Harag.

Az a tehetetlen, mindent elemésztő harag… Az a gyilkos, ami a szív fájdalmát szétterjeszti a test minden pontjába. Ami kínoz és darabokra szed. Amit, ha túl is él az ember, tudja, hogy már soha többet nem lesz ugyanaz a személy. Csak egy kiégett, keserű doboz. Egy árny. A fájdalom hírnöke. Ki akartam tépni magamból. Ki akartam tépni akkor is, ha ezzel saját magamból ragadok ki egy darabot. Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a saját szerveimet kell a kezemben tartanom. Képes lettem volna addig marcangolni testemet, míg ujjam a saját csontjaim közé akad. Akkor talán vége szakad ennek a mellkast zsibbasztó zakatolásnak, és tüdőmet sem égetné a levegő hiánya.

Sokszor elképzeltem, milyen lehet ledönteni azokat a bennem magasodó gátakat… Milyen lehet sírva ordibálni, és csak hagyni, hogy a mélyből feltörő erőktől lángra kapjon körülöttem a világ. Naivan azt hittem, ha majd elérkezik ez a pillanat, méltóságteljes lesz, magasztos és felszabadító.

Közel sem volt az. Ez darabokra szedett, apró szilánkokra zúzott.

Széttépett.

Nem akart véget érni. Hiába rengett az épület, a plafon nem adta meg magát a fejünk felett, pedig vártam, hogy maguk alá temessenek a törmelékek… Az maga lett volna a megváltás. Könyörögtem a Teremtőnek, hogy legalább most szánjon meg, de ő elfordította arcát, mint mindannyiszor, mikor valamelyikünk ismét a kínok vermében találta magát.

Mikor Clyde éjszakákon át kereste a családját a pusztaságban.

Mikor Riley magára maradt a kiszáradt fa alatt… Majd mikor a lelkében gomolygó szörnyeteggel szemben elveszítette a harcot.

Mikor a kórházi ágyon kerestem az emlékeim morzsáit.

Mikor Jen a farmon várta, hogy úja levágjanak belőle egy darabot.

Sosem volt ott velünk. Sosem mutatott könyörületet. Sosem hozott feloldozást.

Csak előkészítette a folytatást.

***

Riley meg mert volna esküdni rá, hogy a talpa alatt látta az égboltot, és a napkorongot rózsaszínesre festették a tenger hullámai. Émelyítő íze volt a szájába ömlő sós víznek, és már azt sem tudta, merre lehet a felszín – bármerre ért végtagjaival, feneketlen mélységbe kaszált. Nem akart meghalni, nem most, és nem így. Két tucat ember életéért felelt, és még a kannibálok zónájában szavát adta, hogy senkit nem fog hátra hagyni. Hogy fog tükörbe nézni, ha pont a célegyenesben veszít el bárkit is?

Keze végre valami szilárdba ütközött. Ujja puha homokba mélyedt, és ahogy résnyire nyitotta szemét, ezernyi ágra törve érte a nap sugara a sekély tengerfeneket. Épphogy levegőért bukott valakik a hóna alá kapva a partra segítették őt. Nem volt ereje hálálkodni. Csontig hatolt a fagy, izmai zsibbadtak, mozgása darabos, tagjai reszkettek, és miután az utolsó csepp víz is kiürült a tüdejéből, szédelegve, rémülten várta, hogy visszatérjen belé az élet. Ugyanazzal a méltósággal akart talpra állni, amivel a hajójukat bocsátotta útra arról az átkozott szigetről.

– Hányan vannak? – kérdezte a feje fölött egy füstös, női hang.

– Ő a huszonötödik, és az őrszemeink szerint az utolsó.

Körülötte idegen emberek nyugtatgatták fulladozó társait, majd örömmel nyugtázták, hogy az összes hajótörött életben maradt. Fáradt mosoly húzódott Riley ajkára. Megcsinálta. Senki sem maradt hátra.

– Őt bízzátok rám! – szólt a nő ismét, immár sokkal közelebbről. Riley a hasára ügyködte magát, és kinyitotta a szemét, hogy végre lássa, kinek a pillantása égeti őt érkezésétől fogva.

Közepes termetű, karcsú hölgy magasodott fölé. Testére narancssárga tunika csavarodott, és harsány színű, gyöngyös nyakék terült szét a vállán. Hasonló ékszerek lógtak csuklóján és bokáján, sötét haját pedig vastag fonatba szedte. Arca ráncos, ajka keskeny és vékony, Riley valamiért mégsem tudta szigorúnak nevezni vonásait. Aztán gyomra összeszorult, mikor meglátta a fehérben úszó, élettelen szempárt.

A nő vak volt. Mégis olyan intenzitással meredt rá, mintha többet látna abból a hitvány testből, ami az előbb még az életért küszködve vergődött előtte. Meztelennek érezte magát, leleplezve, és idegesen lesett körbe a partszakaszon, hátha valamelyik társa mellé szegődve megszabadulhat a nő vesébe hatoló pillantásaitól. Hiába, már csak ők ketten maradtak a hullámoknál.

– Nem egy viharvert lelket sodort már partra a víz, de a tiéd szinte könyörög a feloldozásért – mondta. Riley se szimpátiát, se ítélkezést nem tudott kivenni a hangjából. – Biztosan sok mesélni valód van. Gyere velem!

***

Riley emlékei sajátomként szállták meg elmémet. Belém égette a borzalmakat, a tépelődést és azt a fáradhatatlan küzdeni akarást, ami kiolthatatlanul lángolt Riley-ban, miután új esélyt kapott. Láttam Arisha bölcs vonásait, a csillagos ég alatt átkönnyezett éjszakákat, éreztem a félelmet, ami hallgatásra bírta őt. Izzó tüskévé torzította szívemet a vágy, amivel rám nézett. és az ő gyűlölete hevítette véremet, mikor a vízióból kitisztulva Marion megvetéssel teli tekintete fogadott. Végre megértettem, mit jelent a mérleg túloldalán állni. Megtapasztaltam, milyen gyötrelmes ilyen lobbanékonynak lenni, legbelül minden ingertől fékeveszetten tombolni, és önnönmagam legnagyobb ellenségévé válni, amiért nem ismerek más megoldást a halálnál – legyen az akár az én vesztem, vagy valaki másé… Hiszen Riley még azért is megvetette magát, hogy Marion végét akarta, és mégis annyira emésztette őt a bosszúvágy, hogy végül ez csendesítette el a bennem örvénylő erőket. Pedig lett volna lehetőségem megölni ezt a némbert, aki mit sem sejtve a bennem lapuló veszélyről talpra rángatott a földről, és hajamba markolva a meghasadt monitorhoz vonszolt. Megbánást várt a pusztításomért. Fel sem fogta, hogy csupán a tisztelet toldotta meg valamennyivel az életét, ami még ezek után is élt bennem Riley iránt.

Talán meg se érdemelte tőlem ezt a gesztust.

– Nézd meg, mit tettél! – mutatott körbe az omladozó falakon és a pecsét hűlt helyén. – Képes lennél megölni minket amiatt a féleszű miatt?

– Az őrületbe kergetted őt… Szörnyeteget csináltál belőle – rebegtem, és arcomat újra elöntötték a könnyek. Tisztán éreztem magam körül az épület minden rezdülését. Hallani véltem segítségért kiáltani az itt senyvedő lelkeket valahol Marion laborjának a mélyéről, és átjárta gondolataimat az ő tagadásokból épített, kifacsart világa. – És még most sem bánsz semmit. Miért fogadtad be őt? Hogy pokollá tedd az életét? Én nem vagyok elég játékszer neked?

Kiejtett a kezéből, akár egy mocskos rongyot, teret viszont nem hagyott nekem. Alakja fenyegető közegként fúródott az aurámba, és minden egyes mozdulata újabb idegszálakat pattintott el bennem. Nem akartam megtudni, mi történik, ha az utolsó húr is elszakad – elmém már szajkózta is a rég ismert megoldást: visszavonulni a csendbe és túlélni.

Vagy ezúttal lehetne másképp… Lehetne láncaimat letörve háborúba vonulni, és a földdel egyenlővé tenni őt.

– Riley nagyon érzékeny fiú volt – felelte tagoltan, szinte kioktatóan. Becsmérlő szavai a gyomromba vájtak; a vágy, hogy a markomban érezzem torka roppanását még az elvonási tüneteknél is erősebben gyötört. – Nagyon önérzetes. És a mai napig nincs fogalma arról, hogyan működik a világ. Ha én nem nyitom fel a szemét, senki sem fogja.

– Felnyitni a szemét? Szerinted erről szól a világ, amit neki mutattál? Miféle valóságban élsz te?

– Miért izgatod fel magadat ennyire rajta? – emelte meg a hangját. – Ez az ember nem érdemel sajnálatot!

– A kérdésemre válaszolj!

– Mit gondolsz, ki vagy te, hogy elszámoltatsz engem, Zoe? Még most sem vagy képes tisztán látni a helyzetet.

– Senki sem beszámítható, csak te, igaz, te kurva?

Ordításommal ismét megrendültek körülöttünk a bútorok, de Mariont ez sem riasztotta meg. Az előbb még fölényeskedve próbált betörni, ám most úgy fordult el tőlem, akár a déli tébolyodottaktól, akik elmálló szavakkal könyörögnek az alamizsnáért. Kisvártatva aztán visszanézett rám. Nem gondolta meg magát, és megbánás sem ébredt benne; csupán el akart taposni – még egyszer és látványosan, miközben a léptei alatt kirajzolódó rúna lassan elhalványította alakját egy másik valóságba, ahova nem követhettem őt.

– Az én teendőm itt véget ért. Egyelőre.

– Én még nem végeztem veled! – kiáltottam, miközben anyagtalan szellemképébe karmoltam. – Azt mondtam, még nem végeztem veled!

Életben kellett hagynom, futni viszont nem engedhettem. Az se érdekelt, ha ez az irányíthatatlan, ismeretlen erő elevenen elhamvaszt; át akartam törni a létsíkok falait, hogy felkutassam őt, és a bírája elé vessem.

A világ anyagi köntöse rázkódva kapaszkodott saját alkotóelemeibe, hogy egybe tartsa a lét egyre vékonyuló határait. Lemezekre hasadt a padló, felismerhetetlen mozaikba roppant a monitor, és mint mikor a sükethez először ér el a hangok világa, úgy tódult elmémbe a kiterjesztett valóság. Tömény volt, felzaklató és félelmetes – egy egyszerű embert azonnal a téboly mélységeibe taszított volna. Én valamiért megőriztem saját szellemem tisztaságát, pedig az épület ismeretlen szegleteibe zárt lelkek éhes koldusként vetemedtek rám emlékeikkel, vágyaikkal és siralmaikkal. Mariont akarták, az embert, aki elvette szabadságukat, aki a saját élete meghosszabbításáért belőlük tört le apró darabokat.

Ismeretlen tájakká deformálódott a tér. Tüzes sivatag hevítette bőrömet, súlytalan csillagtengerben lebegtem, majd áthatolhatatlan, sűrű köd fojtogatott, elriasztva megcsonkított kísérőimet mellőlem. Másodpercek telhettek, elmémre mégis egy hosszú utazás fáradtsága nehezedett – gondolataim egyszerűvé, megviseltté váltak, izmaimat pedig céltalan bandukolás terhe gyötörte. Egy zarándoklaté, amit soha nem is tettem meg, és ha mégis, ha ez a téren és időn át tartó sodródás valóban több volt annál, amit egyszerű emberként felfoghattam, agyam törölte minden pillanatát. Csupán a villanásnyi képfoszlányok, és a hol anyagtalan, hol kopár vidékeket belengő élettelenség maradt bennem, és szívemet felemésztette a magány. Ha volt is élet valahol, azt az én érzékeimmel nem láthattam.

Vajon a mi földünk is sivár arcát mutatna egy másik, távoli világ szülöttének?

Akár tényleg üresség tátongott mindenhol, akár csak előttem maradt rejtve az, ami ezeknek az idegen helyeknek értelmet adott, hazavágytam. Meg akartam pihenni, melegséget érezni, megérteni a saját szenvedésemet, aztán békére lelni. A valóság kivárt, míg ez a vágy teljesen szét nem marcangolt, aztán kitárta előttem kapuját, és visszafogadott oda, ahová tartozom. Térdem újra a tárgyaló márványán koppant, minden végtagom reszketett, és mégis, tudatom új frissességgel ragyogott. Valami megváltozott, valami átértelmeződött bennem, bár még nem lettem volna képes szavakba önteni az elmémben lobogó felfedezést. Viharom elcsendesedett, szellememet vigasztalón nyugtatgatta az ereimet átjáró erő, és az elmúlt napok kínjaira csak az ajkam szárazsága emlékeztetett.

Egy kéz nyúlt ki elém, hogy felsegítsen. Ezer közül felismertem volna, látványa mégsem ért váratlanul.

Csodálat, megbánás, félelem, némi megkönnyebbülés – csupán néhány érzelem abból a tucatnyiból, ami átjárta Riley lelkét, ahogy nyolc kínkeserves hét után először egymás szemébe néztünk. Nem telt el nap a keresésem nélkül, de még olyasvalakit sem talált, akit néhány sugallatért halálra kínozhatott volna egy pincében, ha másképp nem nyitja szóra a száját. Aztán megtalálta a leveleket, három nappal ezelőtt megérkezett Marion rejtekhelyének bejáratához, de a pecséttel ő már nem találkozott. Az egész történet egyszerű tényként járta át gondolataimat, akár az ég kéksége vagy a szobában eluralkodó félhomály.

– Szervusz, Riley – köszöntöttem őt halkan.

Lassan reagált és tompán, mintha csak egy hosszú álomból eszmélt volna fel. Tekintetébe bizonytalanság vegyült, és rúnákat keresve nézte végig a falakat. Nem kérte, hogy bizonyítsam, tényleg létezek-e, saját maga akart meggyőződni saját elméjének épségéről. Aztán a monitor előtt heverő ruhakupachoz fordult – a ponthoz, ahol három nappal ezelőtt álltam utoljára –, és felhalászta a földről a darabokat, hogy átadhassa nekem. Vannak dimenziók, ahova a földi tulajdonainkat nem vihetjük magunkkal. Ezek szerint Marion nem egy ilyen helyre tartott.

– Egyedül vagy? – kérdeztem, miután továbbra is hallgatag maradt. Bólintott. – Egyedül is jöttél?

Ismét bólintott.

Egyikünk sem mozdult. Mindketten tudtuk, hogy innen nem lehet tovább lépni, amíg legalább néhány őszinte szót nem szólunk egymáshoz.

Mégis a csend foglyaivá lettünk.

A csendé és a keserű viszontlátásé.

Sok gondolat kavargott a fejemben; szívmelengető és átkozódó egyaránt, de valahogy egyik sem állt a nyelvemre. Még ha a keresetlen szavak túl is kiabáltak mindent, ami értelmet adhatna ennek a várakozásnak, tudtam, hogy a könnyeknek most nincs helye. Nem számított, hogy érzem magamat, vagy hogy mit gondolok róla ezek után. Tudtam, hogy a pillanatnyi érzelmeim egy része úgyis elpárolog, ha sikerül egy igazabb képet kapnom erről az áldatlan helyzetről.

– Mit akartál ennyire elhallgatni? Ez itt – mutattam a szilánkosra törött monitorra –, vagy azt, ami vagyok?

– Talán mindkettőt – felelte, és ismét a gondolataiba merült. Végignézett rajtam, tekintetén újra és újra átvillant ugyanaz a fájdalmas felismerés, míg nem elgyötörten a hajába túrt. Megváltoztam. Mindketten éreztük, mindketten tudtuk. Öröme viaskodott a kudarccal, míg nem ez utóbbi kerekedett felül rajta, és könnyekben tört ki. A holttestemre se nézett volna különb megrázkódtatással.

– Félsz tőlem, igaz?

Ajkába harapott, és bólintott. Válasza hidegzuhanyként ért, majd szélsebesen követte az enyhülés… Legalább őszinte. Végre, most először a színtiszta igazat mondta.

– Gyerekként érezted, ki haldoklik. Te tudtad először, ha ellenség tör ránk. Apró életeket vettél el és adtál vissza. Előbb tudtad, hogy Clyde az apám, minthogy ő be merte volna vallani nekem.

Halvány foszlányok derengtek fel, ahogy ezeket sorolta. Lehettek akár a fantáziám pillanatnyi szüleményei is, olyan mély homályba burkolództak ezek a pillanatok.

– Amiket tettél, egyszere voltak csodálatosak és szörnyűségesek – folytatta. – De később, Marion mellett rádöbbentem, miért csinált téged: fegyvernek. Én tudom, milyen egy fegyver élete, Zoe.

– Nem ezek fogják meghatározni, kik vagyunk.

– Persze, lehet! Én is játszhatom a szeretőt, és színlelhetek egy átlagos életet, de ami mögöttem van, amitől az lettem, aki most vagyok, az itt van – A halántékára mutatott. –, és még egy golyó sem tudta eltűntetni onnan! Akkor is kísértett, mikor odaát vártam az ítéletemre. A mai napig kísért, Zoe. És mikor az utcákat járom, tudom, hogy egy farkas vagyok a bárányok között. De belőled kiirtottak mindent, ami ez a szörnyeteg lehetett volna. Elfelejtetted őket, és talán a felejtés átváltoztatott, de legalább esélyt kaptál egy boldog életre… Képes lettem volna az életemet adni azért, hogy ez a felejtés örökre veled maradjon, és mégis én voltam az, aki elvette tőled. Önző módon… Megmondtam, hogy az vagyok, mindig is tudtam, hogy egy önző disznó vagyok, Zoe! És ti mind csak a fejeteket rázzátok, akárhányszor megszólalok! Azt hiszed, a sebek beszélnek belőlem? Jen lába, James zárkája nem volt elég bizonyíték arra, hogy csak bajt hozok rátok?

Utolsó mondataitól zengett a terem. Reszketve próbálta csillapítani magát, keze ökölbe szorult a teste mellett, aztán izmai elernyedtek, és felszegett állal kihúzta magát. Szemében ezernyi csillag vibrált, és nem kellett sok ahhoz, hogy az én sérülékeny égboltom is megmutatkozzon neki.

– Nem tudok rád nézni, Zoe. Nem tudom nézni azt, amit csinált veled. És nem tudom, képes leszek-e elviselni azt, ami várhat rád, miután kilépünk ezen az ajtón. Olyan kapukat tártak ki benned, amiket nem tudok bezárni, és azt sem tudom, hogyan segíthetnék.

– Vigyél haza! – vágtam rá. – Többet nem kérek tőled.

Nehezen ízleltem a szavakat, és a jeget, amit aztán a lelkemben hagyott. De mire kimondtam, a torkomat feszítő, mindent feloldó sírásnak nyoma sem maradt. Hasonlóképp történt Riley-val. Nem gondoltam volna, hogy az íriszében remegő ragyogás még ennél apróbb darabokra is képes hasadni, aztán azonnal megfagyott, miközben rideg beletörődéssel biccentett, és íves karmozdulattal mutatta a kijárathoz vezető utat.

– Ahogy szeretnéd.

***

Riley csókja akár a legtisztább vizű forrás – egyszer megízleltem, és azóta is visszavágytam hozzá. És most végre újra itt voltam, hogy puha ajkával megbolondítson, én pedig úgy kaptam utána újra és újra, mint egy kiéheztetett rab a friss vacsoráért. Szeme ragyogott a buja színekkel átitatott félhomályban, mosolya elvarázsolt, és a levetett ruhákért cserébe testének melegével ajándékozott meg. Körbefont karjával, vezetni, mozdulni sem engedett, és miközben apró érintésekkel élesztgette bennem a lángot, arcát a nyakamba fúrta. Élvezettel figyelte, ahogy a hátamhoz érve lábamat elhagyja az erő, és mire kikötöttünk az ágyon, egész testemben reszketve kérleltem őt a folytatásért.

Még tűrtőztette magát. Édes szavakat suttogott a fülembe, melyekre csak elhaló sóhajokkal tudtam felelni, és sebhelyes hátába kapaszkodva olvadoztam forró tapintásától. Végre el tudtam mondani neki, mennyire szeretem őt, végre felszabadultan, úgy igazán egymásé lehettünk. Volt valami meghitt ebben a vad szenvedélyben, ami összekötött minket. Valami igazi, valami bensőséges, ami még a gondolataimat eltompító vágyat is egy érzelmektől túlburjánzó, katartikus élménnyé formálta.

De mire rádöbbentem, valójában mi töltött meg élettel, túl késő volt. Míg én könnyekben törtem ki a tagjaimon végigsöprő, jóleső forróságtól, Riley teste kihűlt. Ereje elhagyta őt, bőre rongyossá vált, és gerincemet gyönyör helyett a halál borzongása járta át. Még egy pillanatra éreztem lelkének esszenciáját… Magamban. Értetlen jajkiáltással elhalványult, szívemre égette a bűntudat pecsétjét, és mire ajkaink elváltak egymástól, csak egy felismerhetetlenségig összeaszott holttest nézett vissza rám üresen…

… Aztán saját sikolyom rántott vissza a valóságba. Ágyam nedves, izmaimba görcs állt a rémülettől, a mellkasomban feszítő fájdalomtól pedig egy pillanatra a vesztemet éreztem közeledni felém. Összekuporodtam a nyirkos, gyűrött takarón, és hagytam, hogy elöntsön a pánik.

Hallottam, hogy kicsapódik a hotelszoba ajtaja, majd sietős léptek közeledtek a háló felé. Riley mellém térdelt, pisztolyát az éjjelire fektette, és gondolkodás nélkül magához szorított. Erőm se lett volna ellenkezni. A pólóját markolva zokogtam, küzdöttem a gondolatokkal, az emlékekkel, a testemet kínzó fájdalommal. Napok óta egy szót sem szólunk egymáshoz, és ilyenkor se hangzott el közöttünk több néhány tőmondatnál, de akárhányszor rémálmok gyötörtek, ő volt az első, aki az ágyamnál termett. Mint mindig, Jen lábának csattogása követte őt. Megtorpant a küszöbön, aztán zsebkendőt keresett, leült mellénk az ágyra, vállamra hajtotta a fejét, és így maradtunk hosszú percekig. Sosem kérdezték, mit láttam, sosem kérték a részleteket, csak ott voltak velem, ha kellett, akár reggelig is, aztán napközben úgy éltük tovább az életünket, mintha semmi sem történt volna.

De most nem segített, mi több, csak sokkal nyomorultabbul éreztem magamat tőle. Végre képes voltam érezni, szeretni, jobban, mint valaha, de még ezekbe a szánalmas illúziókba is bele kellett rontania a valóságnak. Tudatalattim a saját ellenségemmé vált… Vagy épp a kíméletlenül őszinte tanácsadómmá? Akármelyik is, az üzenete minden álomnak egyértelmű volt: talán még féken tudtam tartani az erőmet… Egy ideig, de a hangok már így is gyötörtek. Éreztem magam körül a noctisi szálló összes vendégének jelenlétét. Tudtam, ki alszik, kit vertem fel, kit gyötörnek lidércnyomások rajtam kívül, vagy épp kit ér éberen a hajnal. Lehet, ma még csak éreztem mások lelkét magam körül, de holnap talán elkezdek szomjazni rájuk, és onnan már nem marad sok hátra az első óvatlan gyilkosságig.

Ők talán elhitték, hogy csak egy megtört nőt ölelgetnek vigasztalón, pedig valójában egy időzített bombát fogtak közre. Egy lassan ölő idegmérget, ami felfal mindent maga körül… És mégis önző módon kapaszkodtam beléjük ahelyett, hogy elhajtottam volna őket a közelemből. Ha meg is nyíltam, és kitártam eléjük az éjszakáimat megrontó félelmeimet, csak szorosabbra zárták karjukat körülöttem, míg vissza nem vonultam reménytelen hallgatásomba.

– Szeretnéd, hogy valamelyikünk kimenjen? – kérdezte Jen. Hevesen megráztam a fejemet, és rámarkoltam mindkettejük csuklójára, ők pedig szomorúan sóhajtottak válaszképpen. – Nem szabadna egyedül hagynunk – pillantott Riley-ra. Egyetértően bólintott, de nem firtatta tovább a témát. A hajamba csókolt, napok óta először, aztán észbe kapott, és halk szabadkozással elhúzódott volna tőlem, ám ekkor Jen volt az, aki egy határozott rántással a körben tartotta őt.

– Megint lázas – jegyezte meg Riley, és tenyerét oltalmazón az arcomra simította.

– Hozok vizet.

Vissza akartam fogni Jent, hogy ne menjen sehova, de karja kicsusszant ujjaim közül. Féltem, mi fog történni, ha magunkra hagy kettőnket. Féltem a feszültséggel teli csendtől, hogy Riley majd zavartan elenged, mintha eddig csak kötelességtudatból ringatott volna a karjaiban, és féltem, hogy egy óvatlan megszólalással megint tőrt mártunk egymás szívébe. Egyik sem történt meg. Ölelése melegebbé, szeretetteljesebbé vált, amitől újra felszakadozott belőlem a sírás. El akartam mondani neki, mennyire fáj a távolság, a külön szoba, hogy sosem látom őt az étkezőben vagy a folyosókon. A rémálom emléke viszont bennem akasztotta a szót. Így kell történnie, és a többieknek is követniük kell őt, ha biztonságban akarok tudni mindenkit magam körül.

– Találunk megoldást, ne félj! – suttogta. – Csak egy pár napot bírj még ki, rendben?

– Az a megoldás, hogy eltakarodtok a közelemből! Mindannyian! Te is, Jen is, Crane is… Mi a francnak kell iderángatnotok Alexist? Nem azért utazott le ide Noctisba, hogy engem pátyolgasson!

– Kérlek, ne sírj, mert fel fog kúszni a lázad még jobban! – Újra a hajamba csókolt, ám ezúttal nem húzta el magát. Lágyan ringatott, karját egyre szorosabbra fonva körülöttem, mintha így próbálta volna kioldani a testemet rázó, csillapíthatatlan reszketést. – Nem fogok hátat fordítani neked, Zoe. Főleg most nem. A többiek nevében nem tudok beszélni, de nekem annál sokkal többet jelentesz, hogy csak úgy magadra hagyjalak.

– Amíg Marion nyomára nem bukkansz.

Riley lefagyott. Aurájába sértettség vegyült, de uralkodott magán, és csak lassan megrázta a fejét. Ha készült is válaszolni, Jen a visszatérésével benne akasztotta a szót.

– Nem kéne szólnunk Alexisnek a lázad miatt? – kérdezte, miután a kezembe adta a vizet egy lázcsillapítóval együtt.

Újabb fejrázással feleltem, majd mohón ledöntöttem a pohár tartalmát. Hűs volt és frissítő, akár a legtisztább… Nem, nem akartam belegondolni. Jól esett, és kellőképpen lenyugtatott ahhoz, hogy sírás nélkül kihúzzam, amíg Riley és Jen visszatérnek a saját helyükre. Csak ennyi számított, a beteges asszociációimat pedig megpróbáltam kiűzni a fejemből legalább addig, amíg velem voltak.

Jen bosszúsan Riley-ra nézett, és tehetetlenül széttárta a karját.

– Ha hétvégéig nem javul, kibalhézom Gelmisnél, hogy vigyük el valahova.

– Okkal nem bízik egyik egészségügyi intézményben sem. Én sem merném ott hagyni őt – mondta Riley, és még utoljára végig húzta tenyerét a vállamon, mielőtt elengedett volna. Limboját leemelte az éjjeliszekrényről, majd egy búcsúzó pillantást intézve mindkettőnk felé kiment a hálóból. Mindig így zárult az este: minden előzetes ok nélkül felállt, aztán visszament a szobájába, és valószínűleg a jegyzeteket bújta, amiket elhozott Marion rejtekhelyéről. Ezeken a nyomasztó, hármas gyűléseken kívül még a folyosókon sem éreztem a jelenlétét.

– Én maradjak még? Mit szeretnél?

– Ahogy jónak látod – rántottam meg a vállamat. Jen szánakozva elhúzta a száját, miközben bekuporodott mellém az ágy végébe, és kezébe vett egy nagyobb tincset a hajamból.

– Ez rólad szól most, nem rólunk… Kár is neked magyarázni, ha már rám bízod a választást, akkor maradok! Betanultam pár szuper frizkót! Hogy ha nem tervezel aludni, kipróbálhatjuk valamelyiket.

– Látom, már készülsz az estékre.

– Nem szólhat minden csak a gondjaidról. – Kihalászta a hajkefét a szekrény fiókjából, és kiszórta a zsebébe csempészett hajtűket a tetejére. – Jót tesz, ha emlékeztetünk arra, miért is vagyunk itt veled… Talán egy nap megérted, és akkor nem leszünk lecseszve, amiért bátorkodunk melletted lenni, még ha össze is taknyolod Riley pólóját. Na, fordulj meg!

Szokatlan volt ilyen mély csendben lenni Jen társaságában. A gaiai utunk alatt még görcsösen próbálta megtörni a hallgatást a kocsiban, mostanra viszont vagy elfogadta, hogy még egy szűkszavú baráttal gazdagodott, vagy teljesen belefeledkezett a fonásba. Ha végig gondoltam ezt az egy hetet, az előbbit tartottam valószínűnek. Sokat komolyodott, érettebbnek tűnt, ám a körülményeket figyelembe véve ezt az érettséget nem lehetett örvendetesnek nevezni. A lelkében nem érzékeltem változást – ugyanaz az élénksárga, vibráló csillag ragyogott benne, mint az incidens előtt, és ha nyomasztotta is a jelenlegi helyzet, mélyre temette magában. Az biztos, hogy Jamesnek még az említését is kerülte, nekem pedig nem volt bátorságom érdeklődni a hacker felől. Az alba rosai terv előkészületeit Enzo vállalta magára, és csak hosszas unszolás után avatott be a fejleményekbe. Még nem tartotta alkalmasnak az állapotomat ahhoz, hogy kezembe vegyem a szerveződést, és ebben igazat is kellett adnom neki, de mindenképpen képben akartam lenni a terv jelenlegi állapotáról. Csak az ezzel kapcsolatos dokumentumokban találkoztam James nevével. Ahogy ígérte, magára vállalta az ipari robotok karban tartásának felelősségét, és kilistázta a legjobb lehetőségeket. Ezt követően Enzo felvette a kapcsolatot a manufaktúrákkal, és Fleming igyekezett kiválogatni a megbízhatóbb gaiai fejlesztőket. Noctis függetlensége veszélybe került, mikor a „Testvériség” fülest kapott, hogy Black Seymourt a városban tartják, és alaposan meg kellett gondolni, kikkel készülünk üzletelni.

Thompsonról semmi hírrel nem tudott szolgálni egyikük sem, vagy ha mégis történt valami, azt nem osztották meg velem. A hírekbe nem mertem mélyre ásni. Fata Morgana elmúlt hónapja jóformán az én keresésemről szólt. Senki nem mondta ki nyíltan, de Riley nem csak az idővel futott versenyt azért, hogy megtaláljon engem, de az Egységgel is.

Ilyen baljós dolgok mellett tényleg nem várhattam el, hogy bárki is velem foglalkozzon. Még Riley-t is valahol meg lehetett érteni, hogy inkább Marion üldözésével foglalta el magát.

– És te hogy érzed magad? – szegeztem Jennek a kérdést. Lényét feszültség járta át egy pillanatra, majd egy bosszús hümmögéssel el is távozott belőle, és belekezdett a következő tincsbe.

– Megint másokkal foglalkozol… Én csak örülök, hogy újra itt vagy köztünk.

– És ezen túl?

– Szarul, Zoe! – fakadt ki. – Még szép, hogy szarul, tudom, hogy ezt akarod hallani! Mindenki ótvarul érzi magát, még a két doki is, de most nem az a dolgod, hogy velünk lelkizz. Majd idővel mi is magunkhoz térünk ebből a mizériából.

– Remélem…

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán mindenki jobban járt volna, ha nem térek vissza. Még egy ember eltűnése sem tűnt olyan elviselhetetlennek, mint azok a rémségek, amiket magammal hoztam. Ha csak a rémálmaim fele megvalósul valamilyen formában, az… Az…

Mindegy. Reméltem, hogy hamarosan elhagy az üres reménykedés, ami még mindezek tudatában is közöttük tartott, és valamilyen módon sikerül eltűnnöm az életükből.

– Nem tudod, Riley talált már valamit?

– Nem. Szerintem annyit sem tudok arról, mit csinál mostanában, mint te. Azt sem értem, mi folyik veletek.

– Semmit nem mondott?

– Mintha ez annyira meglepne téged! – Gúnyosan felhorkantott. – Gelmis be is van rágva rá, nem akarta Noctisba engedni, de Crane-nel sikerült meggyőznünk őt.

Crane-nel… Hasonló helyzetben James intézne pár szót bármelyikünk érdekében. Mégis hogyan várhatta el bármelyikük is, hogy magamra fókuszáljak, mikor a valóság ennyire a figyelmemért kiáltott?

Jen keze megállt egy pillanatra. Hezitált, mint mikor valaki valami fontosat szeretne mondani, de még keresi a szavakat, aztán kitört belőle. Gyenge, esetlen, síri hangon.

– Mikor Gaiában visszajött a vétel, már épp a Fellegvárhoz tartottam, és éreztem, hogy nagy a baj. Nem tudom, honnan, de totál kicsavarta a gyomromat ez a gondolat, érted? – Jen még csak nem is sejtette, mennyire átérzem, amiről beszélt. – A szőke gyökér fogadott egyedül. Mondtam, hogy ha nincs jó oka arra, hogy nélkületek bóklászik, most roppantottam el a nyakát. Aztán elmondta, mi történt, és… Ha nem is kerestünk, ültünk, és vártunk haza. Enzo elvitt minket mind az öt városba, még Alba Rosába is benéztünk, hátha ott leszel a szalagok mellett.

– Hogy találtatok meg?

– Nem tudom, Riley nem mondott semmit. Megkért, hogy segítsek elkötni a Hitchcockot, hogy ne lehessen lekövetni, én meg persze gondolkodás nélkül megtettem. – Hangja elcsuklott, visszakúszott az ágy végébe, és egy párnát ölelgetve szipogott, akár egy összetört szívű kamaszlány. És közben veszettül szabadkozott, mintha élete legnagyobb baklövése lett volna, hogy nem képes tovább tartani a mosolyát előttem. – Annyira megijedtem, Zoe! Napokra eltűnt, a hívásokra nem válaszolt, aztán már nem is volt elérhető. Kinek ne jutna ilyenkor a legrosszabb az eszébe?

– Soha nem tenne olyat, ebben biztos vagyok.

Még egyszer nem.

– Ugye, te sem, Zoe?

A bűntudat olyan hirtelenséggel döfte a tőrét belém, akár a ragadozó gyanútlan áldozatába az agyarát. Mérge kijózanító volt és keserű, ütött, akár a régi korok vitatott hírű gyógyszerei. Ha tudta volna, mit forgattam a fejemben néhány perccel ezelőtt!

– Találunk megoldást – idéztem Riley szavait, és legbelül azt kívántam, bárcsak olyan mély meggyőződéssel merném ezt kimondani, mint ő. De Jen már ezzel is beérte, mert szaporán bólogatva elmaszatolta arcán az ezüst könnyeket, és folytatta a fonást.

Mire elkészült vele, már kezdtem elszenderedni ültömben, ezért csak addig tűzte fel kontyba, amíg megmutatta az eredményt a tükörben. Tetszett, még egy mosolyra is futotta tőlem, amitől Jen annyira belelkesedett, hogy megígérte, elhozza a teljes gyűjteményét, és kiválogatunk nekem néhányat. Aztán adott egy ölelést, mielőtt visszatuszkolt volna a takaró alá, és még hallottam kiosonni a folyosóra félálomban.

Aznap már csak az ágyam üressége gyötört.