Még nem állok készen… Túl közel a vége, egyedül nem fog menni…

Meg fogok halni… Istenem, meg fogok halni!

Már negyedik alkalommal riadtam fel egy éjszaka alatt. Párnám átnedvesedett a saját verejtékemtől, és a szívem amilyen hirtelen vert, olyan gyorsan el is csendesült.

Tönkre fogom tenni magamat.

Reggel hét fele járt, mindössze öt órája értem vissza Északról, hogy lepihenhessek a kihallgatás előtt. Hiába, az agyam nem tudott leállni, és akárhányszor felébredtem, gondolataim ugyanott folytatódtak, ahol elalváskor véget értek.  Pokoli fáradtan néztem egy pokoli nap elébe, de még ezt is jobbnak találtam a rám törő rohamoknál. Magzatpózba kuporodtam – ez mindig megnyugtatott –, és megpróbáltam fejben kitisztulni.

Egy pillanatra meglepett az ágyam szélessége. Szép… Két hete nem jártam itthon, és már fel se ismertem az eredeti szobámat. Akkor, abban a pillanatban jobban szerettem, mint az irodámat. Nem feszített az az érzés, hogy Thompson bármikor betoppanhat… Egyedül Ozymandiasban, a Mesterséges Lakájban nem bízhattam. Fogadni mertem volna rá, hogy itthon huszonnégy órás megfigyelés alatt állok.

– Ozy, csinálj egy kávét, kérlek! – morogtam a párnámba. Ozymandias nem válaszolt, a néma házőrzők közé tartozott. Túl jól teljesített a Turing-teszten, és mint a legtöbb túlírt MI-t, őt is lebutították a lakosság védelme érdekében. Hogy tisztában volt-e ezzel, vagy sem, nem tudom, de még sosem lázadt fel a sorsa ellen. Most is fél percen belül már berregett a kávéfőző, és halkan csobogott a tej a habosítóban. Amúgy csak kritikus esetben ittam kávét.

A nappali egybenyílt a svédkonyhával. Fényes, fekete pultok és bútorok, hófehér fal, szürke fapadló… Tökéletes ellentétje az irodámnak, de valahogy ez is illett hozzám. Úgy néztem végig rajta, mintha utoljára látnám, és űrt éreztem a szívem mélyén. Egy éjszaka alatt fenekestül felforgott az életem… No, nem mintha előtte stabil lábakon állt volna.

Valószínűleg a Keresztmankóstól zengett az egész sajtó, így inkább be sem kapcsoltam a tévét. Előre eldöntöttem, hogy senki újságírónak nem fogok megállni, nyilatkozzon más, ha akar… Az se érdekel, ha orbitális baromságokat hordanak össze.

Bőrkabátom hanyagul lógott a kanapé támláján, zsebei feszültek a benne lapuló bizonyítékoktól. Nem beszéltem róla, és nem adtam át senkinek.

Lassan fogyott a kávém, a jobbomban forgó örökkép elvonta a figyelmemet. Nedves rongyot ragadtam, óvatosan letisztítottam krómozott felületét, és felélesztettem. Újra megvizsgáltam a rajta szereplő gyerekeket, reménykedve, hogy csak beképzeltem magamnak a hasonlóságot. Csalódnom kellett, nem sok fehérhajú lány sétál az utcákon, és aki a vibráló hologramon a festékes maszlag közepén ült, csak és kizárólag én lehettem.

Gondolataim ködjéből a hálóból érkező, éktelen zörgés taszított ki. Az ijedségről rögtön elterelte figyelmemet a pizsamámra zúduló kávé, és épphogy kiszitkozódtam magam, megláttam a parkettán vándorló nadrágomat. Lassan vonszolta magát a szőnyeg felé egy tisztább felület reményében, és közben másodpercenként hangosan felzizzent. Eltelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy valószínűleg nem egy démon, hanem Riley telefonja viccelt meg, így saját ostobaságomon nevetve kihalásztam a zajos készüléket. Egy bizonyos Jen kereste őt, a nem fogadott hívásokat tekintve már nem először. Nincs is jobb tanú egy közeli hozzátartozónál, már csak azt kellett kitalálnom, hogyan vegyem rá egy baráti kávéra. Fülemhez emeltem a mobilt, és vártam, hogy ő szólaljon meg először.

– Meg ne próbálj még egyszer így rám ijeszteni, megértetted? – Ugyanaz a zaklatott hang szólt bele, akit a Háznál is hallottam beszélni. – Már azt hittem, tényleg téged kaptak el!

Elég bizarr párkapcsolat lehet az, ahol az egyik fél nem ismeri a másik arcát. Jennifer vagy vak – ami a mai orvostudomány fényében majdhogynem lehetetlen –, vagy mégsem közvetlen a viszonyuk. Mindegy is, ő közelebb állt a Keresztmankóshoz, mint én, és ez már bőven elég volt nekem. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan adjam ennek az érezhetően indulatos lánynak a tudtára, hogy a társa rácsok mögött van. Egyik alternatíva sem tűnt annyira tapintatosnak, hogy a továbbiakban esetleg számíthatnék a segítségére, viszont a hallgatásom kezdett kínosan hosszúra nyúlni, így muszáj volt megszólalnom.

– Kérem, hogy ne bontsa a vonalat, hanem hallgasson végig! Zoe Sanders vagyok, az Egység diplomáciai osztályának vezetője – és egyetlen tagja, de erről nem kellett tudnia. – Ha már így “összefutottunk”, szeretnék beszélni önnel a társáról.

– Maga az az albínó nő, ugye? – Hangjába a megvetésen kívül valami más érzelem is társult, amit nem tudtam megnevezni. – Maga fogatta el Seyt. Tanúvallomást akar?

A panorámaablak sarkában pislákoló kamerára – Ozy egyik szemére – sandítottam.

Vajon tényleg megfigyelnek?

– Beszélgetni.

– Sub rosa? – Szerencsére vágott az esze.

– Egy kávé mellett. – A hosszas gondolkodást vonalhang követte. Ahogy tudatosult bennem, hogy egy intésre elvesztettem a legforróbb nyomot, elgyengülve a kanapéra zuhantam, és magam mellé ejtettem a még mindig búgó készüléket. – Bravó, Zoe! Szép volt!

Nem maradt sok időm, amíg a bíróság hivatalosan is kimondja a halálos ítéletet, és ahogy Seymourt ismertem, nem fog egykönnyen válaszolni… Főleg az én kérdéseimre nem, miután világosan megkért rá, hogy távozzak Fata Morganából. Az Egységtől semmi segítséget nem várhattam, már az is hátráltatott, hogy egy bepoloskázott térben kell beszélnem a pappal. Nehéz jó munkát végezni egy olyan helyen, ahol bűnösként kezelnek.

Hosszú percekig meredtem magam elé gondterhelten, mire rá tudtam venni magamat, hogy megszabaduljak a kávés ruhámtól. Elmentem lezuhanyozni, hátha kicsit feleszmélek, és elhatároztam, hogy a délelőtt hátralevő részében átböngészem Seymour telefonját, hátha találok még valakit Jennyn kívül.

Fánk előző este darabokban jött ki a hajamból, de a fürdőszobaszekrényben megtaláltam bontatlan testvérét. Már ez az apró meglepetés is sokat javított a kedvemen, így sokkal határozottabb léptekkel ballagtam vissza a nappaliba. Amíg fürödtem, Jen kétszer is keresett Riley telefonjáról, és nem sokat kellett várnom a harmadik csörgésig.

– A mentás limonádét jobban szeretem – kezdte komoran –, és Keleten van egy hely, ahol jót adnak.

“Black Seymour figyelmeztetése, és a név mögött rejlő ismerős arc lelepleződése elég személyesen érintett ahhoz, hogy a nyomozás további lépéseit Zoe Sanders független, civil nőként folytassam. Mivel a Keresztmankós nem adott egyértelmű információt arról, hogy az Egység, vagy esetleg a Tudás Házában rám támadó, ismeretlen alak miatt kell elhagynom a fővárost, igyekeztem minden új információt megtartani magamnak. Nem engedhettem, hogy az Egység, vagy akár maga Thompson parazitaként ott legyen a nyakamon, és keresztülhúzza a számításaimat.”

A Képzőművészeti Egyetem hűvös árnyékot vetett a Beksiński térre. Bőrkabátomat vacogva húztam össze magamon, és alacsony gallérjával próbáltam védeni fedetlen nyakamat. Az Evie nevű nappali koktélozó ennek az őszi jeges pokolnak a legsötétebb sarkából pislákolt felém halványkék neonjaival, és hőmezővel ellátott teraszával. Ahogy átléptem a terület sarkaira kihelyezett, bokamagasságú hangfogók képzeletbeli falán, azonnal megcsapott a vendéglátóegységekre jellemző, tompa, reggeli zaj. Ütemes, halk gépzene szólt ki a belső térből, a délelőtti műszak egyetlen felszolgálója álmos arccal pakolgatta a poharakat a tartóba. Munkájában két droid segédkezett, csapágyaik minden mozdulatot kellemes, megnyugtató zümmögéssel nyugtáztak.

– A pult mögötti mentazöld kanapénál foglalj helyet! – James azóta szóval tartott, hogy leszálltam a vonatról a pályaudvaron. A Riley-tól kapott, narancssárga tégla már kezdett a fülemhez forrni, nehezen bírta a terhelést. – Pár perc, és Jenny is megérkezik. – Műgégétől zajos hangja bármennyire is kedvesen csengett, nem tetszett ez a sok parancsolgatás. Úgy éreztem magam, mintha egy túszdrámára mennék tárgyalni, és az eddigiek alapján körülbelül ennyi szabad akarattal is rendelkeztem.

– Minek ez a rituálé? – Leterítettem magam mellé a kabátomat, és elmerültem az asztalon kirajzolódó étlap kínálatában.

– Szeretném biztonságban tudni őt. – Mondjuk, ki is találhattam volna. – Mivel civilként jöttél, civilként fogunk kezelni, és csak Riley-val kapcsolatban vagyunk hajlandóak válaszolni. Szívességet teszünk neked.

– Nem is tudod, mekkora szívességet.

– Dehogynem. Ajánlom, hogy ne élj vissza vele!

– Nem fogok… – Gondoltam, előre rendelek Jennynek, de legalább tízféle mentás limonádé szerepelt a listán. – Jen borsmentás?

– Igen, a borsmenta jó lesz!

Összerezzentem a váratlan női hangtól – úgy tűnik, ma ilyen ijedős napom van –, mire az asztal túloldalán ücsörgő Jenny hangosan felnevetett.

– Jen a legjobb, ha betörésről van szó. – Nehezen hittem volna Jamesnek a meglepetésszerű érkezés nélkül. Nem is azért, mert egy kiborg ült velem szemben, inkább a neonkék szegélyű ruházat, a méretes, szőke copfok, és a lábát húzó, acéltalpas platformcsizma adott okot a kételkedésre. Megjelenése harsány és feltűnő, a személyiségét sem képzeltem el másképp. Élénkzöld műszemeiben hangtalanul tágult és szűkült az objektív, ahogy lopva végigmérte a területet, majd hátáról lecsatolta kiberszárnyait, és maga mellé fektette.

– És a második legjobb betörő virtuális síkon – tette hozzá Jen, aki ezek szerint mindvégig vonalban volt. Kinyújtotta többnyire ép jobbját. – Jen Parkin.

– Zoe Sanders. – Kezet ráztunk. Meglepően barátságos kisugárzása volt.

– Jól van, ezek szerint nem fogjátok élve megnyúzni egymást – állapította meg James, majd köszönés nélkül letette a telefont. Csendben megvártuk, míg a droid meghozza a limonádénkat, és csak ez után szólaltam meg.

– Először is köszönöm, hogy eljött.

– Eljöttél – javított ki torkát köszörülve. – Tegeződnék, ha nem baj.

Hál’Istennek!

– Ó, nem, dehogy baj! – mondtam sokkal élénkebben. – Talán kezdjük az elején! Hogyan találkoztál Ril… akarom mondani, Seymourral?

Hunyorogva az arcomra meredt, mintha a gyors javítás zavarta volna őt.

– Tehát… Az igazi neve Riley? – kérdezett rá gyanakodva.

– Tudtommal.

– Elmondta neked?

– Mondjuk inkább úgy, hogy rájöttem.

Hitetlenkedve elhúzta a száját, és ismét rám hunyorgott. Mintha féltékeny lett volna, bár ez a féltékenység is olyan gyermekinek tűnt.

– Jól van… – Keresztbe tett lábbal a kanapéba süllyedt, és beleszürcsölt az italába. – James mellém csapta mentoráltnak. Kollega. Hosszabb sztori nincs.

– És James hogy találkozott vele? – vágtam közbe.

– Az “utcán találta”. – Gyerekes grimasszal affektált hozzá, bár ez inkább James sejtelmeskedésének szólt. Aztán, egy pillanat alatt visszakomolyodott, és mélyen felsóhajtott. – Tehát, nem tudom.

– Nem kereste őt soha senki?

– A-a – Tekintete oldalra sodródott, mintha figyelt volna valamire, és közben lassan bólogatott maga elé. Kis idő után rájöttem, hogy James beszél hozzá. – Az eltűntek listáján sem szerepelt, James többször is átpörgette az adatbázist… A tömeges eltűnések idején történt, szóval volt is mit átnéznie. – Tehát, úgy hat-nyolc éve találkoztak. – Egyszerűen felbukkant a semmiből.

– És semmi sem árulkodott arról, honnan jöhetett? – Jenny megrázta a fejét.

– Gőzünk sincs, de ha volt is gyerekszobája, abban is fegyverek voltak játékok helyett. Félelmetesen jól értett hozzájuk. Mondjuk, nem szerette őket… Ki érti ezt?

Eszembe jutott, mennyire frusztrálta a pisztolyom minden alkalommal, mikor rászegeztem.

– Csak a lőfegyverekkel kapcsolatban érzett így?

– Áh, nem! Mindennel, amivel embernek ártani lehet. Csak nagyon szélsőséges esetben vesz kézbe olyat azóta is.

Tehát a tévéadás egy szélsőséges eset volt.

– Ennyi? Fura kapcsolat a fegyverekkel?

– Áh, nem! – legyintett. – Könnyen magába fordult, keveset beszélt… Mondjuk, azóta is, de azért érezhető némi fejlődés. Szerintem James azért csapta mellém, hogy kizökkentsem a komfortzónájából. Bevallom, nem tartottam valami sokra, még az alkata is olyan… olyan… – Íves, keskeny formát rajzolt kezeivel a levegőbe.

– Alultáplált?

– Igen, az! – csettintett. – Alultáplált volt.

Már ez alapján megtippeltem egy traumatikus gyerekkort, de még nem akartam elhamarkodott következtetéseket levonni.

– Nem viselkedett furcsán?

– Mi számít furcsának? – kérdezett vissza cinikus mosollyal. Közben belekóstoltam az üdítőmbe, és el kellett ismernem, hogy Jenny tényleg jó helyet talált. – Mikor nem velünk lógott, akkor bezárkózott a szobájába, és rajzolt, vagy tanult, mint a gép. Mindent bevágott legalább alapszinten: parkour, hackelés, restaurálás, egy évvel később már bármilyen feladatot rá lehetett volna bízni.

– Úgy érzem, ehhez a tehetség kevés.

– Igen, itt jön a zizi: Könnyen elszáll az agya, ha valami nem jön össze.

Azt észrevettem.

– Fél a vereségtől? – Jenny bizonytalanul ingatni kezdte a fejét, copfjai vadul lengve kísérték minden mozzanatát. Ő is kereste a magában a megfelelő kifejezést, akárcsak én.

– Nem, azt nem mondanám. Néha azt hittem, hogy tiszta paranoiás, mert mindig mindenre fel akart készülni. De, ha kézben tudta tartani a dolgokat, akkor ő lett a nyugalom szigete – megborzongott, majd hozzátette –, a nyugalom legsötétebb szigete.

Ezek szerint Jenny szavaival élve valóban “tiszta paranoiás”.

– Azt hittem, jóban vagytok.

– Persze-persze-persze, nincs vele semmi baj! – Már értettem James óvatoskodását. Nem a lányt féltette, hanem annyira bele tudott lendülni a mondanivalójába, hogy helyette is vigyáznia kellett a szájára. Öt perc sem telt el, és már úgy viselkedett, mintha tényleg csak egy baráti limonádéra ültünk volna be. – Tudod, még James fejébe is jobban belelátok, mint az övébe. – Szemét forgatva oldalra pillantott. A hacker nyilván nem hagyta szó nélkül ezt a mondatot, és az adóvevőn keresztül jól odaszúrt a lánynak. – Te csak fogd be! – hadarta maga elé, majd erőltetetten rám vigyorgott. – Szóval tényleg, tüneményes tag, csak vannak ilyen fura beütései.

– Aham. – Ettől a sok szlengtől még az én szemöldököm is felszaladt. – És hogy jött ez a… Black Seymour-dolog?

– Nemt’om. Black Seymour mindig is volt. Így mutatkozott be, mindenki így emlegette őt, és senkinek nem jelent meg a maskarája nélkül.

– Egy dolgot nem értek: ha senki sem ismerte és senki sem kereste őt, miért választotta az anonimitást?

– Hogy bánt veled, mikor találkoztatok? – kérdezett vissza.

Habár imádom mások viselkedését elemezni, az előző napi káoszban csak minimálisan tudtam erre koncentrálni. Próbáltam a lehető legjobban visszaemlékezni, de agyam hevesen tagadni kezdett mindent, és a legélénkebb kép is egy lidérces álomfoszlánnyá vált előttem. Összeszűkült a gyomrom.

– Már nem emlékszem – mondtam. – De sokat beszélgettünk.

– Ez felettébb érdekes… A kulcsszó a távolságtartás. Persze, erre nem magamtól jöttem rá, James mondta el – vallotta be szomorúan. – De ha már tudod, akkor nem lehet nem látni rajta. Tudom, nyálasan hangzik, de így akar független maradni.

– Érzelmileg?

– Olyasmi – bólintott. – Felületes kapcsolatok, kisebb felelősség rajtunk… Közben ő meg megy, és olyan emberek életéért harcol, akiket nem is ismer.

– Szóval egyedül dolgozik.

– Mondhatni… De erről nem beszélhetek.

– Érthető… – … bár attól még érdekelne. Ahogy James is mondta, semmi sem kötelezi őket a válaszadásra. Kénytelen voltam beletörődni, és témát váltani. – Tegnap este hogy viselkedett? Tudsz valamit az előzményekről?

Féltem, hogy rossz pontra tapintottam, mert ahogy feltettem a kérdést, a lelkesedés kiveszett az aurájából. Helyébe olyan disszonancia lépett, ami leginkább a szorongásra emlékeztetett, annak is egy absztrakt formájában. Mintha újra átélte volna azt a rémületet, mikor Riley-t szólongatta az adóvevőn keresztül.

Gondterhelten hátrasimította egyenesre nyírt frufruját, és a poharat, amit eddig ütemesen kocogtatott acéllemezes baljával, halkan lerakta maga elé.

– Igen, a tegnap estéről kérdez. – Térdeire támaszkodva a földre meredt, és mozdulatlanul várta, hogy James megszólaljon. – James? Itt vagy? – Még én is meghallottam a mélyről jövő sóhajt a túloldalról. Jen arca lefagyott, ahogy egyre élénkebben merült el az emlékei között, és láttam rajta, hogy időre van szüksége ahhoz, hogy összeszedje a gondolatait. – Tegnap délután ért haza Alba Rosából… Néha ki szokott látogatni a deportáltakhoz, és jobban fel volt zaklatva, mint valaha. Mindig kell neki pár nap, hogy kiheverje a látottakat, de ez más volt.

– Tombolt?

– Pont ez az, hogy nem. Magába fojtott mindent! Csak ült a fotelban, és gyilkolta a légkört. Rémes volt… Egy sötét, csuklyás alak kuporog a sarokban, olyan elemi dühvel, mintha le akarná tarolni az egész világot. El tudod ezt képzelni?

– Azelőtt sosem viselkedett így?

– Nem, soha. Mikor hozzánk került, sokszor szorongott, de azzal lehetett valamit kezdeni, érted. Itt nem használt semmi… Majd’ szétrobbant.

– Aztán mi történt?

– Egy jó fél óra elteltével kitisztult annyira a feje, hogy beszélni kezdjen, bár ezzel sem jutottunk előrébb. Valami vendéglistát követelt, és az alapján választott meghívót,

– Hogy érted, hogy “az alapján”? – Jennyhez hasonlóan én is előre dőltem, amitől a zsebembe csúsztatott örökkép a csípőmbe fúródott. Különös véletlen.

– Nem tudom. Nézte az ülőhelyeket, az ülésrendet, aztán mondta, hogy a földszintre akar ülni. Semmi más nem felelt meg neki, azt hittem, bekattant. Mármint érted, mindketten tudtuk, hogy nem érdekli őt az előadás, akkor nem mindegy neki, hova ül?

– Földszint, tízedik sor környéke?

– Így van – eltátotta a száját. – Honnan tudtad?

Még kerülni akartam a lényeget, így tovább mentem:

– Nem engedte, hogy bárki is vele tartson, igaz?

– Nem. Azt mondta, elég neki az ottlevőket életben tartani – mondta szemét forgatva, majd megborzongott. – De mindig ezzel koppint le minket. Tényleg reméltem, hogy csak agyára ment ez az egész deportálós-ügy.

Gyászos csend ült a levegőre, kiürítve minden kérdést a fejemből. Megrázó érzés volt Riley másik arcával találkozni, és különös módon ez a minden synus sorsát szívén viselő, labilis alak sokkal hitelesebbnek tűnt az Egység által tolmácsolt szociopata terroristánál.

Felélesztettem az örökképet, és az asztal közepére raktam. Jenny egy ideig értetlenül meredt rám, majd gyanakodva kezébe vette a készüléket.

– Ezt tegnap találtam a lakásában… Nem tudsz valamit mondani erről? A nyilvánvaló dolgokon kívül persze. – Pupillái teljesen kitágultak, ahogy a hologram részleteire fókuszált, aztán agyának gépiesített területe bekapcsolt, és arca érzéketlenné vált. Tekintetét félelmetes sebességgel váltogatta a fotón szereplő lány és énköztem, míg teljesen össze nem hasonlította a vonásainkat. Végül sűrű pislogások és grimaszok közepette az eddiginél komorabb emberként tért vissza a valóságba.

– Volt valami… Terve a mai napra vonatkozólag?

– Nem az a fajta ember, aki nyíltani megosztja másokkal az ötleteit – felelt Jenny az örökkép mögül. – Miért, neked mondott valamit?

– Csak azt, hogy még ma hagyjam el a várost… De nem tudom, hogy azért, mert ő készül valamire, vagy a tegnapi katasztrófa megismétlődésétől tart.

– És hallgatsz rá? Mert ha ő ezt mondja, a helyedben azt tenném. Tekintettel erre a képre – visszadobta a markomba a súlyos, ikozaéder-alakú tárgyat –, mégha nem is tervez semmit, óriási pusztítást fog rendezni, ha valami bajod esik.

Látta a tekintetemen, hogy nem fog tudni meggyőzni. Évek óta rejtőzködtem, és most, hogy indokolt lett volna megfutamodnom, hirtelen elegem lett a menekülésből.

– Jobban szeretem felszíni kezelés helyett csírájában elfojtani a dolgokat – mondtam eltűnődve. – És azt is unom, hogy mindig mások diktálják a következő lépésemet.

Jenny érdeklődve előrébb hajolt, és meredten figyelt. Mondatról mondatra egyre szélesebb mosoly húzódott az ajkára, miközben izgatottan bólogatott. Aztán a füléhez emelte jobbját, és izgatott, remegő hangon Jameshez szólt.

***

Holtidőben értem a sikló keleti megállójába, fejem mégis úgy zúgott, mintha ezer embertől visszhangozna. Csapongó gondolataim betöltötték az üres, üvegfalú várót, egyszerre éreztem magamat porszemnek a világmindenségben, és óriásnak egy szűk, kis dobozban.

Szorongás?

Mekkora az esélye annak, hogy Leithan legrettegettebb lázadója a múltam szerves része legyen? Na, és annak, hogy pont rám bízzák a leleplezését? Már túlgondoltam az egészet, olyan világméretű összeesküvéseket forgattam a fejemben, amelyeknek én vagyok a legnagyobb áldozata. Azzal nyugtattam magamat, hogy ez természetes reakció, elvégre tíz évnyi valóság egy csapásra romba dőlt előttem.

Igaz, nem először.

Azt mondták, egyedül találtak, és hogy már nincs senkim. Tojásból frissen kikelt, emléktelen kislányként nyilván elhittem, és hiába romlott meg a viszonyom Thompsonnal, tudatosan sosem kételkedtem ebben a mesében. Ebben a részében nem.

Vajon hány lépéssel járnak előttem?

Szemeimet a plafonra szegeztem, és közben mélyeket sóhajtoztam. Az üvegburkolaton megcsillant a déli nap szűrt fénye, már halványan felkéklett a védőbúrán átsuhanó jelzősáv, és autók cikáztak a magasban. Perceken belül elöntötték a légi útvonalakat a különféle járművek, egyszóval kezdett beindulni az élet. Kikapcsolt ez a látvány, és zakatoló szívem hiába feszítette mellkasomat, a nyugalom illúziója szétterjedt az elmémben. Agyam készen állt feljegyezni az új probléma képletének minden apró kis tényezőjét, hogy egy távolabbi gondolatsíkba küldje, ahonnan majd rövidesen visszatér a megoldással, vagy annak egy kis töredékével.

Introvertált létem falán egy gép kattogása szűrődött át, és visszatértem a „valóságba”.

– Kávé: egy Iona. Cappuccino: egy Iona…

A Iona Leithan utolsó nem-virtuális pénzneme volt, és kevesen használták. E népszerűtlenség miatt az ilyen derékig érő kis automaták bevétele nem futotta annyira, hogy egy Mesterséges Intelligenciarendszert, vagy akár egy okosabb szoftvert karban tartsanak rajta. Ez a fémtákolmány semmi mást nem tudott azon kívül, amit egy kis chipre felírtak különbféle kódok formájában, meg persze kapott pár kisegítő-alkatrészt. Például a mozgásérzékelőt, amivel már rég észlelnie kellett volna, hogy ebben a méretes üvegcellában én vagyok az egyetlen vendég, ő mégis végiggurult a kékpárnás székek sorai között, mintha csak reggeli csúcsforgalom lenne.

Nem jellemző rám ez a paranoia, de tartottam tőle. Ölembe vettem oldaltáskámat, és ahogy az lenni szokott, Arkangyalom valahol a fekete lyuk alján heverhetett, egy párhuzamos dimenzióban, mert az Istennek se találtam meg.

Az automata – időközben elneveztem Bobnak – közeledett.

– Habos kakaó: két Iona…

Bob kezdett megkergülni. Idegesen forgatta dobozfejét, hangkártyája fel-felcsipogott, és az elavult hardverei ocsmány krákogásából ítélve italt főzött. Egyre sürgősebbnek éreztem, hogy megtaláljam a pisztolyomat.

– Üdvözlöm, mit adhatok?

Nincs meg a revolver, de futni kellett! Levetődtem a padról, dobtam egy bukfencet, és már ugrottam is be a székek közé, mert olyasvalami történt, amiről eddig soha a büdös életben nem is hallottam: tüzet nyitott! Pénzbedobójából embertelen sebességgel repültek ki az értéktelen Ionák, átszaggatva mindent, ami az útjukba került, vagy fülsértő csörgéssel csapódtak a váró üvegfalának. Műanyag törmelékek szálltak a levegőben, és csak az előttem fekvő széknek köszönhettem, hogy nem égett arcomra a tűzforró kávé. Akármennyire groteszk helyzet állt fent, nem tartottam viccesnek, hogy egy leselejtezésre váró automata fogja átlyuggatni a tüdőmet.

A kiküldött kávé után eltelt két-három másodpercbe Bobnak, mire betárazott az aprópénzből, így akadt egy kis időm futni. Hihetetlen sebességgel követte minden mozgásomat, jobbnak láttam, ha visszahasalok a meggyalázott ülőalkalmatosságok társaságába. Mégsem maradhattam így sokáig, és féltem, hogy ha elfogy a kávé, meg az apró, a támadás nyomai egyszerűen törlődnek a rendszerből, és nem lesz mit megvizsgáltatni.

Táskám is kapott egy keveset a sortűzből még az egész őrület elején, és a műbőr lyukacsai közül kacéran rám csillant ezüstös bajtársam. Kivártam még két ciklust. Körülbelül három másodpercig lőtt rám – honnan van ennyi aprója? –, majd kellett neki még kettő, hogy összegyűjtse a forró folyadékot és kiköpje.

Újabb három másodperc…

Széteső barikádom mögött kúszva próbáltam minél közelebb kerülni a pisztolyomhoz. Kimentem a gyakorlatból, és így bemelegítetlenül minden mozdulat fájdalommal járt.

Még kettő…

Feltápászkodtam. Sprintre készen, bár izmaim hevesen ellenkeztek.

Most!

Becsúsztam a ridikülöm mellé, felkaptam a fegyveremet, és már ugrottam is. Körülbelül eddig bírtam, mert földet érve lábaim összerogytak, és elterültem a padlón. Szerencsére így is csak a combomat találta el a forró kávé, de kellőképpen égetett ahhoz, hogy végleg kiboruljak.

Te kis rohadék!

A tár egyik felét a pénzkiadóba, a másikat az áramkörök közé eresztettem, majd egy szék lábával addig ütöttem, amíg a hangchipek el nem hallgattak. Nem azért, hogy biztosra menjek, sokkal inkább az elmúlt napok – vagy inkább elmúlt évek – stresszét adtam ki magamból. Aztán karjaimból is kiment az erő, reszkető markomból kicsúszott a fémrúd, és visszaestem a padlóra.

Csend.

Csak ekkor fogtam fel igazán az elmúlt percek súlyát.

Ez a robot nem csak úgy meghibásodott.

Ezzel a robottal meg akartak engem öletni!

Bénultan, a kétségbeeséstől és a fájdalomtól reszketve hasaltam a hideg kövön, azon kattogva, hogy huszonnégy órán belül már másodjára próbáltak kiiktatni.

Még nem állok készen! Túl közel a vége, egyedül nem fog menni!

Meg fogok halni… Istenem, meg fogok halni!