Név: Zoe Sanders

Kor: 24

Eltűnt: 2316. Sag. 03(?)

Utoljára látták: Gaia; Fellegvár

Eltűnését bejelentette: Zoe Sanders

Megjegyzés:

James…

Remélem, ez az üzenet épségben hozzád kerül.

Az a helyzet, hogy nem tudom, hol vagyok. Illetve, ha Marionnak hitelt adhatok, ez a gép, amiről írok neked, a Testvériséghez tartozott. Ó, igen… Nincs Testvériség. Már nincs. Ötletem sincs, ki mozgatja a szálakat, de talán neked igen.

Egy aranybánya lehet neked a gép, még ha az adatok kicsit el is évültek már. Majd meg kell próbálnom felszinkronizálni ezt az adatlapot a felhőbe. Remélem, sikerül.

Azt is remélem, hogy jól vagytok, és semelyikőtök sem csinált valami őrültséget. Ugye mindenki rendben van? Egek, még Carlosért is aggódom!

Nagyon félek. Nem tudom, mit akar tenni velem. Az előbb volt egy körünk megint, és most nem tudom, hol van, vagy mit csinál. Az őrületbe kerget, kihoz a sodromból. El tudod ezt képzelni, James? Remélem, lehúz egyet valamelyik mérgéből, és soha többet nem kel fel. Bár úgy lenne…

El kell mondanom valamit. Tegnap kiesett egy egész nap. Nem tudom, mit csinált velem, de azóta pocsékul vagyok. Fizikailag, meg hát… Lelkileg is. Szerintem olyan tizenhat óra kiesett az életemből. Bepánikoltam, és most, mikor ezt írom, egy kicsit még mindig remegek.

Vagyis… Az igazság az, hogy fájnak a tagjaim, és zúg a fejem. És csak azért nem sírok, mert nincs erőm hozzá.

Kérdeztem már, hogy jól vannak-e a többiek?

Nem értek ehhez a hackelgetéshez, de ugye le tudod nyomozni az adatlap forrását? Még ha le van fedve, meg átirányítva ezer helyről, meg mit tudom én. Kérlek, mondd, hogy igen, ez az egyetlen esélyem!

Egy dolgot ígérj meg: Riley-nak semmiképpen se mutasd meg ezt a szart, amit írok. Nagyon kiborulna. Ne is tudjon róla, amíg nem indultok értem. Megteszed, ugye?

***

Marion sehol, szóval írok. Meg így nem érzem, hogy pánikolnék. Szánalmas vagyok, ugye? Más sokkal szarabb helyzetben van. Be is zárhatna valahova, és olyan dolgokra kényszeríthetne, amiket nem akarok megtenni. Volt egy fura álmom, ahol ez történt. De nem én voltam, vagyis… Nem tudom, álmodtad már, hogy valaki más vagy?

A zajok is furcsák. Tompák. Halláskárosodás talán?

Fenébe is, alig látom a kijelzőt!

***

Megcsináltam4       Működik! A rendszer fut!          Remélem,nem cseszek össze semmit,kínos lenne,

ha négyév izéje menne a kkukába, nem?

Bár talán nem.

Most már biztos megtalálsz.

A ribanc meg mjad csak bámul,hogy túl jártam az eszén.

Amúgy  James, tudtad, hogy           906.1 négyzetgyöke 30.1?Persze, hogyne tudtad vlna! Nem tudom,  hogy jutott ez eszembe. De óriási, nem? Úgy számolk, mint Te, és  

még csak

egy  csövet se

klellett dugni az agyamba.

Ha így haladok,hamarabb megtalálom magamat, minthogy ideérnétek.

Nemis rossz ötlet!

Jelentkezem,ha tudok valamit…

***

Valami megváltozott a rendszerben. Aktív, vagy mi a franc, nem tudom, én csináltam-e, vagy te. Megint kimaradt… Nem tudom, mennyi idő maradt ki.

James, hány nap telt el a legutóbbi levél óta? Mindegy, jobb, ha nem válaszolsz.

Nem vagyok jól… Tudom, az előbb is ezt mondtam, de most már tényleg. Minden összefolyik, akadozik, mintha… Nem is tudom. Mintha mindent késve fogna fel az agyam. Mint egy gumimadzag, minden vissza… Hogy mondják? Visszapattan? Visszarándul. Igen, rándul, ezt kerestem. Nem tudom, érted-e, miről beszélek, James.

Kezdem elfelejteni Riley arcát. Igen, tudom, hogy ez sosem volt az erősségem, de azt hittem, nála másmilyen lesz. Lehet, keresnem kéne róla valamit, ha már itt ez a nagy adatbázis.

Amúgy azt hiszem, fogytam. Nincs is emlékem arról, mikor ettem utoljára. Ugye nem fog halálra éheztetni? A szám is csupa seb. Száraz.

Azt hiszem, szerzek vizet.

Csak nehéz felállni innen, tudod? Beszéltem a rosszullétről. Most sokkal rosszabb. Lehet, meg se tartanának a lábaim. Létezik ilyen?

Mindegy… Ha igazán akarom azt a vizet, akkor, ha kell, elkúszok a mosdóig. Mindjárt elindulok.

Jut eszembe, megint álmodtam. Egy hadiorvost segítettem. Mindig elvétettem a kötszert, de álmomban tök jól ment, és… Létezik, hogy ilyen körülmények között boldogságot érezhet az ember?

Szívesen visszamennék oda. Még az is jobb volt ennél.

Riley-nak továbbra se szólj semmit. És Jennek se. Legyen kettőnk titka, amíg nincs fejlemény. Számítok rád.

***

Te James………

Gondplkoztál már azon,hogy miért a zOdiákusok alapjnnevezték el a hónapokat? vahy vn erre valami sztori? sosem néztem utána,mert hát oylan természetesnek tűnmt.

De most komolyan érdekel.

fura dolog a lélek essznciájka. Érethető, ha mondjuk valaki 1x mrá meghalt. mint pl Riley, nincs mégegy a cvilégon olyan, mint az övé mert hát ő aztán naygon halott volt. látszik a lelkén, hoyg olyan sebzett……. szomorú,nem? mOndjuk, ez nem magyaráza meg hoyf képes áttörni az mberi síkon. Ennyi nem elég ahhoz, hogy vkiből vándor legyen. ahhoz ilyen torz szülöttnek klell lenni, mnit én.

A tudomány           tlálkozik azokkal az erőkkel amilet elakartak     rekteni a sszemünk elől. ebből lettem én. Talán büzkének kellene lenem rá bár hyog őzinte legyek,nem    tudom M honnanszerzett lelket, hoyg ne cska egy    rothadó húsdovoz lgyen brlőlem..

Igazából M órái elég érdekesek. kár, hoyg olyan kiál hatatlan némber hogy , még így se tudom elviselni a pofáját. sokat tanultam,bár még nme étem, hogy akarja   kiütni          Antheát.

***

Marion ma megtalálta ezt az adatlapot. Nem volt boldog. Azt mondta, megszakítja a folyamatot… Mármint Marion. Nem tudom, miről beszél. De nagyon betegnek érzem magamat. Mármint azóta, hogy azt mondta, megszakítja a folyamatot.

Össze kellene szednem magamat… Próbáltam néhány egyszerű logikai izét megfejteni. Nem jártam sikerrel. Nem tudok fókuszálni. Remélem, nem visszafordíthatatlan, bármi is legyen ez.

James, ezek elvonási tünetek, igaz? Annak tűnnek. Talán bele is halok.

Én nem akarok… Én csak így létezem, tudod? Nekem nincs másvilágom.

Vagy Riley nem mondta? Azt reméltem, legalább te képben vagy… Bár akkor lehetett volna benned annyi, hogy tudasd velem azt, ami rám tartozik. De még a mentálközponti jelentéssel is hezitáltál! Itt találtam rá, a gépen! Miért kellett mindent elhallgatni tőlem? Csak azzal tehetitek jóvá, ha idetoljátok a képeteket, mielőtt itt pusztulnék!

Mindegy, ha meghalok, se számítana. Valószínűleg csak elsötétül minden, mintha csak egy gép lennék. Mert hát ugye, nincs isten, aki visszafogadna.

Illetve, ha pontosak akarunk lenni, akkor az istenem épp órák óta kuporog a laborjában. Azóta, hogy „elestem”. Az után, hogy meglátta az adatlapot. Vagy ezt már említettem?

Biztos azt kérdezed, hogy vagyok képes írni, igaz? Felülírtam a gép jogosultságait.

Illetve nem én, de a jelek szerint én voltam. Nem tudom, hogy csináltam. Az biztos, hogy a pecsét jelenlétét erősebbnek érzékelem. Talán, ha több erőm lenne, át is tudnám törni. De igazából már attól hányingerem van, hogy megmozdulok.

James, kiráz a hideg ezektől a levelektől! És még csak el se lehet őket tüntetni. El akarom felejteni ezeket a napokat. Van arra esély, hogy teljesen kitörlődjenek a fejemből?

Amúgy azt mondta, megöl, ha megint itt talál. Ezért ideültem, hogy tudassam veletek: Nem állok jól. Eddig se álltam jól, de ha ez így megy tovább, maximum a hullámat tudjátok elhozni.

Igazából már most egy csontváznak érzem magamat.

Eltelt jó pár nap… Nem merem megszámolni, mennyi telt el. Merre vagytok? Most már úgy is tudja, hogy számítok rátok, küldhetnél valami jelet.

Úgy talán könnyebb lesz túlélni.

Miért van olyan érzésem, hogy Riley megtalálta a leveleket? Lehet, csak álmodtam. Nem tudom.

Az az igazság, hogy semmit sem tudok.

Az asztalon szétterülő papírzuhatag sistergése olyan éllel járt át, mintha fémet karistoltak volna az üveglapon. És – mint minden más erős ingertől – újabb lendületet vett körülöttem a világ.

– Ha ennyire szarul érzed magadat, miért nem fekszel le? – kérdezte Marion, és egy pohár vizet tett le a kinyomtatott levelek közé.

– Azt mondtad, ha itt találsz, megölsz. Akkor hát mi lesz?

Napok óta ez volt az első alkalom, hogy kinyitottam a számat, és a szavak inkább emlékeztettek a fejemben kavargó, sűrű masszára, mint a saját nyelvemre. Még azt is megkérdőjeleztem, hogy én magam szilárd halmazállapotban vagyok-e egyáltalán. Nem mintha ez bármi rokonszenvet ébresztett volna Marionban, mi több, biztosra vettem, hogy már a fizikai állapotom is irritálta őt. Mégis úgy viselkedett, mint aki elfelejtette nem csak a kitörési kísérleteimet, de az elmúlt napokat is – ami az orrom alá terített kupac fényében inkább vihar előtti csendnek tűnt.

– Nem tudsz aludni?

Ami azt illeti, tényleg nem tudtam. Dacára a bódultságnak, ha megpróbáltam álomra hajtani a fejemet, gondolataim zúgó kakofóniaként kavarogtak. Néha téves észlelések ejtettek rabul engem figyelő alakokról, kósza hangokról. Még ha meg is tanultam figyelmen kívül hagyni ezeket, a lüktető ereim mindig felvertek félálmomból.

– Szerzek nyugtatót – mondta, és azzal sarkon is fordult.

– Napok óta mérgezel, és most még valamit le akarsz nyomni a torkomon?

– Szeretnél tovább szenvedni?

– Ha tényleg a szenvedéseimen akarsz enyhíteni, akkor kiengedsz, és többé nem látjuk egymást.

– És hova mennél? – torpant meg a széksorok között. – Hiába várod őket, nem fognak érted jönni. Tudják, hogy nem vehetnek el téged tőlem. És ajánlom, hogy te se feszegesd a határaidat.

– Nem vagyok a tulajdonod.

– De nem is látsz tisztán. Nem vagy beszámítható, Zoe, nézz csak a leveleidre! Ha kiteszed innen a lábadat, elküldöm Thompsonnak az elmúlt napok leleteivel együtt. Aztán majd mehetsz a Mentálközpontba kezelésre… És ugye tudod, mi vár rád, ha beteszed oda a lábadat?

Összeugrott a gyomrom. Ha újra kimossák az agyamat, azzal az egész lényemet megsemmisítik. Nincs feltámadás, nincs túlvilág; az a Zoe, akivé váltam, megszűnik létezni… És akkor bárkivé formálhatnak.

Marion arcára elégedettség ült ki. Lassú léptekkel visszatért hozzám, és folyamatosan méregetve pillantásaival a hajamba simított. Mindig ezt csinálta, mikor beszélt hozzám, de képtelen voltam megszokni. Ez is csak annak a jele volt, hogy a sajátjának tekint. Egy bábúnak. Egy lelketlenül formált mesterműnek.

– Ugye, hogy nem volt jó ötlet rákötni a szervert a központra? – Keze megállapodott a vállamon. – James bárja nagyon kellemes helynek tűnik. Gondolom, a vendégek nem örülnének egy váratlan látogatásnak az Egységtől.

– A kézlenyomatom nélkül semmire se mész.

Ha valamit megbánt, akkor az az, hogy nem a teljes mását kreálta belőlem. Pont ez védte meg a többieket a haragjától, és nem féltem erre emlékeztetni őt, akárhányszor az barátaim vesztével próbált hatni rám. Általában bagatellként fogadta ezt a választ, ám most torkán kiduzzadtak az erek, és az arcára kiült nyers düh valami sokkal ridegebb, sokkal üresebb érzelmbe torzult. Csontos ujjait a csuklóm köré fonta. Vártam, hogy kiszorítsa belőle a vért, hogy szavaival gyilkos magvakat hintsen a tudatom mélyére, ahogy eddig is tette. De megállt. Reméltem, hogy talán most először a szememben ülő rémület felébresztette a lelkiismeretét. A vonásai viszont nem enyhültek meg; írisze vészjóslóan szikrázott, akár a viharfelhőkkel beborított égbolt.

– Mondd, te félsz tőlem? – kérdezte némi megvetéssel, és magához rántotta jobbomat. – Látom, visszabeszélni nem vagy rosszul, akkor meg mit remegsz?

Ebből elég volt!

– Ne kísértsd a sorsot, Marion! Te is tudod, mi történt, mikor legutóbb így bántál velem. Bedrogozhatsz, leszedálhatsz, kimoshatod az agyamat, de ha ez az erő, amivel te öntudatomon kívül játszadozol, ki akar törni belőlem, nincs az a fájdalom, ami gátat szabhatna neki. És akkor meg fogod bánni, hogy most nem engedtél el.

Láttam rajta, hogy még mondana valamit, ehelyett remegő szája sarkára halvány mosoly húzódott. Egyszerre tűnt dühösnek és büszkének, ám egyik értelmezés se volt összeegyeztethető üvegesedő tekintetével. Bármi is járt a fejében, végre elengedett, és kilépve az aurámból esetlenül próbálta háta mögé irányítani reszkető kezét. Gondolatait elsodorta az elméjén átvillanó végzet, pupillája összeszűkült, bőre sárgult fojtott hörgés szökött ki egy pillanatra a torkán. Egy ideig engem nézett hezitálva és némi félelemmel, aztán maradék erejét összeszedve a géphez fordult.

– Morganai akták, 2310. Leo 13… – lehelte a szavakat. – Ötvenkettes iktatószám. Szigorúan bizalmas.

Gyomrom még hat év után is görcsbe rándult a dátum hallatán. Ablakok keltek életre, a gép pedig szélsebesen vonult végig a könyvtárak és kategóriák között, mígnem előhívta a kért fájlt. A legmagasabb fokozatú titkosítást kapta. Jobbom mellett hideg fényben izzott fel a leolvasó kerete, várva az engedélyemet a pecsét felbontására. Nem értettem, miért jön ezzel… Nem akartam megérteni.

– Te sokkal több vagy annál az embernél. Erősebb. Tettre készebb. Határozottabb. Kitartóbb. Nem érdemli meg azt a hűséget, amit te mutatsz felé. Neki köszönheted, hogy most itt vagy.

Ennyit mondott, mielőtt magamra hagyott a lezárt fájllal. Hallottam távolodni botladozó lépteit, a földre sodródó papírokat, végül megannyi ajtó csukódását.

Aztán csend.

És percekkel később is: csend.

2310. Leo 13…

A nap, amikor két ember elveszítette büszkeségét. Eddig fel se tűnt, mennyire ironikus ez a dátum… Talán, mert felejteni akartam. Felejteni egy rémületet, aminek azóta sem tudtam igazán megfogalmazni a miértjét, és ami a legszörnyűbb: ennyi tragédia, ennyi vér és erőszak után ugyanúgy megráz annak az egy holttestnek az emléke. És most itt volt előttem a teljes akta, annak minden részletével, titkával… Bennem pedig ordított a kérdés, hogy egy öngyilkosságról összeállított jelentést miért tesznek szigorúan bizalmassá?

„Engedély megadva.”

A virtuális pecsét megtört, mielőtt felfogtam volna egyáltalán, hogy mit művelek. Távolságra volt szükségem. Hiába fájt mindenem, valahogy sikerült talpra állnom, és a gép előtti kerekasztal mögé húzódtam. Így a járkálás elterelte a figyelmemet zúgó gondolataimtól.

– Olvasd!

A támlát markolva hátat fordítottam a kijelzőnek. Szemem lehunyva; vártam az ítéletet, ami békét hozhat mellkasomban feszítő szívemnek – vagy épp a végső csapást. A gép pedig iNgrid rég hallott, mágneses mező szabdalta hangján szedte nekem a sorokat…

Akta megnyitva: 2310. Leo 13., 14 óra 24 perc. Bejelentést tette: Lisa Braam. Szemtanúk nincsenek. Az elsődleges bizonyítékok kizárják az idegenkezűség lehetőségét. A halott mellett talált fegyver: .50 Limbo. Regisztrálatlan.

Mély levegő, hangom remegett. Agyamban félelemmel szőtt gondolatok vívták harcukat a racionalitással.

Mélyebbre kell ásni.

– Mit tudunk még a holttestről?

Keresem… Körülbelül tizennyolc éves, nem beregisztrált állampolgár. Újember. A hozzátartozók DNS-alapú azonosítása sikertelen.

Egy mondvacsinált történet részletei őrizték utolsó bástyájukat a kegyetlen valósággal szemben.

Milyen háborúban is estél el?

– Külleme?

Fehérbőrű, rövid, fekete haj. Edzett testalkat. Bejegyzett különös ismertetőjegy…

– Alkohol, vagy tudatmódosító szerek alatti befolyásoltság?

Negatív.

– Titkosítás oka?

A halott Leo 13.-án, 23 óra 11 perckor elhagyta a Központi Krematórium épületét. A helyszínen felvett minták Leo 15.-én eltűntek az adatbázisból.

Ez a gép Marionhoz tartozik… Tudtam, hogy bármit belenyúlhatott a dokumentumokba annak érdekében, hogy manipulálhasson. Nem veszíthettem el a fejemet, de valahol legbelül éreztem, hogy már egy vesztes csatát vívok.

Próbáltam felidézni a holttest alakját emlékeimből, de amilyen távolról felfogtam, mi történt, esélyem se lett volna meglátni az arcát. És ha még ott is hevert a közelemben, az iszonyatos látványt sötét maszlaggá mosta az idő… De bármennyire is fájdalmas volt az igazság, ami a sorok között várt rám, a végére akartam járni. Akkor is, ha a gép által diktált válaszok kérdést fognak felvetni bennem, mint bárki másban, aki felesküdött a hallgatásra.

– A felvételek még megvannak?

Ötven fotó és a helyszín panorámafelvétele.

– Hozd be a panorámát!

A felvétel elemei olyan könnyedén kúsztak a négyzetrácsos alapra, mintha láthatatlan ecset vinné fel minden részletüket. Alakot öltöttek, emelkedtek, míg nem teljesen élessé vált a kép arról az árnyékos, Kelet meleg színeitől elütően sivár mellékutcáról.

És ott volt Riley…

A sikátorban, ami talán nevet sem kapott. Az épületek közé húzott kőfal árnyékában, saját vérében fürödve, meggyűrt ruhában, kihűlt testtel, kétségbeesett fájdalomba fagyott arccal, vörösen tátongó kráterrel a koponyájában.

Körülöttem tompulni kezdett az egyre táguló világ, és érzékelni véltem az engem fogva tartó erők halványuló pislákolását. Vagy csak a testem omlott össze az elmúlt napok terhei alatt. És ha ez történt, nem sok kellett ahhoz, hogy az elmém is kövesse. Nem tudtam, mi történik… Nem is érdekelt igazán. De ahogy a láthatatlan falak leomlottak, az a halványan vibráló élet, ami a Fellegvárban küzdött Marion alakja ellen, végre felébredt. Szinte magába szippantott impulzív erejével, homályt vetett az anyagi világra, elmém pedig megtelt azokkal az emlékekkel, amiket eddig félve őrzött előlem. Csupán egy pillanat töredéke lehetett, mégis újraéltem minden percét.

***

2310. Leo 12.

Riley egy ideig üresen meredt a kijelzőre, aztán összecsukta a Limbo markolatát, és elterült az ágyban. Úgy számolta, még pár perce van, amíg felemelkednek a sötétítők, és kezdetét veszi a napi gyötrődés. Gyűlölte ezt a várakozást. Ilyenkor volt ideje gondolkodni, és az utóbbi hetekben egyre gyakrabban érte őt korán a reggel. Amíg a jelen miatt aggódott, még egész elviselhetőnek tűnt a szoba sötétje, de aztán utolérték őt a múlt árnyai. Arra pedig hamar ráébredt, hogy ilyen élettel még a legszebb emlékek is méregként hatnak a szívre ahelyett, hogy megerősítenék azt. Ugyan mit érnek az álomszerű ködbe vesző, óvóhelyeken töltött délutánok? Mit ér a gyógyszerszagú levegő nosztalgiája, a kötszer érdes anyaga vagy a lábadozó sérültek hálás pillantása? Riley tudta, hogy ma már csak megvetéssel tekintenének rá. Még ők ketten is… Ők ketten a leginkább. És mégis, képes lett volna elviselni a szemükben lakozó fájdalmat, ha ez lenne az ára, hogy újra láthassa őket. Sok borzalmas dolgot követett el azóta, hogy mindketten odalettek, és még ha az emberségét veszni érezte, a lelkét mardosó gyászból nem lelt feloldozásra. Már nem is akart megszabadulni tőle. Társat látott benne, köteléket, ami régi önmagához fűzte őt – ezekből a kötelékekből pedig nem sok maradt neki. Csak Zoe, Clyde és a karján vöröslő hegek.

Óvatosan végigtapogatta a vágások nyomait. Némelyik még érzékeny volt, ha nem elég óvatos, talán fel is hasadhatnak. Nem számított, ha fogva tartója ma megint használni fogja őt, akkor újabb sebekkel nyugtázza a napot. Nem tudott beletörődni, hogy már nem tud olyan csodálattal tekinteni az életre, mint régen. Tisztán emlékezett arra a napra, mikor rádöbbent, hogy mások halálsikolyától többé nem borzolja hátát az iszonyat, és egyik fegyver sem reszketett markában a gyilkos csapás előtt. Így hát magának ártott; valamivel emlékeztetnie kellett magát arra, hogy amit tesz, az nem helyes. Akkor sem, ha abban a másikban egy synus elkobzott szerve lapul. Akkor sem, ha egy morganai katona szemét kaparja ki. Akkor sem, ha mindenki azért teszi be a lábát a ketrecbe, hogy élet-halál harcot vívjanak ellene.

A sebeket begyógyítani kell. Clyde mindig ezt mondta.

És ha mások sebe nem okozott neki fájdalmat többé, majd a penge emlékezteti őt a kínjaikra…

Súlyos kattanással emelkedtek az ablak palettái, a Nap pedig hívatlan vendégként rontott be a szűkös hálóba. Felfedte a rég elkobzott, éles tárgyak hűlt helyét a falon és a robosztus, szürke szekrényt, mely árnyékával kettészelte a szobát.

Riley nem mozdult. Már talpon kellett volna lennie, ruhát váltania, és a folyosón várni az utasításokat, de a kedvtelenség ágyhoz szegezte őt. Egyedül akart maradni a gondolataival, újra és újra elmerülni az emlékekben, míg örök álomba szenderülve össze nem olvad velük…

Nem volna könnyebb egyetlen, nagy sebet ejteni magán, és kifakulni ebből a valóságból?

– Jó reggelt, Madárka!

A hangszóró sípolt, recsegett, gerjedt, míg nem elcsitult és Marion mesterkélt sóhaja töltötte meg a szobát. Riley biztos volt benne, hogy direkt csinálja. Hat év alatt már tudnia kellett volna, hogyan bánjon a műszerekkel. Rutinosan a szoba egyik szegletére kapta a tekintetét, pont mielőtt felvillant az ajtó feletti kijelző, hogy felfedje a nő undor torzította vonásait. Legalábbis mikor utoljára látta az arcát, a megvetést lehetett leolvasni róla a legtisztábban. Ennek is már kicsivel kevesebb, mint hat éve volt. Még az első pár hétben megpróbálta állni a pillantásait, de a hasonlóság közte és Zoe között hamar elviselhetetlenné vált számára. Egyetlen fehér hajkoronájú lány képét akarta őrizni magában – a kedvesét, aki még a legsötétebb órákban is enyhülést hozott az óvóhely légkörébe. Ez itt, aki ennyi év után is ugyanolyan vehemenciával követelte a tekintetét, egy zsarnok, akiben annyi gerinc sincs, hogy személyesen vigyen véghez mindent, amit elképzelt – vagy, hogy viselje tettei következményét. Riley remélte, egyszer a maradék józan eszét is elveszíti, és előmerészkedik a barlangjából. Csak egyszer… Csak egyszer bízza el magát annyira, hogy személyesen mutatkozzon meg előtte! Akkor majd bemutat rajta mindent, amit az évek alatt tanult tőle.

– Az ember lánya hiába próbál jókedvűnek mutatkozni neked, látom. – A mesterkélt jókedv a már jól ismert sértettségbe váltott, Riley-ban pedig egyszerre támadt fel a kényszer arra, hogy meghunyászkodva szabadkozzon a nő előtt, vagy csak megvonja a vállát, tovább szítva a feszültséget. Így hát inkább csendben maradt. – Mesélj, ma éppen miért utálod a pofámat?

– Mi a reggeli? – kérdezett vissza egykedvűen.

 Miből gondolod, hogy van?

 Öt óráért két nap étkezés. Ebben egyeztünk meg, és a ma reggellel merül ki a számla.

Tudta, hogy Marion el fogja véteni a számolást. Ha azonnal magához vette volna a jussát a feladat teljesítése után, akkor valóban üres gyomorral vágott volna a napnak. De hat év ide vagy oda, ha a kínzókamra takarításával zárult le a munkája, nem maradt kedve a vacsorához. Ezt le is vezette szűkszavúan a nőnek, majd újra feltette a kérdést.

 Amit találsz – vágta rá Marion foghíjról. – Remélem, most már méltóztatsz kirángatni a seggedet az ágyból.

Amit talál… Vagyis semmi.

Riley-nak már nem először futott át az agyán, hogy Marion az elmúlt hónapokban feltűnően sokszor elmaradt a „fizetségével”, vagy csak kevesebbet adott. Szóvá tenni viszont nem volt bátorsága; így se tudhatta előre, melyik mondatával indít el egy újabb lavinát kettejük között. Előbb szállt volna ringbe pár tucat Harcostól őrjöngő huligánnal, minthogy hallgatnia kelljen a véget nem érő szitokáradatot, miközben a nő saját magát túllicitálva találja ki az újabb és újabb szankciókat Riley tiszteletlenségéért.

Így hát mélyre fojtotta a kétségbeesett dühöt, mielőtt az könnyeket csalhatott volna a szemébe, és kitárta a gardróbot.

***

A vörös köd teljesen eltompította érzékszerveit. Dobhártyája lüktetett, a szűkös emelvény pedig együtt rengett adrenalintól reszkető testével. Mire kitisztult ebből az állapotból, az eszméletlen behemótot kivonszolták a ketrecből, és csupán a friss vércsík utalt arra, hogy a déli szörnyeteg továbbra is veretlen maradt.

Riley egy ideje már csak a közönség hallgatásából tudta meg, ha túllőtt a célon. Hogy kizárja a csendet, a kötést kezdte igazgatni karján, ám figyelme így is a ketrecen túli látképre siklott. Ott volt a döbbenet mindenhol: A nézők tekintetében, az ökölbe szorított kezekben, abban, ahogy az első sorokban állók hátrálni kezdtek a színpadtól. Riley elfehéredett arcát a betonon vöröslő sávra kapta, és követte útját a falba ütött lyukig, ahonnan a már jól ismert, sötét folyosó nyílt. Némasága még a körülötte ácsorgók csendjénél is nyomasztóbb volt számára. Ha meg is próbáltak életet lehelni az óriásba, azt az épületen kívül tették.

Hathuszonegy…

Marion összes megbízatása közül a viadalt gyűlölte a legjobban – a ketrecek csak a nép haragjától óvták meg, a névtelenségtől nem. Ennyi idő után már mindenki tudta, ki ő, és hány bajnok életét nyomorította meg fékezhetetlen erejével. Volt, aki félte őt ezért, más önként állt ki ellene, hogy végre megfossza trónjától, de Riley hiába várt méltó ellenfelére… Még ha lélekben a legtöbb csatát el is veszítette, a túlélőösztönével szemben senkinek sem sikerült felvennie a harcot.

Talán nem is őt védik a rácsok, hanem azokat, akik odakint állnak.

Szolid zümmögésként kúszott vissza az alapzaj a tanyába, és mire a meccsvégi feles lelket öntött a közönségbe, újabb kihívó dobogott fel hozzá. Alacsony, valamivel idősebb férfi állt vele szemben. Mozdulatai nyugtalanságról árulkodtak, barna haját vastag tincsekbe szedte saját verejtéke. Türelmetlenül lengette karját a teste mellett, a rácsokra markolt, megzörgette őket, ordított, hergelte a népet, Riley-nak pedig már ezzel sokat árult el magáról. Ez is csak egy újabb naiv lélek, aki a hírnévért száll vele harcba, és a közönség gyűlöletét a saját malmára akarja hajtani. Ami azt jelentette, hogy az első keményebb ütéstől el fogja hagyni a lélekjelenléte, és rengeteg hibát vét majd. Riley kelletlenül elhúzta a száját. Egykor még hagyta magát a hozzá hasonló zöldfülűeknek, és csak akkor támadt vissza, ha minden kötél szakadt, azonban a játékmester idővel kiismerte a harcstílusát, és a lustálkodást nem hagyta szó nélkül. Pedig, ha kihívójáról nem rína le tapasztalatlansága, talán sikerülne vereséget színlelnie. A nála alacsonyabbak mindig kifogtak rajta fürgeségükkel.

A következő fél percet kizárta. Nem akarta hallani se a saját nevét, se a másikét, és az ovációra se volt kíváncsi, amit még ki tudja, hány estén át kell elviselnie, csak mert ez az ostoba, reggeli fekvőtámaszokon nevelkedett aljadék nincs tisztában a határaival. Még a megjelenése is a többi kezdőt idézte, akikkel felmosta a padlót: tekintete zavaros, pupillája kitágult a vérében keringő Harcostól, testtartása hibás – Riley rögtön kiszúrt három védetlen pontot is rajta, amit megsebezve el is dőlhetne a küzdelem.

De neki el kell buknia, mégpedig ma.

És elkezdődött. Ellenfele gyors, mozdulatai mégis elnagyoltak, Riley pedig rutinosan került, hárított, hátrált, fordult, és közben várt. Várt a csodára. Várt, hogy a másik kimutassa foga fehérjét, várta a meglepetést, a felismerést, hogy félrevezették őt. Ostobának akarta érezni magát, gőgösnek, akinek csak fejébe szállt a veretlenség és a vérgőzös levegő. Hiába. Minden elvétett ütésre szikrák pattantak a fiú szemében, karját kapkodva lendítette a levegőbe, de még a düh se élesztette fel ösztöneit elegendően ahhoz, hogy Riley méltó kihívójára leljen benne.

Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen? Riley agyán kétségbeesett kiáltásként futott át a kérdés, miközben újra elhajolt a srác öklétől, és a háta mögé pördült. Aztán visszatámadott, olyan esetlenül, amennyire csak tőle telhetett, remélve, hogy a másik reflexei legalább ezt a mérsékelt tempót követni tudják. A játékmester pedig már rá is zendített. A szörnyeteg edzést tart, csatlakozzon bárki, kinek kedve szottyan, az estét pedig az ő nyereményéből állják!

Ezt nem hagyhatta abban… Ha talpon marad, nem mehet vissza üres kézzel! Így hát könyékkel az oldalába húzott – a pontba, amit ellenfele mindvégig nyitva hagyott előtte. Remélte, ennyi elcsendesíti a porondmestert amíg kitalálja, hogyan szabadulhatna ebből a helyzetből. Bár kit akar becsapni? Minden alkalommal megpróbálja, és mindig ugyanaz a vége… Egy halott, vagy egy megnyomorított test.

Már jött is… A kétségbeesés bekebelezte elméjét, hamarabb, mint bármikor, második lovasként pedig a harag követte. Szétterjedt ereiben, elnyomta a külvilág zaját, és a valóság egy időtlen térré görbült, melyet saját démonjai töltöttek meg.

Igazából mindent kizárólag magának köszönhetett.

A félelem tartotta őt ott. A bizonytalanság. Az ismeretlen. Elvégre mi lesz vele kitartott bérgyilkosként, ha elhagyja a saját gazdáját? Ha meg is tud állni a lábán, egy nap felismerik sebhelyes arcát, és akkor kezdődik minden elölről: a bezártság, a gyötrődés, egy üres létezés, amit életnek sem lehet nevezni.

Gyűlölte… Gyűlölte, hogy neki nem lehet más választása. Hogy azt az egy esélyt, amit kapott, elvették tőle, és még azt a kevés boldogságot is kitépték a belőle, ami értelmet adott laborban töltött napjainak.

Hogy bír el ennyi fájdalommal a szív?

Más miért jön ide keresni a bajt? Miért nem hagynak neki békét, miért kényszerítik arra, hogy harcoljon?

Tudják, hogy nem tud megállni.

Tudják, hogy nem teheti.

Miért kell az ő sorsáért másnak halállal lakolnia? És mennyi szörnyűséget kell még elkövetnie, mire felébred ebből a rémálomból?

Nem, most nem hagyhatta el magát. Ellenfele képzetlen volt, de szívós is. Riley hiába csapta a ketrechez teljes erejéből, hiába büntette saját gyengeségeivel, mintha nem is fájdalmában ordított volna, hanem az ereit duzzasztó méregtől, ami kegyetlen hajcsárként állította őt talpra újra és újra.

Aztán megváltozott a levegő. A nyers vérszomjat felváltotta valami sötétebb. Valami torzabb.

Valami, amit egy egyszerű ember nem foghat fel ép ésszel.

Először az alig hallható, magas sípolás töltötte meg a szobát. A fiú fejét markolva a földre görnyedt, de hiába próbálta kizárni a gyötrelmes hangot, az már a csontjaiban vándorolt, és elérte teste minden pontját. Egy röpke pillanatra újra beköszöntött a némaság. Majd ordítás követte. Velőtrázó, eszelős halálsikoly, a fiú bőre alatt pedig sötét tintafoltok hódítottak teret maguknak, jelezve Riley pusztításának nyomait. Könyörgött, sírt, rángott, míg az utolsó ér is elpattant testében, és nehéz zsákként terült szét a verhetetlen rém előtt. Arcára fagyott a szörnyűséges vég, és mintha a túlvilágra is elkísérték volna kínjai, tovább vonaglott holtában.

Hathuszonkettő.

Hogy hagyhatták őt életben ezek után? Riley érezte félelmüket, amivel az alagút sötétségébe űzték őt, de nem értette, miből tartott volna egy tárat a mellkasába ereszteni. 

Fel se fogta, milyen gyorsan történt minden. A fiú épphogy kilehelte a lelkét, a nézőtéren kitört a pánik, és míg a játékmester a zúgolódó tömeget igyekezett lenyugtatni, ketten a kezébe nyomták a jussát, és egy számára ismeretlen ajtóhoz vezették. Felcsillant benne a remény, hogy vége, hogy ennyi volt, ehelyett kitaszították a nyirkos csőrendszerbe, mint valami patkányt. De legalább Marionnak sem maradt ideje reagálni. Nem tudta, utol fogja-e érni őt, és ha igen, milyen szankciók várhatnak rá. De ez foglalkoztatta Riley-t a legkevésbé. Éhség gyötörte, vágyott a fényre, egy tisztább levegőre, és bármennyire is tartott a világ haragjától, feléledt benne a vágy, hogy láthassa Fata Morgana kéklő tornyait. Ráadásul az időérzékét is elveszítette a bonyolult csőrendszerek monotonitásában. Egy ilyen ingerszegény helyen semmi sem tud gátat szabni az elmének. Hamar elviselhetetlenné vált számára a csend és a sarkokon túl tátongó üresség.

Mégis mihez kezdjen magával?

Órák óta vánszoroghatott, mire lábai megadták magukat a fáradtságnak. Azóta talált egy létrát, amivel, egy szárazabb, illetve a felszín közelsége miatt zajosabb rendszerbe jutott. Így is felismerte a helyet – Marion gyakran ígérgette, hogy megmutatja neki a föld alatti hálózat térképét, ha készen áll az első, nagy feladatára, ez a nap viszont soha nem jött el. Így maradt az értelmetlen öldöklés, a „gyakorlás”, amik a nő szerint egytől egyig a fejlődését szolgálták. Mindent megtett, amit kért tőle. Forgott a gyomra saját magától, de követte az utasításokat, kitanulta a harc, az öldöklés és a kínzás művészetét, Marionnak ez mégsem volt elég. Talán arra várt, hogy a szelleme is meghajoljon neki, hogy a képernyőn át felvegye vele a szemkontaktust, tiszteletet, alázatot mutasson neki. De arra várhatott.

Inkább őrlődött, minthogy végleg búcsút mondjon valódi önmagának.

Még sosem tartott ilyen sokáig plasztikkártyát a kezében. Az élét vizsgálta, miközben azon tűnődött, mire elég a pénz, amivel útjára bocsátották őt. Nem mondtak összeget, de ha mondtak volna, azzal se megy többre. Vajon elég egy új ruhára? Vérfoltos felsőben nem mutatkozhatott normális emberek között. Netán néhány golyóra? Marion mindig félig feltöltött tárral engedte Délre, de ha meglőtt valakit, a testet is vinnie kellett. A bábjaihoz kellett – Riley csak így hívta őket.

Vajon azokkal a nyomára bukkanhat Marion?

Nem tudta… Csak azt tudta, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint ebben a valóságban.

Vakító napfény szökött a szemébe. Bántónak és idegennek érezte, akárcsak az utca hangjait. Clyde-dal is csak az óvóhelyek feletti, elszigetelt városrészeket látta, Marion fogsága alatt pedig egyedül Délbe kapott szabad bebocsátást. Ezeket az utcákat egyikhez sem lehetett hasonlítani, még azt is megkérdőjelezte magában, hogy Fata Morganában van még. A tornyok, amiknek látképére annyira vágyott, a távolban kéklettek, az égen pedig egymást keresztezték a légi sztrádák. Ezzel szemben az itteni épületek alacsonyabbak voltak, falait meleg színekket vonták be, és letisztult architektúrák helyett díszes szegélyek tették barátságosabbá alakjukat. Járművek csak a tetőkön landoltak, és a macskaköves utakat érintetlenül hagyták, átadva a helyet a gyalogosoknak.

Kelet.

Nem tudott rájönni, hogyan járhat délután felé az idő. Elbóbiskolt volna a föld alatt, mikor a lábát pihentette? Ezt találta az egyetlen lehetséges magyarázatnak, akkor viszont egy teljes napot is átaludhatott. Félreeső mellékutcát keresett magának, aminek takarásában vethet egy pillantást a Limbora. Felpattintotta markolatát, és a naptárra nézett.

2310. Leo 13.

Még ilyen kimerült állapotban is néhány röpke órára futotta tőle… Szomorúan elhúzta ajkát, és portól tapadós hajába túrt. Eltelt egy fél nap, és senki nem bukkant a nyomára, és az igazat megvallva már az éjszakai rémtett is egyszerű lidércnyomásként keringett a gondolatai között. Sokkal nagyobb gondot jelentett számára az ismeretlen, valamint korgó gyomra. Ellenséget látott mindenkiben, és csapdát sejtett minden üzletben. Így hát csendben kuporgott a hűvös sikátorban, és addig viaskodott magával, míg a téglafalak öleléséből nyíló sétány illatai ki nem csalogatták őt a fényre. De nem sokáig ábrándozhatott a friss sütemények édes aromáján.

Milyen érzés viszont látni egy halottnak hitt barátot? Gyötrelmes. Akkor is az lett volna, ha nem az ellenség színeiben sétál el mellette. Akkor is, ha nem látja rajta, mennyire el van veszve. Ha nem látja a veszélyt az egykor cserfes lány hallgatagságában. Akkor is, ha ő maga csak egy kicsit… Csak egy kicsit normálisabb.

Márpedig ő sorakozott a hat fős társaság szélére, környezetét tanulmányozva, az üres beszélgetéseket csak fél füllel hallgatva. Fehér haja egyszerű lófarokba fogva, testére királykék egyenruha simult – a látvány egyszerre volt gyönyörű és szívszaggató. Riley örült, hogy nem fordult meg. Nem akarta tudni, felismeri-e őt, és ha igen, nem találkozhattak ilyen állapotban. Sebes karral, bőrén két ártatlan ember vérével, nyomában még hatszáz másik halállal…

És őt Marion ilyenek ellen képezte ki… Miért akarna a saját teremtményével végezni?

Tudnia kellett, hogy Zoe már köztük van. Ha mindent lát, miért kerülné el a figyelmét pont az ő jelenléte?

Visszatántorodott az árnyékba, arca fájdalomba torzult, és szemét elöntötték a forró könnyek. Gondolatait viszont nem sikerült megtisztítani. Hova kellett volna, most először végre tisztán látott! Megvezették, átverték, kihasználták! Az élet, amit gyászolt, csonkán, de folyt tovább. A veszteség, ami szörnyeteget formált belőle, valójában elenyésző volt, és valójában… Valójában most veszített el mindent. Még lett volna kiért helyesen cselekednie, még lett volna kiért kitartania, ehelyett egy hamis vezeklésbe taszította magát, és mi lett belőle?

Az is rettegne tőle, akinek egykor a védelmére esküdött.

Ő is a vesztét akarná…

Nem akarta kivárni, hogy egy olyan világ hozzon felette ítéletet, aminek soha nem lehet a része. Inkább önmaga hóhérja lesz. Így igazságos az értelmetlen halálokkal szemben. Így helyes. Így tisztességes.

Clyde is mindig felelősséget vállalt a tetteiért. Ő sem cselekedhetett másképp. Többé nem.

Leellenőrizte a Limbo tárát, ajkára pedig megkönnyebbült mosoly ült ki. Gyorsabb halál, mintha ereit felvágva fakulna ki az életből. Keze remegett, mellkasa rázkódott, és mégis ujja olyan biztosan feszült a ravaszon, mintha a Teremtő adott volna erőt az utolsó lökethez.

Hathuszonhárom.

 

Már nem hallhatta a közeledő léptek zaját.