Tartsd egyenesen a kezed!

Lélegezz, koncentrálj!

Most nem a halálos seb a lényeg, hanem hogy célt találj…

Balról fog berohanni. Izomból mozdulj, ne lendületből!

A félautomata Vallhalla súlya után meg sem éreztem az Arkangyal húzását reszkető kezemben. Szinte felröppent lassan mozgó célpontom irányába, aki amint meghúztam a ravaszt, milliónyi pixelre foszlott szét a levegőben. Már hallottam is a következő modell lépteit. Gyorsabban és nehézkesebben járt az előzőnél, a kis szünetekből ítélve fedezékből fedezékbe vándorolt a hátam mögött.

“Következő célpont: közepes páncélzatú, harmincas férfi, törött bal vállal.”

iNgrid rideg hangja ahogy bezengte a képzeletbeli lőteret, egy pillanatra elnyomta virtuális ellenfelem cipőtalpának koppanásait, és elveszettem a fonalat. Habár a REM-gyakorlaton fizikai sérülés nem érhet, nem akartam ébredés után fantomfájdalomban tölteni a nap hátralevő részét. Begurultam a fal mögé, majd kihasználva a céltábla lassúságát lecsatoltam a hátamról a sortüzelő Rítust, és páncéltörő üzemmódra állítottam.

“Figyelem: a célpontok mozgási sebessége tíz százalékkal emelkedett.”

Kihajoltam a fedezékből, és megpróbáltam eltalálni a sebesült vállát. Torz üvöltés hasított a levegőbe, majd a következő sorozat után újabb pixelhalmazt sodort el az álombéli szél.

“Ötödik gyakorlat: renegát gerillacsapat. Figyelem: a célpontok mozgási sebessége alaphelyzetbe állt. Figyelem: a mérges gázok belégzésével a gyakorlat véget ér.”

Előírásnak megfelelően, fejemet behúzva siettem vissza a bázisomig, ahol már ott várt a feladat teljesítéséhez szükséges felszerelés. Magamra húztam a gázmaszkot, övemre csatoltam néhány füstbombát, és újratöltöttem a fegyvereimet.

Épphogy végeztem, vastag, méregzöld függöny lepte be dohos odvamat, melyen túl sötét árnyak körvonalai sejlettek fel.

Bekerítettek!

Egy kiálló törmelékhalmaz mögé hasalva magam mellé húztam mesterlövészpuskámat. Reszkető kezemben idegesen vándorolt az irányzék a fejekről a mellkasra, ám ezúttal a remegést nem az idegesség okozta.

Idegméregről nem volt szó!

Farzsebemben csupán egy darab elsősegélyes injekciót találtam. Fél kezemmel letéptem a kupakját, majd jobb híján a combomba döftem. Nem szabályos, lehet, így nem is fog hatni, de nem akartam a vénám eltalálásával kísérletezni.

Harmadik próbálkozásra sikerült célt találnom, és az egyik árnynak először a feje, majd az egész teste szétfoszlott a füstben. Zsibbadt a szúrás helye, de a kezem mintha stabilabban tartotta volna a fegyvert, így sokkal magabiztosabban lőttem ki a mellette álló harcost. Aztán az egyik árny áttört a ködön, és a földre terítve kést szorított a torkomhoz. Fiatal, maszkkal takart arcát valamelyik domusi rabéról mintázhatták, és a korai aggodalomráncok depresszióról árulkodtak. A renegátok kedvenc serkentője, a Harcos keringett vérben, kiölve belőle mindent, ami az embert különbbé teszi az állatoktól.  Gyakran alkalmazták az efféle csapatoknál, hogy a behatoló osztag félelmét csökkentsék vele, így gátlástalan gyilkosokká váltak, akik, ha kellett, puszta kézzel marcangolták szét az ellenfelet.

A kiszolgáltatottság kellemetlen emlékeket idézett elő bennem. Visszautaztam az időben, egy négy évvel ezelőtti éjszakához, és újra átéltem a gyomorgörcsöt, amit annak a három férfinak a vizslató tekintete okozott bennem.

Az éber álmodás állapotában az emlékkép élénkebbé, a félelmem valóssá vált. Egy pillanatra kiszakadtam a lőtér világából. Lábam újra a törmelékes járdára csapódott, és megcsúsztam a nagyobb szemeken. Sötét utcába értem, ahol csak a védőburok épp átsuhanó, kékes fénye tárta elém az út folytatását egy pillanatra. Mindenhonnan őket hallottam.

Rejtőzz el! Rejtőzz el!

Gondolatnyi kilengésemből visszatérve ellenfelemet a falnak passzíroztam, és kiütöttem kezéből a pengét, mire a maszkomra markolt. A feszes szíj hajamat tépve a fejbőrömbe vágott, de szerencsére a plasztik burok mereven rajtam maradt. Kétszer gyomron térdeltem, ám ezt követően hátulról vállon ragadott az egyik társa, és a padlóra lökött. Ekkor vágtam földhöz két füstbombát, majd az Arkangyalommal találomra lőttem egyet. A késes térdre rogyva, a füle pixelesedett helyét siratta, majd a második találat végleg elhallgattatta őt.

Aztán elmém visszatért az előző gondolatsíkhoz.

Vállam a falnak horzsolódott, égetett, combom feszült, de tudtam, hogy ha megállok, nem fogom tovább bírni. Szemem sarkában vörösen izzott a lézervágó, és a nevemen szólítottak. Tudták, ki vagyok.

Engedd el a kezem!

Takarodj!

Combomba hasító, éles fájdalom rántott végleg vissza a REM-gyakorlat mesterséges álomvilágába. A másik betolakodó kihasználva figyelmetlenségemet és a füst takarását, két golyóval bosszulta meg társa halálát. Reméltem, hogy fizikai testem nem ordít velem együtt a fájdalomtól, mert egyszer így már sikerült a frászt hoznom a biztonságiakra éjszaka.

Maradék lelkierőmet összegyűjtve elgáncsoltam a rohadékot, majd fejét négyszer is a padlóhoz csaptam, mire “elhalálozott”. Ezt követően visszatértem a puskámhoz, hogy megnézzem, mi történt a csapat maradékával.

Valószínűleg fedezékbe vonulva várták, hogy naivan kisétáljak, de egyszer pár éve már elhasaltam ezen a szakaszon. Bekapcsoltam a teleszkópon a hőkamerát, és vártam, hogy valamelyik kidugja a fejét a rejtekhely mögül.

Csak ekkor éreztem meg, hogy a lőtt seben keresztül a levegőben terjengő idegméreg gyorsan szétterjedt a lábamban. Sietve végignéztem a bázison, hogy a két lázadó nem ejtett-e maga után ellenszert, de csalódnom kellett.

– Baszd meg iNgrid, én nem fogom levágni a lábamat! – kiáltottam a játékmesternek bosszúsan. A hangra a két megmaradt renegát is megmozdult, és csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy elsőre fejen találtam őket. Reméltem, hogy a halálukkal a szimuláció is véget ér, és nem kell radikális lépéseket tennem az “életben maradásomért”.

“A harmadik gyakorlatciklus véget ért. Figyelem: halálos sebesülés érte. Figyelem: nem felelt meg a szükséges egészségügyi és biztonsági előírásoknak. Figyelem: az ön teljesítménye valós terepen halálos végkimenetellel járna. Erősen ajánlott: további tréning, célzógyakorlatok. Kötelező: elsősegély-oktatáson való részvétel. Az agyhullámok mérése közben jelentős kisiklást éreztem. Szankció: egy hetes eltiltás a REM-gyakorlattól. Javasolt: pszichológus, illetve alvásszakértő alkalmazása.”

– Kösz, iNgrid… – Botladozva lábra álltam, és kinyújtóztattam a végtagjaimat. A szimulált rothadás lassan elpárolgott, és pár perc múlva már csak a lövés nyomát éreztem. Nehezen felejti az agy az erős sérelmeket. – Már nincs sok kedvem suliba járni.

“Beütemezzek néhány órát a napirendjébe?”

– Kihagyom – legyintettem. – Fel tudsz takarítani? Kiszálltam.

“A REM-gyakorlat mesterséges rendszere automatikusan törlődik a program befejezésével. Takarítói szolgáltatás igénybevétele nem szükséges.”

– Apád igazán adhatott volna neked egy kis humorérzéket.

A mondatom első fele még a lőtéren visszhangzott, maradékát viszont elnyelte a sötétség, és artikulálatlan motyogásként szökött a való világba.

Eddig sikerült volna tartani magamat?

Gondolataim ködös, idegen pályára tértek. Olyan mondatok futottak át az agyamon, amik pár napja még tiltottnak számítottak. Ahogy elmerültem magzatként burjánzó belső monológom foszlányaiba, a szavak egyre feszítettek belülről. Világgá akartam kürtölni. Ki kellett írnom magamból.

A szekrény, amiben négy évig rejtőzködtem, túl szűkössé és sötétté vált.

***

Hallotta, hogy ott vagyok a detektívtükör túloldalán. Tudtam, mert minduntalan az üveg irányába pillantgatott, amióta beköszöntem Lisának. Idegesnek tűnt, nem csoda, elvégre a figyelmeztetése alapján már messze kellett volna járnom a várostól. Ez a dekoncentrált magatartás még jobban megnehezítette Carlos dolgát, nem is beszélve arról, hogy Riley a szőke minden önismétlő nyökögésére csak egy unott sóhajjal reagált.

– Ez is jobb, mintha meg akarná ölni – utaltam Riley viselkedésére.

– Ha így megy tovább, Carlos kifejezetten kérni fogja tőle – felelte Lisa.

– Mi is most ennek a lényege? Azt hittem, csak én fogom vallatni őt.

– A börtönpszichiáter javasolta, hogy legyen egy rossz zsaru. Neked az megy.

– Az a pszichiáter egy tehetségtelen fasz. – Lisa egyetértően bólintott. – Beleolvastam a szakvéleményébe… A flegmatikus vérmérsékletig bírtam.

– De az az első bekezdésben volt!

– Csak nézz a szemébe! – mutattam Riley-ra. – Minimum negyven százalékban melankolikus.

– Ez a te perverziód, Sanders.

– Ráadásul, ha mindenképp egy ilyen szar stratégiával akar hatni a foglyunkra, akkor neked kéne a rossz zsarunak lenned.

– Korrektnek hangzik.

– Gondolj bele: két erős akaratú nő a hatalom képviseletében. Akár a kemény stílus, akár a manipulatív a gyengéje, valamelyikünknek megadná magát.

– Ezeknél sosem olyan biztos – sóhajtott bosszúsan. – Kinézem belőle, hogy még a fal színében is összeesküvéseket lát.

– Ezt is a szakvéleményben olvastad, ugye?

– Valami információ nekem is kell.

– Felejtsd el azt a bitszemetet és olvass inkább Jungot! Azt a kiélt fejű sarlatánt meg ki kéne már dobni innen.

– Akkor szerezz egy diplomát, hogy legyen utánpótlásunk!

– Ja, mert amúgy Fata Morgana nincs tele “frisspapíros” dokikkal…

– Az összes a rabok seggét nyalja – fintorgott. – Nekünk olyan kell, aki előtt igenis van különbség egy sorozatgyilkos és az utca embere között. – Az órájára pillantott. Le mertem volna fogadni, hogy Lisa az egyetlen ember ezen a bolygón, aki még bilincsként fűzi karjára az időt. – Ennek így nincs értelme. Szeretném, ha leváltanád őt, mielőtt Thompson maradék türelme is elfogy.

– Adjatok neki öt perc szünetet, mielőtt bemegyek!

– Egyeztetni akarsz Carlosszal?

– Dehogyis, szerintem nincs miről egyeztetnünk… Csak szeretném, ha a foglyunk kicsit ellazulna. A rossz zsaru itt nem fog működni. Addig főzök egy kávét. Vagy kettőt.

 

Egy biztonsági őr az ajtót tartotta, a másik szorosan mögöttem kísért, amíg beegyensúlyoztam a tálcát az üres szobába. Riley elkeseredett, dühös tekintete keresztül hasított rajtam, de megpróbáltam állni a pillantását, és egy széles mosollyal leültem vele szemben.

– Üdv! Úgy hallottam, nem aludt jól. – Dacosan meredt rám, valósággal dühítette az erőltetett kedvességem, és láttam rajta, hogy legszívesebben lelökné a kávésbögréket az asztalról. Pont ezt a helyzetet akartam elkerülni. – Hoztam tejet, tejszínt és barna cukrot, nem tudom, hogy szereti. Szolgálja ki magát nyugodtan! – Némán felmutatta összebilincselt csuklóját. – Ó, akkor bökjön a szimpatikusabb bögrére, és mondja, hogy mit tegyek bele!

– Magának nem szabadna itt lennie – sziszegte a fogai közül.

– Nézze, Riley… Ugye, szólíthatom így? – Szája széle idegesen megrándult. Féltem, hogy ha nem találok ki valamit, a kávé tényleg a padlón végzi. – Én vezetem ezt az ügyet, és rajtam áll, hogyan fog véget érni. Remélem, érti, mire gondolok.

– A bal oldalit kérem – felelte hosszas gondolkodás után. – Rendezői bal. Egy cukorral és tejjel.

Elvileg csak Carlos és Lisa álltak a túloldalon, de még az ő tekintetüket is terhesnek éreztem a hátamon.

– Az igazi tettest akarom. Azt, aki annak az ötszáz civilnek a haláláért felelős, és aki magát bemártotta.

– Sajnálom, kisasszony, de fogalmam sincs, miről beszél.

– A tragédia alatt végig mellettem volt, hogy a hátsómat védje, és feltételezhetem, hogy nem véletlenül alakultak így a dolgok – bosszúsan elnevette magát. Nem a levegőbe beszélt, tényleg be akart állni bűnbaknak. – Ha segít felgöngyölíteni ezt az ügyet, akkor talán még a deportálási egyezmény miatt is futhatok néhány kört.

– Bájos, ahogy próbál hatni rám, de nem tudok magának segíteni. Most, hogy minden figyelmeztetésem ellenére itt maradt, már nem.

– Jól van, maga akarta… – morogtam, és elterültem a székemben. – Ötszáz ember tegnap éjszaka, és még körülbelül százötvenről tudunk. Sokan szeretnék, ha bedobnánk magát a Domus mélyére száműzetett kannibálok közé…

– Nem tudnának olyan gyorsan újabbakat küldeni, hogy éhen ne halnék.

A nekrofíliával kapcsolatos beszólása után már felismertem a hamiskás fényt a szemében, de a jegyzőkönyv erről nem fog megemlékezni. Minél jobban menteni akartam Riley-t, annál több indokot adott a kormánynak, hogy eltávolítsák őt.

– Erről a hajlamáról nem írt a pszichiáter.

– Az a pszichiáter… hogy is mondta? “Egy tehetségtelen fasz”. – Még nem hallottam ilyen élénk, kárörvendő mosolyt az ember hangjában. – És milyen igaza van! Habár minden évben jár hozzá mentálhigiénés szűrésre, a komplex poszttraumatikus stressz-szindrómát még nem sikerült észrevennie. Okosan kerüli a háborús helyzeteket, visszavonult a diplomácia világába, ahol a béke illúziójával hitegeti magát, de ahogy észrevettem, már ebben is elveszítette a hitét. Mentálisan alkalmatlan minden feladatkörre, amit az Egységnél be tudna teljesíteni. – Életemben először éreztem igazán az önuralmam erejét. Elképzeltem, ahogy dühömben az asztalra csapok, fülsiketítően koccan a porcelán a tálcával, majd a földre érve mély csilingeléssel és égzengésre emlékeztető, fémes zajjal hullik darabjaira a kávézószett. De az agyam mindig gyorsabban járt az indulataimnál, és még azelőtt megállított, hogy a kezemet egyáltalán ökölbe szorítottam volna.

Riley szemei tágra nyíltak.

– Ó, igen… A szorongásról majdnem el is feledkeztem!

– Miért akar meghalni? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve. Tilos, Zoe! Tilos, tilos!

– Nem akarok. Már rég elfogadtam, hogy korán el fogok menni innen. Így is egész sokáig húztam, hála a maga kis… Információvisszatartásának.

Valahol boldogsággal töltött el a gondolat, hogy az orrával együtt egy bennem magasodó falat is betörtem. Elégedettségem aztán további bosszúságba fordult, mikor véres arcára gúnyos vigyor ült. Ő győzött.

– Lássák el a sérülését! – fordultam a tükör felé. Arcom sápadt volt és megviselt, tekintetemből nem tudtam elűzni a keserűséget. – Vagy felőlem akár hagyhatják is elvérezni, ennek a fasznak már tök mindegy.

***

Lassan nyitogattam reszkető tenyeremet, míg teljesen szét nem tudtam feszíteni ujjaimat. Rosszul küldtem be az ütést, és a zsibbasztó fájdalom nem akart eltávozni markomból, de a jelek alapján egy zúzódással megúsztam a dolgot. Hideg vizet engedtem felszakadt bőrömre, hogy legalább a sebet lenyugtassam, majd megmostam az arcomat. Nem sokat segített. Ahogy az adrenalin szétterjed remegő testemben, a sugár lágy csobogása ordító zúgásba csapott át, és a női mosdó szűk előtere megtelt az ajtón túli folyosó hangjaival.

– Élve elfogatni? Akármelyik felső emeleti gyökér találta ezt ki, nem volt normális! – A dühös férfi beszéde három pár cipő kopogásával úszott el fal mögött. Olyan tisztán és élénken zengett, mintha közvetlenül mellettem haladtak volna. – Azonnal tarkón kellett volna lőni.

Egy negyedik cipő is felzárkózott közéjük. Szapora tűsarkak csattogtak ritmikátlanul – valaki elhagyta a védőillesztékét.

– Ő ölte meg a bátyámat! – vágott közbe fojtott halálfélelemmel. – Most voltam Lisánál… Egyenesen a szemembe nézett, meglátott a tükrön túl! Ömlött a vér az orrából, de mintha nem is érezte volna!

– Manda, nyugodj meg! – A harmadik inkább ingerülten, mintsem vigasztalóan utasította a rémült nőt.

– Én leszek a következő… Ott lesz az irodámban, ott fog várni! Ez nem ember! Ez soha nem is volt ember!

– Mandának igaza van – vágott közbe az első. – Ki kell iktatni, mielőtt ő végezne velünk!

Szívem a torkomban dobogott. Még egy adag jeges vizet locsoltam az arcomra, a hangok már az előtérből kúsztak be hozzám.

– Nem fogok itt dolgozni, amíg Az itt van az épületben! – A fekete női hang tajtékzott a dühtől… Mindig is irigyeltem a négereket különleges gégéjükért. – Nekem családom van! Susannak is családja van! Még Yaroslav is talált magának egy oroszajkú feleséget! Lehet, hogy maguk “elitek” egyedül élnek és úgy is akarnak megrohadni, de itt, az alsó szinten dolgozókat van, aki hazavárja! Nekünk kurvára nem mindegy!

A rettegés szavai pánikoló tömegként ömlöttek be az egyre szűkösebb falú illemhelyiségbe. Rettegtem, hogy magukkal sodornak, vagy eltaposnak.

“Ha nem nyírják ki holnapig, rám ne számítsatok többet!”

Erőtlenül kúsztam a csap melletti sarokba, abban reménykedve, hogy a csempe hidege majd visszaránt a valóságba.

A légzés csak egy óra, ami ketyeg…

… és a Te órád, Zoe, lassan lejár.

Mintha valaki más is lett volna mellettem, mohón falva az oxigént a térből. Mélyeket lélegezve küzdöttem a fullasztó görcs ellen, miközben a szédülés egyre erőszakosabban húzott a padló felé. Szaporán verő szívem pokoli vonatként zakatolt a biztos halál felé, versenyezve tompuló agyammal, hogy a szélütés helyett az infarktus legyen révészem a Másvilágba.

Térdemet átkarolva, összegömbölyödve vártam, hogy elmúljon a roham, vagy meglássam a fényt az alagút végén. Éles sikoly gyűlt a torkomban, ami át akarta törni a torkomban feszülő gombócot.

“Hallgasson, ha életben akar maradni!”

Riley hangja oroszlánként űzte ki a halál és a félelem szolgáit a folyosóra, csupán a rémült csend maradt utánuk. Értetlenül néztem végig a fehér csempeköveken, mintha onnan törtek volna át szavai, és még hallani véltem halovány echóját. Ezek után már nem szólt többet. Még ha az elmém is űzött különös játékot velem, életet mentett ez a kis intermezzo. Néhány perc elteltével kába lélekkel, de teljes erővel álltam fel.

Mire visszamentem, megint Carlos boldogította a Szerzetest, de ahogy arra számítottam, csak az orrát sikerült betörnöm, az akaratát nem. A börtönorvos azóta ellátta a sérülését, és vélhetően valami erősebb fájdalomcsillapítót is adhatott neki, mert sokkal ködösebbnek tűnt a tekintete.

Vagy csak Carlos fárasztja le őt.

Én is hasonló állapotba kerülök tőle öt perc felszínes beszélgetés után.

– Thompsonnak tetszett a kis akciód – jegyezte meg Lisa egy pohár üdítőt szorongatva a kezében. – Mondanánk, hogy folytasd, de tudod: emberi jogok.

– Meg is lepett, hogy elláttátok őt. – A nő keserűen felhorkantott mellettem, majd lehúzta a palack maradékát.

– Ahogy hallottam, pár “kollega” nagyon meg akarja bosszulni, hogy életben hagytuk őt. Jobb, ha nem hagyunk nekik támadási felületet.

– A félelem nagy úr.

– Tudom – bólintott. – Az vezetett minket idáig.

– Nocsak, a végén kiderül, hogy mégiscsak élnek azok az agysejtek!

– Nem vagyok agymosott, Sanders, de ha valaki keresztbe tesz a rendszernek, azt ki kell iktatni. Köztük ezt a pasast is.

– Szóval a mostani rendszer pártján vagy?

– Az embereknek működik, több nem számít.

Szóval, mégiscsak halottak azok az agysejtek.

Kezdett hűvös lenni az alagsorban, így teát főztem magamnak – négy főre, hogy Carloséknak és a rabnak is jusson. Hiába mondta el világosan, hogy kizárólag civilként hajlandó válaszolni a kérdéseimre, csak akkor kaphatott haladékot, ha segít nekem kideríteni, mi történt a Háznál… Nekem pedig pont válaszokra volt szükségem, és arra, hogy életben maradjon.

– Jól értelmeztem, hogy ott volt az incidens alatt? – Lisa kérdése pengeként hasított át rajtam.

– Igen. Akkor leplezte le magát, mikor az életemet mentve elém ugrott.

– Rettentő lovagias, de le kellett volna lőnöd.

Megbotránkozással töltött el a tudat, hogy valakinek ennyire sem számít a hála és a becsület. Vártam, míg ökölbe szorult markom el nem ernyed, majd mosolyogva felé fordultam, és megveregettem a vállát.

– Tudod, Lisa, becsülöm, hogy ennyire… céltudatos vagy. Bárcsak én is ennyire határozottan tudnám képviselni az elveimet, mint te! Irigyellek. Megérdemelsz mindent, ami vár rád az életben.

Lisa magabiztos vigyora zavarttá, majd bosszússá vált. Jól mulattam a bizonytalanságán, és legszívesebben visszarohantam volna a mosdóba, hogy kiujjongjam magamat a négy fal között.

Sakk-matt, ribanc!

Még akkor is értetlenül meredt maga elé, mikor teátrális fejbólintással, tálcán kínáltam fel neki a gőzölgő teát, és csak akkor eszmélt magához dühösen felsóhajtva, mikor kifordultam az ajtón a vallatószoba irányába.

Egyszerre értünk ki a folyosóra Carlosszal. Tudomást sem véve rólam megfáradtan a földre roskadt, és kezébe temette az arcát. Örülhettem volna, hogy végre csorba esett azon a fene nagy egóján, még egy kárörvendő megjegyzést is tartogattam ezekre a pillanatokra, de az igazság az, hogy megsajnáltam. Nem a saját szájhősködése miatt került ebbe a helyzetbe, hanem mert Thompsonnak épp olyan kedve volt, hogy őt dobja be “váltótársnak”. Hiába végezte el a Kadétképzőt, mindenki tudta, hogy a kihallgatás nem az erőssége. Ő maga is csak a terepen nyújtott teljesítményéért büszkélkedett.

– Megölöm! Megölöm, esküszöm, kicsinálom!

– Kanyec? – kérdeztem, és elé tartottam a tálcát.

– Az, kanyec! Kezdem feladni – felelte, miközben átvette a teáját. – Már mindent bevetettem, amit a nagy könyvben írnak. Még Lisa is tett egy kört, amíg kint voltál, de nem mertük provokálni. Erős akaratú a szemétláda.

– Valószínűleg voltak cifrább napjai is.

– Érzem, hogy gúnyt űz belőlem. Az őrök sem riasztják meg.

– Lázadó-típus, a megfélemlítéssel csak lejáratjuk magunkat.

– Nem mondod, Jobbegyenes Kisasszony?

– Az… Az személyes volt – vágtam rá szemlesütve. – Jól van… Mára eltávot kapsz. Meg ne lássam, hogy ezzel a fasszal foglalkozol!

Egy halvány, hálás mosollyal szalutált, majd ujjait keresztbe fűzte az orrom előtt.

– Azért ujjperced még maradjon!

– Meg idegem – nyögtem, miközben talpra álltam. Még megvártam, amíg elcsoszog Lisához, majd bekopogtam a kihallgatószobába.

A terembe belépve ismét magamra öltöttem a magabiztosság álruháját. Kiegyenesedett háttal, emelt fővel sétáltam be az ajtót tartó őr mellett, majd halkan az asztalra tettem a fémtálcát, és szétnéztem a három férfi között.

– Hogy hívnak? – kérdeztem a sarokban billegő egyenruhástól. Előírásnak megfelelő, frissen borotvált arca volt, barna tincsei a homlokára tapadtak a barett alatt.

– Yaroslav, Asszonyom! Egyelőre az utolsó, aki a Stavrovich nevet viseli. – felelte jellegzetes, orosz akcentussal. A társához fordultam.

– És magát?

– Axel… Axel Nordin. – Tekintetem a vállukra siklott. Nem láttam rajtuk rendfokozatjelzést.

– A Kadétképzőbe járnak?

– Utolsó évesek vagyunk – bólintott Yaroslav. Ahhoz képest olyan szigorúan követte a katonai protokollt, mintha az első napjait töltötte volna itt. Nem csoda, a szlávoknak duplán oda kell tenniük magukat mindenben, hála a néhány fős, de zajos nacionalista bandájuknak.

– És ki rendelte magukat ide?

– Thompson vezérezredes, Asszonyom.

Persze, másból ki sem néztem volna, hogy ekkora féreg legyen… Ezek a kölykök jó, hogy össze nem esnek félelmükben.

– A lánya vagyok – mondtam, miután leküzdöttem egy kisebb fajta hányingert. – Küldjék el az azonosítójukat az irodámba, hétfőig eltávot kapnak.

– Örülnénk Asszonyom, de nincs váltásunk.

– Nem probléma, elmehetnek! – A két kadét értetlenül nézett egymásra, és onnantól csak a tekintetük beszélt. Yaroslav kételkedve a tükör felé pillantgatott, mire Axel sürgetőleg kitárta az ajtót, és idegesen a szemöldökét húzogatta. – Ez egy parancs.

Erre a mondatra már az orosz is megiramodott, és halk köszönetet mondva, társát követve elhagyta a szobát. Riley kíváncsian leste az arcomat, a szája sarkában görbülő félmosolyt még a gyógyszer sem tudta lehervasztani.

– A bilincset – intettem a kezemmel. Maga elé emelte csuklóját, hogy ujjaim közé tudjam fogni a leolvasót. Halványan felizzott a mikrofon jelzőfénye, jelezve, hogy várja a lenyomathoz tartozó hangmintát. – Zoe Sanders, diplomáciai főosztály. – Pirosra váltott a lámpa. Hát persze, a rendfokozatom! Annyira utáltam vele dobálózni, hogy már el is feledkeztem róla. – Doyenne Zoe Sanders, diplomácia.

– Sanders, mit művelsz? – fakadt ki Lisa a túloldalról. Próbáltam kizárni a hangszóró szokásosnál is hangosabb recsegését, és leoldottam a vasat a pap karjáról.

– Nem akarom bántani, így maga sem fog engem – idéztem az ő szavait.

– Doyenne… Maga itt a rangidős? – kérdezte kisebb gúnnyal a hangjában. Kimasszírozta a csuklójából a görcsöt, majd mohón az egyik bögre után kapott. Eszembe jutott, hogy vizet is kellett volna hoznom. Gyorsan kiszárad így, hogy az orrán nem tud lélegezni. – Vagy esetleg az egyetlen a diplomáciai osztályon?

– Maradjunk a rangidősnél!

– Doyenne Zoe Sanders… – ízlelgette magában a nevet, aztán elmosolyodott. – Ez tetszik! A helyében többet használnám!

Csendben elkortyoltuk a teánkat. Túlságosan nyugodtnak és derűsnek tűnt, de nem hittem, hogy a gyógyszer ütötte volna ki ennyire. Úgy viselkedett inkább, mint akinek valami szórakoztató gondolat ütött szöget a fejébe. Se az előző összeszólalkozásunknak, se a mosdóban hallott, érthetetlen intermezzojának nem láttam jelét.

Disszociatív személyiségzavar? Kizárt, annak már hamarabb láthattam volna a jeleit. Vagy csak én hallucináltam? Ahhoz meg túl gyanúsan viselkedik.

– Tudja… Érdekes, hogy… Mindig szerettem volna megérteni az ön perspektíváját. – Kiürített bögréje tompán koppant az asztalon. Ábrándozva felsóhajtott, majd kezét a hasán összekulcsolva maga elé meredt. – Annyira egyszerű, annyira idealista. Szerettem volna elhinni, hogy magának van igaza.

– Mármint miben?

– Abban, hogy ez a világ megmenthető. Elvégre ezért tért át a diplomáciára, nem? A harmadik szemeszteri kis problémáját leszámítva…

Nehéz hidegvérűnek maradni, mikor valaki a legmélyebb titkaimat az arcomba mondja… Titkokat abból az időszakból, mikor még a kadét címet viseltem doyenne helyett, és valószínűleg a pap is Riley Morgan, be nem jegyzett állampolgárként járta az utcákat. Élvezettel fogadta az arcomról áradó döbbenetet, és mintha ezzel jutalmazta volna magát, a kancsóért nyúlt. A forró tea felcsapódó gőzének látványa elcsitította kavargó gondolataimat, de ez is csak az ő játékának kedvezett.

– Bevallom, zavart, hogy egy ilyen értelmes nő ilyen gyerekes mesékkel álltatja magát… Így hát próbáltam megérteni, mi is az alapja a nézeteinek. Most, ahogy láttam, hogy bánik a környezetével ezekben a maga számára kritikus órákban, azt hiszem, rájöttem. Maga szereti az embereket, Zoe, bármennyire is próbálja tagadni.

– Az életet tisztelem – javítottam ki. – De gondolom, ez magának idegen. – Riley kínosan elkuncogta magát, aztán a következő pillanatban lefagyott arcáról a vigyor, és arca elkomorodott. – Minden elvett élettel egy újabb háború szélére sodor minket…

– Újabb háború? – ismételte kimért dühvel. – Maga szerint ez, ami most zajlik, ez micsoda?

– Ahogy már mondtam: segítsen, és véget vetek ennek.

– Figyeljen, kisasszony! – Az asztalra csapott. Tudtam, hogy Lisáék teljes készenlétben állnak a túloldalon, így nyugtatólag intettem a tükör irányába, hogy ne küldjenek erősítést. – Lehet, hogy maga véget vetne ennek, de ne felejtse el, hogy több tucat, hájjal kikent, hataloméhes barommal kéne tárgyalnia, akiknek kényelmes, hogy Leithan teljes ipari munkaerejét megoldhatják az embereimből! És lehet, maga akár a legnagyobb becsben tartott doyenne az egész bolygón, nem magán múlik, hogy a rabszolgák hazamehessenek!

Igaz… Az emberek félelme csak egy indok volt arra, hogy a szalag mellé száműzzék a synusokat.

Riley hátradőlt, és a fájdalomtól remegő jobbomra sandított.

– Vallja be, tudta, hogy egyszer el fogja veszíteni azt a végtelen türelmét, és a szavak helyett erővel fog visszavágni!

– Ez most hogy jön ide? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Igaz, vagy sem? – Megadóan bólintottam, mire a harag elpárolgott aurájából. Arca kimértté, tekintete hűvössé vált, és ahogy szemeivel keresztülfúrt rajtam, valami régről eredő, mély fájdalom fonódott lelkem köré. – A világ is pontosan így működik: Ha kiesik megszokott ritmusából, a háború elkerülhetetlen lesz… Minden, amit a maga fajtája a diplomácia jegyében tesz, csak a disszonanciát fokozza. Minél feszültebb a helyzet, annál nehezebb feloldani azt. – Kezébe vette a kanalát, és annak tükrével játszadozva, elhaló hangon folytatta. – A mi úgynevezett koyaanisqatsink évezredek óta tart, mert mindig a tetőponton jön egy békeszerződés, ami tönkreteszi az egészet.

– Kiirtottuk volna magunkat.

– Csak, ha úgy kellett volna történnie.

– Ha így gondolja, mégis miért vett részt a tárgyaláson?

Azt hittem, sikerült megfognom, de a hallgatása inkább drámai csendnek hatott. Nosztalgikus mosoly szaladt végig ajkán, és csak akkor szólalt meg ismét, mikor visszaérkezett az emlékek mély tava alól.

– Mert hittem magában. Azt gondoltam, ha képes volt eljutni a tárgyalásig azokban a kritikus órákban, akkor talán a tabula rasa sem elkerülhetetlen. De a kezét sajnos ennél tovább nem tudta nyújtani, és azóta lássuk be… Már csak a tisztsége emlékezteti arra, milyen befolyásos lehetett volna, ha nincs a nevelőapja mindig a sarkában.

Ennyire látszik?

– Maradjunk annyiban, hogy az ön nézete megbukott – folytatta –, és ezt a balul elsült ütésével alá is támasztotta. A dolgok végkifejlete, ahogy az a nevében is benne van, elkerülhetetlen. Háború, kihalás, erőszak… – Jelentőségteljes pillantásától összeugrott a gyomrom. – Lelepleződés. Ezek a szükségesen rossz események vagy tragédiák azok, amik továbbgörgetik az élet megakadt kerekét egy új irányba. Egy olyan irányba, ami akár új megoldáshoz is vezethet. Akár a tisztítótűz.

– A saját kivégzésére is így tekint?

– Így van – bólintott. – Ha ez töri meg ezt a négy éves hallgatást, akkor nem avatkozhatok közbe.

– Ne csináljon mártírt magából! – Meglepődött a hangomban megbúvó keserűségtől. – Most kéne a legkevésbé feladnia!

– Feladni? – nevetett. – Nem, kisasszony! Látom, nem érti… Az embereim sem szentek! Elbújtak, mert megvédtem őket. Ha én távozom, választaniuk kell: összefognak, vagy odavesznek. Maguknak pedig… – felállt, kinyújtóztatta tagjait, majd komótosan elém lépett. Összetartott csuklóját maga elé emelte. Meg sem rezdült a keze… Tényleg biztos volt abban, mit csinál, és a lakásában észlelt félelemnek nyomát sem leltem kisugárzásából. – Maguknak pedig el kell dönteniük, mennyire ragaszkodnak a világuk jelenlegi folyásához, ha az a nálam is közveszélyesebb valami újból lecsap.

Nem akartam újra megbilincselni. Nem akartam visszaengedni a cellájába. Kétségbeestem, be akartam zárni magammal a kihallgatószobába, és addig éheztetni, csenddel büntetni, amíg rá nem bólint az alkura!

– És még valami – dördült fel, miközben karjára csatoltam a súlyos béklyót. – Magának is választania kell. Vagy visszavonul a csinos kis lila irodájának sötétjébe és várja a csodát, vagy végre megmozdul. Szóval vagy erővel, a mi oldalunkon, vagy a magukén, nem érdekel. Ha ennyire szívén viseli bármelyik nép sorsát is, akkor azon nem egy számítógép jelentéseit böngészve fog változtatni!

 

“Aznap már úgy tértem vissza az irodámba, hogy soha többet nem akarom iNgrid hangját hallani. Igazából nem is lett volna értelme többé… Azt se tudtam, mihez fogok kezdeni, miután Seymourt kivégzik. Mi lenne a feladatom? Miért tartanának még itt, egy ilyen erőszakos társadalomban diplomataként, az észérvek képviselőjének mi dolga lenne? Sötét, kilátástalan jövőt láttam magam előtt.

A sikertelen kihallgatási kísérlet utáni pár órában miközben ezen sorokat írtam arra próbáltam rájönni, miért nem tudom elfogadni Black Seymour sorsát? Ő tudta, hogy ezt érdemli, valószínűleg azóta számított erre a napra, amióta az első katona életét kioltotta, hogy egy társát mentse. Az utána következő, közös ellenségtől tartottam volna? Hogy félhetnék olyantól, amit egyelőre el sem tudok képzelni?

Egyben biztos lehettem: ha Seymour leveszi a kezét a népéről, elvesznek, vagy kétségbeesésükben újabb lázadást szítanak.

Csak ekkor döbbentem rá, hogy James pacifizmusa ellenére miért működött együtt a pappal: a deportációs egyezmény után Seymour volt az a vékony hajszál, ami elválasztott minket a népirtástól.

Mertm amíg a deportációs egyezményt vitatták, én a saját önsajnálatomban süllyedve vártam a csodát… Mint most.”

Ilyen sem volt még, hogy a puha kanapém törni kezdje a hátamat. A csigolyáim közé ékelődő, tompa fájdalom nem hagyott a levelemre koncentrálni. Halkan bosszankodva ülő testhelyzetbe helyeztem magamat, majd kiráztam zsibbadó jobbomat.

“Az emberek nagy része, ha meglát egy tárgyat, nem érez késztetést arra, hogy alaposan megvizsgálja. Hogy ez a “mindent a szemnek”-elvnek, vagy az elkényelmesedésre való hajlamunknak köszönhető-e, nem tudom… A lényeg, hogy igyekszünk minél hamarabb nevén nevezni mindent, ami új, vagy a megszokottól eltérő. Ezzel nincs semmi baj, az ismeretlen disszonáns az agynak, és az, hogy ezt fel akarjuk oldani, a természetünk része. Csak ennek lett egy kellemetlen mellékhatása: a szélsőségesség… És a szélsőségesség félmegoldás, frusztrációt hagy, eltorzítja az értékítéletünket. Megosztja a társadalmat, családokat, népeket szed szét.

Habár a világnak mindig születnek nagy koponyái, akik próbálják szélesíteni annak a pár millió embernek a látószögét, mára a mérleg kiegyensúlyozatlanná vált. Ezért a sajtót tartom felelősnek. Ők azok, akik hangzatos, radikális szalagcímekkel próbálják tömören elmesélni a világ aktuális dolgait. Az ő manipulatív kampányuk sodort minket a deportálási egyezmény megkötésére, miattuk tekintünk Black Seymourra terroristaként habár ő magát sosem nevezte annak , és ők aggatták rám többek között a “liberális” és a “filantróp” jelzőt is. A szerződés megkötését követő pár hónapban betörtek a nem létező magánéletembe. Sem McCree, sem Stuhlbarg, sem a többi pszichopata szenzációhajhász nem képes felfogni, mekkora kárt lehet okozni akár egyetlen cikkel. Őket tartom felelősnek a négy évvel ezelőtti, ellenem elkövetett merényletért, ami aztán a félelmeim egyik alapkövét képezte, és részben őket tartom felelősnek azért is, hogy a világnak bármennyire is nagy szüksége lenne Black Seymour segítségére, az őt körüllengő, elferdített valóság miatt nem fog és nem is akar kegyelmet kapni. Miatta fognak hazaárulással vádolni az elkövetkezendő napok tettei miatt, habár úgy érzem, jobban nem is lehetne az emberiség érdekeit szolgálni, mint azzal, ha szövetséget kötök a Szerzetessel.”

Hajamból megint kiesett Fánk, és tincseim rázuhantak a tablet képernyőjére. Halkan szidva az ipari robotok kontármunkáját talpra álltam, és miután iNgrid feloltotta nekem a villanyt, fejest ugrottam a szobában fellelhető néhány fiókba, utánpótlás reményében. Kiengedett hajjal járkálni már majdnem olyan érzést keltett bennem, mintha meztelen lennék.

Engedd el a kezem!

Takarodj!

Ismét a sötét utcán futottam, a törmelékek között. Meghúztam lépéseimet, de a pár métert, amit ezzel nyertem, hamar behozták. A következő, amit éreztem, az az erős kéz a hajamon, a tépő érzés a fejbőrömben, majd láttam, ahogy az árnyba burkolózó falakat felváltja a halványan szikrázó, őszi égbolt. Hátam a padlónak ütődött, és mintha elfelejtettem volna, milyen lélegezni, tüdőm nem telt meg oxigénnel.

Még a fulladás is jobb ennél.

Kezem reszketve túrt a harmadik fakkba. Iratok, kapcsok, csattok… a csatt kevés!

Lefeküdtem a földre – tiszta, puha szőnyeg –, és engedtem, hogy a kínzó emlékek szétáradjanak az elmémben. Hallottam az önelégült kacajukat, éreztem az ujjukra tapadó koszt, az ütődés sokkjából feleszmélő, lassan táguló tüdőmet, és a hideg labdát a torkomban.

Az első sikolyt.

Éles volt, rideg, süvítő és kíméletlen. Darabokra szaggatta hallószervüket, és egy pillanat elteltével már mindhárom holtan feküdt rajtam. Undorodva löktem le magamról a testüket, majd percekig feküdtem az ő vérükben ázva, és próbáltam feldolgozni a történteket. Odalettek az életemet körüllengő hazugságok.

Halottak, akárcsak az a három férfi.

Halottak, akárcsak én, ha mások is megtudják.

És megtudják… Meg fogják tudni.

Tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Lelkem zakatoló vonata fénysebességgel vonult el az első három állomás mellett, majd megakadt a negyediknél, és még a túlélés öröme sem tudta továbbgörgetni a kerekeket.

Visszatérő rémálomként tört rám éjszaka a kép, hogy az Egységben, az oroszlán barlangjában lelepleződik valódi arcom. Hogy mindenki egy emberként, megvetéssel fordul felém, mintha én titkoltam volna, hogy közéjük tartozom, és attól a pillanattól árulónak, gyilkosnak tartanak.

Meghurcolnak.

Kirakatba tesznek. Eledelként dobnak a sajtó csaholó kutyái elé.

Aztán lelőnek.

Két hónapig állt vagonom a depressziónál, mikor egy fekete mozdony magával ragadott, és elvontatott a végállomásig: elfogadásig.

Egy megbízással érkezett. Black Seymournak hívta magát.

Újra átéltem a reményt és a megkönnyebbülést, ami akkor járt át, mikor megismertem a tevékenységét, a motivációját. Reméltem, hogy egyszer értem jön, és ha kell, a saját nevelőapámat küldi a másvilágra, csakhogy kimentsen ebből a börtönből. Persze, mintha Thompson megérezte volna, kitaszított a pódiumra, hogy nyilvánosan vegyem fel ellene a harcot. Nyilvánosan a pokolba kívántam, a kulisszák mögött kiskapukat kerestem, amik elvezethetnének hozzá. Végül ő jelent meg nekem.

És most elveszítem.

Most, mikor a legnagyobb szükségünk lenne egymásra, ő az, aki távolságot ékel kettőnk közé. Azt sem tudtam, mit mondjak Jennynek. Mikor a szöktetést terveztük, eszünkbe sem jutott, hogy Riley keresztülhúzza a számításainkat. Ha ő nem működik együtt, akkor sosem fog kijutni onnan.

Ellenáll.

Nem is akar kijutni.

– Riley, te gyáva féreg… – Kezemmel takartam az arcomat, hogy a szoba ne lássa ezüst könnyeimet. – Te gusztustalan, gyáva féreg!