“A merénylet napján, ebédidőben egy látszólag jelentéktelen beszélgetést folytattam Carlosszal, ami rádöbbentett, hogy négy év nyomozás alatt a Black Seymour-ügy egy izgalmas, helyi bulvársztori lett. Papíron titkosított volt a nyomozás, a gyakorlatban Thompsonnak havonta, de leginkább hetente beszámolót kellett tartanom a fejleményekről, amit ő aztán elterjesztett az alsóbb szinteken. Annak az embernek semmi sem szent, elhitette magukkal, hogy részesei lehetnek a nyomozásnak, és később ezzel tönkretettek mindent. Ha van egy kis eszem, és nem a Thompson által rám nehezedő nyomással foglalkozom, akkor az első jelnél megkérek mindenkit, hogy tartsák távol magukat a paptól, no nem hiszem, hogy bármit is elértem volna vele. Csak azért nem tettem, mert a pletykalánc megmaradt az épületen belül, és csodával határos módon nem vonták bele a sajtót. Ez már az én ostobaságom volt, tudhattam volna, hogy nem a hírportálok jelentik az elsődleges veszélyt, hanem a maguk hozzáállása. Már az ügy elején megértettem, hogy a célszemély motivációja komplexebb, és ezt egy egyszerű erőszakszervezet képtelen felfogni és helyénvalóan kezelni. Amit önök segítségnek, vagy aktív részvételnek gondoltak, az valójában a munkám szabotálása volt.

No, de térjünk a lényegre! Elit kollegánk, Lisa egy különleges meghívót nyomott a kezembe. A nevemre szólt, a Tudás Házába, egy olyan provokatív és merész ígérettel, hogy minden, amit az ott előadó, mindeddig ismeretlen genetikus bemutat, alaposan megváltoztatja majd a világ gondolkodásmódját az emberekről és a synusokról egyaránt. Külön érdekessége a történetnek, hogy erről a genetikusról, név szerint Marion von Cleefről eddig se én, se az internet nem hallott. Leithan adatbázisában nem találtam, de ez mára mindennapos jelenséggé vált, úgyhogy annyira nem lepett meg. Mindenki törölteti magát onnan, akinek kicsit is mocskos a keze.”

Fata Morgana keleti zónája nem csak a város, hanem Leithan legszebb ékköve is volt – legalábbis az útikalauzok nagyon szerették hasonló jelzővel emlegetni. A steril, üvegtornyokkal díszített városkép helyett ez a környék a letűnt korok építészetének hódolt. Macskakövekkel kirakott sétálóutcák keresztezték egymást, ahol a klasszicista sorházak találkoztak a minimalistákkal, a barokk az avantgárddal, és az éjszaka sötétjét ledszalagok helyett régimódi kandeláberek törték meg. Ezeket a díszes lakásokat általában kőgazdag vének tartották fent az itt tanuló egyetemisták számára, és jelentős összegeket kaszáltak főbérlőként. A levegőben repkedő bogárhátúak csak a tetőkön landolhattak, és a parkolók alatt terülő világot a gyalogosok uralták. McFly-jal, vagy Talariával lehetett közlekedni, igaz, sugárhajtás nélkül. Magam is Talariával mentem, egy gyönyörű, karcsúsított modellel, ami az Icarus fantázianevet viselte. Hétköznapi cipőnek is hordhatnám, ha nem lenne irgalmatlanul nagy súlya a hajtóművek miatt. Lábam minden egyes lökésnél fájdalmasan húzódott, megbosszulva a két hetes, irodai magánzárkát, és alig vártam, hogy egy kényelmes székben elterülve kinyújtóztathassam elgémberedett bokámat. Nem éri meg kimenni a formából. Nem is kellett figyelnem az utat, mert az egyre sűrűsödő, emberalakos és ezüstös zászlók jelezték, hogy a Tudás és Kultúra Háza már nagyon közel van. Előbbi lobogó az emberi élet szentségét, utóbbi a synusok méltóságát hirdette. Meglepő módon az elmúlt időszakban a tüntetés ezeknek a jelképeknek a békés lengetésével telt, és nem kellett kihívni a rendfenntartókat. Hogy ez Black Seymournak köszönhető, vagy az aktivisták szimplán belefáradtak az örökös harcba, nem tudhatom, de örültem, hogy már egyik tábor sem akarta halálomat csak azért, mert aláírtam a fegyverszünetet. Mindegy, lényeg, hogy zavartalanul siklottam végig ezen a macskaköves, Nietzsche nevét öröklő utcán, miközben könnyed íveket véve kerülgettem a nálamnál lassabban baktató embereket. Az utat határoló épületek trapézban szétváltak, és a végén két, hatalmas, öntött ló állt egymással szemben felágaskodva. Magasban összeérő patáikkal egy kaput alkottak, lábaiknál mindkét oldalt aranyozott tábla mesélte el Nietzsche életének tragikus fordulópontját. Maga a szobor a Torinói Kapu nevet kapta. Innen már tisztán lehetett látni a célállomásomat, annak tökéletes, háromszög alakú tetejét, és szimmetrikus alakját. A teret, az Alma Matert tizenkét utca fogta közre, mind egy-egy neves tudós, vagy filozófus nevét hordozva magán, Nietzsche lovaihoz hasonlóan díszes kapuval a határokon. Hogy időt nyerjek, a Materre kiérve, fittyet hányva a szabályzatra egyes fokozatra kapcsoltam a sugárhajtást. A keleti szlengben csak Házként emlegetett épület egyre közeledett felém, és mire a védőszemüvegem kijelzőjén a digitális óra hét negyvennégyről negyvenötre váltott, a lépcsők előtt találtam magam. Mielőtt rávetettem magam az első fokra, végignéztem a klasszicista óriáson. Fehér falait az utcai lámpák fénye most sárgásra színezte. Dór oszlopfő tartotta oromzatát, amire egy díszes almát, és néhány emberalakot faragtak. Ilyen alacsonyan nem láttam sokat belőle. A monumentális homlokzathoz képest, pici, viszonylag szerény faajtón keresztül lehetett bemenni az épület fehér márvánnyal és bársonnyal kirakott gyomrába. Aljában egy mosolygós jegykezelő, és egy mogorva biztonsági várták, hogy megküzdjek az utolsó lépcsőfokokkal, majd következett a rutinellenőrzés: meghívó, személyazonosság, ha van fegyverem, engedéllyel hordhatom-e, és persze jó szórakozást kívántak, miközben baráti hátba veregetéssel a biztonsági a belső térbe küldött. Itt már fejfájdítóan összefolyt az előadásra váró tömeg hangja. A legtöbbekkel ellentétben a beengedési procedúra után nem a büféhez, hanem a földszinti ülésekhez siettem annak reményében, hogy az előadóteremben kisebb zaj fogad majd.

A jegyem egy hátsó sorba szólt, úgy a tízedik körül, nem sokkal arrébb a középső üléstől. Csak néhány lézengő ember pusmogását lehetett hallani a karzatról, majd ahogy közeledtünk a kezdéshez, a kinti hangzavar a látogatókkal együtt betódult a félhomályos térbe. Amennyi rálátásom volt a páholyokra, és a körülöttem levő ülésekre, a rendezvény teltházas volt. Miközben felmértem a terepet, bal oldalt, olyan három székkel arrébb elkaptam egy engem vizslató férfi tekintetét. Az elsötétülő lámpák miatt már nem maradt időm megjegyezni az arcát, csak azt láttam, hogy köszönésképp felém biccentett. Aztán mindketten hátra dőltünk, és a műsort figyeltük.

Ami nem jött.

Felemelkedett a függöny, de mögötte üresen tátongott a színpad. A reflektorok mind a kihelyezett pódiumra irányultak, amiből arra következtettem, hogy a fellépőnek, ennek a bizonyos Marionnak már rég ott kéne állnia. Nem csak én gondoltam így, hiszen fél perc várakozás után ideges suttogások töltötték be a termet, és páran a kijárat felé vették az irányt.

Valami nagyon nincs rendben.

Mindeközben a megérzéseim átvették felettem az irányítást, és a szorongás bizarr képek formájában testesült meg az elmémben. Ilyenkor rendszerint a helység minden sarkába rémségeket képzelek, és egyre gyakrabban rám tör a remegés… Utóbbi csak abban az esetben, ha tényleg komoly a helyzet, és most nagyon reszkettem. Félig felegyenesedve előrébb hajoltam a székemben, mintha ez a pár centi javítana valamit a látványon. Szemem sarkából láttam, hogy az előbb rám köszönő férfi is ugyanígy tett, aztán mintha meghallott volna valamit, arcát finoman oldalra fordította. Nem sokkal később én is felfigyeltem a művészrészleg felől közeledő, ritmustalan dübörgésre, és tekintetem akaratlanul a hang irányába sodródott.

A francba is Zoe, csillapodj már!

A sápadt, sovány férfiarc szinte világított a művészváró sötétjében. Csontváztestű viselője groteszk, botladozó járással beballagott a mikrofonok mögé, bal kezében vadul lóbált valamit, amiből elsőként a hófehér hajcsomó tűnt fel. Ahogy az alak lassan besétált a fénybe, tisztán kirajzolódott, hogy az albínó tincsek egy fejhez tartoztak, ami valaha Marioné lehetett.

Uramisten.

Aztán a gyilkos kiállt a színpad legszélére, és magasba emelte zsákmányát, hogy mindenki jól láthassa. Bevallom, el kellett kapnom a tekintetemet. Jóérzésű ember az ilyet nem tudja nyugodtan végignézni, és én még elég higgadtan reagáltam. Körülöttem elkezdtek tolongani az emberek, és a karfákra, vagy épp a lábamra taposva rohantak a kijárathoz. A terem akusztikája felerősítette a pánikba esett emberek hisztérikus zihálását, és ez csak fokozta a veszélyt. Tudtam, hogy ha nem teszek valamit, több halottunk lesz, mintha ez az őrült fazon elkezdené a közönség közül szedni az áldozatait. Hogy legalább igazságot szolgáltassak, az övemre csatolt, krómezüst Arkangyalom hosszú, hangtompítós csövét a sovány figura homlokára szegeztem. Pont mielőtt meghúztam a ravaszt, valaki a bal vállamba bökött, és emiatt a golyó a fej helyett a mellkasba ütött utat. Nem bántam, célpontomnak ez is elég volt ahhoz, hogy holtan a zenekari árokba szédüljön.

Habár pisztolyom csendes süvítéssel köpte ki magából a töltést, mégis egy mély, különösképpen megnyugtató, halk búgás kúszott a fülembe. A megszokottnál sokkal hamarabb állt el a lövést követő izomgyengeség, ismét tudtam mélyeket lélegezni, és mintha a pánik zaja is alábbmaradt volna. Felpillantottam, a nézők tekintetéből eltűnt a halálfélelem, és egymást vigyázva, kis csoportban vonultak ki a folyosókra. Néhányan a színpadhoz igyekeztek, hogy szemügyre vegyék a holttestet.

– El onnan! – A szigorú, rekedtes bariton tulajdonosa közvetlenül mellettem, a szék karfáján állt, és nem sokkal később rájöttem, hogy a búgás is tőle ered. Ahogy a parancsszó elhangzott, a rezgés feljebb kúszott, egy nyugtalanító tartományba, és muszáj volt a pisztolyomra csúsztatnom jobbomat, hogy ne uralkodjon el rajtam a stressz. – Menjetek ki! Kifelé, gyerünk!

Tragikus az arcmemóriám, és erősen el kellett gondolkoznom ahhoz, honnan lehet olyan ismerős az a sebhely, ami a férfi jobb orcáján húzódott végig. Hiába, ha a bólogató sziluettből sem derengett a kiléte, nem reménykedhettem, hogy ennyiből bármi is be fog ugrani. Fekete haja pár centivel az állkapcsa alá ért, erős kontrasztot adva világos bőrének. Ezüst szemei, amivel a holttestet szemlélni készülő fiatalokat pásztázta, vészjóslóan és ellentmondást nem tűrően világítottak a félhomályban. Ezt a hatást tetézte az az újemberekre jellemző, misztikus kisugárzás, igaz, az ilyet általában csak én szoktam észrevenni. Ügyesebbik kezét, amivel valószínűleg a hanghullámokat irányította, szüntelenül a magasba tartotta, és mikor észrevette, hogy a fegyveremért nyúlok, balját kitárta elém. Nem mintha lőni akartam volna.

Még sosem jutott eszembe, hogy egy synus tömegek nyugtatására használhatná a képességét, márpedig most ez történt, és életeket mentett vele. Miután kiürült a terem, halkan elnézést kért a frusztráló rezonanciákért, és mielőtt beengedte volna a térbe a csendet, pár másodpercre visszatért a békítő mélyekhez. Kedves gesztus, mindettől függetlenül még mindig nem jöttem rá, honnan kéne ismernünk egymást.

A hangján merengtem, az meg szokott ragadni a fejemben… Túlságosan is, például Carlos délutáni nyáladzása is ott kapargatta az elmémet, lekiáltva hozzá valamelyik gondolatmenetem vonatáról.

A francba veled, Carlos, húzz már el innen!

Kezdetét vette a reménytelen harc Carlosszal és az elmúlt tíz – papíron huszonnégy – éves földi pályafutásom összes fejemben ragadt dallamtöredékével. Míg némán szenvedtem, az ismeretlen újember a Szabadokra jellemző könnyedséggel végigfutott a székek ezüstözött támláin, egészen az első sorig. Valószínűleg ő lehetett James egyik háztetőkön közlekedő futára, és furcsálltam is, hogy ezt ilyen bátran felvállalja előttem. Na, nem mintha az üléseken egyensúlyozás buktatta volna le, ezt bármelyik játszótéren szocializálódott kiskölök betanulja. Ilyen könnyű, lábfejre hajtogatható, tapadós talpazatú cipőt nem vesz úgy az ember, hogy az adottságait ne használná ki. Ez az információ olyan érdekesnek bizonyult elmém számára, hogy hirtelen az agyamban elakadt bakelitlemezekről is elfeledkeztem.

A férfi hátrapillantott, és mintha tudta volna, hogy min túráztatom az agyamat, kibökte a megfejtést:

– Fata Morgana, a synuspárti felkelők egyik sánca, béketárgyalás – halkan elkuncogta magát, aztán némi éllel hozzátette –, vagy, ahogy maga szokta mondani: fegyverszünet.

– Ah, köszönöm! – kiáltottam megkönnyebbült sóhajjal.

Így már emlékeztem, őt választotta kísérőjének a vak sámán! A hallgatag, velem egykorú srác, aki még a tekintetemet is kerülte, és csak a saját mentorához volt hajlandó szólni – igen, így már tisztán rémlett. A félénksége, meg a sebhelye miatt elneveztem magamban Depigombócnak, bár nem mintha dagadt lett volna. Épp ellenkezőleg, vézna. Akkor még nem szuperáltam a névalkotásban, meg az amnéziám miatt a humor- és szociális érzékem egy hatéves szintjével egyezett. Azóta úgy tűnt, növesztett némi önbizalmat, mert a beszéde is mérföldekkel határozottabb lett, és én is kreatívabb aliasokat találtam ki a környezetemnek. Az amnéziám megmaradt.

Közben kikászálódtam a lépcsőkhöz, és követtem őt a zenekari árokhoz. Reménykedtem abban, hogy ha én nem is, de a leithani adatbázis felismeri a holttestet, ezzel jelentősen megkönnyítve a nyomozást.

– Hozzá ne érjen! – rivalltam a férfira, aki közben már rég a félfalon áthajolva vizslatta a hullát. Ahogy a közelébe értem, majdhogynem fojtogatni kezdett az aurájából kicsapó aggodalom és félelem. Persze ahogy rám pillantott, mindezekből semmit sem mutatott, csak a tekintetében lehetett némi haragot és dühöt felfedezni…

– Különleges lőszert használt? – … meg a hangja is mintha sötétebben dördült volna.

– Manapság a jó öreg ólom annak számít – vontam meg a vállam. Aztán megláttam, miért kérdezte. – Uramisten! – sikoltva löktem el magam az ároktól. Lábaim még valahogy elvittek a királykék bársonnyal borított ülésekig, aztán megadták magukat, és erőtlenül zuhantam be az első sorba. Csak a fene nagy gőgöm nem engedett utat a könnyeimnek, pedig most esküszöm, sokat segített volna a sírás.

Még mindig a szemem előtt lebegett a feketedő, csontokra feszülő bőr… Az elmém nem tudta elengedni a látványt. A test a lövést követően pillanatok alatt múmiává aszalódott. Ritkuló haja feslett, cérnaszerű szálakban terült el a padlón, legyezőformájú keretében a koponya kárörvendő vigyorral, némán kacagott vissza ránk. A synus észrevette, mennyire reszketek, és aggódva lehajolt hozzám. Valószínűleg azon gondolkodhatott, hogy papírzacskóra, nyugtatóra, vagy egy vödör jeges vízre van-e leginkább szükségem. Erről eszembe jutott, hogy gyorsan kezdeni kéne magammal valamit. Zsebemben keménycukor után kutattam, ami enyhítheti a sokkot, de csak néhány szétfoszlott papír zsebkendő akadt az ujjaim közé. Foszlott, akár a bőr a hullán… Eluralkodott rajtam az undor. Habár Seymour csak két hete nem szedte az áldozatait, máris elszoktam a Halál arcaitól.

Zoe, ezt most nem teheted! Kelj fel!

Igaza volt mindig józan belső hangomnak. Mariont megölték, a holttest lassan beazonosíthatatlan, és még csak az Egységnek sem jelentettem az esetet. Aztán az emberi humorérzék varázsára gondoltam. Rendíthetetlen, üdítő, pont az ilyen helyzetek kezelésére adta a Teremtő… Szóval következzék a Sanders-féle poénözön!

– Jól vagyok – intettem. – Csak nem bírom a csúnya pasikat.

Zoe, ma is sikerült gyarapítanod a női huomorérzék rossz hírét. Gratulálok!

A férfi felvonta jobb szemöldökét, és a holttestre sandított.

– Ja, hogy az? – karba tette a kezét, és alaposan végigmérte, már majdnem úgy, mint egy… – Érthető. Ehhez a hullához nekem sincs sok kedvem.

… pontosan. Mint ahogy az ellenkező nem tagjait szokás.

Reméltem, hogy az ellentmondást nem tűrő komolysága olyasféle csorba a humorérzékén, mint nekem a látens tahóságom… No, mindegy. Vettem egy mély levegőt, és elbaktattam az ezek szerint minden parafília altípusa szerint minősíthetetlen maradványhoz. Időközben már a szag is egyre elviselhetetlenebb lett, de mint az egyetlen nyomozónak a háznál, bírnom kellett a kiképzést.

Másodjára már nem is értettem, mi miatt vertem ki a hisztit. Bekapcsolt a fejemben a Helyszínelő Zoe, és inkább egy vizsgabábut láttam a székek és kottaállványok között, mintsem egy oszladozó undormányt. Valami különösen törte meg a fényt a mellkasán, és emiatt nem láttam át az összképet. Akárhogy hunyorogtam, nem tudtam felismerni a tükröződő tárgyat, így elkönyveltem a lövedék és a reflektorok pimasz játékának a dolgot. Ezen kívül semmi különöset nem találtam, így elkezdtem tekintetemmel a fejet keresni. Kis hunyorgás árán, de megtaláltam az egyik sarkon, ahol árnyék vetődött az árokra. Megfeszítettem izmaimat, és bemásztam a vályúba.

– Ha a fejet levágják, az bőséges vérrel jár, igaz? – kérdeztem a férfit.

– Természetesen. Sőt, pár másodpercig él is. Egyszer láttam egy antik eurázsiai kísérletet, ahol egy kutya fejébe forgatták a… – Egy rosszalló pillantással jeleztem, hogy nem vagyok kíváncsi a történet folytatására, mire a synus zavartan az üléssorokra meredt. – Elnézést.

Elengedtem a fülem mellett, inkább a fejre koncentráltam. Magamtól messziről eltartva, a hajánál fogva emeltem fel, és a markom alatt lassan elkezdett jobbra-balra forogni. Így legalább anélkül szemügyre lehetett venni, hogy a foszló bőrhöz hozzá kelljen érnem. Remekül álltam a sarat, egészen addig, amíg meg nem láttam a felismerhetetlenségig torzult arcát. Ott eszembe jutott, mennyivel jobb egy kávézóban a felszolgálólánykáknak, csak egész nap rohangálnak, és kis tálcákon viszik ki a finomságot az embereknek…

Az idegen embereknek. Nem. Nem jobb.

– Amúgy ez is rohad, csak lassabban – állapítottam meg. – Vér sehol, és büdösnek sem mondanám… Mindenesetre elég élethű kis műfej lett.

Erre a férfi felkapta a fejét. Egy szempillantás alatt a hátam mögött termett, majd kikapta kezemből a koponyát. Ujjai görcsösen a kobakra feszültek, kis híján be is roppantotta, és olyan mélyről jövő düh izzott fel a szemeiben, hogy komolyan féltem, mi fog történni, ha elveszíti a kontrollt.

Pereat… – suttogta rekedten, mintha csak ízlelgette volna a szót. – Pereat! Pereat! – A harmadik kiáltásnál földhöz vágta a fejet, majd elrúgta a legtávolabbi falig. Aztán meglátta, hogy a telefonomért nyúlok, mire megszorította a csuklómat és kitépte a kezemből.

– Megőrült? Erősítést kell hívnom, én nem értek a hullákhoz!

– Nem hív ide senkit, érti? – ordította. – Örüljön, ha mi épségben kikerülünk innen!

Ezzel a végszóval megragadta a karomat és a kijárathoz vonszolt. Akárhogy feszegettem, vagy csapkodtam a kezét, szó nélkül tűrte, vagy csak egy nagyobbat rántott rajtam, és vitt tovább. Jobb híján – megszegve az előírást, miszerint civilekre nem foghatok ok nélkül fegyvert – Arkangyalomat a tarkójához nyomtam. Ez hatott. Megtorpant, és lazított a fogásán, aztán várta, hogy valami értelmet is adjak ennek az amúgy üres fenyegetőzésnek. Beszéd helyett a kakas kattanását hallotta.

– Ismerem a munkáját – mondta különös, fájó nevetéssel. – Nem lőhet le.

– Akkor azt is tudja, hogy ezzel a munkámat akadályozza.

– Mégis mi dolga lenne magának itt?

– Egy ismeretlen tudós eljátssza a saját halálát, személyzet sehol. Folytassam? Egy mondatomba kerülne, hogy a gyanúsítottak élére tegyem, elvégre ki másnak lenne érdeke kiüldözni a terepről, mint magának a tettesnek? Innen nézve már egyáltalán nem lenne indokolatlan az a kis ólom a koponyájában.

Éreztem az auráján, hogy ezzel a mondattal mélyen a lelkébe vágtam. Megadóan felsóhajtott, aztán felém fordult és finoman arrébb tolta a pisztolyomat. Tekintetem a sebhelyére tévedt. Akkor tűnt fel, hogy olyan ívvel húzódik le az arccsontjáig, mintha egy könnycsepp vájta volna ki az útját. Ettől a heg megint útra kelt emlékezetem könyvtárában, keresve az ő kis polcát, a helyet, ahol már találkozhattam vele. Valahogy a békeszerződés nem tűnt kielégítő válasznak.

– De csak akkor, ha magával megyek. – Hangja sokkal nyugodtabban csengett, és kizökkentett a múlt homályából.

A tekintete alapján nem tűrt ellentmondást, és az igazat megvallva féltem volna egyedül bemenni a backstage-be, így nem dacoltam vele. Bólintottam, aztán előreengedett a színpadi lépcsőkhöz. Néhány méterrel lemaradva követett, tekintetét el-el kapkodva a terem véletlenszerű szegleteibe, mintha veszély után kutatott volna.

Használatra váró díszletek, különböző méretű vászontekercsek, mikrofonok és pótalkatrészek tették zsúfoltabbá a váró kis területét. A backstage folyosójára vezető ajtóból fény vetült a padlóra – itt hevert arccal a földnek a következő áldozat. Szürkéskék öltönyéből méretes cafatok hiányoztak, és ezek a textildarabok hevertek elszórva mindenfelé, mutatva az irányt az átjáróhoz. Nem messze a hullától egy tablet hevert, kijelzőjén a súgókártyák első oldalával, a köszöntéssel. A synus kesztyűt húzott elő a zsebéből, aztán leguggolt, és a táblagép képernyőjét próbálta élesztgetni.

– Kesztyű a Skorpió havában?

– Így van. – Igaza parkourhöz kell. – Azt hiszem, ez a gép nem fog nekünk mesélni.

Kanyec? – Szemmel láthatóan meglepte ez az orosz szó.

– És még maga lepődött meg, hogy latinul káromkodtam.

– A latin halott. Az orosz csak haldoklik. – Ezzel már nem vitatkozott. Ujjával megpöckölte az üveget, aztán egy nagyot nyújtózkodva felegyenesedett.

– Amúgy igen. „Kanyec”. Na és, a műsorvezető vallott magának valamit?

– Ahogy mondtam, ez nem a szakterületem. Amúgy van egy olyan érzésem, hogy ebből még egy halottkém sem tudna olvasni. Egyszerűen csak… Meghalt, aztán elrohadt. De az is lehet, hogy még éltében elkezdett oszlani. Ennyi bizarr esemény után még az sem lepne meg.

Az újember válasz helyett csak hümmögött, aztán megint a terepfelméréssel kötötte le magát. Addig én a telefonommal körbevilágítottam a sötétebb zugokat, és azt kellett mondjam, a holttesten kívül semmi rendkívülit nem lehetett látni.

– Hát, ha vannak is nyomok, csak odaát lesznek – mutattam az átjáróra –, szóval induljunk is tovább!

– Most be akarja járni az egész hátsó szekciót?

– Aha, miért? – fordultam felé. Egy jó fél percig vívódott magában, hogy rám zúdítsa-e a fejében összeollózott kifogások halmazát. Végül megadóan sóhajtott, és előttem elsétálva intett, hogy kövessem. Elosztottuk a folyosó két oldalát, ő a jobb, én a bal oldali ajtókon pillantottam be. Az első pár szoba üresen fogadott, utána viszont egyre több testet találtunk hasonló körülmények között. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy bizarr horrorfilmben. Perceken belül kiderül, hogy valami okkult rituálé miatt a Ház egy végtelen labirintussá vált, maga az épület él, és az emberek lelkéből táplálkozik… És persze minket fog megölni utoljára. Igen, ez abban a helyzetben egy sokkal reálisabb elképzelésnek tűnt az unalmas, szociopata gyilkosos sztori helyett.

– Azért igazán elárulhatná, mit keresünk.

– Örüljön, hogy nem küldtem ki a többi civilhez! – Tipikus. Akkor is játszom a kemény zsarut, amikor reszketek a félelemtől. Egy embert talán átverhettem volna a rendíthetetlenségemmel, egy synus számára viszont a hang a lélek tükre.

– Ha jobban kedveli a holtak társaságát, magára hagyhatom. – Az él abban a pillanatban eltűnt a hangjából, mikor rádöbbent, milyen magas labdát adott nekem ezzel.

– Nahát, mégis kedvet kapott a gyilkosunkhoz? – Hamisan csillogó szemekkel lecsittegett, és az előttünk heverő kupacra mutatott.

– Tisztelje őket! – mordult rám rosszallóan. – Magának se esne jól, ha más nőket tárgyalnának ki ön előtt.

– Jó lenne ezt tisztázni, mert kezdem kínosan érezni magam.

– Mit?

– Ezt a… Ezt a hullákkal pajtizóst. – Istenem, de kellemetlen volt még kimondani is!

– Magának fontos erről tudni? – kérdezte felháborodottan. – Feljelent?

– Most nem vagyok olyan hangulatban, hogy…

– Szóval fontos?

– Igen, az! – Túlságosan zaklatott voltam ahhoz, hogy kihalljam a szórakozottságot a hangjából, és túl hitelesen adta az elmeháborodottat. Ő is észrevette, hogy nem vagyok kapható a játékra, így rögtön megenyhült.

– Jól van, nyugalom. Ha magának ennyire fontos, akkor vicc volt.

– Ízléstelen vicc, fejezze be!

– Tudja, ezek már nagyon öreg testek… – Na, most… Most vált indokolttá a tarkón lövés!

Szívesen mondtam volna még valami olyasmit, hogy akadályoz a munkámban, meg hogy komolytalanná teszi ezt az amúgy is nevetséges helyszínelést, de akkor elszópárbajozzuk a fél életünket. Helyette inkább folytattam a szemlét. Holttestek, nyom sehol, holttestek, nyom sehol… Megint csak holttestek. Hullámzó ingerküszöböm miatt egy morbid érzelmi hullámvasúton találtam magamat, ahol a gúny, a keserűség és a pánik követhetetlen sebességgel váltogatták egymást. Mindeközben végig azon a kérdésen kattogtam, amit a synus kérdezett tőlem: tulajdonképpen mit is keresünk? Egyre céltalanabbá vált a bolyongásunk, mintha csak azért jártunk volna ajtótól ajtóig, hogy magunkba szívjuk ezt a szörnyűséget, amire jó eséllyel úgyse kapunk magyarázatot.

– Egy arctalan tudós megrendezi a halálát, majd a gyilkos és a teljes személyzet instant mumifikálódik… – A férfi érdeklődve figyelt, arra várva, hogy a hangos elmélkedésem végére jutva valami értelmes gondolattal fogok előállni. Csalódnia kellett. – Nem, ez nem áll össze. Magának van ötlete?

Azt hittem, annyival visszadobja a labdát, hogy „maga a nyomozó”, vagy, hogy „én csak egy civil vagyok”. Helyette a falnak támasztotta a hátát, és elborult az arca, pont úgy, mint mikor megpillantotta a „gyilkos” tetemét.

– Ennél okosabb nem lesz. Szeretném, ha elengedné ezt az ügyet, és elmenne, amilyen gyorsan csak lehet.

– Már elnézést, de engem törvény kötelez arra, hogy…

– A közönség mostanra már halott, és maga is az lesz, ha tovább akadékoskodik! – Megrémített a hangja, és ezt ő is észrevette. Bármennyire is zaklatott volt, megpróbálta visszafogni magát. Közel lépett hozzám, szeme bánattal és haraggal telt meg, miközben fojtott dühvel, lassan formálta a következő szavakat: – Ez az eset túlnő magán és a kis gittegyletén. Szépen szedje össze a holmiját, kikísérem a hátsó kijárathoz, és menjen biztonságos helyre. Elég a makacskodásból.

– Nagy a szám, de ostoba azért nem vagyok. – Álltam szigorú pillantását, és a hosszú, néma farkasszemezés alatt egy büszke félmosollyal ismerte el határozottságomat. Ami azt illeti, nagyon megdöbbentem magamon. Ilyen helyzetekben már meg szokott inogni a lelkem, és meghajlok a másik akaratának. Nem értettem, miért reagálok másképp.

Aztán rájöttem, hogy maga a helyzet is más. Ő nem akarna bántani.

– Rendben van. Elmegyek, de válaszokat akarok. Tudni akarom, mi folyik itt.

Egy pillanatig még a válaszon gondolkodott, aztán tekintete a vállam fölé sodródott. Arcizmai egyenként megfeszültek, pont, mint mikor meglátta Marion hamis fejét, és aurájában egymást váltotta a félelem és a harag. Én is elfordultam volna, hogy lássam, mi zaklatta fel ennyire, de ő a karomat megragadva maga mögé taszított. Aztán elém állt, eltakarva előlem az ajtót, és jobbját kitárta a fal felé. Enyhe vákuumot lehetett érezni kinyújtott karja felől, és mintha egy pillanatra meg is görbült volna ott a tér. Pont, mint azon a néhány felvételen. a méretes kereszt előbukkant a semmiből, és egyenesen a markába repült. Lándzsaként pörgette maga előtt fegyverét, és az origón kéklő kő teljes erejében fénylett. Aztán gömbös végét az átjáró fehér csempéjéhez csapta, amitől megremegett körülöttünk a világ.

Álmaimban, mikor Black Seymour előttem állt, én voltam az, akire így sújtott le minden erejével. Minden oka meglett volna rá, most viszont falként magasodott fölém. Védelmezőként, egy olyan ellenséggel szemben, akitől szemmel láthatóan ő maga is tart. Egy láthatatlan veszéllyel dacolva, aki csak az ékkő fényében mutatta meg érzéketlen, maszkszerű arcát.

Csapzott, fekete loknijai éppen a szemébe lógtak, ahogy a magasba emelkedve próbált hozzám férkőzni. Egyik szeme zafír volt, a másik ezüst, és még az enyémnél is sápadtabb bőrrel bírt. Egy koszos, zilált, fehér ruhaanyag tekeredett tógaként testére.

– Eszedbe ne jusson, megértetted? – ordított a nőnek, és a kereszt segítségével a földre rántotta őt. Aztán testébe döfte a fegyvert, hogy a fémen végigvezetett, pengeként hasító hanghullámokkal kínozza. A padlóra már nem ért le a kék ragyogás, így nem nézhettem végig támadónk szenvedését. Seymour lassan lehajolt a láthatatlan teremtményhez, megmarkolta arcát, és ajkaival lassú, számomra nem hallható szavakat formált. Aztán vonásai megint eltorzultak. Még kettőt a nőbe rúgott, aztán felkapott engem, hogy a kijárathoz menekíthessen.

Ahogy kiértünk az előadóból, borzalmas látvány tárult elénk. Mindenki, aki kimenekült, valószínűleg azonnal áldozatává váltak ennek az ismeretlen, végzetes erőnek. Seymour megtorpant, és éreztem, hogy megrogy alattam a döbbenettől. Átvetett a hátára, és keresztjébe kapaszkodva lépdelt át a holttesteken, valami hosszú, latin szöveget mormolva közben. Hangjában apránként rezdült meg a bukás tudata, az elkeseredettség, majd ismét csak a harag. Míg az első pár lépésnél halkan gyötrődött, addig a lépcsőknél már csaknem ordított.

Az Alma Mater sötétségében csak egy koszos, fehér tóga világított. Mint mozdulatlan szellemalak, úgy lebegett a macskakövek felett, és ahogy megszoktam a fényviszonyokat, fekete alakokat láttam kirajzolódni mögötte. Seymour óvatosan leültetett a lépcsőre, és lesétált a Tudás Házának aljáig.

– Még mindig a szerepedet játszod? – Úgy zengett a nő hangja, mintha több, számunkra észlelhetetlen létsíkból gyűltek volna össze szavai, és az örökkévalóságig visszhangoztak a hatalmas téren. – Elég a képmutatásból, Seymour!

A végtelen sötétség megiramodott, felemésztve a tér minden kis részletét. Másodperceken belül magába szippantott volna minket, ám Seymour mintha végére ért volna a szónoklatnak, maga elé tartotta óriási, ezüst keresztjét. Az épület minden szegletéből, át az ajtókon, ablakokon és falakon ködszerű szellemalakok törtek ki, sikolyszerű csatakiáltással, és nem sokkal előttünk összecsaptak a feketeséggel. Két olyan erő méretetett meg egymással, amit hordozójukon kívül más nem nagyon érthetett, vagy emészthetett meg. Éreztem, ahogy elgyengülök, fejem koppant a márványlépcsőn, és a holtak seregének hűvös szele mély álomba sodort. A nyúlüreg szédítő mélységében még eljutott hozzám Seymour eddigieknél sokkal erősebben dörgő Pereat!-ja, aztán elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal.