Ha nem lenne gépszívem, már bizonyára elvitt volna egy infarktus – zárta James a több percen át tartó szidalmazást. Nem tudtam haragudni érte, Riley sokkal durvábbat kapott tőlem ugyanezért a műsorért.

– Tényleg sajnálom, még nem tudtam megszokni, hogy…

Zoe, túl vagyunk rajta, oké? Örülök, hogy Riley is becsatlakozott. Üzenem neki, hogy ez volt a harmadik figyelmeztetése, és sokat kell tennie azért, hogy újra szabad kezet kapjon.

Mellettem a férfi szemét forgatva a telefonra pillantott, majd visszatért a fiókok újrarendezéséhez. Mikor meglátta a kutakodásom utáni káoszt, nem volt elragadtatva.

– Hallotta, és nem örül – mondtam.

Az engem nem érdekel. Ő a jobbkezem, és ezért óriási felelősséggel tartozik nekem és saját magának is. – Nem is értettem, hogyan fér meg egymás mellett Riley tomboló természete és James belső szabályokkal teletűzdelt világa. Nagyon szoros kapcsolatban kell állniuk ahhoz, hogy a pap ne hagyja faképnél a teljes Undergroundot. – Figyelj Zoe, nagyon nem örülnék, ha Riley ilyen állapotban vezetne, Jennek pedig még helyre kell hoznom pár alkatrészét.

– Dobj egy oktatószoftvert a kocsira, és elvezetek a világ másik végére is!

Nagyon jó, mert oda is fogtok menni. – A koordináták! – Szeretném, ha mihamarabb elindulnátok. Fata Morgana most egyikőtöknek sem biztonságos környék.

– Értettük – bólintottam.

Küldök egy találkozási pontot a telefonra, odaküldöm a kocsit. Túl közel vagytok a Sting közhöz, nem kellene ott a felszínen mászkálnotok. Csak mondjátok, mennyi időre van szükségetek!

Riley kétségbeesett arccal nézett fel rám az általa szemétdombnak megítélt fióktengerrel a lába előtt, majd halkan suttogta, hogy még legalább egy fél órára volna szüksége.

– Fél óra.

Jól van. Küldök muníciót is, hosszú lesz az út.

– Kösz, James – mosolyogtam.

Ez csak természetes. – Úgy tűnt, a köszönés nem tartozott James erősségei közé, mert mint mindig, a semmiből bontotta a vonalat. Tapintatlannak tartottam emiatt az első beszélgetéseink során, de már kezdtem megszokni, és valahol stílusosnak is éreztem. Nem is ő volna, ha tisztességesen lezárna egy párbeszédet.

– Ezért lila a teljes irodád: minden egyszínű, és nem látszik a rendetlenség – folytatta Riley a bosszankodást, amire naivan azt hittem, a hacker sikeresen félbeszakított a telefoncsörgéssel. Hát igen, Black Seymour nem felejt és semmit nem hagy szó nélkül, miért pont a feldúlt ecsettok hétköznapi esete maradna ki a történetből?

– Ha a kocsiban is panaszkodsz, kidoblak. – Leguggoltam vele szemben, hogy segítsek, de finoman ellökte a kezemet. Öntörvényű és makacs, nagyon emlékeztet valakire. – A vázlattömbödben találtam egy koordinátát. Oda megyünk?

– Avis – vágta rá tömören, de úgy tűnt, többet egyelőre nem hajlandó elárulni róla.

Amíg elrendezte a dolgait, addig a festményekkel foglaltam le magamat, amikre addig rá sem bírtam nézni. Így, hogy maga a festő is a szobában tartózkodott, még kellemetlenebbül éreztem magamat, és igazából nem tudtam, illik-e egyáltalán ennyire rájuk csodálkoznom.

Ha valami zavarba hozott, az az, hogy kieresztett hajjal ábrázolt. Számomra ez olyan volt, mintha meztelen lennék. A képeken viszont a hajam hol selyemkígyóként, hol medúza csápjaiként táncolt körbe, ahogy a négy őselem egyikével játszom. Emberalakú főnixmadárként emelkedtem ki a lángokból, majd tükörsima jégen siklottam, magam köré csalogatva az óriási hópelyheket. Más képen kezemet nyújtottam a mélyvízbe süllyedőnek, majd a szárazföldön, fák között megbújva lestem a vadat.

Aztán láttam vadabb álmokat is: Csillagködből kirajzolódó arcvonásokat, viharral eggyé váló szellemalakot, szelek között sikló küldöncöt. Mindben saját magamat láttam.

Csak feleannyira lennék olyan harcias, mint ők…

– Azok nem azok, aminek látszanak. – Összerezzentem hirtelen hangjától. Zavartnak és kissé dühödtnek tűnt, de próbálta türtőztetni magát. – Ilyen… Művész-dolog.

– Igen, persze – vágtam rá pirulva. – Semmi baj.

Leült mellém, és az arcomra sandított, mintha azt méregette volna, mennyire végzett jó munkát. Kényelmetlenül összehúztam magam, úgy éreztem, mondanom kell valamit. A téli tájas festményt nézegettem, és ahogy elmerültem a részletekben, a fehér síkság és a sötétkék, éjszakai horizont között megláttam a fekete, kiszáradt fa alakját. Szívem a torkomba ugrott, gondolataimba ékelődött a visszatérő rémálom a hóba burkolózott pusztasággal. Olyan valóságosnak tűnt az emlék, hogy éreztem a jeges fuvallatot fedetlen tarkómon és lábamon.

– Tetszik a korcsolyás kép – dadogtam, és próbáltam kitörni a lidérces benyomások fogságából. – Az a kedvencem.

Tényleg az volt. Valahogy úgy éreztem, illik hozzám az időtlenségbe fagyott világ.

Riley halványan elmosolyodott, tekintetét fájó, kimondatlan gondolatok homályosították el. Egy fél pillanatig még küzdött a hallgatásba fulladt szavakkal, végül megrázta a fejét, és megköszörülve a torkát felállt.

– Ne várassuk meg Jamest! – szólt elhaló hangon. Egyetértően bólintottam.

– Szerintem visszaveszem a macskagúnyát az útra. – Egy fél pillanatig gondolkozott, mit érthetek macskagúnya alatt, majd megvilágosult arccal felvette a kabátját, és kiment az ajtón.

Bántott a minket körülvevő, megtörhetetlen csend. Végre ott volt mellettem Black Seymour, az ember, akit négy évig kerestem, megmentett, ráadásul a múltam egy része, és hirtelen nem tudtam, mit is kérdezhetnék tőle. Igaz, sosem érdekelt igazán, milyen lehetett az életem Thompson előtt. Fel sem fogtam, hogy nem a Mentálközpont betegágyán kezdtem létezni.

– Nem szeretném, ha sokként érne, ezért inkább most mondom… – Riley hangja idegesen dördült a félhomályban. Halkan morgott magának, miközben kereste a megfelelő szavakat. – Az első pár napodat velem fogod tölteni. A Házban történt pár érdekes dolog, nem szeretnék kockáztatni.

Kezemben megremegett a melegfényű napcső a váratlan hírtől.

– Hűha…

– Ráérsz feldolgozni – vágott közbe, mielőtt bármit is mondhattam volna. – Elég tágas a ház, és mivel nem lesz más vendég most rajtad kívül, a felét szabadon birtokolhatod. Azt csinálsz, amit akarsz, csak a falak és a bútorok maradjanak a helyükön!

– És a dekoráció? – csillant fel ravaszul a szemem, de Riley arca meg sem rezdült.

– Az is. Felőlem teljes barikádot is építhetsz, csak majd bontsd le, ha elmész.

Összeszűkítette gyomromat a bizalmatlanság. Bármennyire is kedves volt velem Riley, mégiscsak férfi, és még az is sok önerőmbe került, hogy Carlos puszta jelenlétét ne vegyem fenyegetésnek.

– Természetesen, ha nem akarod, megpróbálok beszélni Jamesszel, és kitalálunk valamit – folytatta nyugodtan, mintha pontosan tudta volna, mi jár a fejemben.

– Első pár nap. Sima ügy! – feleltem, és magamra erőltettem egy mosolyt.

– Ezt most fejezd be! Az embereket átverheted, de én mindent hallok.

Egy pillanatra elfelejtettem, hogy épp Black Seymourt néztem hülyének. Amíg csendben elsüllyedtem a szégyentől, Riley a plafont kémlelte kijárat reményében. Pár méterrel arrébb talált egy létrát, ám a csatornafedőt befalazták. Idegesen járt fel-alá a betonba olvadt aknafedő alatt, és közben úgy nézett rám, mintha várná, hogy én ajánljam fel a segítségemet, bármire is gondolt.

– Fel kell vegyelek a hátamra – sóhajtott. – Bocs.

– Van lábam, tudok mászni. – Zsebéből egy fehér kendőt húzott elő, és a kezembe nyomta. – Ez most nem elég, igaz?

– Nem elég. Kösd be a szemed!

Bármennyire is furcsálltam a helyzetet, megpróbáltam elhinni, hogy ez most tényleg szükséges. Szorosan a szememre kötöttem a puha rongyot, majd a kezemmel megkerestem Riley vállát.

Csimpánzként kapaszkodtam a hátába kezemmel és lábammal, miközben éreztem, ahogy a gravitáció gyenge markú szörnyként próbál lerántani kettőnket a létráról. A harmadik foknál a férfi nagy lendületet vett, és mintha átmentünk volna egy kapun, enyhe vákuum nyomta testemet. Éreztem, ahogy izmai megenyhülnek a felszabadító súlytalanságban, és könnyű buborékokként szálltunk fel a térben. Csupán pár másodpercig tartott, mégis örökre emlékembe vésődött a nehéz, parázsló levegő és a szavakat suttogó, kígyóként tekergő szélvihar. Ismét megütött a légnyomás, és mint mikor az ember kilép a hangfogó-oszlopok területéről, rajként zúdult fülembe az utcai forgalom zaja. Finoman leereszkedtem a betonra, és leoldottam a kendőt.

Amint megpillantottam Riley alakját, ismét éreztem a lidérces árnyak fojtogató ujjait a nyakamon, utánozva annak a különös fuvallatnak túlvilági sikolyait. A férfi egész testében reszketett, és vérszomjas, elködösült tekintettel meredt a járdára.

– Mi volt ez, Riley? – Hangomra szétszóródtak a démonok körülöttünk. Légzése lelassult, átdörzsölte megviselt, verejtékező arcát, majd visszakérte tőlem a kendőt.

– Ott a kocsi! – kerülte ki a választ. Hosszított léptekkel sietett az út túloldalán álló Hitchcock Alphához. Végigsimított fekete motorháztetején, majd kinyitotta a kormány felőli ajtót, és intett, hogy szálljak be.

Épp időben! – James hangja a műszerfal hangszóróiból szólt és töltötte be az egész utasteret. – Pont feltelepítettem a programot, reméljük, működik is.

– Kösz, hogy vigyáztál rá! – hálálkodott Riley. – Azt hittem, az Egység lefoglalta.

Mivel a szervezetünk tulajdona, nyilván nem engedem, hogy rossz kezekbe kerüljön. – A férfi csak a szemét forgatta James válaszára, majd hátradöntötte az anyósülést, amíg vízszintesen el nem tudott terülni benne. – Alba Rosára állítottam az útvonalat, úgyis a keleti kapun keresztül fogtok távozni.

– Nem kellene akkor valami inkognitóféleséget magunkra öltenünk? – kérdeztem Jamest.

– Kösd össze a hajadat az arcod előtt, és akkor te leszel a szakállas nő – motyogta Riley. Orrom alatt mosolyogva kioldottam a kontyomat, és a visszapillantótükörben grimaszolva próbáltam szakállszerűre fésülni tincseimet.

– Van egy csatod? – fordultam felé, mikor elkészültem a művel. Riley kezébe temette fájdalomtól eltorzult arcát, miközben nemlegesen megrázta a fejét. – Kár, pedig jó ötletnek tűnt.

Az átkelést megoldom. A ti dolgotok az, hogy minél hamarabb megérkezzetek a célállomásra.

– És ott mit is csinálunk?

Pihentek. Kaptok pár napot, addig kigondoljuk, mi lesz a következő lépésünk. Riley-t halottnak nyilvánították, ezt alaposan ki kell használni.

– Meg azt is megfigyeljük, mennyire szemtelenedik el az Egység, amíg távol vagyok – tette hozzá Riley, majd egy nagyot ásítva elterült az ülésben.

Remegő kézzel és kisebb gombóccal a torkomban ragadtam meg a Hitchcock kormányát. Bekapcsoltam a rádiót, majd követve az oktató utasításait, finoman a levegőbe emeltem az autót, és légipályára álltunk.

„… Sanders levelében azt állítja, az Egység vezetője, Jerome Thompson több éve súlyos pszichológiai nyomást gyakorolt rá.”

Becsatlakoztam a délelőtti forgalom kígyózó sorába. A színes bogárhátú járművek sebesen cikázó rovarokként kerülgették a toronyházakat, versenyezve a sztrádát keresztező vasúttal.

„Thompson tagadja az állításokat. Gyanúja szerint az ellenállás Sanderst alvó ügynökként építette be az Egységbe. Állítását az is alátámasztja, hogy a fiatal nő Black Seymour kivégzését követően nyomtalanul eltűnt…”

Ahogy azt sejtettem, Thompsonnak mindenre van válasza, és mindenre ki tud találni egy meggyőző történetet. A tagadás világában, nem is értettem, mit vártam ettől a levéltől.

Riley idegesen felmordult, majd kikapcsolta a rádiót.

– Nincs szükséged az ostobaságaikra – jelentette ki, majd befordult az ajtó felé. Pár másodperc alatt félálomba merült, háboríthatatlan, közönyös csendet teremtve közénk. Legalább tudtam az utat figyelni.

A szoftver mindenről gondoskodott: időben lefékezett, emlékeztetett az előírásokra, és még a sebességkorlátot is betartatta velem. Egyre magabiztosabban kezeltem a váltót, és ahogy teltek az órák, a program lassan elengedte a kezemet. Az egyetlen dolog, ami frusztrált, az az égszínkék Cody volt. Nem sokkal az indulás után zárkózott fel mögém, és akárhányat előztem, fél perc múlva ismét mögöttem termett.

Akkor is követett, mikor Keletre érve a legmagasabb útvonalra emelkedtem. Ez egyenesen a zsiliphez vezetett, ritkult a forgalom, és az alacsonyabb házak miatt szabadon lehetett száguldani. Felgyorsultam száz fölé, de a Cody továbbra is a nyakamban loholt.

– James, te is látod? – kérdeztem a műszerfaltól.

Asszem, letapogattak – húzta a száját.

– Azt hittem, kiszedtél az adatbázisból.

Én is azt hittem. De az is lehet, hogy felismertek.

– Elég rossz rejtőszínnel áldott meg a természet, annyi szent! – sóhajtottam. – Majd elintézem őket kint.

Támogatom. Addig előkészítem az átkelést.

Felváltva törölgettem combomba izzadt tenyeremet, tekintetem a Cody és a horizonton fehérlő kapu között cikázott. Riley felé nyúltam, hogy finoman megrázzam a vállát, de meglátva békés arcát nem volt szívem felébreszteni. Az elmúlt napok után egy üldözés hiányzott volna neki a legkevésbé.

Majd megoldom, te csak pihenj!

Egyre hatalmasabbra nőtt előttünk a kupolába vágott, fehérkeretes kapu. Sarkában egy kis, ablakos doboz lebegett, teraszán néhány királykék egyenruhás határőrrel, akik hátratett kézzel figyelték érkezésemet.

Az átkelő üvege lassan felnyílt, feltárva maga mögött az égbolt valóságban sokkal élénkebb színét. Ellenőrzés nélkül átengedtek, majd figyelmük rögtön átterelődött a Codyra. A visszapillantóban figyeltem, ahogy a kis családi autó lefékez mögöttem, majd a zsilip lecsukódik, remélhetőleg örökre elválasztva minket egymástól.

Na? Kint vagy? – érdeklődött James.

– Ez könnyebb volt, mint hittem. Kapcsolatok?

Természetesen.

A gázra kellett volna taposnom, de magával ragadott a fákkal tarkított hegyoldal látványa. Vadvizek csillantak meg az őszi napfényben, és távolban havas csúcsok magasodtak a felhők közé. Szárnyas állatok V-alakba rendeződve szálltak alattunk, tolluk olajos színekben ragyogott.

– Olvastam róluk! – mosolyodtam el. – Vadkacsák. Ezek vadkacsák, igaz, James?

A fedélzeti kamera sajnos oda nem lát le.

– V-alakban repülnek. – Szívem majdnem kiugrott a helyéből az izgatottságtól. – Ezek vadkacsák, igazi vadkacsák!

Egy villanásnyi ideig még láttam a Codyt a visszapillantóban, majd valami a Hitchcock farának ütközött. Fejjel a kormánynak csapódtam, és csak az övnek köszönhettem, hogy nem repültem ki az ablakon.

Riley felébredt az ütközésre. Szitkozódva felpattant, majd ahogy meglátta arcomat, aggódva közelebb hajolt hozzám, és finoman megtapogatta az orrom hegyét.

– Nincs semmi baj, jól vagyok! – hadartam, és eltoltam a kezét.

Tekintete a hátam mögé tévedt, és még mielőtt a Cody oldalról belénk hajthatott volna, mellkasához szorítva maga felé rántotta a kormányt.

– Te csak vezess! – vetette oda nekem, miközben a kesztyűtartóból kihalászott egy Limbót. – Megpróbálom kiszedni őket.

A hátsó ülésekhez mászott, és az ezt követő pár másodpercen belül elszabadult a pokol. Bármelyik vihart túlüvöltötte volna a pisztolyok dördülése és a karosszériába akadó golyók éles csattogása. Mellettem az ablakra egyre több, pókháló alakú repedés vetült, és épphogy lebuktam a keret alá, az üveg megadta magát a lövedékeknek, méretes szilánkokat hullajtva a nyakamba.

Riley falfehér arccal, émelyegve kúszott vissza mellém, és csalódottan megrázta a fejét. Maradék erejéből áthúzta a saját oldalára a kormányt, majd az ölembe ejtette a fegyverét.

– Ne most ess össze, jó? – bólintott, és közben megtörölte verejtékező arcát. A kárpit alatti vázra kapcsoltam a páncélom hevederét. – Emelkedj feljebb, és fedezz!

Amíg Riley felemelte a Hitchcockot, néhány véletlenszerű lövéssel próbáltam elterelni támadóink figyelmét. Aztán kitártam az ajtót, és levetődtem az alattunk robogó Cody tetejére. Megszédített a több száz méter mélységben elsuhanó erdők látványa. Szememet összeszorítva lapultam a tetőhöz, amíg össze nem gyűjtöttem minden lelkierőmet, hogy bízva a saját egyensúlyomban és a hevederben felálljak. A jobb oldali ajtó fölé hajoltam, és megragadtam az első kart, ami az ablakon kinyúlva célba vette Riley-t. Gondolkodás nélkül átlőttem a kézfejét, majd átgurultam a másik térfélre, de úgy tűnt, a sofőr tanult társa hibájából.

A jármű megdőlt, és a következő pillanatban éreztem, ahogy a heveder a ruhámon keresztül a bőrömbe vágódik. Megbabonázva meredtem a vadul hintázó, megsárgult tájra, miközben megpróbáltam valahogy átvenni az irányítást az engem tartó kötélen. Riley feljebb emelt, hogy biztos ne lőjék el a szíjat a fejem fölül, körülöttem pedig lassan egyenesbe állt a világ, és újra tudtam a Codyra koncentrálni.

A vérző kezűt könnyűszerrel kiiktattam, amíg Riley a Hitchcockot finoman a Cody elé irányította, és leereszkedett, egyenesen a motorháztetőre. Ez pont elég elterelés volt ahhoz, hogy anélkül az utastérbe rontsak, hogy a volánnál ülő kopasz rám fogja a fegyvert. Kivételesen a kezem gyorsabban járt a lelkiismeretemnél, és mielőtt elfogott volna a megbánás, a mellkasába lőttem kétszer.

Mélyeket sóhajtozva a Codyt leszállópályára állítottam, és mielőtt magával rántott volna, visszamásztam a tetejére. Intettem Rileynak, hogy végeztünk, de ő csak fehérre vált arccal meredt rám, miközben a biztonsági övét készült kicsatolni. A menetszél az arcomba sodorta az öv csonka végét, hiányzó másik fele ernyedt kígyóként lengett az ülés alatt. Aztán az ég helyet cserélt a földdel, és tehetetlenül zuhantam a mélybe. Becsuktam a szememet, azt remélve, hogy ha megőrzöm a hidegvéremet, az ágyamba landolok, és ez is csak egy lesz a sok szabadesős rémálom közül.

Két erős kar ragadott magához, majd az őszi szelet ismét az a tikkasztó, parázsló levegő váltotta fel. Súlytalanul süllyedtünk a sűrű, tüzes vízre emlékeztető közegben, miközben sötét, lidérces árnyak hangjai táncoltak körbe minket. Riley egyre jobban reszketett és egyre szorosabban ölelt magához, míg végül teljesen összezuhanva a vállamra hajtotta a fejét és az utolsó leheletig küzdve józan eszéért fújtatott.

– Kérlek, ne nyisd ki a szemed! – rebegte elcsukló hangon. – Bármit hallasz, ne nyisd ki!

Enyhe légnyomást, majd frissen hullott falevelek szagát éreztem magunk körül. Riley óvatosan lefektetett a nyirkos talajra, erőtlenül mellém zuhant és a mellkasára húzta kezemet. Ha éreztem, hogy valakinek támaszra van szüksége, hirtelen az érintést sem tartottam olyan félelmetes és természetellenes dolognak. Nem értettem, miféle terror gyötörheti őt, akárhányszor csak átlép azon a kapun, de most az volt a számomra legfontosabb, hogy megnyugodjon. Rászorítottam ernyedt markára, figyeltem, ahogy szívverése csillapodik, majd kinyitottam a szememet, hogy megcsodáljam az örökzöldekkel keretezett, tiszta eget.

– Nézd, milyen tiszta! – próbáltam elterelni a figyelmét. – Még sosem láttam ilyet.

– Majd Avis… – erőtlenül lehelte a szavakat. – Avist meglátod, milyen szép lesz.

– Köszönöm, hogy megmentettél.

– Ugyan… Te végezted a piszkos munkát. – Hangjába kezdett visszatérni a lélek. Fellélegezve húztam vissza a karomat, majd csendben, egymás mellett fekve figyeltük a lassan úszó felhőket.

Riley kis idő elteltével előhalászta a zsebéből a telefonját, majd az ég felé tartva bekapcsolta a helymeghatározást.

– James mindjárt utánunk küldi a kocsit – mondta.

– Szuper. Valamit ki kell találnunk a hiányzó ablakra.

– És el kell látnunk a sérülésedet – tette hozzá szigorúan.

– Csak vérzett, nincs semmi baj.

– Mutasd! – Nehézkesen felült, majd felém hajolt volna, de finoman eltoltam magamtól.

– Ne érj hozzám!

– Bocsánat… – Mintha egy megriadt állat bizalmát próbálta volna elnyerni, beszéde elhalkult és mozdulatai lelassultak. – Csak látni szeretném.

Hezitáltam, de végül engedtem neki. Szemeimet lesütve engedtem, hogy letörölje a vérfoltokat az arcomról, majd azt is, hogy végigtapogassa az orromat.

– Valóban megúsztad – jegyezte meg, majd elvette a kezét az államról. Felpillantottam rá, és valamiért csak ekkor vettem észre a szigorú, büszke tekintete mögött megbúvó szomorúságot. Nem pillanatnyi melankólia rejtőzött szemeiben, hanem annál valami sokkal mélyebb és maradandóbb. Megijeszthette őt a pillanat, mert most ő hátrált tőlem, és zavartan a tájat kezdte nézni. – Ha legközelebb ilyet csinálsz, legalább szólj.

– Nem volt időnk vitatkozni, hogy mennyire veszélyes terv.

– Attól még szólj – zárta le, és visszadőlt mellém a fűre. Hallottuk, ahogy a távolban a Hitchcock hajtóműve felkavarja a leveleket, majd motorja még egy utolsó, hangos felpörgést követően leállt. – Épp ideje volt – mordult fel félálmából.

– Ha akarod, itt tölthetjük az estét. – Nagyon kimerültnek tűnt, és engem is megviselt az üldözés. Örültem volna egy kiadós alvásnak, mielőtt tényleg útra kelünk. – Befalazom valamivel az ablakot, eszünk egyet és alszunk, mit szólsz?

Riley fáradtan elmosolyodott, és rám hunyorgott ezüst szemeivel.

– Ha több ilyen ötleted van, a végén még megtartalak szárnysegédnek.