Kezdtem megszeretni a mediterrán vörös talaj ízét, azt az egyet bántam, hogy gyorsan kiszáradt tőle a szám. Mindettől függetlenül undorodva köptem ki a nyelvemre tapadt szemcséket, majd fájó izmaimat megfeszítve feltápászkodtam.

– Újra! – vetette oda nekem Riley félvállról, és visszaállt a helyére. – Nem csodálom, hogy olyan könnyű volt kiiktatni a bajtársaidat. Kadétképzős létedre semmit nem tudsz.

Elgyengülten pihegve néztem verejtékező alakjára, és várakozó, elszánt ábrázatára. Amennyire lenyűgözött természetes tekintélyével, annyira bosszantottak a megjegyzései. Csak annyit ért el vele, hogy elveszítsem a türelmemet saját magammal szemben.

Miután úgy ítélte meg, hogy kész vagyok, kezében unottan megpörgette a Limbót, majd rám szegezte. Négy nappal ezelőtt még kifejezetten frusztráló volt a fegyver rosszabbik oldalán állni, mostanra viszont megszoktam a helyzetet, főleg mikor egyik éjszaka megbizonyosodtam róla, hogy üres a tár. Thompson viszont jó eséllyel, ha kell, az Egység teljes készletét elpazarolná rám, így nem bagatellizálhattam el a helyzet súlyosságát.

Lefegyverezni, sakkba szorítani, dominálni.

Az egyik olajfa mögé vetődve fedezékbe vonultam, csak hogy szokjam a defenzív nyitást, majd hirtelen ötlettől vezérelve port rúgtam az arcába, hogy időt nyerjek. Latinul szitkozódva maga elé kapta kezét, és míg hangosan prüszkölve szeme világáért küzdött, egy lágy frekvenciával elfedtem saját lépteim hangját, és végre először sikerült lefegyvereznem őt. Arra viszont nem számítottam, hogy még az előtt kiüti kezemből a pisztolyt, hogy azt a fejéhez fogva átvegyem felette az uralmat, és túszomként térdre kényszeríthettem volna. Első ötlettől vezérelve elkaptam a vállát, hogy a gyomrába térdeljek, ám jobbjával hárította a mozdulatot, majd hátrébb lökve magától kirúgta alólam a talajt. Mindezt csukott szemmel.

Fájdalmasan nyekkenve elterültem, de tudtam, hogy még nincs vége: laposkúszásban elindultam a fegyver irányába. Az egyik pillanatban még láttam a kezemet nyúlni a Limboért, a másikban viszont ő vakított meg, ellopva aljas technikámat, és tudtam, hogy innen már nem tudok nyerni. Összegömbölyödve feltérdeltem, és remélve, hogy ezzel befejezettnek tekinti a kört, óvatosan próbáltam megszabadítani magamat a szemembe fúródó, apró szemcséktől.

– Még jó, hogy Thompson irodájában szőnyeg van, ugye?

– De nem is lát a fülével, mint te – vágtam vissza szipogva.

Hallottam, hogy leül mellém, majd kinyitotta a kulacsát. Reméltem, hagy nekem is belőle, hogy legalább az arcomat meg tudjam mosni. Már épp emeltem volna a kezemet, hogy elvegyem tőle a flaskát, mikor egy jó nagy adag vizet fröcskölt a képembe.

– Bunkó – nyafogtam röfögve. Riley halkan kuncogva figyelte, ahogy nőies szolidsággal igyekeztem kiűzni az orromba felszaladt vízcseppeket, majd miután kiszórakozta magát, megkönyörülve rajtam meglepett egy zsebkendővel.

– Miattad pazaroljuk a vizet. – A szájához emelte, majd félúton megállt, és eltűnődve forgatni kezdte a kezében. – Alig maradt valami az alján. Neked adom, ha megküzdesz érte.

Visszacsavarta a tetőt, és a mattszürke bevonatú üveget letette kettőnk közé a földre.

– A nap már a te hátad mögött süt – kiáltotta át hozzám. – Tekintsd lépéselőnynek!

Amilyen komikusnak éreztem a helyzetet elsőre, annyira éreztem a levegőben terjengő feszültséget, ahogy egymást figyeltük, ki fog előbb megmozdulni. Karjait enyhén széttárta, támadásra készen, én védekezőn magam elé emeltem jobbomat, és próbáltam belelátni a fejébe, mire készül.

– Védekezz csak! – reccsent meg szigorú hangja. – Ez vagy te!

Nem tudok mit tenni, ha ebben a testtartásban éreztem biztosnak magamat.

– Minek magyarázkodsz magadnak? Azt hiszed, ha sokáig védekezel, megsajnállak, és odaadom neked a vizet?

Kezem ökölbe szorult a hátam mögött. Éreztem a szándékosságot a személyeskedése mögött, de nem tudtam ellentmondani az indulataimnak.

Ha eléri, hogy dühös legyek, azzal ő nyert.

Idegesen megráztam a fejemet, majd blöffként, oldalra dobbantottam, remélve, hogy követi a mozdulatomat. Gúnyos szisszenés volt a válasz.

– Vagy kisétálok a börtönből? – Váratlanul ért ez az övön aluli megjegyzése, de a dühtől csak földbe gyökeredzett a lábam. – A gyerekkori barát, aki a testével védett egy bukott pokolfajzattól! Vártad, hogy kihúzzalak a gödörből! Azt akartad, hogy megszabadítsalak Thompsontól. Képtelen vagy bemocskolni a kezedet a saját szabadságodért.

– Nem kell mindennek vérontással végződnie!

– Igaz! Fel is használhatsz másokat a céljaidra.

Na jó, ebből elég volt!

Éreztem, hogy a lábam magától megiramodik, ám nem a kulacsra fókuszáltam, hanem Riley-ra. Remegő végtagjaim erővel teltek meg, ahogy tekintetünk összetalálkozott, és végre nem fojtogatott torkomban dobogó szívem.

– Jamesék nélkül semmire se mentél volna. – folytatta megvetően. Elhárította az első ütésemet, és megpörgetve maga körül visszalökött képzeletbeli körünk közepére. Ahelyett, hogy a bokámnak dőlő flakonnal foglalkoztam volna, még egyszer tettem egy próbát, hogy elhallgattassam. Balommal intve megzavartam a figyelmét, de mielőtt jobbommal üthettem volna, elhajolva előlem lefogott, és karját nyakam körül átvetve magához rántott. – Tipikus diplomata. A színfalak mögött sakkozgat, és az utcáktól remél változást.

– A magadfajták után takarítjuk a szart! – Kétszer egymás után orrba fejeltem, majd ahogy lazított a fogásán, kifordultam a szorításából, és gyomron térdeltem.

– A “magamfajtákat” a korcs vezetők teremtik – nyögte miután összeszedte magát. Védőállásban szökdelni kezdett, fenyegetőleg tologatva öklét maga előtt. Bal, jobb, bal, bal – anélkül hárítottam minden ütését, hogy egyáltalán felfogtam volna, mi történik. Testem mégis, mintha gondolatban egy lépéssel Riley előtt járna, tudta, mit kell tennie.

– Ha a korcs vezetők ellen harcolsz, talán nem kéne önként a vérpadra sétálnod!

– Megéri, ha a gyáva doyenne-t végre tettre kényszeríti.

– Csak ennyiről van szó? – Hogy kizökkentsem fókuszából, utolsó szavamat eltorzítottam egy irritálóbb tartományba, és kihasználva a pillanatot, amíg Riley szeme zavartan a hátam mögé cikázott, kirúgtam lába alól a talajt. Hasára fordítva hátrafeszítettem mindkét karját, és finoman a tarkójára taposva a földhöz nyomtam arcát. – Ezek szerint nem is én tartalak feláldozhatónak, hanem te saját magadat.

Diadalomittasan kaptam a mellettünk heverő kulacs után, és finoman megráztam. Riley háta megrengett alattam, ahogy egy hosszú, baljós nevetés szakadt ki belőle, és ebből már tudtam, hogy átvert. Ez beigazolódott, amint lecsavarva a kupakot fejjel lefelé fordítottam a palackot: teljesen üres volt.

– Ebben a világban az fog győzni, aki a feltételeket diktálta – szólalt fel emelt hangon, és néhányat rántva karján kiszabadította magát alólam. – A végkifejlet már nem számít. Minden előre elrendeltetett… A konfliktus, a háború csak egy hazugság.

Leült velem szemben, és térdére támaszkodva kifújta magát. Habár a lecke, amit adott, fanyar ízt hagyott a számban, elégedetten mértem végig horzsolásokkal és földdel borított testét. Négy nap után végre sikerült két vállra fektetnem, de valamiért ez mégsem tudott teljesen eltölteni büszkeséggel… Ilyen kemény szavak után nem.

– Te mégis harcolsz.

– Hogy én legyek az, aki a feltételeket diktálja. – Észrevette tekintetemben a kielégíthetetlen dühöt, és halványan elmosolyodott. – Nahát… Azt hiszem, valamit sikerült áttörnöm. Ezt az arcot akarom látni, mikor elbeszélgetsz Thompsonnal.

– Olyanná akarsz formálni, amilyen te vagy.

– Nem, Zoe. Azt akarom, hogy ha úgy érzed, valakire el kell sütni a fegyvert, vagy el kell törni a nyakát, akkor ne arra várj, hogy más megtegye helyetted. Úgy, mint a Házban! És, ha ehhez a lelkedbe kell gázolnom, akkor meg fogom tenni.

Felállt, majd óvatosan felsegített, és fáradt, nehézkes léptekkel megindult a közeli forrás felé.

Azt hitte, végeztünk? 

A szavai még viharos echóként zengtek a koponyámban. A sértettséget lassan enyhítette a kemény mondatok mögött rejlő igazság, ám egy ilyen fajta felismeréssel nehéz azonosulni. Elgyötörten támaszkodtam a mellettem álló olajfának, és próbáltam valami érett gondolatot kiszűrni a komfortista szabadkozások és az egyelőre üresnek érződő ígéretek közül.

– Mikor áttértem a diplomáciára, egy nem szívesen látott vendég lettem Thompsonnál. – Riley megtorpant, és felém fordulva hallgatott. Azt kívántam, bárcsak egy érintéssel át tudnám adni a bennem kavargó, régi szorongást, hogy ne kelljen félreérthető, száraz beszédbe öltenem őket. De, a saját elmém világát senkinek nem lehet átadnom, csak én olvasom másokét. – Aztán, ahogy egyre jobban építettem saját magamat, a nézeteimet, a világomat, annál instabilabbá vált alattam a talaj. Majd jött az az éjszaka, mikor megtudtam, hogy nem csak az elmém ennyire más, de a vérem is… Lehet, hogy jobban is kezelhettem volna. Lehet, hogy belesüppedtem a tehetetlenségbe, lehet, hogy bepánikoltam… – Tekintete elködösült, mintha csak a teste állt volna ott előttem. Lénye másik részét elnyelték örvénylő gondolatai, majd folyamatosan magához eszmélt, és leszegett fejjel megindult felém. – Megkereshettem volna Jamest, de nem volt egy olyan pillanat az életemben, hogy ne éreztem volna azt, hogy figyelnek. Szerinted jókedvemből éltem magányosan? Szerinted nem fogtam fel, hogy veszélyben van az életem? Egyetlen gyanús mozdulattól is minden fegyver rám szegeződött volna, szerinted hogy tudtam volna kitörni ebből?

– Zoe…

– Mit gondolsz, hogy kerültél hozzám diplomata létemre?

– Zoe! – Finoman elemelte kezemet a fától, és magához szorított, elűzve a zaklatottan tomboló emlékképeket és az évek óta engem kísértő rettegést. Élettelen, idegen testnek éreztem magamat karjai között, és zakatoló elmémbe tompa, döbbent csend ékelődött. Csupán néhány másodpercig tartott, de az a kis üresség felszabadított az őrjöngő, traumatikus mókuskerék fogságából, hogy helyette egy újfajta, ismeretlen tehetetlenségnek adja át a helyét. Hiába a vigasztaló szándék, és a nyugalom, amit Riley gesztusa okozott… A zavaron áttörő, fájdalmas közöny megmérgezte a pillanatot, és csak arra vártam, hogy végre elengedjen.

– Titokban nyomoztam utánad, de lebuktam. Thompson rájött, hogy ezzel sakkban tarthat, és… – Eltolt magától, és finoman a számra tette mutatóujját.

– Tudom.

– Akkor nem kell a rossz hangot játszani a fejemben! Anélkül is haragszom magamra – feleltem szemöldökömet ráncolva. Lecsaptam karját magam elől, és a düh adta lendülettel lesiklottam a lejtőn a házak közé.

Mégis mit hisz magáról?

Lábaim megszaladtak a domboldalon, de még így is lassúnak érződött a világ az agyamban túlpörgő, megállíthatatlan kerékhez képest. Szívem hevesen vert, miközben légies könnyedséggel kerülgettem a földből kinövő bozótos kórókat és csapdaként szolgáló gyökereket.

Nem sokkal lemaradva mögöttem hallottam Riley szapora lépteit, ahogy hasonló agilissággal tért ki a természet adta akadályok elől. Próbáltam gyorsítani a tempón, hogy biztos ne tudjon utolérni, de féltem, hogy az már a testi épségembe kerülne.

– Csak… hagyj egy kicsit, jó? – szóltam át a vállam fölött, miután leértem a járdára. – Lehet, neked a cél szentesíti az eszközt, de én nem tudok hinni ebben. Főleg akkor nem, ha más érzéseiről van szó.

– Igazad van. Nagyon sajnálom.

– Nem, ezt most hagyd abba! – Értetlenül és kissé bosszúsan megállt előttem. Mielőtt bármit felelhetett volna, egy frusztrált sóhajjal beléfojtottam a szót, majd megadóan és dühösen felé fordultam. – Nem kell bocsánatot kérned, mert igazad van. Egy gyáva tapló vagyok, felfogtam. Csak sok volt, érted?

Kisvártatva bólintott. Láttam rajta, hogy erősen gondolkodik, mit is kéne mondania, de ismét leintettem őt, majd folytattam utamat a házunkig.

– Szeretném, ha az edzés hátralevő két napját bepótolnánk máskor. Úgy érzem, hogy most le kell rendeznem pár dolgot.

– Persze, úgy lesz.

– Köszönöm. – Egy laza mozdulattal átdobta zsebéből a kezembe a lakáskulcsot, majd halkan intve nekem elindult az ellenkező irányba.

– Meglátogatom Arishát.

– Ha nem találsz otthon, a parton leszek.

***

Meleg homokba süppedt meztelen lábam, tüdőm új életre kelt a mélyen belélegzett, sós levegőtől, és az óceán vize hívogatóan zúgott, hogy enyhítse naptól és horzsolásoktól pirult bőrömet. Még sosem éreztem ennyire otthon magamat, mint a part szelíd csendjében. Végignéztem a kékségbe vesző horizonton, és kicsit még mindig könnybe lábadt a szemem, csak úgy, mint mikor először jöttem ki, hogy megnézzem a hullámokat. Olyan könnyű volt eggyé válni ennek a zúgó világnak állandóságával, mégis változékony természetével, mintha visszatértem volna az anyaföldemre.

Úgy döntöttem, hogy ma kicsit közelebbről is megismerem ezt a különös vidéket, amiben meglepő módon hazataláltam. Az egyik szikla aljába ledobtam a strandszoknyát, és hajamat kioldva besétáltam a napfénytől csillogó óceánba. Halkan felszisszenve tűrtem a sebeimet maró, csípős fájdalmat, majd alámerültem a haboknak, hogy a só testem minden pontjáról kimossa az elmúlt négy nap sebeit. Aztán, ahogy a víz oltalmazó anyaként körbeölelt, szabadjára engedtem a kitörésre váró, örült kereket, hogy elém gördítse legelvetemültebb gondolataimat.

Egyszer azt hallottam, valaki akkor válik egy rejtély megszállottjává, ha a saját életének titkait, vagy terheit látja abban. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek a gondolatnak egészen addig, amíg meg nem ismertem személyesen Riley-t. Minden egyes szava egy éles, kifordított változata volt az én világképemnek. Hiába különböznek a nézeteink, ugyanaz a félelem hajt mindkettőnket… Annak a félelme, hogy nem érhetünk fel a sorsunkat mozgató hatalmakhoz. Félelem attól, hogy minden próbálkozásunk semmibe vész.

Egyformák vagyunk, mégis különbözünk.

Mintha éreztem volna, hogy Black Seymourt ugyanaz a szorongás küldi az utcákra, hogy igazságot tegyen, ami engem bezárt a négy fal közé, képes lettem volna mindent megtenni azért, hogy megismerjem a csuklya alatt rejtőzködő arcot. De, nem hittem volna, hogy a találkozás ilyen keserű és fájdalmas élmény lesz.

Hátamon lebegve elmerültem az ég végtelen kékségében. Fülemet megtöltötte a víz alatti világ egyenletes zúgása, testemet békésen ringatták a hullámok, és elmémet beterítette a gondtalan létezés jótékony, üres csendje. Azt kívántam, bárcsak ilyen sebezhetetlen lehetnék a parton kívül is! Akkor talán könnyebben megértenénk egymást másokkal. Akkor talán vérontás nélkül véget vethetnék ennek az indokolatlan fajgyűlöletnek, otthont teremthetnék millióknak, és nem azt kellene hallgatnom minden nap, hogy milyen rohadt ez a világ!

„Az SD001-es számú űrdinasztia újszülöttje Scorpio 26-án jött a világra. A gyermek fennakadt a genetikai szűrővizsgálatokon.”

De mennyire, hogy rohadt ez a világ… Egy nyílt titok, hogy idővel mindenki közénk fog tartozni. Saját magunkat irtjuk, egy hazugságokból összeollózott félelem által vezérelve. Kik azok a névtelenség mögé rejtőző, korcs vezetők, akik egy tollvonással emberéleteket tesznek tönkre? Miért érdekük ez nekik? Mivel lehetne őket meggyőzni, hogy fejezzék be az értelmetlen népirtást?

Még nem is láttam a teljes képet. Csak egy szigetet, tele menekültekkel, akik viszonylag teljes életet tudnak élni, és egy embert, akit már most majdnem felőröl a konfliktus. Riley azt hiszi, nem tudok róla. Elég sokat foglalkoztam az emberi lélek rejtelmeivel ahhoz, hogy felismerjem a keserű szavak mögött megbúvó kiábrándultságot…

Mintha csak a puszta gondolattal magamhoz idéztem volna, a zakatoló szekeret egy rám vetülő árnyék és Riley komor ábrázata állította meg, ahogy zsebre tett kézzel fölém hajolt. Meglepően kiegyensúlyozottnak tűnt ahhoz képest, ahogy elváltunk egymástól. Arisha tényleg csodát tehet vele.

– Tehát, így néz ki korunk Medusája. Engedelmeddel ezt le fogom festeni.

– Mielőtt kővé válsz, állj kicsit balrább, kérlek! – intettem hunyorogva. – Jó leszel napernyőnek.

– Látom, mélyen gyökereznek azok a gondolatok. – Kérésemnek eleget téve arrébb állt, hogy kitakarja előlem a nap erős fényét.

– Hogy érted?

– Nem találsz békét. Ha sikerül is kiürítened a fejedet, pár percen belül újra megtelik ugyanazokkal a gondolatokkal – mondta, mintha kifejezetten tudná, miről beszél.

– Értékelném, ha megtartanál egy három lépés távolságot közted és az agyam között.

– Nem tehetem – rántotta meg a vállát. – Elég sok dolog vár ránk, nem szeretném, ha már az elején összeomlanál.

– Megtanultam együtt élni ezzel a fejjel, nem kell félni.

Tényleg tudtam kezelni, de el kellett ismernem, hogy jogosan aggódik értem. A másodpercnyi csendeket leszámítva a fejemben egy értelmezhetetlenül zúgó gomolyag kavargott, és nem tudtam, meddig tudok együtt élni ezzel a zűrzavarral. Talán jól is esne a támogatása, másik oldalról viszont nem akartam egy lenni a sok újember közül, akiknek terheit a saját vállán cipeli.

Tudván, hogy csak féligazságot mondtam, Riley tekintete szúróssá vált. Leguggolt, és mielőtt lágyan megfogta volna arcomat, játékosan felkavarta vízben lebegő hajtincseimet. Ezüst szemei fájdalmasan felvillantak, és olyan közel hajolt hozzám, hogy gondterhelt lelke teljesen átitta gondolataimat.

Láttam rajta, hogy szeretne megszólalni, de elfogytak a szavai, így hát némán cirógatta arcomat, majd a tarkómra és derekamra simította tenyerét, hogy a víz helyett ő tartson a felszínen. Értetlenül néztem fel rá, várva, hogy megszólaljon, hogy megtörje ezt a kettőnk közé ülő bizarr csendet. Maga a pillanat még tökéletes is lehetett volna, ha van valami, ami elhallgattatja a bennem ébredező, állatias bizalmatlanságot. Ehelyett elmém egy gondolattöredék alatt belső csatatérré változott, ahol egymásra fogta fegyvereit a meghitt valóság, és a lelki szemeim előtt bevillanó, lidérces emlékképek. Megkapaszkodtam Riley-ban, hogy megerősítsem magamat a realitás talaján, de ahogy a szorongás hosszú karmú szörnyetege magával rántott a már jól ismert, fekete lyukba, úgy ez az érintés is tompa, távoli élménnyé változott.

– Erről beszéltem, látod? – suttogta Riley, és gyengéden magához szorított, csak úgy, mint fent a dombon. – Csak rám figyelj! Csak rám, hallod?

Szerettem volna elmélyülni megértő tekintetében, de nem tudtam ellent mondani a kényszernek, hogy fejemet elkapva összeszorítsam szemhéjamat. Engedve a belső káosznak alámerültem a küzdőtérre annak reményében, hogy egyszer és mindenkorra véget vetek az életemet megkeserítő rohamoknak. Míg kívül némán, avatatlan szem számára észrevétlenül szenvedtem, ott lent ordítva és tombolva pusztítottam el mindent, amiről úgy éreztem, megkeseríti létezésemet.

Mindent…

Mindent.

Mindent!

Öreg, megfáradt veteránként harcoltam azon a fronton. Öreg, mert amióta csak öntudatra ébredtem, volt, hogy minden nap meg kellett vívnom ugyanezt a csatát, és megfáradt, mert tudtam, hogy miután leül a por, az apátia fogja győzedelmesen belém döfni kardját.

Szemeim kipattantak, és a jelen egy kifordított, rideg formájában találtam magamat. Még az óceán vizét is sokkal hidegebbnek éreztem magunk körül, és mintha az előző pár perc furcsa álom lett volna, fejemet megrázva, elidegenülve fordultam ki Riley szorításából.

– Túl sok dolgon mentünk keresztül ahhoz, hogy most roppanjunk össze a terhek súlya alatt, igaz? – kérdeztem, és kívülről semleges hangom keserves, reszkető sírásként visszhangzott saját fejemben.

Riley tágra nyílt szemekkel meredt rám, mintha maga sem tudta volna elhinni ezt a váratlan pálfordulást, és magában újra és újra felelevenítette a kérdést, hátha meghallja a bánat akár legkisebb jelét is a jeges rezgéseken túl. Nem tudom, hogy sikerült-e átlátnia a falon, ami mögé rejtettem csalódottságomat, de a végkifejleten ez úgysem változtatott volna semmit: egy fal van közöttünk, és nem biztos, hogy bármelyikünk is készen áll arra, hogy ezt lebontsa.

Ezzel Riley is teljesen tisztában volt. Lesújtva meredt maga elé, kezével gondterhelten fekete hajába fésült, és halkan sóhajtozott, próbálva feldolgozni az elmúlt néhány percet. Aztán, mintha ő is egy belső viadalból tért volna magához, rám emelte haragba fagyott tekintetét:

– Talán már így is késő.