.

Riley félelemmel pásztázta a labor egymásnak dőlő oszlopait. Vége lett volna? A gondolat, hogy fogva tartójának teste parázsba borult valahol a lépcsők alatt, egyszerre fogta el borzongással és megkönnyebbüléssel. Nem tudta elképzelni, milyen az, ha egy ember ég, de szíve a torkába kúszott, és némi türelmetlenséggel pillantott le a vállán melegedő lányra.

– Tényleg mennünk kell – erősködött, még egy pillantást vetve a törmelékekre.

Várta, hogy megmozduljon, kiemelkedjen a lángok közül az a sovány alak, hogy rájuk vesse magát. Már látta is maga előtt. Látta, hogy fél testét felemésztette a tűz, akár a papírt, és vonalait izzó kontúrba szedi a forróság, miközben folyamatosan elveszíti alakját. Talán mire odaérne hozzájuk, összegöngyölödne, mint az elfeketedett jegyzettömb, és nem tudná bántani őket. Vagy épp ellenkezőleg? Lehet, hogy ők is fellobbannának?

– Tényleg mennünk kéne – ismételte félénken, és hogy nyugtassa magát, viszonozta a lány szorítását.

Menni, de hova?

– Itt laktatok? – A szomorkás hangot lassuló léptek zaja kísérte. Riley egy pillanatra megrettent, de a lélekjelenléte erősebb volt a félelmeinél, és a háta mögé terelte Zoét. Egyedül akart szembenézni az idegennel, bárki is érkezett hozzájuk.

A felnőttek mindig barátságtalan arcot vágnak. Ebben nőtt fel, és épp ezért érte váratlanul, mikor a föléjük magasodó férfi láttán nem a szorongás, hanem sokkal inkább a kíváncsiság fogta el őt. Még sosem találkozott ilyen békés tekintetű emberrel, és ha az a másik, akivel együtt élt eddig, magas volt, hát a vele szemben álló óriásnak született – még egy vadállat bundája is elfért széles vállán. Eltátott szájjal nézett végig a dús szőrmén, majd szeme a férfi oldalánál lelógó famarkolatra siklott. Nem ismerte fel a fegyvert, de rossz érzés fogta el őt. Pillantása fenyegetőre váltott, és ha lehet, még jobban takarta Zoét testével. Azt várta, hogy az idegen majd kineveti érte, akárcsak az, aki a romok alatt feküdt, de olyan megértéssel fogadta Riley harcias ábrázatát, mintha ő se cselekedett volna másképp ilyen helyzetben.

– Ő a testvéred? – kérdezősködött tovább az óriás, és leguggolt vele szemben. – Hogy hívnak titeket?

Riley teljesen összezavarodott. Nem értette, miért nem kiabál vele a férfi. Még ha nem is tudja, hogy a tűz az ő műve volt, a kérdéseire nem válaszolt, ez pedig mindennél nagyobb bűn. A szófogadatlanságnak eddig mindig meglett a böjtje, miért alakulnának most másképp a dolgok?

De az idegen továbbra sem büntette a szótlanságáért, és ha szomorúnak is tűnt, Riley biztosra vette, hogy nem miatta. Az a mély ránc csalt az arcán, ami lehúzódott a jobb szeme sarkából, attól festett úgy, mint aki örökké sír. Maga se értette, miért, de nem akarta, hogy a férfi ténylegesen könnyekben törjön ki előtte, és már azt is megbánta, hogy rá vicsorgott.

Talán jobb, ha megpróbál kedves lenni hozzá, gondolta.

– Ő itt Zoe – felelte, és maga mellé terelte a lányt. – Az én nevem Riley.

Az óriás lélegzete elakadt. Valami rosszat mondott volna? Nem válaszolt elég kedvesen? Nem tudta, nem értette, miért ismétli meg a nevét. Arca lángba borult, és szeretett volna kicsit megbújni Zoe mögött, csak amíg a férfi döbbenete elmúlik.

– Kedves név – mosolygott végül az idegen. Közben gyorsan leoldozta magáról a bundát, majd az alatta meglapuló kabátot, és ez utóbbit a fiúnak nyújtotta. – A nevem Clyde, és nem foglak bántani titeket.

***

Rég éreztem magamat ilyen magányosnak, mint a hálószoba csendjében. A takaró puha és meleg, a rám aggatott hálóruha könnyed és selymes, a légkör pedig olyan feszült, mintha ezernyi fegyvert fogtak volna rám a helyiség minden sarkából. Ilyen állapotban az ember nem engedheti meg magának a könnyeket. Csak várhat… Enervált testtel és elmével, hallgatásba burkolózva, akár egy fegyenc domus legmélyebb zugában. Jól ismertem ezt az apatikus szorongást; mindig elsőként fogadott Thompson folyosóján.

Nem tudtam, mennyi ideje fekhettem az ágyon. Óráknak tűnt. Napoknak. Rémképek gyötörtek, amikből nem maradt erőm kitörni, kérdések nyomasztottak, de nem volt bennem elég lélek ahhoz, hogy válaszokat találjak rájuk. Egy próbát mégis tettem legalább az egyik rejtély feltárására: hogy hol is vagyok valójában.

Világot gyújtottam. Inkább hangulatvilágításnak lehetett nevezni a lámpatestekből áradó, szolid fényt, de azt sem kockáztattam meg, hogy a szoba mélyvörös színei nyeltek el mindent. Méretéhez képest szegényesen lett berendezve, dekorációk nélkül, csupán a mindennapokhoz szükséges bútorokkal: ágy, asztal, szék, öltözőszekrény. De nem is az egymásba olvadó árnyalatok, vagy a puritán felszerelés zavart a leginkább.

Nem voltak ablakok.

Legalább a szellőztetőrendszerről nem feledkeztek el. Vettem egy mély lélegzetet, hogy elcsitítsam negatív gondolataimat, és feltúrtam a gardróbot váltóruha reményében. A kezembe akadt, ismerős fehér blúz láttán aztán kifutott a lábamból a vér. Idegesen belemarkoltam a hanyagul egymásra dobált kupacba, és a földre szórtam mindent, ami az ujjaim közé került. Reméltem, hogy valami ízléstelen tréfa áldozata vagyok, vagy csak a véletlenek játszanak velem, de nem… Az összes darab a nyugati lakásomból került ide.

Egy öntudatára ébredt kísérleti patkány riadalmával dúltam fel az egész szobát poloskák és kamerák után. Felborogattam mindent, ami a kezem ügyébe került, darabjaira szedtem az ágyat, és ameddig értem, végigkocogtattam a falat üreges részeket keresve. Semmi. Még csak egy gyanús sérülés se a bútorokon. Inkább felöltöztem, és elhagytam a helyiséget. Lesz, ami lesz.

Szűk, rövid folyosóra érkeztem, szemközti oldalán még egy vörös átjáróval. Biotikus zárját lekapcsolták, könnyen nyomódott le az alig használt kilincs. Hasonlóan gyér megvilágítású terem nyílt belőle, kialakítása leginkább egy csarnokra emlékeztetett kör alakú alaprajzával és a fal mentén görbülő, nagy monitorával. Hideg fényt vetett az előtte elterülő, kerek asztalra. Egy lelket se láttam a környéken; se fizikailag, sem pedig a másik szememmel, a gép pedig ott várt rám lezáratlanul. Nem lehetett véletlen… De az volt az egyetlen lehetőségem, hogy belesétálok a csapdába. Valahogy el kellett érnem Jamest, szólni neki, hogy élek, és hogy nem tudom, hol vagyok… Valahogy, valamilyen nyomot hagyni, elmondani mindent, amire emlékszem, a tömegharcosokat, aztán Mariont, és…

Marion emlékétől görcsbe rándult a gyomrom. Reméltem, hogy minden, amit láttam, csak egy ízléstelen tréfa volt. Ez nem olyasvalami, amiről Riley hallgatna.

Miért hazudna pont erről?

Azt sem tudtam, hogy életben van-e egyáltalán, hogy ha megszökök, lesz-e még kihez mennem. Lelki szemeim előtt a legnagyobb félelmeim elevenedtek meg, és minden önnyugtató gondolat ostoba tündérmesének tűnt. Az asztalra görnyedtem, vártam, hogy lecsillapodjon a vihar, de nem láttam a kiutat ebből a gyötrődésből. Így hát zúgó fejjel, reszkető kézzel vágtam neki az előttem heverő gép feltúrásának, és csak reménykedtem, hogy tudom, mit csinálok. Elsőként azt találtam a legjobbnak, ha átnézem a fájlokat és dokumentumokat. Azzal talán még nem nyúlok mellé.

Felismertem a kezelőfelületet, ami fogadott. Hasonlót használtunk az Egységnél, bár a téma nem egyezett meg egyik város jelzőszínével sem, és már első ránézésre egy fokkal komplikáltabbnak tűnt. Az ilyen komoly operációs rendszerekhez mindenféle szövődmények nélkül rá lehetett csatlakoztatni egy mesterséges intelligenciát, ami aztán a rajta futó adatbázist őrizte. James pont ezt használhatta ki azzal, hogy mondhatni, MI-t varázsolt magából, és láthatóan sértetlenül járkált a különböző könyvtárak között. Ez jó jelnek bizonyult, de ez még nem jelentette azt, hogy tud ennek a gépnek a létezéséről. Minden azon múlt, hogy képes leszek-e nyomot hagyni egy olyan felületen, amit bárki megláthat, őt is beleértve.

Sok időbe tartott megfogalmazni magamnak, mi nyugtalanított a kezdőképernyőben. Míg a fontosnak látszó dolgok szépen el voltak rendezve könyvtárakba és almappákba, addig a hétköznapi fájlok teljesen véletlenszerű helyre lettek beömlesztve – szinte mintha egy gyerek csapott volna le a gépre, hogy telepiszkítsa a bürokrácia szemében jelentéktelennek számító holmijaival. Másrészről pedig biztosra vettem, hogy már elég mélyen járok az adatbázisban, a rendszer mégsem kért se engedélyt, se jelszót. Már az is megfordult a fejemben, hogy a barlang, amiben járok, valójában az oroszlán szájürege.

Vagy talán már a gyomra…

Mikor aztán végre megtaláltam, amit kerestem, elakadt a lélegzetem. Ez már kifejezetten az Egységre emlékeztetett, de még túl is mutatott annál! Domus, Morgana, Alba Rosa, de még Gaia és Noctis is… Az összes város ott hevert tőlem egy karnyújtásnyira minden szervezetével, cégével, lakosával, intézményével, egészen négy évvel ezelőttig. Ez volna Leithan minden adata? Bárki is szerzett meg mindent a Nagy Testvértől, nagy kutya lehetett. Nagyobb, mint James, nagyobb, mint bármelyik másik kínkeserves munkával levert ellenállás.

Nyeltem egy nagyot, és reméltem, most sem fogja utamat állni a biztonsági rendszer. James Morganában van, ha sikerül felszinkronizálnom az üzenetemet, akkor talán az előtt eljuthat hozzá, hogy valamelyik szervezet mesterséges vagy virtuális intelligenciája megakasztja. Feltéve, hogy még van rá lehetőségem… Elég intő jelnek tűnt, hogy az egész adatbázis négy évvel le van maradva.

Kezem megállt az érzékelő pad felett. Ez biztosan csapda. Túl könnyen ment. Két eshetőséget tartottam valószínűleg: vagy zárt ajtókon kopogtatok, és erről a gépről nem lehet elérni a külvilágot, vagy valamivel nagyon csúnyán meg fogom ütni a bokámat.

De aki szökni akar, annak pont ilyen nehéz döntéseket kell meghoznia.

Szóval, Fata Morgana.

Az ember még a leghosszabb listáról is könnyen kiszúrja a saját nevét, legyen szó a Kadétképző névsoráról, vagy egy méretes könyvtárba rendszerezett adatbázisról. Mintha a szemünkbe lenne kódolva, hogy azonnal arra a sorra sodródjon, amint eljutott az agyához az információ. Miért lett volna pont most másképp, Leithan gyomrában turkálva?

Számtalan mappa fogadott, némelyikük abból az időből származott, ami kikopott az emlékezetemből – vagyis abból a négy évnyi fekete lyukból, ami a Riley-éktól való elszakadásom és az ébredésem közé ékelődött. Visszanyeltem mindent, ami a gyomromból ki akart törni, és megnyitottam az elsőt, amire a kezem sodródott. Képek és felvételek tucatjai tárultak elém. Neurológiai ábrák, EEG görbék, anatómiai rajzok, kézzel felfirkantott, gyors megjegyzésekkel, színes kiemelésekkel. Csontos arcomon lélegeztető maszk, bőrömön vér és frissen gyógyuló hegek, amiknek érthetetlen módon nyomát se láttam magamon. De akadt más is: költségvetési papírok, gyásztáviratok, helyszínelési fotók köpenyes alakok holttesteivel.

„Mélyaltatásból műtéti beavatkozás megkezdésekor felriad. Agresszív, támadó magatartás. A támadások hátterének felderítéséig folyamatos megfigyelés alatt tartjuk. Kérvényezném a létszámveszteség mihamarabbi orvoslását.”

Egész testemet elöntötte a verejték. Egyszerre ragadott el az iszony és a fájdalom, és eddigi céljaimról elfeledkezve vándoroltam a több száz oldalas jelentés sorai között. Először még reményteljes kétkedéssel, aztán tagadással, míg végül kiölték belőlem a lelket az ott talált szörnyűségek.

„Nanochipre a test magas szintű rezisztenciával reagál. Implantátumok alkalmazása nem lehetséges.”

„Az agy laterális területének módosítását előkészítettük. A beavatkozás alatt csak fegyveres kiképzésben részesült alkalmazottak vehetnek részt.”

Újra és újra végigfutottam a sorokat, az elmém pedig egyre hangosabban követelte, hogy vessek véget ennek a rémálomnak. Próbáltam úgy tekinteni a mumifikálódott hullákra, mint valami álhíres forrásképre, kerestem azt az egy pixelnyi hibát, ami majd aláássa a fotók hitelességét.

Aztán eszembe jutottak Thompson szavai.

„… a helyedben én nem zaklatnám fel magamat túlságosan.”

Ilyeneket synus nem csinál. Semmi sem igazolja, hogy képesek lennének rá.

– Mi vagyok? – rebegtem az asztalra roskadva. – Uramisten, mi vagyok én?

Elárulva éreztem magamat, elveszettnek, kisemmizettnek, és most először nem akartam válaszokat a kérdéseimre. Biztosra vettem, hogy bármilyen információhoz jutnék, azt a maradék élni akarást is kiölné belőlem, ami még arra tudott sarkallni, hogy mozdulatlanul görnyedjek a gép előtt, amíg az önpusztító gondolatok el nem távoznak a fejemből. Úgy kapaszkodtam ebbe az utolsó szalmaszálba, mintha a szabadulásom kulcsa lenne, miközben a valóságban talán ki se akartam jutni innen. Jobb lett volna elpárologni, szépen kifakulni ebből a létezésből, mintha soha nem is lettem volna ezen a létsíkon.

Még az se tenné jóvá a szörnyűségeket, amiket elkövettem.

Csak az után tért vissza belém némi erő, hogy a könnyeim elapadtak, és végtagjaim átfagytak a sírástól. Zsibbadt ujjal váltogattam az ablakokat, és bármennyire fájdalmas volt múltam sötét szegletében járni, valamiért nem tudtam elszakadni onnan.

A kísérletek negyedik événél találtam a videóra.

Tíz év távlatából is felismertem a Mentálközpont steril falait. Előbb kiszúrtam, mint az ágyon kuporgó, fehér hajú lányt. Elveszettnek tűnt, kérdések marcangolták belülről, bármit megadott volna, hogy kitölthesse a lényében tátongó űrt. Épp ezért izgatottan kapta fel a fejét, mikor az ajtó kinyílt, és egy büszke járású, középkorú férfi lépett elé. Nem szóltak egymáshoz, talán mindketten azt várták, hogy a másik kezdeményezzen. Végül a férfi elunta a hallgatást, és egy apró revolvert húzott elő a zsebéből. Szinte eltűnt a markában.

– Felismered? – Emlékszem, Thompson ezzel nyitott, mielőtt bemutatkozott volna. Nem is értettem, mit kéne látnom egy darab fémben. Tátott szájjal néztem hol rá, hol az ujjai között fénylő Arkangyalra, és miután arra jutott, hogy a némaságom nem az ijedtségemnek, hanem sokkal inkább a tudatlanságomnak szólt, marokkal előre átadva a fegyvert bemutatkozott

Legalábbis azt hittem, így történt.

– Hol van? – rebegte a lány. Könnybe lábadt a szeme, ahogy kétségbeesetten kereste a nevet az emlékei mélyén, és szája sírásra görbült, mikor kudarcot vallott. A lepedőbe markolt, körülötte megrezdült a levegő, hangja megtört, a felvételt pedig statikus zaj torzította el egy pillanatra. – Hol van a barátom?

Csak erre a röpke kifakadásra futotta tőle. Ereje elhagyta őt, fejfájás kínozta, mégis úgy özönlöttek be az ápolók Thompson két oldalán, mintha bármikor kitörhetne ebből a védtelen állapotból. Előkerült az injekciós pisztoly, az oxigénmaszk, és mire kábultan a köpenyesek karjaiba dőlt, egy szíjjal felszerelt ágyat is betoltak a terembe.

Aztán vágás, számsorok a képernyőn, és az egész kezdődött elölről, akár egy színpadi főpróba. Ugyanaz a terem, ugyanaz az ágy, a lány pedig egyre üresebb tekintettel, egyre kisimultabb arccal várta Thompson érkezését.

– Tudod, miért vagy itt? – érkezett a következő kérdés, miután a fegyver átment a próbán. Addigra a választ megelőző hosszas bámulás és bizonytalan dadogás már megszokottá vált, mintha maga a beszéd is problémát okozott volna a lánynak. De hiába mutatta a szellemi leépülés egyértelmű jeleit, egy tisztuló tekintet is elégnek bizonyult ahhoz, hogy a köpenyes alakok újra körbe állják a hordágyat.

Altató, vágás, számsor, elölről.

Nem tudtam, hány „első találkozás” felvétele tárult elém. Igyekeztem nem fejben tartani a számukat. A felismerés, hogy már mióta nem torzította el semmiféle zaj a felvételt, hogy egyre kevesebb ápolót kellett rám engedni, Thompson közönye – minden egyes pillanat darabokra tört.

Én fogok mostantól gondoskodni rólad.

Te is tudsz vadászni?

Clyde létezésének az írmagját is kiirtották a fejemből.

A Kadétképzőben kiváló kiképzésben részesülhetsz.

Orvos akarok lenni!

Vágás. Elölről.

Holnaptól a város nyugati területén fogunk lakni. Külön szobát kapsz, majd ha eléred a nagykort, saját lakásod lesz.

Nem lakhatnánk Északon?

Elölről.

Talán már nem is tudtam pontosan, miért mondtam ezeket, és csak össze-vissza beszéltem, mint egy hároméves, ők mégis visszatuszkoltak ki tudja, hová. Addig ürítették az agyamat, amíg már semmi sem maradt bennem, ami Riley-ékra utalhatna. Ez már nem olyasvalami volt, amit emelt fővel el lehetne viselni. Elég könnyet fojtottam már el az elmúlt évek alatt, és a merénylet óta elég üres vigaszt szajkóztam már magamnak. Thompson akár tucatszor képes lett volna eljátszani ugyanazt a színjátékot, és az se rendítette meg, hogy tönkretehetnek szellemileg. Én pedig küzdöttem, emlékezni akartam Clyde-ra, kerestem Riley-t. Erővel elvették tőlem őket, és bedobtak az oroszlán barlangjába.

És most megint elszakadtam tőlük… Talán soha nem is térek vissza.

Volt valami zord, valami rideg, ott terjengett a levegőben, és úgy nehezedett rám, mint az elkerülhetetlen vég. A gondolat, hogy örökre a falak között maradok úgy ette bele magát a tudatomba, mintha egy felsőbb hatalom ítéletét olvasnák a fejemre. Visszatekintettem a megbánásokkal teli életemre. Sorra vettem azokat a pillanatokat, mikor egy kicsivel több bátorsággal talán hamarabb szabadulhattam volna az Egység karmaiból, és egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magamat.

Egy rakás szerencsétlenségnek, aki megadta azt az örömet a fogva tartójának, hogy darabokban láthassa őt.

Nem tudtam, mikor érkezett Marion az asztal mellé, a tűsarkút a lábán illendő lett volna meghallani. Megrökönyödve konstatáltam, hogy a hasonló küllemünk nem az elmém játéka volt, írisze vörös, szálkás, fehér haja majdnem a válláig ért, vonásai öregesek, beesettek. A lelkéből viszont nem láttam semmit.

– Azokat a kísérleteket nem én hagytam jóvá – mondta, és szeme sarkából a kijelzőre sandított. – Szégyen, amit műveltek veled. Sok munkám volt abban, hogy ilyen különleges legyél, és ők mindent megpróbáltak elvenni tőled. Hát nem szörnyű?

– Nem értem, miről beszélsz.

– Riley semmit nem mondott neked. – Felült az asztalra. – Tudtam, hogy nem fog, ő ilyen. Lehet, hogy nem tudta elfogadni otthonaként a laboromat, de neked az volt.

– Riley-t hagyd ki ebből a dologból!

Marion tekintete vészjóslóan felizzott. Nem tudtam eldönteni, hogy ennyire hirtelen haragú, vagy az intuíciómat ködösítette el valami. Az egyetlen különös rezgés, amit érzékeltem, a környezet nyomasztó légköre volt, amit épp úgy okozhatott a szegényes fűtés vagy a félhomály, mint Marion fenyegető jelenléte. És ha ilyen impulzívan reagált a legkisebb ellenállásra, akkor élet-halál kérdése lehetett az, hogy mennyi jut el hozzám a rezdüléseiből. Nem csoda, hogy Riley ennyire tart tőle.

De engem nem félemlíthet meg. Thompsonból is bőven elég volt.

Végül eleresztette a megjegyzésemet a füle mellett, és sokkal összeszedettebb hangon beszélni kezdett.

– Ez itt a Testvériség központja… Legalábbis abból, ami és aki maradt belőle – mondta, és íves karmozdulattal a monitorra mutatott. Aztán magára, miközben jelentőségteljesen rám emelte a tekintetét. – Négy évvel ezelőtt megfosztották tőlünk az irányítást, és idővel elfogytunk. A Tudás Házába halni hívtak meg mindenkit, köztük engem is.

Ha igaz, amit mondott, az azt jelentette, hogy nem a Testvériség műve se az Egyezmény, se a káosz, amit okozott. Tudtam, hogy valami nincs rendben azzal a szerződéssel… De akkor ki rendelkezett így?

– Kizártak minket Leithan sodrásából. Nem tudunk utasításokat kiadni, és ha valakivel sikerült felvennünk a kapcsolatot, másnapra meghalt.

– Akkor kinél van most a gyeplő?

Marion megrántotta a vállát, mintha nem is érdekelné a válasz, aztán visszatért a mondandójához.

– A nyolcvanas években több pletyka is felmerült a biológiai fegyverekkel kapcsolatban. Egyik kétségbeejtőbb volt a másiknál.

– A kétszáznyolcvanas években? – kérdeztem. – Mert akkor az már nem pletyka volt.

– A kilencszáznyolcvanas. Igyekeztem lépést tartani ezekkel a szóbeszédekkel, és idővel a kezem ügyébe került néhány minta. Szörnyűséges időszak volt. Megoldást akartam, hogy elkerülhessük a tragédiát, egy szervezetet, ami képes ellenállni ezeknek a fegyvereknek arra az esetre, ha bevetnék őket. Mindegyik tesztem kudarcba fulladt. – Szemét lesütötte, és kezével zavartan söprögetni kezdte a vékony porréteget az asztallapról. Akkor sem hagyta félbe, mikor újra lendületet vett a folytatáshoz. – Aztán megismertem egy nagyon törékeny lelkű lányt. Biztos találkoztál vele, nagyon különleges teremtés volt a heterokrómiájával és a fiatalos vonásaival. Kiábrándult volt, magába fordult, és miután megnyílt, gyanút fogtam az életkorát illetően. Szóval felajánlottam neki, hogy vetnék egy pillantás a mintáira, puszta kíváncsiságból. Elképesztő volt, amit ott találtam! Új utat mutatott nekem, amit nagy gonddal el akartak rejteni a szemünk elől.

Ahogy ezt kimondta, a terem padlója és falai ugyanattól a különösen rovátkolt rúnától izzott fel, amit a Fellegvárban találtam. Fényes tintával rajzolt indaként futott keresztül a zárt ajtókon, bekebelezve minden szegletét az épületnek. Ez blokkolta az érzékelésemet… Ez próbálta elfogadtatni velem, hogy nem vár rám semmi a külvilágban.

– Amit az ő vérének segítségével kidolgoztam, annak köszönheti ma az emberiség, hogy egyáltalán megmaradt. Keményen megfizettem az árát annak, hogy lássam, mivé fejlődik a munkám… De az erők, amikkel viaskodtam, idővel belátták, hogy jobban teszik, ha engedelmeskednek nekem – mutatott a méretes pecsétre –, és idővel az új civilizáció vezetéséért felelős emberek is belátták ezt. Kivéve Antheát, ő a mai napig ágáll minden ellen, amit létrehoztam. Szerinte etikátlan, ütközik a törvényeivel. Pedig ő is szembement vele, nem igaz? Biztosan bántja a büszkeségét, hogy ledobták őt a mélybe, amiért vérét adta egy egyszerű, földi halandónak.

– És nekem mi közöm ehhez az egész marhasághoz? – Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Valamire ki akart lyukadni, éreztem… Valamire, amire Anthea is utalt, valamire, ami ott lappangott az ébredésemet megelőző látomásban Clyde-ról, valamire, ami…

Te jóságos ég…

– Tudtam, hogy Anthea vissza fog térni, hogy tönkretegyen mindent, amivel az emberiségnek egy újabb esélyt adtam. És, hogy senki sem fogja tudni megállítani. Nekem kellett gondoskodnom a jövőnkről, ahogy eddig is tettem. Az volt a célom, hogy létrehozzak valakit, akire nincsenek hatással a létsíkok törvényei. Valakit, aki élet és halál ura lehet, akár egy olyan elfajzott lidérc számára is, mint az a tébolyodott lány.

– És mindezt a saját véredből kellett – rebegtem.

– Egy tökéletes teremtmény, aki megóv minket azoktól az erőktől, amiket mi nem érthetünk.

– Ezzel gerjesztetted őt haragra…

– És amíg rajtad dolgoztam, felfedeztem az emberiség minden titkát. Az Egység megkapta a félholt katonáit nekem köszönhetően, ma már nem probléma egy családfa-kereszteződés, egy kormoszóma-rendellenesség, és igen, ha úgy akarnám, bárki magzata közétek tartozhatna. Bár idővel úgyis mind ugyanolyanok lesztek, úgyhogy az emberiség harca a synusaim ellen teljességgel értelmetlen. Tehát igen, egész Leithan a zsebemben van, és még csak nem is tudnak róla.

Crane feljegyzései, a furcsa érzékelés, amit Riley feloldott bennem, és a feljegyzések az ismeretlen erőkről, amit a Mentálközpontban felfedeztek bennem… Thompson megjegyzése, hogy maradjak nyugton – minden összeállt, és a kép, amit kaptam belőle, fájdalmasabb volt mindennél.

– Te küldted a tömegharcosokat a Fellegvárba.

– Igen, én voltam – ismerte el közömbösen.

– Hányok tőled.

– A gaiaiak túl sokat foglalkoztak a merénylettel, túl sokan vették elő a nevemet ismételten. Azt hittem, Crane-t eléggé meg tudom félemlíteni ahhoz, hogy elrejtse az iratokat, és szükség esetén akár magára vállalja a felelősséget, ehelyett tárt karokkal fogadott téged, és megmutatta neked. A Fellegvárnak pusztulnia kellett. Nem ebben egyeztem meg velük. De legalább végre leszakadtál attól a szerencsétlentől. Tudtam, hogy ha megtalál, nem fog elmozdulni mellőled egy pillanatra sem, de nem hittem volna, hogy hagyni fogod. – Zsebéből egy vékony eszközt húzott elő, és átnyújtotta nekem. – De még a legtökéletesebb teremtés is követhet el hibákat.

Fintorogva pillantottam hol rá, hol a terhességi tesztre, és gúnyos nevetés feszítette ajkamat.

– Mégis mit csináljak ezzel? – kérdeztem, és ellöktem a kezét. – Még nem találnál semmit. Soha nem találhatnál semmit. Meddő vagyok.

– Oh, valóban? – Végre először némi érzelem vegyült a hangjába, de még ez is távol állt a szimpátiától, vagy az együttérzéstől. Csalódottan sóhajtott, mi több, lemondóan, és lassan visszarakta a tesztet a zsebébe. – Ezek szerint mégse vagy olyan tökéletes.

Annyira sem, mint ahogy ő hitte. Anthea jól mondta… Egy korcs vagyok. Egy szörnyeteg.

– És Riley-nak mi köze ehhez az egészhez? – kérdeztem.

– Kevesebb, mint amekkora jelentőséget tulajdonít saját magának. Befogadtam őt, mikor az anyja menedéket keresett egy hóviharban. Szegény Siana nem élte túl.

Ennyit a szervlaborról…

Talán Riley-nak elhittem a hazugságait, de nem akartam, hogy Marion ennyivel megússza. Valaminek még lennie kellett. Riley félelme valós volt, és tudnom kellett, mivel állok szemben. De akárhányszor szóba is került, Marion olyan undorral formálta minden gondolatát róla, mintha hálát várna már azért is, hogy tudomást vesz a létezéséről. Ez elég intő jelnek bizonyult.

– Mit akarsz velem? – tereltem végül a témát. Marion pillantásába némi elégedettség költözött, és talpra állva elém lépett.

– Folytatjuk ott, ahol félbe maradt minden. Nincs sok időnk, de ha elég fogékony vagy, és eléggé akarod, néhány hónap alatt elég leszel Anthea ellen.

– Az ajtóm zárva. És számodra az is marad. Most pedig engedj el!

Írisze fenyegetőn villant, és a harag, ami elöntötte, fékezhetetlenebbnek tűnt minden indulatnál, amivel eddig találkoztam. Erővel felfeszítette államat, hogy a szemembe nézhessen, és közben fogcsikorgatva, fojtott hangon hadart, akár egy tébolyodott kígyó.

– Inkább légy hálás, hogy összeszedtem a nevetséges ruházatodat a lakásodból, hogy otthon érezd magadat, és nem talpig mocskosan fektettelek ágyba, mint valami utcán élő ringyót! Ezért tárulkoztam ki neked, hogy elutasíts? Ki is láncolhatnálak egy fűtetlen szobába, hogy kenyéren és vízen tartsalak, ha szerinted valóban egy szerencsétlen rab vagy. És megtehetem, mert az enyém vagy, felfogtad? – Ujja már az arcüregembe vágott, pillantása, közelsége elviselhetetlen volt. Bármire képes lettem volna azért, hogy elengedjen. Bármire. – Kihez akarsz visszamenni? Mégis kihez? Aki miatt mások kegyén kell függnöd, amióta elhagytad a fészkedet? Aki veszélybe sodort azzal, hogy nem tud parancsolni a farkának? Vagy a két féleszűhöz, akik a legnagyobb ellenállóknak hiszik magukat, miközben egy téglát sem tudnak arrébb mozdítani?

– Nem tűröm, hogy így beszélj róluk!

– Én pedig nem tűröm, hogy azzal a gyenge akaratú taplóval és az öncélú barátaival forradalmasdit játsszatok, miközben tönkremegy minden, amiért dolgoztam!

Végre sikerült eltaszítanom magamtól. Leborultam a székről, és még ha a sokktól alig maradt erő az izmaimban, eltántorogtam az ovális asztal mögé. Nem követett. A rúnákat figyelte, amik egy pillanatra megtörtek körülöttünk, míg teljesen el nem halványultak az írások, engem pedig megcsapott Marion torz, gyomorforgató aurája.

– Ne próbálj még egyszer hozzám érni! – ordítottam. – Ki fogsz engedni innen, megértetted? Add vissza a holmijaimat, és mutasd a kijáratot, különben darabokra szedlek!

– Milyen holmijaidat?

– Ne játszd nekem az ostobát! Egy ruha, egy talaria, egy pisztoly és egy pulóver. Ide nekem, most!

Egy pillanatra elfehéredett, majd szeméből is eltávozott az élet, miközben engem megtöltött az az elmét marcangoló üresség és bizonytalanság, ami eltorzította értékítéletét. Aztán mindketten döbbent rémülettel néztünk egymásra, míg nem ő eszmélt magához először, és tekintete átváltott abba a jól ismert megvetésbe. A rúna újra teljes fényében izzott, a lelkében eluralkodó, nyers indulatból pedig még sikerült elkapnom egy kis darabot, mielőtt újra elveszítettem az érzékelésemet.

– Hogy merészelsz rám támadni? – kérdezte kimérten. Nehéz volt megőrizni a határozottságomat, ha azt se tudtam, mit tettem. De végre félt, ezt az előnyömre kellett fordítanom.

– Nem fog mindig ez a rúna megmenteni.

– Ezt akarod tenni másokkal is? Elvenni az életüket, csak mert nem úgy cselekednek, ahogy te óhajtod? Ez is Riley műve, akárcsak az, hogy itt vagy. Az Egységben kellett volna hagynia, hogy beteljesítsd a sorsodat, és belülről rágd szét a férget, ami tönkretette a Testvériséget.

– A bábodként?

– Én szerinted azt az életet élem, amit akarok? Azt teszem, amit kell, nem azt, amit szeretnék.

Ekkor ütött meg, hogy mennyire értelmetlen vele vitatkozni. Mindig bele fog kapaszkodni a saját tévképzeteibe… Mondhattam neki bármit. Csinálhattam vele bármit. Kis híján megfosztottam az életétől, és még ez sem tartotta őt vissza.

– Kérem a holmijaimat. Utoljára szóltam.

A rúna elhalványult, de a hatását még mindig éreztem magamon. Esze ágában sem volt kiengedni. Inkább visszamentem a szobámba, még az a nyomasztó, ablaktalan tér is elviselhetőbbnek tűnt a jelenléténél.