Anthea az összes kihunyt léleklánggal nekem üzent, én pedig újra az önvádaskodás mély medrében találtam magamat. Talán fel se fogta, mekkora veszteséget okoz ezzel másoknak, és nem vettem volna biztosra, hogy bárki képes lenne hatni a lelkiismeretére. Nem létezik olyan eszme, ami megválthatná őt… Miért is tisztelné az életet olyasvalaki, akit az örökkévalóság átkával sújtottak? Miért tudna azonosulni egy olyan világgal, ahol minden erkölcs alapja a múlandóság? Csak a saját elkeseredettsége szent számára, a csillapíthatatlan düh, ami miatt még arra is rászánta magát, hogy betörjön az elmémbe, az ember legintimebb szférájába, és megfertőzzön mindent, amit ott talál.

Miféle aljas szörnyeteggé kell válni ahhoz, hogy valaki ilyet tegyen?

Eddig rettegtem attól, hogy majd megpróbál kivadászni ebből a káoszból, de arra nem számítottam, hogy a biztonságomért mások vérével kell fizetnem. Ilyen helyzetben Carlos egyszerre daccal és halálfélelemmel teli aurája kifejezetten irritált. És, ha az én türelmem vészesen fogyott, meg sem mertem nézni, mi folyhat le épp Riley-ban.

– Nem fogok visszamenni, Carlos – mondtam. – Nincs olyan alku, amibe belemennék. Nem is értem, miből gondoltad, hogy bárki tőletek képes lenne hatni rám.

– Rohadtul nincs időnk erre… A rádiót! – intett nekünk Riley a fejével, mire Jennel egyszerre ugrottunk a földön heverő szerkezet után. Újraélesítve baljós ciripelés áradt belőle, egészen halk, Carlos meg se hallotta, míg fülébe nem csúsztatta az apró készüléket, hogy aztán azonnal ki is tépje onnan, és a mikrofonba rebegve szólongassa rég halott társait. De aztán feladta, a reménnyel együtt, hogy talán csak mi űzünk vele ízléstelen tréfát. 

– Ők már nem fognak válaszolni. Lehet, nem én vagyok az egyetlen, aki gondot jelenthet a népetek számára, micsoda meglepetés! – Szavaiba zavart nevetés vegyült, gúnyos mosolyát megtörte a keserűség, különös nyugtalanságot kölcsönözve vonásainak. – Gondolom, az Egységnél mindenki tisztában van vele, hogy a Tudás Házában odalett emberek élete nem az én lelkemen szárad. De, ha esetleg kételkednél, szívesen odavezetlek az embereid hulláihoz. Ismerős lenne a látvány, de félek, hogy akkor te is csatlakoznál közéjük. Úgyhogy tegyük fel, hogy hiszel nekünk, és megérted, ha azt mondom, nagyobb problémánk is akad perpillanat a ti kis gittegyleteteknél. Semmi kedvem veletek játszadozni. Ez a valami, ami csendben eltette láb alól a cimboráidat, míg te házhoz jöttél a pofonért, nem egy húsdoboz, amit csak úgy ki lehet lyuggatni egy szánalmas játékpuskával. És ez akkor se változna, ha a te vennéd őt célba; hiába húzod meg az Egység összes nőjét azzal a szöveggel, hogy az oldalamba eresztettél egy golyót, ez előtt a lény előtt ugyanúgy elrohadnál, mint az összes többi halandó. Szóval most dönthetsz: szépen megköszönöd a Teremtőnek, hogy a késem nem fúrta át a képedet, és eltakarodsz a maradék haveroddal együtt Morganába, vagy személyesen foglak odavetni ennek a bizonyos valaminek.

A levegőt rázó feszültség elviselhetetlenné vált. Azon kaptam magamat, hogy a falhoz szorulva Riley pulcsijába rejtem arcomat, hátha a textilbe vegyült illatok maradéka kitisztítja valamennyire a gondolataimat. Megoldást akartam, valamit, ami végre kijuttat minket ebből a patthelyzetből, de be kellett látnom, hogy a következő lépéshez a két férfiban ketyegő, időzített bombán keresztül vezetett az út. Már nem maradt sok hátra belőle. Utolsó másodperceit számolta Carlos feszült hallgatásában Riley fenyegető tekintetében, és a vihart megelőző kapkodásban, ahogy Jen magához húzta a szőke összes fegyverét, mielőtt az értük nyúlhatott volna. Mindketten tudtuk, hogy a mi módszereink itt már nem segítenének. Carlos épp eljátszotta az utolsó esélyét.

– Te alávaló rohadék! – ordította Carlos torkaszakadtából, és eltaszította magától Riley-t. – Azt mondod, semmi közöd az egészhez? Akkor honnan tudod ilyen pontosan, hogy mi ez a valami, te féreg? Amióta betoltad a pofádat az életünkbe, csak halált látok, Seymour! Hogy ne te lennél az egyetlen problémánk?

Nekirontott, öklével a semmibe kaszált, majd Riley karját érte, ahogy az reflexből hárította minden csapását. A szőke hiába tombolt, hiába vágott minden sértést a fejéhez, ami csak az eszébe jutott, Riley nem támadt vissza. Kivárta, hogy Carlost elhagyja az ereje, vagy legalább kifogyjon a lendületből, és zihálva hátrahőköljön az első, indulatos hullám után. Riley csak ezek után vette fel az edzéseinkről jól ismert pozíciót. Karjait kihívón széttartotta, jelezve, hogy most már készen áll, ez az apró gesztus pedig a maradék józan eszét is elvette Carlosnak – maga elé rúgott, hangja véresen reccsent, nyakán pedig megdagadtak az erek a fájdalmas erőlködéstől.

– Na, mi van már? Hova tűntek a golyóid, Seymour? Ne csak pofázz, akkor ölj meg! Tartsd be a szavadat, gyerünk, dobj közéjük! Ezekért a pillanatokért élsz, nem igaz? Mind tudjuk, hogy erre gerjedsz, akkor miért nem teszed meg most is? Nem megy a lányok előtt? Öregszel, Seymour? Akkor mondd, mi a kurva istenért létezel még, ha már ennyire sem vagy képes?

Tudtam, hogy Riley megtenné. Azóta küzdött magával, hogy megneszelte Carlos érkezését, valamiért eddig mégis türtőztette magát. És ezek után is szavak helyett egy levegőt kettészelő, számomra szolid búgással jelezte, hogy elfogyott a türelme. Jen halkan szitkozódva magához húzta az ébredező Crane-t, hogy szárnyaival óvja meg attól a csontokat hasogató fájdalomtól, melytől Carlos halkan nyüszítve a földre roskadt. Remegő labdaként vonaglott, esetlenül takarva testének különböző pontjait, de hiába: a kín belülről rágta az idegeit, míg Riley meg nem kegyelmezett neki. Megtörten és panaszosan kuporgott, fújtatott, majd miután egy pár cipő állt meg az arca előtt pár centire, erőtlen könyörgésbe fogott. Talán meg se hallotta, vagy épp ez buzdította őt a folytatásra, karjánál fogva felrántotta Carlost, csak hogy egy balegyenessel újra a padlóra küldje őt. Aztán csendben várta, hogy a szőke vajon értett-e a szóból. Értett, még ha nem is hitte el igazán, hogy ennyivel megúszta a dulakodást. Zokszó nélkül feltápászkodott, kesztyűjét lehúzva, finoman megtapogatta felrepedt ajkát, és kelletlen fintor ült ki arcára az ujjbegyén pirosló, friss vér látványától.

– Ne merészelj többet így szólítani! – sziszegte Riley még egy fenyegető pillantást vetve a férfira, majd inkább az igazi problémára összpontosított: a katonák holttestére a tetőn. Szeme közé mély ráncot vésett a gyanakvás, és saját körültekintő természetét megtagadva, minden előzetes óvatoskodás nélkül az út közepére lépett. Akár az ösztöne vezérelte, akár valami más, ami az én érzékeim számára felfoghatatlan, figyelme a beton hideg barázdáira terelődött. 

Valamit talált.

Valamit, amitől egy röpke pillanatra csak az auráját kettéhasító, elemi félelem létezett számára. Látszólag a semmiből tört rá, akár az ágy alatt lapuló szörny a gyermekre, és a vérét megfagyasztó rémület egészen apróra zsugorította vibráló lényét. Eddig mindig éreztem a jelenlétét magam körül, és szabadon olvastam lelke minden rezdülését, most viszont csak erőtlenül pislákolt az anyagi világon túlról, akár egy elérhetetlen, magányos csillag. Aztán újra fellobbant, megtörten és reszketve, egész kisugárzására kivetítve ezt a nyomasztó élettelenséget. Ott volt a szemeiben, helyet szorítva magának a kétségbeesés mellett, látni lehetett görcsösen egymásnak feszülő állkapcsában és remegő baljában. Nem tudtam eldönteni, mivel segíthetnék rajta: hagyjam, hogy megélje a sokkot, és reménykedjek a legjobbakban, vagy lépjek oda hozzá, megkockáztatva, hogy majd magához eszmélve mélyre fojt bármit, ami épp emésztette őt?

Végül legnagyobb meglepetésemre magához intett.

– Te is látod? – kérdezte, és végighúzta balját az aszfalton.

– Nem tudom, mit kéne néznem.

Keresztjének ékköve felizzott, kék fényét visszaverte az útra festett, világos sáv. Tovább figyelve a különös festés absztrakt mintákba vegyült, és rajtam is eluralkodott az a vészjósló érzés, ami az előbb még Riley-t gyötörte

– Ez egy pecsét? – használtam az első szót, ami az eszembe ötlött, mire Riley fanyalogva elhúzta a száját.

– Nem szeretem ezeket a naiv megnevezéseket… De igen, valami olyasmi.

Egy másodperce hátra fordult, hogy megnézze, mi a helyzet Jenékkel. Crane a fejét gyűrögette, és valamit motyogott a bajsza alatt, miközben idegenkedő arckifejezéssel végigmérte Carlost. A szőke viszonozta a barátságtalan pillantást.

– Antheának nincs szüksége ilyenre – folytatta –, és a halottakat sem látom magunk körül. Egy pár órát még minimum itt kellene lézengeniük, de az összes eltűnt. Mindegy, ez most a legkisebb gondunk. A jó hír az, hogy Jenék elmehetnek, és örülnék is, ha a doki mihamarabb lejutna a városba.

– És Carlosszal mi lesz?

– Egyelőre velünk marad. Nem kockáztatok meg még egy embert.

Mindenre számítottam, csak erre az egyre nem. Azt hittem, majd magával akarja cipelni golyófogónak, vagy felveti, hogy használjuk őt túszként a későbbiekben, hátha meg tudjuk vele puhítani Thompsont.

– Mi történt veled?

– Hogy érted ezt? – pislogott értetlenül.

– Mióta vagy ennyire… Szolid?

– Sosem én nyitok tüzet először – felelte komoran, és a vállamra fektette kezét – Ezt ne felejtsd el, Zoe!

Talpra segített, majd a többiekhez sietett, hogy kiossza a parancsokat. Jennek le kellett juttatnia Crane-t Alsó-Gaiába, információkat gyűjteni, és minél hamarabb visszatérni hozzánk. Nem fogadott el semmiféle ellenvetést, a lány kérdéseire pedig nem válaszolt. Viszont, az előző napok fényében Jen meglepően jól fogadta Riley titokzatoskodását, és a sértettség legkisebb jelét sem mutatva emelkedett Crane-nel együtt a levegőbe. Még azt is megígérte, hogy szerez nekünk kabátot.

Mi pedig Carlost közrefogtuk két oldalról, és nekivágtunk a kietlen utcáknak.

 

Újabb halottaink vannak.

A Fellegvárban lassan szétterjedő pusztulás eszembe juttatta a Tudás Házának tragédiáját. Ott is feszült némaságba fagyott az idő, mi pedig szótlanul borzongva, bottal ütöttük a halál nyomát. Minden újabb ellobbanó lélek a legnyomasztóbb rémálmok súlyával nehezedett rám, ahol az ember nem tehet mást, minthogy beletörődve az elkerülhetetlenbe fogadja a következő csapást. Eszembe sem jutott, hogy fel lehetne ébredni, vagy el lehetne futni; hogy máshol, nem is annyira messze ettől az egekbe nyúló betonpalotától még mindig az élet az úr. Csak a tömbök közötti, szűkös átjárók léteztek, és az idegen létsíkban meglapuló vég. Gúnyolódott velünk, sikoltott, ordított, hogy úgysem tudunk mit tenni ellene.

Ha nem csinálunk valamit, mi leszünk az utolsók.

A D szektorhoz érkezve enyhe gyomorgörcs fogott el mindannyiunkat. Visszakozva néztük a tető peremét, és habár pontosan tudtuk, milyen borzalmak lapulnak a napelemek takarásában, Riley ragaszkodott hozzá, hogy megvizsgáljuk a testeket.

– Szóval? – pillantott várakozón Carlosra. Bármennyire is igyekezett normálisan szólni hozzá, irritált sóhajt kapott válaszul. – A te embereid, nem fogok hozzájuk nyúlni az engedélyed nélkül.

– Nem azt mondtad, hogy ha a közelükbe megyünk, mi is így végezhetjük? – kérdezte a szőke dühödten.

– Ha nem vagyok itt, akkor valóban.

– Ha nem vagy itt, mi? – Íves kézmozdulattal Riley-ra mutatott. – Láthatatlan valami, villogó kavics, mindjárt az jön, hogy varázsmeződ is van, ugye?

– Olyasmi. Szóval, megnézhetem, mi lett az embereiddel?

– Baszok az egészre!

– Jó! – Átadta nekem a keresztjét megőrzésre, majd mintha valamit elfelejtett volna, megtorpant. Visszalépett hozzám, és aggódó tekintettel kereste pillantásomat. – Minden rendben?

Csak egy szomorú mosolyra és egy esetlen vállrándításra futotta tőlem, de reméltem, ennyiből megérti, miért vagyok ennyire csendes. Rosszabb napjaimon a város alapzaját sem tudtam elviselni, de most még a körzet összes élőlényének aurájával is meg kellett birkóznom, nem is beszélve az érzelmi sokkról, és a két férfiból áradó feszültségről. Csak úgy volt lehetőségem kitartani, ha elmenekülök a saját burkomba, és kizárom a világból érkező ingereket. Ilyen megviselt állapotban még Riley arcomra simuló tenyere is inkább felkavart. Válasz helyett megértően bólintott, és egy finom csókot hintett homlokomra. Ez az apró gesztus pedig többet jelentett mindennél.

– Mindjárt jövök – mondta, és egy lendülettel megmászta az alacsony épületet.

Amíg vártunk, próbáltam figyelmen kívül hagyni Carlos egyszerre értetlenkedő és csalódott pillantásait. Minél jobban követelte a tekintetemet, védőburkom annál vékonyabb és szűkösebb lett, míg végül reflexből arrébb slisszolva tőle megadtam magamat.

– Mi van? – csattantam fel.

– Hát… Váó! Két hét alatt átállsz, majd így… Ez. – Tömény undorral köpte ki az utolsó szót, és úgy legyintett a pulcsira, mintha már a viselése főben járó bűnnek számítana.

– Mire számítottál, hogy majd ellapulgatok közöttetek így, hogy én… Ilyen… Ilyen izé vagyok?

– Nem, ezt még megértem, de miért pont ő?

– Tudod, mi a legfelháborítóbb, Carlos? – fordultam felé. – Az, hogy itt állsz egy olyan emberrel szemben, akinek a fajtájára úgy vadásztok, mintha valami állat lenne, és a szégyen legkisebb szikráját se érzem rajtad. Erkölcsi véteknek tartod, hogy hol vagyok és kivel, de egy pillanatra nem fordul meg a fejedben, hogy mit is jelent az a jelvény a páncélodon. Én nem tartozom elszámolnivalóval a döntéseimért, de neked lesz még olyan napod, hogy a tükörbe nézve nem arra fogsz gondolni, hogy „de kibaszott jól nézek ki”.

Eltátotta a száját, de bármi is jutott még eszébe, megtartotta magának. Nem fűztem sok reményt ahhoz, hogy a szavaim győzték meg őt, inkább a rajtam csüngő fegyverek bírhatták jobb belátásra. A lényeg, hogy elhallgatott, és nem firtatta tovább a kapcsolatomat Riley-val.

Figyelmemet a tetőre irányítottam, és próbáltam meglelni Riley-t az éterben, ami ez elmúlt néhány percben kaotikus ingerhalmazzá vált. Valószínűleg a kimerültségtől – amilyen lassan haladt a kutakodással, nem sok kellett hozzá, hogy ágyat vessek magamnak a betonon. De aztán kiszúrtam őt az épületen belül. Sietett, szobáról szobára járt, és ha nagyon füleltem, tompán hallani lehetett az ajtók ki- és becsapódását.

– Valamit keres – jegyeztem meg inkább csak magamnak, mire Carlos is felkapta a fejét. A zajok egyre közelebbről értek el hozzám, míg nem a hátsó ajtó kinyílt, és Riley egy újonnan lopott laborköpenybe burkolódzva csörtetett ki a folyosóról, még feldúltabb állapotban, mint amilyenben eddig volt.

– Nincsenek meg a testek. – Térdére támaszkodva kifújta magát, teste reszketett, és egy elfojtott, régi nyelvű szitokszó hagyta el ajkát. Carlos azt se várta ki, hogy újra erőre kapjon. Vétkest látott benne, gyűlölte őt, és a vádak alól semmi nem menthette volna fel Riley-t. Carlos előtt nem. Ő hozta el a katonák halálhírét, ő mászott a tetőre felmérni a helyzetet, és most ő állította azt a képtelenséget, hogy a holttestek eltűntek.

– Nincsenek meg a testek? – ismételte Carlos színlelt csodálattal. – Nahát, Morgan! És mesélj, mégis hogy tud egy teljes kirendeltségnyi hulla csak úgy eltűnni néhány perc alatt? Fogták magukat, és elsétáltak?

– Nem mondasz ostobaságot – kapta fel a fejét Riley. Amennyire tőle telhetett, finoman eltolta Carlost magától, és még mindig fújtatva magához hívott. Azt hittem, mondani akar valamit négyszemközt, ehelyett hideg ujjait összekulcsolta az enyémmel, és így maradtunk egy darabon, amíg kellőképpen össze nem szedte magát. – Mit tudunk a tömegharcosokról?

– Ez szigorúan bizalmas ügy – felelte Carlos kimérten. – Elég annyi, amennyit tudsz.

– Ez most nem az a helyzet, ahol az előírások betartása miatt kellene aggódnod. Minden elitnek alá kell vetnie magát a programnak? Ha igen, mik az előkészületek?

Carlos szólásra nyitotta száját, talán azért, hogy tovább ellenkezzen, de meddő vitánkat ütemes csattogás szakította félbe a távolból. Néha fegyverropogás kísérte, miközben egyre fogytak az életre utaló jelek az éterből, majd több ponton is sötét füstoszlop szállt a magasba, a zsigereimben örvénylő, rossz előérzet pedig minden eddiginél nagyobb intenzitással kínzott. Szinte szétmarcangolt.

Nem a tudat kavart fel, hogy épp több tucat ártatlan tudós vesztette életét. Nem is az erőszakot megpecsételő, sötét gomolyag, ami lassan beterítette az egész eget.

Nem láttam a támadóinkat.

Nem érzékeltem őket.

Nem volt lelkük.

Riley leguggolt a földre, és keresztje segítségével újra megvizsgálta a rúnát. A kő kék fénye eddig mindig ragyogott, ám most felfedve a vonásokat egészen elhalványodott, és vibrálva vonult vissza finomra csiszolt házába. Bármit is jelentett ez, Riley-t kellőképpen felkavarta ahhoz, hogy fegyvert adjon Carlos kezébe.

– Arra esküdtél fel, hogy megvédd Leithan polgárait, és azért adom vissza a fegyveredet, hogy ezt a feladatot teljesítsd. Ha csak egy pillanatra is megfordul a fejedben, hogy a saját hasznodra forgasd, tudni fogok róla. Előbb, mint hogy te bármit tehetnél. És ha ilyet látok, megöllek. Értve vagyok? – Carlos szaporán bólintott. – Kiváló. Te fogsz keresztülvezetni minket a veszélyzónán. Zoe felméri a terepet. Én megpróbálom elhárítani a problémát, mielőtt mindenkit megölnek a környéken.

– Mégis miféle problémát? – faggatta a szőke.

– Thompsonnak is megkérdőjelezed a parancsait? – kérdezett vissza irritáltan Riley, és felmutatta a gépkarabélyhoz tartozó tölténytárat. – Úgy hiszem, nem.

Még egy darabig mérlegelte, hogy odaadja-e a tárat Carlosnak, de a szemeiben reszkető kétségbeesés végül meggyőzte őt. Aztán felém fordult. Pillantása megenyhült, miközben egyenként megszabadított a felesleges súlyoktól, és egy néhány másodpercre újra az a Riley állt előttem, akit az elmúlt napokban ismertem meg. A gondoskodó, aki úgy igazgatta rajtam a túlméretezett pulóvert, mint egy gyermeken az iskola kapuja előtt állva. Az aggódó, aki aprókat biccentve győzködte magát, hogy nem lesz semmi baj, miközben alaposan végigmért a szemével, és a gyengéd, aki szorosan magához ölelt, miközben apró csókokkal búcsúzott tőlem.

– Megpróbálom elterelni őket – mondtam. – Ti is fókuszáljatok erre, és lehetőleg ne mozogjatok együtt!

– Jól hangzik, de kérlek, légy óvatos! Várlak vissza.

 

Még Carlos vezényszavai visszhangoztak a szűk utcákon, mikor éles kanyarokat véve egyre mélyebbre jutottam a füstbe. Kaparta a torkomat, szemem pedig védőüveg híján hamar folyni kezdett, de még ez is elviselhetőbbnek tűnt az izmaimat bénító fáradtságnál. Lábam minden lökése tompának, erőtlennek érződött, mintha vízbe kaszáltam volna, ám a talaria gyorsult, és egy idő után jobb híján a reflexeimre bíztam magamat. Körülöttem tűz, később égett hús szaga, majd a tűzharc hangjai zengtek egyre erőteljesebben, a gyomrom pedig egyre apróbbra szorult össze. Pár éve egyetlen holttest látványa miatt a hátam mögött kellett hagynom a kadétképzőt, most mégis szólított a kötelesség, hogy szembenézzek az erőszak vérgőzös arcával. Annyira nem volt elviselhetetlen. Igaz, az áldozatok halálhörgése még nem ért el hozzám, ahogy testeket sem találtam, csak az Egység friss halottaiból lett tömegharcosokat a lángba borult épületek másik oldalán – pont, ahogy Riley sejtette.

Egy zsinóron rángatott holttest funkcionálisan inkább egy őrtoronyra hasonlít, mintsem egy működőképes katonapótlékra. Érzékszerveik tompultak, kognitív képességeik pedig valahol a béka feneke alatt vannak, és a mozgáskoordinációjuk is időnként problémás. Lőni, alakzatba rendeződni és fedezékbe vonulni viszont a képességfejlesztő beavatkozások nélkül is tudnak, és ez bőven elég, ha képzetlen, fegyvertelen ártatlanok kiirtására adták ki a parancsot. Reméltem, hogy a talaria sebessége nem az ő merev izomzatuknak való, és hogy néhány véletlenszerű helyről érkező hanghullámoknak simán bedőlnek.

A tudósok nem adták könnyen az életüket. A fedezékek mögött helyezkedő üres héjak páncélzatát tűz és szúrós szagú vegyszerek marták szét, értékes gyenge pontokat fedve fel számomra – így talán sikerül halálos sebet ejteni rajtuk. Habár elvakított a füst, a kevés alvás pedig elszívta az erőt karjaimból, bíztam a sok REM-gyakorlatban. Az Arkangyal felugatott, és amennyit láttam a homályos foltokból, a lövedék az egyik nyakát érte. Semmire sem elég; egy pár másodpercig térdére rogyva meredt maga elé, majd vállára bicsaklott fejjel felém fordult, és rám fogta fegyverét. Idővel a többi is követte. Nem számított, így talán Riley-ék egy pillanatra fellélegezhetnek, és előrébb törhetnek.

Amíg a hátamat védő falat lassan darabokra szaggatták a golyók, visszaemlékeztem, hány zsinóron rángatott zombi figyelmét vontam magamra. Nem lehettek többen négynél, azaz nyolc még kószált valamerre, ha addig Carlosék nem szedtek ki néhányat belőlük, és csupán az ő osztaga kergült meg.

És az a három a D szektor folyosóján…

Torkomba ugrott a szívem.

Ha azokat is érte ez a valami, gond nélkül Riley-ék háta mögé kerülhetnek.

Érzékemet a füstoszlopon túli utcákra összpontosítottam, és két lélekfoszlány vibrált vissza rám a maguk egymástól eltérő valójában. Francba a terepszemlével, ki kellett jutnom innen, amíg be nem következik a baj!

A géppuskaropogás fülsiketítő zajára koncentráltam. Hangja tompult, mélyült, irányt váltott, és az eltérített hullámok szapora léptek kopogását utánozva úszott el a hátuk mögött. Újra és újra, egyre hangosabban, míg ketten követték a csali irányát. Hátrébb menekültem, egészen a tömb másik feléig, és finoman megkocogtattam a járda anyagát. Az egész komplexum egy hatalmas betontömb volt, ami eljuttathatott bármilyen rezgést bármerre. Innentől kezdve csak rajtam állt, mennyire leszek képes ilyen kevés tudással kihasználni az olcsó építőanyag rejtett ajándékát.

Mögötted!

Karom belerengett a csontjaimon végigúszó hullámokba, ahogy próbáltam belevezetni a hangokat az aszfaltba. Erősödött, szökőárként söpört végig a falak között, reszketve zengett az átjárók üreges csapdáiban, felszökött az égig, elnyomta a tűz ropogását, elhalva pedig síri csendet hagyott maga után a csatatéren.

Remélem, működött. Kérlek, mondd, hogy működött!

Alig dolgozott a torkom, mégis égett a fájdalomtól, testem pedig elgyengülten adta meg magát a gravitáció vonzásának. Csupán a tudatom maradt éber, ahogy földhöz szegezve, tehetetlenül vártam, hogy a próbálkozásomnak meglegyen a foganatja, vagy új erőre kapva más eszközökhöz folyamodhassak. Mire talpra álltam, újra felugattak a fegyverek, szám szerint kettő, egymást váltva, később pedig a többi is becsatlakozott hozzá. Felelgetésük kaotikus kórusként zengett össze, mely jobban felkavart minden vészjósló rezgésnél, amit egy synus valaha kiadhatott magából.

Néhány golyó fájdalma még elviselhető.

Én is csatlakoztam közéjük. Arcomra kendőt fabrikáltam egy jókora letépett ruhadarabból, és újra felzúgott alattam a talaria hajtóműve. Különféle vegyszerek szaga vegyült a levegőbe, fullasztó aromájuk számtalan veszélyt sejtettek, agyam és szívem pedig egyszerre döntött a visszavonulás mellett. De előtte még el kellett intéznem azt a kettőt, akit kiszúrtam a távolból. Nehéz mellkasra lőni, ha könnyet csal szemembe a füst, és a nehéz páncélzatú holtak szilárd fedezék mögött kuporogva védik testük egyetlen gyenge pontját. De, ha ők is kaptak a koktélok valamelyikéből, nem bizonyult lehetetlen feladatnak. Gyors pillantást vetettem az anyagi világon túli jelekre, nehogy élő emberekre fogjam az Arkangyalt, majd elhasználtam mindent, ami a tárban van. Aztán siklottam tovább arra, amerre tisztábbnak tűnt a levegő, ám a füstoszlopok megszaporodtak, és nem sokkal később felismertem azt a széles utcát, ahonnan nemrég még Riley-val búcsúzkodtunk egymástól. Még néhány tömegharcos lézengett a lángok ölében, és még ha idegrendszerük érzékelte is az égés okozta fájdalmakat, agyuk nem reagált rá. Öltözékük pereme parázslott, és üres tekintettel kémlelték a láthatárt. De már nem mozdultak az érkezésemre.

Némaság telepedett le körém. Nem ropogtak tovább a fegyverek, és a tűz sem terjedt át a még háborítatlan területekre. Ez a csend lehetett volna a győzelmünk csendje is, az elvégzett munkát követő, keserű békesség, mégis nyugtalanítóbb volt mindennél. Nem csak az anyagi világ hallgatott. Nem éreztem életre utaló jeleket a falak között, sem pedig a tömbökön túl.

Bíztam abban, hogy a vegyszerek, vagy az utcákon futó rúna bolondított meg. Próbáltam csitítani hevesen dobogó szívemet, és tovább haladtam a tiszta égbolt felé. A kezemet vizsgáltam, elhúztam az arcom előtt, elmosódott kontúrját figyeltem, de még ha valami szokatlanra is lettem figyelmes a látásomban, vagy a mozgásomban, ugyanúgy utalhatott a fáradtságra, mint egy tudatmódosult állapotra. Vagy csak én nem tudtam már megítélni, hogy ez normális-e.

Ha többször hagyatkoznék az érzékszerveimre, most nem lennék ekkora bajban.

Ilyen helyzetben megfizethetetlen luxus a kétségbeesés, de mindenáron igyekezett utat törni magának a gondolataim között. Mi van, ha az a kettő nem tömegharcos volt? Mi van, ha már akkor se működött ez a hatodik érzékem? Vagy mi van, ha a figyelmeztető jelzés leadása alatt megöltek, és minden, ami utána történt, csupán a túlvilág előjátéka?

Éreztem magamon a túlgondolkodás jeleit; a szorongtam, és még a legnagyobb képtelenségben is megláttam az összefüggéseket. A logika csődöt mondott, csak a legszörnyűbb eshetőségek tűntek hihetőnek akkor is, ha a legtöbb teljesen ütötte egymást.

Ebből nincs kiút. A füstnek sincs vége.

Szürke és zajos minden.

Rádöbbentem, mit jelent az egyetlen élő emberként kószálni egy előbb még ép lelkektől zajos vidéken, és a rémület áramütésként hatott az egész testemre. Izmaimba görcs állt, a véremben áramló adrenalin pedig méregként telepedett a szívemre és az agyamra.

Nem, nem pánikolhatok rá!

– Lélegezz Zoe, semmi baj… – rebegtem magamnak. – Meg kell találni a testüket. Az is több ennél a bizonytalanságnál.

Igen, több értelme lett volna megbizonyosodni arról, hogy én vagyok az egyetlen túlélő, de ki akarná a számára legfontosabbat élettelenül tartani a karjaiban? Nem, nem gyötrődhettem ilyen rémképeken alaptalanul. Le kellett ülnöm, várni, hátha eláll a remegés és kitisztul a fejem. Aztán kitalálok valamit. Ez egy nagy labor. Talán érhet valami csoda, ha megtalálom őket, és még marad időm. Riley úgyis azt mondta, a halottak lelkei pár órát még bolyonganak az utolsó helyükön. És itt van ez a pecsét is, hátha használható ilyenekre. Vagy eladom a lelkemet Antheának, az se érdekel! Röhögve belemenne az ajánlatba, ehhez semmi kétség nem fért.

És még mindig fennállt annak az eshetősége, hogy belélegeztem valami hallucinogén szert. Reméltem, csak erről van szó. Mindent megadtam volna érte, hogy ez álljon a világ csendje mögött.

– Eltévedt a Madárka?

Egy pár fehér cipő társult a mély, barátságtalan, női hanghoz. Valamiképp ismerősen csengett, emléke viszont nem az én múltamból köszönt vissza rám. Igazi birtokosa, ez az apró, idegen lélekfoszlány reszketve húzódott össze, pont úgy, mint mikor Riley észrevette a pecsétet, és az ő féltő tekintetét éreztem magamon, mikor lényének ez a kis darabja figyelmeztetett, hogy ne nézzek fel.

Marion?

Volt valami birtokló üzenete annak, ahogy csontos kezével megemelte az államat. Gerincemen remegés futott végig, és a fejemben lüktető, monoton zúgást halványan felsejlő, nyugtalanító benyomások váltották fel. Olyan közel állt hozzám, hogy még a klasszikus albinizmus szövődményei ellenére is könnyen kivehesse vonásaimat, én pedig tisztán láttam az íriszében összegyűlő ereket, melyek vérvörösre színezték szembogarát. De nem is ez a látvány borzasztott el leginkább.

A nagy egész…

A nagy egésztől minden értelmét vesztette.

Haját félhosszúra vágva viselte, alkata soványabb volt az enyémnél, és a vonásaira fagyott szenvtelenség teljesen más természetet adott arcának. De még így sem lehetett letagadni az azonosságot. Többször pillantott már rám vissza egy hasonló szempár, reggelente a fürdőszoba tükréből, csak az vörös helyett mélyezüstbe borult. Ugyanazzal az orral, az állal bírt, bár az ajkak szélére halvány ráncot húztak az évek. Látszatra alig múlhatott el ötven, pedig élettelen aurájából ítélve már teljesen aszottnak kellett volna lennie… Vagy halottnak.

Mire belém hasított a felismerés, hogy nem a valóság talaján kuporgok, már kúszott felfelé a sötétség. Gondolataimat elnyomta fülem sípolása, és lábaim felett teljesen elvesztettem az uralmat. El akartam futni, hittem, hogy ha elég gyors vagyok, ennek a hamis dimenziónak is meglelem a határát. Nem terjeszthet ki egy köztes világot az egész bolygóra! Valahol véget kell érnie, és ott vár majd mindenki, aki most keres.

– Ilyen állapotban nem veszem hasznodat – hallottam még fagyos hangját. – Túl érzékeny vagy, túl sebezhető. Egy kicsit elcsendesedünk, és miután pihentél, beszélgethetünk.