Déja-vu.

Még sosem éreztem ilyen hideget. Reszkető lábaimat erőtlenül raktam le egymás után, félve, hogy a következő lépéssel testem megadja magát a fagynak, és összerogyok a véres havon. A vörös cseppek most is keskeny ösvényként vezettek el a kiszáradt fáig, ahol a nevemet kiáltozó fiú kuporgott. Nem bírtam tovább hallgatni lélekölő zokogását, így csak mentem előre, és vártam, hogy végleg kiordítsa a torkát, vagy irányt váltson a szél, messzire sodorva hangját.

Miért nem hallasz?

Miért nem hallod, hogy itt vagyok majdnem melletted?

Most volt először ilyen közel hozzám. A hold fénye megvilágította könny áztatta, deres arcát és véresre sírt szemeit, melyekkel üvegesen nézett át rajtam, mintha ott sem lettem volna. Orcáján a heg még viszonylag frissnek tűnt, és fekete haja szétázott a hózáporban.

Hogyan tudnék segíteni egy magára hagyott gyermeken a semmi közepén, ha nem is tud a jelenlétemről? Miért kell újra és újra szembesülnöm a szenvedésével, ha nem tehetek ellene semmit? A tehetetlenség, mely attól a pillanattól úrrá lett rajtam, hogy meztelen lábam belesüppedt a hóba, marcangolóbb volt bármilyen előtte megismert gyengeségnél.

Minden egyes pillantásával és szavával lelkem egyre apróbb darabokra tört össze. Kinyújtottam érte kezemet, hátha egy érintéssel enyhíteni tudok a szenvedésén, de ujjaim átszaladtak didergő testén.

Viszont, ahogy markom átesett szellemalakján, eggyé váltam viharos érzelmeivel, és gyorsan ható méregként bénította meg elmémet a reménytelenség. Olyan mély gyász járt át, amit senki más nem érthetne meg, és még úgy is könnyeket csalt a szemembe, hogy nem igazán értettem az okát.

Térdre rogyva pillantottam fel hópelyhektől zajos, sötét égboltra.

Olyan rideg, olyan sötét… Még a csillagok is elhagytak minket.

Még a Teremtő is közönyös tekintettel, tettetett érdeklődéssel figyelte, merre folytatódik a történet most, hogy mindent elvett Tőle… Tőlünk. Nem létezett olyan imádság, amit elmondva megkönyörült volna rajtunk.

– Minden rendben lesz, Riley – szóltam a zokogó fiúhoz, és elcsuklott a hangom. – Visszajövök, ígérem!

Ezüstös könnyfátyol telepedett szemeimre, de még homályosan láttam, ahogy szipogva felém emeli a tekintetét. Hiába… Csak az üres, fehér síkság nézett vissza rá.

***

Tiszta, nyári égbolton vonultak el a felhők mellettünk, és a befedett ablak résein mintha melegebb levegő fújt volna be. Nyakamról még így sem mertem lehúzni a takarót, inkább belefúrtam nedves arcomat a párna gyanánt összehajtogatott kabátba. Durva, nedves vászon érintette bőrömet, férfiparfüm és festék illatát árasztva magából, és ahogy mélyen belélegeztem, lassan szétoszlott körülöttem a jégbe borult világ melankóliája, majd meghallottam a motor egyenletes búgását. Próbáltam lenyugtatni akadozó légzésemet, de rájöttem, hogy már nincs mit rejtegetnem. Riley a visszapillantóból figyelt szótlanul, hosszú ideje.

– Emlékek? – kérdezte komoran.

– James azt mondta, nem vezethetsz. – Bemásztam mellé az anyósülésre, és lábaimat felhúzva összekuporodtam, hogy beférjek az eddig párnaként használt kabát alá.

– Csak az utat figyelem – felelte, és aggódva rám pillantott. – Szóval, mi volt ez, amit láttam? Emlékek?

– Inkább csak rémálmok…

Tekintetét az enyémbe fúrta, mintha megpróbálta volna kiolvasni a gondolataimat az arcomból, akárcsak én az övéből, de makacs természetünk most is falat emelt közénk. Miután látta, hogy nem fogom megadni magamat neki, szomorúan felsóhajtva a robotpilóta monitorára bökött. Úgy tűnik, eddig James őrizte őt helyettem.

– James, egy pillanatra kiszállok a vonalból, ha nem haragszol. – Nem várva a hacker válaszára letette a telefont, majd a műszerfalból néhány darab zsebkendőt halászott elő nekem. – Rajta, add ki magadból!

– Mintha az olyan egyszerű lenne… – szipogtam.

– Nekem is voltak rémálmaim. Elég sok. Tudom, hogy nem jó erről beszélni, de… Mit láttál?

Tényleg nem volt jó, még belegondolni sem. Ahogy felidéztem magam előtt a kiszáradt fát és a fekete lyukként sötétlő égboltot, újra elszorult a torkom. A mellkasomban tátongó űr egyre nagyobb lett minden egyes éjszaka, mikor visszatértem abba a jeges világba, és ezúttal már a puszta gondolat is elégnek bizonyult ahhoz, hogy szétmarcangoljon az a lidérces, keserű érzés.

– Egy kiszáradt fát egy havas táj közepén – feleltem, miközben próbáltam elfojtani a felszakadozó sírást.

Hallgatása mélyebbnek érződött az eddiginél. Ujjaival görcsösen rámarkolt a kormányra, és mintha ő is élénken látta volna maga előtt, szeme ezüstös fátyolban csillogott. Igaz, csak egy pillanatra, majd zavartan áttörölte arcát, majd torkát megköszörülve még több zsebkendőt halászott elő a kisszekrényből.

– Igazából nem is tudom, miért visel meg ennyire… – A mellkasomba markoltam, hátha ki tudom tépni a benne feszülő érzelmeket, hogy testet öltsenek, és nevet tudjak adni nekik. – Még sosem voltam ennyire kétségbeesett és magányos, mint abban az álomban.

Riley bólintott, aztán nem szólt többet. Elmerült az út egyhangú, égi tájában, de gondolatai valahol máshol jártak. Ugyanaz a mély bánat áradt tekintetéből, amit a zuhanás után láttam meg benne, és aurája nehéz ködként telepedett rám. Nem akartam felzaklatni a kérdéseimmel, pedig szerettem volna megérteni, mi az a veszteség, melynek fájdalma szinte megölt belülről. Így hát, válaszok híján megpróbáltam az érzést valami olyan eseményhez kötni, ahol hasonlóképp járt át a szürkeség. Egyetlen pillanat villant vissza újra és újra: Riley az ágyon, karjában a tű, és halkan zúg a gép, ahogy pumpálja vérébe a mérget.

„Szívesen beszéltem volna még vele.”

Végül megtörten utat engedtem a bennem dúló keserűségnek, és elfojtva a szégyenérzetet kiadtam magamból minden fájdalmat. A zsebkendőhalom nedves rongyként gyűlt össze kezemben egyre kisebb gombócok formájában, mígnem az utolsó darab is elfogyott a könnyeimmel együtt. Mégsem lett jobb.

Riley szótlanul megveregette vállamat, majd egy termoszt adott a kezembe. Ahogy lecsavartam a kupakot, forró gőz és teaillat szökött a levegőbe.

– Jobban vagy? – kérdezte.

– Fogjuk rá – mondtam nagyokat nyelve. – Köszönöm a… Hogy is mondjam… Szóval a támogatást, csak ez elég szarul hangzik. – Mereven az utat nézve, csendben bólintott.

Így, hogy legalább a fejem kitisztult, a kiszáradt fa még mindig ott lebegett lelki szemeim előtt, és valósabbnak érződött, mint valaha. Reméltem, ha kisírom magamat, az álom utóérzete eloszlik elmémből, ehelyett sűrű masszaként tompította el érzékszerveimet, mint egy mélyről jövő, rossz benyomás.

– Nem is álom volt, igaz?

Riley néma pókerarca egyenesebb válasznak bizonyult bárminél, és ez a hallgatás egyre több kérdést keltett fel bennem. Becsuktam a szememet, hogy megvívjam rövid háborúmat a torkomban összegyűlő gombócokkal, majd dadogva, de nagy nehezen kimondtam az elsőt, ami eszembe jutott.

– Tudom, hogy együtt nőttünk fel, de ki is vagy igazából?

– Azaz?

– Testvér, rokon, szomszéd gyerek?

– Csak egy barát – felelte kisvártatva.

– Sokat voltunk együtt?

– Eléggé – bólintott. Minden egyes kérdéssel mintha egyre jobban belemenekült volna a légi sztráda látványába.

– És… Meddig? Mármint meddig mászkáltunk együtt?

Megint az ajkába harapott, és mélyen felsóhajtott. Azt hittem, nem fog válaszolni, de megadta magát sürgető tekintetemnek, és egy újabb fújtatást követően megszólalt.

– Tíz voltál, én tizenegy.

Összeugrott a gyomrom.

Tizennégy voltam, mikor magamhoz tértem.

– Hat évig abban a tudatban éltem, hogy meghaltál – folytatta rekedt hangon. – Majd megjelentél Kelet egyik utcájában, és…

– Miért nem jöttél oda hozzám? – Torkom ismét elszorult, de agyamban újra felcsendült a régi mantra, ami segített uralkodni rajtam az ilyen pillanatokban: tilos, tilos, tilos!

Riley tekintete fájdalmasan elködösült, ahogy az emlékeibe révedt, majd szomorúan elhúzta a száját.

– Nem voltam elég bátor hozzá. Már másokhoz tartoztál.

Nem tudom, miért, de elfogott a késztetés, hogy megérintsem őt. Ahogy reszkető kezemet vállához simítottam, villámcsapásként járt át a viszontlátás pillanatának emléke. Éreztem a torkában dobogó szívét, reszkető lábait, és a mindent elpusztító dühöt, ami elűzte a fényt szívéből. Feltámadt a bennem szunnyadó szörnyeteg, aki ellen éveken át harcoltam, és kedvem támadt elpusztítani mindent, ami körülöttem élt és mozgott.

Vagyis, a benne szunnyadó szörnyeteg…

Riley haragosan felszisszenve ellökte magától a karomat, majd végigsöpört tenyerem nyomán. Feldúltabbnak tűnt, mint a Tudás Házában, és féltem, hogy a kocsi pillanatokon belül a nappalijának sorsára jut. A legrosszabbra felkészülve figyeltem, ahogy pár másodpercig még vívódik saját indulataival, aztán ököllel ráhúzott a műszerfalra.

– Mi volt ez, Riley?

– Ilyet többet ne csinálj, megértetted? – rivallt rám.

– Azt sem tudom, mit tettem!

– Csak mássz ki a fejemből! – zárta le fojtott hangon. Áttolta hozzám a kormányt, és arcát takarva tombolt magában tovább. Megragadtam a kereket, mielőtt még nekiálltunk volna ereszkedni, és észrevettem, hogy keze nyomán szétázott a huzat az izzadtságtól.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz, de sajnálom, ha ez megnyugtat téged.

– Vezess, majd lehiggadok! – legyintett, és hátradöntötte a székét. Tudtam, hogy csak magára haragszik, mégis úgy éreztem, kötelességem megnyugtatni őt… Persze hiába, ha nem hagyta.

Miért van benned ennyi harag?

Maga a tény, hogy konkrétan egy mozdulattal beleláttam valaki más fejébe, nem rémisztett meg, bármennyire is szokatlan. Mindig is intuitívabb voltam másoknál, megtanultam együtt élni azzal, hogy néha olyan benyomások járnak át, amik nem is hozzám tartoznak. Viszont, az a pusztítani akarás, az a harag, ami engem is elemésztett abban a pár másodpercben, félelemmel töltött el.

Tudtam, hogy a lelkét felemésztő sötétség ugyanúgy a múlt része volt, mégis megrémített. Vajon még most is tart-e ez a küzdelem? A dühroham ennek a kényszernek a martaléka volna? És ha igen, nekem mi a szerepem ebben a történetben? Miért is foglalkozom vele ennyire egyáltalán?

Mintha Riley pontosan tudta volna, mi jár a fejemben, a visszapillantó tükrén keresztül, gondterhelt arccal felnézett rám. Szótlanul meredtünk egymásra, várva, hogy melyikünk szólal meg előbb, végül látva, hogy nehéz kizökkenteni az elmémre ülepedő ködből, összeszedte a gondolatait.

– Nézd, én tudom, hogy az indulataimat, hát… – keserűen elmosolyodott. – Mondjuk azt, hogy nem kezelem túl jól! De, sosem fogok ártani neked, ezt megígérhetem.

– Emiatt egy pillanatra sem aggódtam.

– Tényleg sajnálom.

– Csak maradjanak egybe a bútorok! – rántottam meg bosszúsan a vállamat.

– Azért olyat ritkán csinálok.

– Csak ha indokolatlanul rád küldik a terrorelhárítást?

– Valahogy úgy.

– Akkor majd véletlenül sem hívom fel őket, hogy egyben vagyok, ha Avisba értünk.

Most, hogy a tomboló pap ügyét megoldottam, úgy éreztem, itt az ideje foglalkozni a saját dolgaimmal, így tárcsáztam Jamest. Mintha a hacker már várta volna a hívást, alig pár másodperc elteltével bekapcsolódott a vonalba, és bosszankodó, gépiesen csengő nevetéssel megszólalt.

Hát, ez több volt, mint egy pillanat – A csatlakozással együtt a kocsi felett is átvette az irányítást, így végre pihentethettem elgémberedett csuklómat.

– Kicsit sokáig beszéltünk.

Vagy úgy… – Hangja hamiskásan csengett, és akaratlanul is úgy éreztem, több dolgot lát az elmondottak mögé a kelleténél. Gyűlöltem az ilyen helyzeteket.

– Tudnál nekem segíteni? – tértem gyorsan a lényegre, mielőtt bármilyen kellemetlen megjegyzést tenne.

Persze, mondd csak!

– Szét tudnál nézni a Mentálközpont adatbázisában? El szeretném olvasni a rólam készült jelentéseket.

Riley aggódva felkapta a fejét, de mielőtt bármit szólhatott volna, leintettem őt. Bármi is van azokban a dokumentumokban, muszáj volt szembesülnöm velük.

Meglátom, mit tehetek – felelte némi gyanakvással a hangjában. A két férfi reakciója kellőképpen felzaklatott ahhoz, hogy újabb gombóc keletkezzen a torkomban. – Jól van, ha csak ennyi volna, nem bánjátok, ha elmegyek? Akadt még egy kis tennivalóm, amit be kellene fejeznem, aztán ha akarjátok, átveszem a volánt.

– Persze, menj csak James! – nyugtázta Riley szokatlanul kedvesen. – Ezt a tizenkét órát még kibírjuk.

Azért majd rátok nézek. Vigyázzatok egymásra, ha lehet!

A vonal bontását hosszú, feszült hallgatás követte. Riley csendben visszaigazította a háttámláját, majd rákönyökölt a műszerfalra, és az eget kémlelve számolt számolt el kavargó gondolataival.

– Mire kellenek azok a papírok neked?

– Azt mondtad, tíz voltam, mikor elszakadtunk egymástól. Tizennégy évesen ébredtem fel egy kórházi ágyon. – Kezemmel görcsösen a combomba markoltam, és szívem felgyorsult a mellkasomban egy pillanatra, ahogy tudatosítottam magamban, milyen hosszú idő telt el a két esemény között. – Tudni akarom, mit csináltak a fejemmel!

– Értem… – Még akart mondani valamit, de inkább lenyelte aggodalmait, és más tárgyra tért. – Van még valami kérdésed? Szívesen számolok bármire.

Hátranyúltam a táskámhoz, és kiemeltem belőle az örökképet. Ahogy feltartottam, a férfi szeme felragyogott, és már emelte a kezét, hogy mohón utána kapjon, de megpróbált uralkodni magán. Csak az után adtam át neki, hogy felélesztettem a hologramot.

– Kezdjük például ezzel! Hol készült? – Riley maga elé tartotta a fotót, és azon keresztül vizsgálta az arcomat.

– A tekinteted semmit nem változott – jegyezte meg elrévedve. Már kínosan hosszú ideig nézett a szemembe, és eleve nehezen álltam mások pillantását, de az autó szűkös tere még rátett a lapáttal. Látva zavart ábrázatomat szabadkozott egy sort, és a lényegre tért. – Fata Morgana északi szárny, óvóhely. A háború második, vagy harmadik évében, nem tudom biztosra. Egy férfi vigyázott ránk… Úgy hívták, Clyde Morgan. – Ahogy kimondta a nevet, elkapta a tekintetét, és többet nem nézett a szemembe. Talán attól félt, hogy egy barátságos pillantás összeroppanthatja őt. – De nem szeretnék ennyire előre haladni! Egy labor foglyaiként nőttünk fel, távol minden generációtól. Csak mi ketten voltunk, legalábbis más gyerekkel nem találkoztam a falak között. Nem tudtam, kik tartanak ott minket, vagy miért, de akkoriban a magunkfajtákat egyedül a szerveinkért rabosították… Aztán tűz ütött ki az épületben. Csak mi éltük túl.

Lelki szemeim előtt feltárultak a lángnyelvek. Fényük elüldözte a csillagokat, és megolvadt az örök hó az épület romjai körül. Maró, vegyszerszagú füst mérgezte a levegőt, bőrömet kicsípte a fagy, és miközben feküdtem a kavargó felhőket nézve, hirtelen egy ismerős arc hajolt fölém. Jobb orcáján mélyen felrepedt a bőr, de ezüst szeme inkább a rémülettől, mintsem a fájdalomtól volt ködös.

Vastag ruházat, élelem, vagy a túléléshez szükséges tudás híján hamar odalettünk volna mi is. Clyde szinte az utolsó pillanatban talált meg minket. Elvitt magával Fata Morganába, a frontra, ahol hadiorvosként segített a szabadságukért harcoló újembereknek. Ha nem ropogtak a fegyverek, és minden sebet ellátott, minket tanított írni, olvasni és túlélni.

– Mintha tudta volna, hogy egy nap szétválunk – sóhajtott fel Riley, majd csalódottan elnevette magát. – Hogyne tudta volna? Minden előzmény nélkül fogott minket, és dezertált…

Miért szökne el a frontról olyasvalaki, aki önszántából ment oda segíteni? Clyde nem is húzta sokáig, pár hét bujdosás után egy éjszaka megtalálták őt.

Újabb emlékképek villantak fel. Csillagos égbolt, pusztaság, hó. Clyde felrázott minket álmunkból, és minden pont olyan kaotikussá és feszültté vált körülöttünk, mint mikor a bunkerben próbariadót rendeztek hajnalban. Csak ez már nem gyakorlat volt.

„Zoe, vezesd Rileyt! Menjetek arra, ahol nincs élet, értetted? Ha bárhol életjelet észlelsz, fussatok!”

Riley nem akart menni. Mindig ragaszkodott Clyde-hoz, és úgy tűnik, ez azóta sem változott. Fegyvert ragadott, és a távolba célzott volna, de a férfi kitépte kezéből a nehéz géppuskát, és egy Limbót adott helyette.

„Azt mondtam, fussatok! Vigyáznotok kell egymásra Zoéval!”

Nekem is adott egy fegyvert, és a mai napig hű társam. Hideg volt az Arkangyal markolata, átfagyasztotta vékony ujjaimat, de nem érdekelt. Clyde azt mondta, fussunk.

Aztán minden elködösült, akár egy foszló álomkép, és újra a velünk utazó felhőket láttam magam előtt. Ismét úrrá lett rajtam az ébredést követő keserűség, és még jobban mart belülről, mint valaha.

– Itt váltunk szét, igaz? – törtem meg a csendet.

– Itt – felelte tömören. – A folytatást már tudod.

– Nem tudom! – fakadtam ki. – Azt mondtad, hat évig hitted, hogy halott vagyok! Mi történt? Mit csináltál addig? Mit csináltak az agyammal, én miért nem emlékszem ezekre?

Válasz helyett csak megértő tekintettel a szemembe nézett, és szomorúan elmosolyodott.

– Visszamentem a frontra, hogy elszámoljak a felelősökkel. Elég merész tett egy tizenegy éves kisfiútól, nem igaz? – nevetett. – Mindent tagadtak, legalábbis azt hittem. A megjelenéseddel együtt beigazolódtak az állításaik. De látva, hogy mennyire összezavart a sok veszteség, egy bölcsükhöz küldtek, hogy segítsen feldolgozni a történeteket.

– A sámánasszony?

– Igen, a „sámánasszony”, Arisha. Elég sokat köszönhetek neki… Viszont, többet nem tudok mondani. Sajnálom!

– Ez épp elég… – Ahogy kimondtam, elmémet sötét köd borította el, hasonló, mint amit Rileynál éreztem. Tíz év elfojtott haragja és félelme kavargott bennem, felidézve bennem Thompson beképzelt, gusztustalan vonásait. Katonás hangja kimérten csengett fel emlékeimben, eszembe juttatva, hányszor akart kontrollálni, megfélemlíteni és megtörni csak azért, hogy továbbra is az ő jól nevelt, agymosott bábja maradjak. – Bármit is terveztél Thompsonnak, mielőtt megtennéd, adj nekem öt percet!

– Doyenne Zoe Sanders továbbra is a szavak embere – sóhajtott fel a férfi szemét forgatva.

– Azt hiszed, ezek után nekem még van kedvem csevegni? Türelmes vagyok, de nem ostoba, Riley! – Nem tudtam leplezni, mennyire megbántott ezzel a megjegyzéssel. – Addig fogom ütni, amíg valaki le nem szed róla! Elvették az életemet, ellened akartak fordítani, az az ember tönkre akart tenni! Te komolyan azt gondolod, hogy ezek után leülök tárgyalni vele?

Riley bocsánatkérően rám emelte arcát, majd a kezeimre nézett, mintha elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy övéhez képest vékony csontjaim kibírnának akár két egymást követő ütést. Ennyire törékeny azért nem vagyok.

– Akkor edzeni fogjuk azokat az öklöket! – jelentette ki határozottan. – Éjféltájt érünk haza, holnap beszerzünk mindent, amire szükséged lesz, és legkésőbb holnapután elkezdjük.

***

Vihar tombolt Avis partszakaszain, ezért Riley az otthonához közel rakta le a Hitchcockot. Csak a villámok világították meg a csontra besötétített házakat, így a férfi kezemet fogva vezetett a portához. Ő már ismerte a járást.

– Hát, ez volna. – Még mindig ködösek voltak a gondolataim a beszélgetést követően, de a tágas előszoba meleg fénye visszahívott az életbe. – Érezd magad otthon, vagy hogy szokták mondani.

A Sting közi lakás szöges ellentétjeként ez a hely meglepően ragyogott az élettől. Festmények és gyerekrajzok díszítették a barackszínre festett, félig lambériázott falat, és puha szőnyeg terült szét a zárt helységeket szétválasztó nappaliban. Szívesen bevetődtem volna a fekete fotelek egyikébe, de esőtől bőrig ázva, rajtam az elmúlt pár nap minden mocskával nem lett volna illendő.

– Vannak gyerekeid? – néztem a rajzokra, bár feleslegesnek éreztem a kérdést. Ismertem a gyerekpszichológia alapjait, és a képek egyikén sem családtagként ábrázolták Riley-t.

– Dehogyis, bár némelyikük biztos elfogadna az apjának – nevetett zavartan, és a két, egymással szemben nyíló, fehér ajtóra mutatott. – Ez itt a két hálószoba. Én a bal oldaliban lakom, az jobban be van rendezve, de ha ez vigasztal, azt mondják, a másikban kényelmesebb az ágy.

– Azt mondják – ismételtem kétkedve. Riley szemét forgatva elfordult, hogy leplezze zavarát, majd miután semmilyen okos visszavágás nem jutott eszébe, a konyhába vonult. Addig sem kellett a gúnyos vigyoromat bámulnia.

– És az emberek csodálkoznak, hogy nem vagyok valami beszédes…

Újdonsült hálómban egy kétszemélyes ágy, egy üres ruhásszekrény és egy asztal fogadott. Itt is felkerült a falra egy R.M. tájkép, illetve néhány tengerparti fotó. Az egyik nagyon emlékeztetett Riley egyik vázlatára, és fogadni mertem volna, hogy hamarosan élőben is láthatom azt a szakaszt.

Fáradtan ledobtam magam mellé táskámat, majd nekiálltam összekészülődni a fürdéshez, mikor rájöttem, hogy egyedül a páncélom, és a Riley-tól lopott ruházat van nálam.

Gondterhelten, és kissé szégyenkezve csoszogtam utána az elkerített, viszonylag szűkös konyhába. Itt már az egész teret lambéria fedte, édes faillatot árasztva magából. A pultokat a borítással egy színű fából faragták, és krémszínű, márványmintás lapot raktak rá.

– Hadd találjam ki! Nem találod a mosdót.

– Nincs ruhám – vallottam be számat húzva.

– Ó… – zavartan felém fordult, kezében két pohár gyümölcslevet szorongatva. – Estére tudok adni valamit, aztán holnap megoldjuk a maradékot.

– Oké, kösz… – Örültem, hogy nem tesz semmilyen megjegyzést, pedig megérdemeltem volna. Szöktetni indultam, nem hihettem azt naivan, hogy még lesz időm visszamenni az Egységbe, vagy akár haza, ha jó eséllyel a fél város kőrözni fog. Nem is én lennék, ha nem felejtenék el valami fontosat. – És most jön az, hogy nem találom a mosdót.

– Nappaliból nyílik jobbra, törülköző a szekrényben. Ezt meg idd meg, jót fog tenni!

***

A kapott póló majdhogynem jó volt rám, valószínűleg még a vézna-korszakából maradt meg. Felfrissülten, de még mindig kimerülten kuporogtam abban a csábító fotelban, magamba szívva a szoba minden részletét. Nem is tudtam, melyiket hittem el nehezebben: hogy az egész hely ennyire barátságos, vagy hogy Riley egyedül él itt. Nem néztem ki belőle, hogy ennyi kacattal rakná tele a polcokat, bár valószínűleg még az utolsó kis figurának is története van.

A múltunkkal kapcsolatban viszont semmit sem találtam. Sem fényképet, sem tárgyat, ami ismerősen festett volna.

Vagy csak nem teszi kirakatba.

– Azt hittem, már alszol – jegyezte meg Riley a hátam mögött. Mire utána fordultam, már el is tűnt a hálószobájában, és ha jól emlékeztem, csak egy törülközőt viselt a derekán. Másodjára már annyira nem lepett meg a látvány.

Bánatomra, vagy megkönnyebbülésemre, még nem tudtam eldönteni, de pizsamában tért vissza a kanapéhoz. Az ablakhoz lépett, ujjaival finoman szétfeszítette a reluxát, és kilesett az udvarra.

– Úgy tűnik, a vihar is velünk éjszakázik. Kár, pedig mutatni akartam valamit.

– Jó eséllyel itt leszek egy darabig.

– Csak ha szeretnéd. Rohannunk kellett, így nem tudtuk megbeszélni a további lépéseket, de James jó kapcsolatban áll Noctisszal. A legtöbb társunkat oda visszük, szóval ha nincs szükséged házi őrizetre, bármikor intézek egy telefont.

Ha van valami, ami Fata Morganánál is színesebb fényárban úszik, akkor az a sivatagi kontinensen fekvő alsószomszédja, Noctis. Turista- és kaszinóparadicsom lévén kicsit mindig Leithan fekete bárányának számított, onnan is érkezett a legkevesebb synus-jelentés. Az ottani vezetőségnek körülbelül akkora szava van, mint egy szem óvónőnek több tucat dackorszakos gyerek között, viszont, az örök éjszaka világából nem lehet rendőrvárost csinálni, mert hamar megcsappanna a bevétel. Gondolhattam volna, hogy James megpróbál szövetségbe lépni a lakosság életét ténylegesen is befolyásoló családokkal.

– Amilyen zajos hely, valószínűleg nemet mondtam volna rá – nyögtem fel szédelegve, miután belegondoltam, mi fogadna a központban.

– A külváros van olyan csendes, mint Morgana nyugati félteke. Talán valami emberi munkát is kaphatsz ott.

– Valami gond van Avisszal, hogy ennyire le akarsz beszélni róla?

– Dehogy! – mentegetőzött, és megkönnyebbülten elmosolyodott. – Örülök, amíg itt van egy ismerős arc.

– Mintha olyan magányos lennél. – Gúnyosan kuncogva végigmutattam a kiplakátolt falakon. – Mit is mondtál az ágyammal kapcsolatban?

– Menj és bizonyosodj meg róla magad! – Másodjára már nem dőlt be az aljas játéknak, viszont hangja ijesztően bosszúsan csengett. Tényleg irritálta ez a megjegyzésem. Jobbnak láttam, ha elmegyek aludni, mielőtt elkezdenénk ölni egymást.

Engedelmesen tisztelegve elindultam a szobám felé, és ha ismertem volna a hanghullámok világát, dobpergést is imitáltam volna hozzá. Szájjal berregni gyerekes, főleg a nagytudású Black Seymour előtt.

– Zoe! – Jól megszokott, komoly hangjától kínosan éreztem magamat az előző műsor után, de hálás tekintetét látva melegség áradt szét bennem. – Köszönöm, hogy nem tettél le rólam.

– Te is ezt tetted volna, nem? – feleltem az ajtóból visszafordulva. Halkan összemosolyogtunk, majd nevetve megrázta a fejét. Vártam, hogy valamivel visszavág, valamit mond, csak azért, hogy vitatkozzon velem, de helyette felcsapta lábát a dohányzóasztalra, és szétterpeszkedett a fotelban.

– Pihend ki magad, megérdemled!