Meleg szellő simogatta bőrömet, és lábamat meg-megérintették az óceán hullámai. Fejem fölött tiszta fényárban úszott a Tejút, haloványan megvilágítva a sötétbe rejtőzködő tájat. Lilás ködbe burkolódzó sávja akár egy kozmikus szivárvány, összeért a vizekkel, és csillagjai szikrává olvadva vegyültek el a felszínen.

Szerettem ilyenkor kint sétálni. A ragyogó égbolt előcsalogatta azokat az érzéseket és gondolatokat, amiket a Nap frusztráló sugarai elüldöznek elmémből.

Lefeküdtem a homokba, hogy szememet beterítse ez a földöntúli látvány. Mindig, mikor elmerültem az űr csodálatos világában, lelkemet kellemes könnyedség járta át. Olyasmi lehet, mintha megszűnne a gravitáció, és csak lebegnék a térben. Szerettem volna magammal vinni ezt a békességet, hogy örökké tartson.

Mögöttem lassú, halk lépteket nyelt el a talaj. Nem kellett odafordulnom, hogy tudjam, ki közeledik felém, felismertem járásának ritmusából. Szótlanul helyet foglalt mellettem, és elmerült a végtelen, éjszínű horizontban.

– Néha kijövök, és próbálom megfejteni a látványt – mondta halkan Riley. – Mi teszi ilyen különlegessé, mik a színei… Ki sem tudom keverni őket.

– Ha ez megvigasztal, fényképen sem volna ugyanaz.

– Ez még nem elégíti ki bennem a festőt. Valamiért mindig azt akarom vászonra vinni, aminek szépsége nem egy hitvány ecsetre való.

– Nem szép dolog így beszélni arról az ecsetről! – orroltam meg szomorkásan. – Mégiscsak a lényed része.

– Tudom… Igazad van. – Ledőlt mellém, és egy mély sóhajt kieresztve elnevette magát. – Talán csak élveznem kéne a látványt.

Fejünk felett fénylett a Dél Keresztje, négy csillaga hivalkodón nyomta el a körülöttük pislákoló, apró pontokat. A csúcsa volt a legragyogóbb, azon kaptam magamat, hogy már egy jó ideje mindig visszasodródik rá a tekintetem. Mintha kiválasztottuk volna egymást.

– Neked van csillagod? – kérdeztem Riley-t. Válasza meglepően komor volt.

– Lehullott.

– Neked adjam az enyémet? – próbáltam vicceskedni, de nem nevetett velem együtt, helyette halovány mosollyal rám nézett, és először fel sem tűnt, mi olyan furcsa a tekintetében. Most először nem a múltba révedt. Gondolatai a jelenben jártak, akárcsak nekem, és talán a Tejút megnyugtató fényárjának köszönhetően, végre önmagunk tudtunk lenni. Valakik, akiket nem a mögöttük álló évek határoznak meg. Két egyszerű ember, egy élettől zajos bolygón.

Jobbját lassan a kézfejemre simította, és várt. Máskor megszaladt volna a szívem már ennyitől is, de abban a percben a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy megfogta a kezemet. Finoman rászorítottam a markára, és utat engedtem az arcomra kiülni akaró boldogságnak.

A hasára fordult, hogy fölém tudjon hajolni, és lágyan végigsimított orcámon. Finom csókot nyomott homlokomra, majd lejjebb vándorolt az orromra, az államra, és ravaszul kuncogva a szemembe nézett.

– Én csinálnám ugyanezt, vérig lennél sértve.

– Egész jól kiismertél – nevetett, és végre megcsókolt. Elcsendesült az óceán, és mintha kint lebegtünk volna a világűrben, nem éreztem a homok apró szemcséit a hátamon. Lassan átkaroltam tarkóját, beletúrtam fekete hajába, miközben engedtem, hogy játékosan a nyakamba fúrja arcát.

Hirtelen minden értelmet nyert. Meg tudtam bocsátani a Teremtőnek a sok szenvedésért, a rabságért, a félelemért… Megváltásra leltem. Az az egy pillanat begyógyította az elmúlt évek sebeit, és olyan békesség költözött szívembe, amit végre talán még a Nap sem tudna kiűzni onnan.

Aztán egy mélyről jövő hang azt mondta, meneküljek.

– Még jó, hogy az igazi mesterművekhez még vászon sem kell. – Hangjába baljós disszonancia vegyült. Mintha más ember tapasztotta volna ajkamra száját, és már a puszta gondolattól is fojtogató súlyként telepedett mellkasomra a légszomj. – Állj nekem modellt! – kérlelt mohón, miközben remegő kezekkel bontotta szét a csomót felsőmön.

Mi ütött beléd?

Testeket láttam magam előtt. Darabokban. Vörös foltokat egy kongó, alumíniumfalú szobában. Véres lábnyomok követték egymást az ajtóig, majd a küszöbön pocsolya gyűlt össze, melyből hosszú sáv vonszolta ki magát, vissza az ágy irányába. És láttam a gomolygó szörnyeteget, ahogy beteríti a plafont, végtelen, mély sötétségbe zárva a láthatárt. Egy helyet a senki földjén, ahol emberek százai haltak kegyetlen halált.

Az ébredező óceán zúgása rántott vissza a valóságba, de a csillagokat addigra vastag gomolyfelhők takarták el. Bőrömet apró szögekként döfte át a homok, és zsibbasztó faggyal járta át csontjaimat a szél.

Riley lassan felemelkedett, és nyakát hátraszegve a közelgő vihar irányába nézett.

– Elmosná az eső a vért – szólt elmerengve, és csalódott arca egyik pillanatról a másikra higgadtra váltott. – Tökéletes.

Piszkosfehérre festette a ködbe vesző Telihold tükre az apró kést, amit a zsebéből halászott elő. Arcomra fagyott a rémült sikoly, ahogy éles pengéjét hezitálás nélkül végigszántotta mellkasomon, egészen le a köldökömig. Ha már én nem tudtam cselekedni, azt reméltem, legalább az ösztöneim megmentenek, pont úgy, mint négy évvel ezelőtt. Aztán rájöttem, hogy egy kis sikoly sem férne ki a gégémben duzzadó gombóc fojtása alól.

Elemelte a hideg szikét, először csak a maró fájdalmat éreztem, majd a vékony vágásból friss cseppekben bugyogott ki a vér.

– A leggyönyörűbb szín – suttogta elhűlve, és hüvelykujjával egy-egy csíkot húzott végig arcom két oldalán. Már visszatért volna a késéhez, mikor hirtelen ötlettől vezérelve a számra is kent saját véremből. – Igazán hordhattad volna.

Nagyokat nyelve próbáltam leküzdeni a fémes szagtól és a sokktól felgyülemlő hányingert. Fejemet elkapva kerültem Riley éhes ajkait, de ahogy megunta az értelmetlen küzdelmet, erőszakkal megragadta a fejemet, és újra megcsókolt. Lüktető halántékomhoz nyomódott a szike nyele, amit jobbjában szorongatott, szabadulásom egyetlen kulcsa.

Úgy döntöttem, beszállok a mocskos játékába. Feltűrtem a pólóját a kezemmel, és az oldalát simogatva vándoroltam feljebb. Tetszett neki, és ezt az ő beteg nyelvén úgy adta tudtomra, hogy apró vágásokat ejtett a bőrömön, ahol csak ért. Nem érdekelt. Azt akartam, hogy minden szisszenésemre azt higgye, neki szól.

Végül megéreztem a tenyeremben reszkető kézfejét. Felkészülve a fájdalomra vettem egy mély levegőt, és pengénél fogva kirántottam karmai közül a kést. Előbb a szemébe kaptam, és ahogy a kíntól ordítva a vizek felé hátrált, a habokba taszítottam. Gyorsan cselekedtem, mielőtt lelkiismeretem megszólalna, és az elmúlt néhány nap emlékeivel, életmentő válaszok hamis ígéreteivel eltorzította volna az értékítéletemet. Fejét a felszín alá szorítottam, és míg kezével görcsösen próbálta kiszabadítani magát, a szívébe döftem az apró kést.

A gyilkos seb ejtésének pillanatában testem megrándult, és Riley tehetetlenül vonakodó testéről visszazuhantam a valóságba. Még hallottam a háborgó óceánt, a távolból fenyegető mennydörgéseket, ám a testemre víz és vér helyett saját verejtékem tapadt. Reszketve simítottam végig hasamon, nyílt vágás, vagy friss heg után kutatva. Aztán, ahogy ujjam semmi szokatlanba nem akadtak bele, és orromat megtöltötte a takaróm illata, légzésem lassan lenyugodott, majd agyamat ellepte az ébredést követő, sűrű, rémülettel átitatott köd.

Idegen vendégként néztem végig a lambériázott falakon, az ágyneműm absztrakt mintázatán, míg tudatom el nem fogadta magának ezt a realitást, és elengedte az előző rémképeket.

A konyhába menekültem a szörnyű lidércnyomás utóérzete elől. Magamra zártam az ajtót, kávét főztem, és a pulton ücsörögve szagolgattam édes illatát.

Itt vagyok. Ebben a valóságban.

A hűtő mélyére nyúltam, hogy bőrömet átbizsergesse a benne álló, hideg levegő, majd végigsimítottam a rácsozott polcokon. Jégbe markoltam, mintha testem minden porcikájával meg akarnám értetni, hogy ez a világ a valós, várva, hogy elfeledjem az álom minden pillanatát… De, az ott kísértett. Hallottam az óceán távoli zúgásában, láttam a konyhakésekben, és éreztem reszkető tagjaimban.

Legalább a kávé ízét semmi nem tehette tönkre. Ez az egy vigasztalt.

Nem hallottam, mikor érkezett, de a félfának dőlve, karba tett kézzel figyelt Riley. Éles csörömpöléssel landolt a csempén a bögrém, ahogy szemem sarkából megpillantottam őt, és összerezzenve a pulthoz lapultam. Ahogy feleszméltem, arra számítottam, hogy megszól, vagy legalább kinevet, ehelyett mozdulatlanul váltogatta tekintetét elfehéredett arcom és a kávéban úszó porcelándarabok között.

– Ne haragudj… Nem akartalak felébreszteni, és és és… A bögrét sem akartam – szabadkoztam felváltva a hajnali zajongás és a törött bögre miatt.

– Ébren voltam.

Lágyan arrébb tolt, hogy kikerülve a törmelékeket a kávéfőzőhöz férjen. Amíg feltakarítottam a baleset nyomait, új bögre koppant a pulton, majd előkerült a tej és a cukor. Csak akkor vettem észre, hogy reszket a keze, mikor kezembe nyomta a friss kávét, de nem tudtam eldönteni, hogy a kimerültségtől, vagy esetleg valami mástól.

– Mi a kedvenc színed? – Teljesen hirtelen ötlettől vezérelve tettem fel a kérdést, de úgy gondoltam, megér egy próbát.

– Furcsa kérdéseid vannak hajnali négykor. – Magára erőltetett egy mosolyt, majd lekapott egy csészét a felső szekrényből, és felmutatta. – Zafírkék.

Közel sincs a vöröshöz.

– Vagy talán a mazarin – tette hozzá, és mellé rakott egy sötétebb árnyalatú aljat. – Nem tudom. Olyan nekem a kék, mint neked a lila.

Leküzdve a zsigereimben feszülő undort és félelmet a szemébe néztem. Megpillantva az írisze ezüstjében ragyogó tisztaságot próbáltam megértetni magammal, hogy az a Riley, akit álmomban láttam, nem létezhet. Amúgy is, csak egy ostoba álom volt.

De nem ment… Időre volt szükségem.

– Van valami zenelejátszód? Jól esne valami háttérzaj, amíg kint sétálok.

– Mobil, fülhallgató az éjjeliszekrényen – mondta a két kék edényt az arca előtt tartva. Örültem, hogy ilyen remek elfoglaltságot adtam neki ezekre korai órákra, legalább az ő gondolata elterelődött arról, ami eddig ébren tartotta… Vagy felébresztette.

***

Tiszta égbolt, tejút, Telihold, csendesen ringatózó óceán… Kifakult, nehéz gondolatok szennyezte, vadregényes táj. Leültem a partra, közben takarva a kijelző fényét villámsebességgel görgettem a számomra többnyire ismeretlen címek között, bele-belehallgatva egyik-másik elejébe, míg meg nem ütötték a fülemet egy tiszta kórus és egy sötét orgona első hangjai. Valami különös, földöntúli szomorúság és harag áradt minden akkordból, mégis embertelen erővel sodródott végig a fő dallamon, akár egy szökőár. Újra és újra végighallgattam a kísértően gyönyörű dalt, és éreztem, ahogy a remegés lassan eltávozik a testemből. Hiányoltam a saját zenéimet, most mégis úgy éreztem, csak ez az egy melódia képes visszahozni az életbe.

Félálmomból a mellkasomon pihentetett telefon halvány rezgése és fénye ébresztett fel. Új üzenet érkezett Jamestől, és nem szívesen nyitottam volna meg, ha nem lett volna annyira csábító az a néhány szó, amivel indította a beszélgetést:

Bonyolultak a nők?”

Felhorkantottam, miközben gondolkodás nélkül pötyögtem a választ.

Nem tudom. Inkább a férfiakat szoktam figyelni.

A döbbent csend még a zafír és a mazarin rejtélyénél is szórakoztatóbb volt, pedig pár perce még azt hittem, semmi nem tudja majd lekötni a gondolataimat.

„Mindig ajtóstul ront a házba az igazság…”

„Na, várj… Zoe?”

James meg se kérdezte, alkalmas-e az idő arra, hogy beszéljünk, azonnal hívott. Mielőtt még megtörtem volna a hajnali csendet, reflexből kapcsolódtam a vonalba, és még mindig vigyorogva köszöntem neki.

Van egy pár percem, gondoltam, van kedved beszélgetni – ajánlotta fel. – Elnézést kérek a furcsa nyitásért, ha azt a dalt ismételgeti Riley, már tudom, hogy gond van.

– Te monitorozod a telefonokat?

Csak fél szemmel, hogy tudjam, hogy egyben vagytok. Meg, hogy még nálatok van a telefon. Meg, mert szeretek leskelődni. – Legalább bevallja, gondoltam. – Szóval, mi ez a hajnali lelkizés? Nehéz megszokni az új környezetet, Riley túlságosan is Riley, esetleg rémálmaid vannak?

Akaratlanul elmosolyodtam a kérdésözönön, de aztán ahogy fogalmaztam magamban a választ, rájöttem, hogy nem nagyon tudom, mit mondhatnék neki.

– Nagyon értékelem, hogy ennyire kedves vagy velem, de…

Világos – fojtotta belém a szót, és gyorsan témát váltott. – Hol vagy most?

– A parton. Telihold, fejem fölött a Dél Keresztje… Mögöttem minden vaksötét.

Még szép, hogy minden vaksötét. Másképp meglátnának titeket Domusból. Jut eszembe, ugye a telefon kijelzőkét letakartad?

– Természetesen – válaszoltam fennakadt szemekkel.

Szuper. Körbenéztél már a céhek között? Úgy hallottam, a község asztalosának jó híre van, és nem árt kijönni a helyiekkel.

– Riley említette, hogy vannak vállalkozások, de nem tudom, mennyire értékelik itt a pénzt. Nekem csak olyanom van… Ha még van.

Van! – ragyogott fel a hangja. – A nagyját sikerült megmentenem, de igazad volt, Thompson megpróbált ráülni a vagyonodra.

– Vagyon – ismételtem gúnyosan. – Az a kéthavi tartalék?

Lehetne egyheti is. Tehát, pénz… Néhányan elfogadják, másokkal cserélgetned kell, de ezt majd megoldjuk egymás között. Az ingázók úgyis hoznak be tárgyakat, te is fogsz ingázni, Riley is, lesz mivel fizetned az otthonodért.

– Jót is tenne egy kis mozgás – vallottam be, bár a jelenlegi helyzetben inkább rohadtam volna kint a parton, minthogy napokig egy légtérben legyek Riley-val. Márpedig James szavaiból ítélve ilyen jövőt szánt nekünk. – Tudsz valamit Thompsonról?

Egyelőre elérhetetlen. Annyit tudunk, hogy beköltözött az irodájába, és váltásban őrzik az Egység összes ajtaját, ami hozzá vezet. iNgrid fejét nem sikerült azóta sem elcsavarnom, így a kamerákra nem látok rá. Az adatbázisukat folyamatosan szemmel tartom, de ha bármilyen fontos információt feltöltenének oda, megszánnám őket és lekapcsolnám az áramköreimet, Zoe! – gúnyosan elnevette magát. – Egy nyílt titok, hogy mindenhol ott vagyok! És az új rendszerek kibabrálnak velem és azt sem tudom, mennyi mindent rejtegetnek előlem, ejnye…

– Tehát, kúszik a féreg.

Kúszik. És félek, hogy a saját javára áskálódik.

– Nem ő lenne, ha nem így tenne. – Beleborzongtam visszataszító, kimért arcának emlékébe. – A világ még úgy tudja, hogy Seymour halott?

A sajtó nem mondott semmi konkrétat, de ki tudja, mit beszélnek az emberek az utcán. Szerintem nincs sok időnk.

Narancsszínű fény választotta szét az egymásba ölelkező eget és vizet. A széthasadó horizonton előbukkant a Nap álmos, erőtlen fénye, messzire űzve a csillagokat, azok minden vérbe áztatott emlékével. Mély sóhajjal búcsút intettem a halványuló Dél Keresztjének, hogy üres lélekkel fogadjam az egyszerű, földi lét kihívásait.

– Ha engem kérdezel, már elkéstünk. Az embereknek lépniük kellett volna, Riley erre számított.

Ahogy mi mindannyian.

– Aztán kiderült, hogy Riley csak egy szenzáció volt nekik. – Emelt hangon szőttem tovább a gondolatmenetemet, mintha éreztem volna, hogy valami óriási felfedezés lesz ebből az egy mondatból. Igazából csak az izgatottság beszélt belőlem, amióta a szigeten landoltam, a legnagyobb teljesítményeim közé kivédett ütések és sikeresen kivitelezett támadások tartoztak. Nem az én műfajom.

James fejében viszont megfordulhatott valami, mert egy hümmögés és egy elfojtott szitkozódás kíséretében lecsapta a telefont. Még öt percig vártam, hátha jelt ad magáról. Annyi időre visszatért, hogy a beszélgetésünk nyomát törölje a telefonról, majd a délelőtt folyamán többet nem hallottam felőle.

***

„A déli elkülönítő furgon utasai között nem találtak túlélőt.”

Thompson előtt rengeteg lehetőség állt, hogyan használhatná ki, hogy Riley kikerült a képből. Népirtásba kezdhetett volna, erőszakkal kitelepíthette volna Leithan összes újemberét. Bevethette volna az egyezmény által betiltatott biológiai szűrőket, rendőrállamot formálhatott volna Fata Morganából. Akár hadat is üzenhetett volna Jamesnek. Vagy csak csendben lemészárolhatott volna mindenkit, aki kicsit is gyanús.

Miért nem figyeltünk jobban?

De, ő úgy döntött, hogy előbb megtöri a synusok akaratát, és bosszúhadjáratot indít Seymour ellen. Más magyarázat nem lehetett a rendkívüli híradásra. Morganai idő szerint pontban éjfélkor landolt a kommunikációs csatornákon… Vagy tizenegykor? Nem számít. Ilyennek sosem szabadna megtörténnie.

Miért vártunk?

És James ezt nem látta. Nem láthatta, hiába vállalta magára, hogy ő majd figyel. Nem is tudom, hogy várhattuk el tőle! Mindent elrejtettek a szeme elől. Minden papíron folyt, írásban, ahogy azt megjósolta. A háta mögött kiásták az üres koporsót, hogy a nép elé tárják, mint valami véres kardot, minden konfliktus forrásaként.

Hogy követhettünk el ekkora hibát?

Királykék szalagokkal keretezett, vörösbe borult szín. Repülő csészealjra emlékeztető drónok készítettek panorámaképet a vérben úszó roncsokról, és a felvételen a halottkémek az utolsó maradványokat engedték át a mentősöknek elszállításra. Majd vágás, és bejátszottak egy részletet a hamis Black Seymour múlt heti vallomásából. Az ötszáz emberről, akik a Tudás Házában vesztették életüket, és most ezt a huszonnégy áldozatot is a Keresztmankós nevéhez kötötték.

A Keresztmankós, aki az Undergrounddal szövetkező déli fegyház „műhibái” miatt életben maradt. Akinek agya a lefizetett neurológus szerint képtelen volt feldolgozni a fejlett érzékszervei által fogadott ingereket, és tébolyodottságában saját társai ellen fordult.

Ez vár minden synusra, aki nem vesz részt Leithan elkülönítő programjában, ahol szakemberek segítségével megelőzhető, hogy ilyen vérengző vadállatokká váljanak. Mert a mi idegrendszerünk még nem elég fejlett ahhoz, hogy ép ésszel kibírjuk azt a sok hanghullámot, amit mi felfogunk.

Legyen bármennyi is az az ember, aki ennek hisz, ők hangosak és erőszakosak lesznek.

Mert félnek.

És most azt akarják, hogy mi is féljünk… Magunktól. De miért? Rabszolgákért? Faji gőgből? Figyelemelterelésből? Nem számított. Meg akartak törni minket, mintha nem lennénk romokban eléggé.

Mintha nem lenne ő romokban eléggé.

Annyit engedtem Riley-nak, hogy a gépet, melyen a híradás játszódott, darabokra törje. Aztán vállánál fogva a kanapéhoz szorítottam, és ha a kezem be is dagad, megpróbáltam kimasszírozni belőle a benne tomboló feszültségeket. Az első pár percben még fenyegetően villogtatta rám szemeit, majd megenyhült, és kezébe temetve arcát, néma könnyekben engedett utat a kétségbeesésnek.

Igazából azt sem bántam volna, ha a teljes házat szétveri. Megölték az embereit, és minden felelősséget rá hárítottak, egyetlen híradással romba döntve mindazt, amiért évekig küzdött. Épp ezért attól féltem, hogy magában fog kárt tenni.

Így hát rajtam volt a sor, hogy mindenkit leelőzve egy lépéssel a megoldáson gondolkodjak. Nem akartam, hogy még egyszer gyomrom forogjon a világban bűzlő igazságtalanságtól. Nem akartam, hogy bárki körülöttem egyetlen gusztustalan mozdulat miatt közelebb kerüljön a szakadék széléhez. Nem akartam gyengének és tehetetlennek érezni magamat egy gyáva hatalommal szemben.

– Casus belli – motyogtam magam elé eltűnődve.

– Megölöm.

– Valamiért háborút akar.

– Megölöm! – emelte meg hangját, és kihajolt kezem alól.

– Miért akar fegyveres konfliktust, ha erőszak nélkül is megkaphatná ugyanazt a hatalmat?

– Nem érdekelnek a rohadt teóriáid, ha a lelkemmel fizetek érte, akkor is megölöm! – ordította torkaszakadtából. Egész teste reszketett, miközben felém fordult, és rekedt hangon, megtörve suttogta. – Letépem az arcát, kikaparom a szemét, és élvezni fogom!

Ködös írisze kitisztult, arca lenyugodott, de még ugyanazzal a hévvel a szobájába rontott, és magára zárta az ajtót. Tompa üvegtörést hallottam, egyszer, kétszer, háromszor, majd a falitükör szilánkjai csilingelve hullottak a parkettára. James mélyről jövő sóhaja áradt ki a hangszórókból, döbbenetét még a szintetikus gége gépies zaja sem tudta elfedni.

Meg kell erősítenem az Underground megfigyelőrendszerét. Ez még egyszer nem történhet meg.

– Nem engedheted Morganába – szóltam ki gondolataim mélyéről.

Tudom.

– Most nem nálunk van a labda. Bármit is tennénk, ennek a híradásnak az üzenetét támasztaná alá.

Akkor hát, mi a terv?

– Marion von Cleef kapcsolatait akarom! – A gyerekrajzokat néztem. Pillanatképek a háláról, a reményről, egy derűsebb, második életről, ami most ugyanúgy romba dőlhet bármelyik pillanatban, akárcsak a városi fajtársaink jövője. – Régi kollegákat, ismerősöket, bárkit, aki tudja, milyen projekten dolgozott. Vagy, akár von Cleefet magát. Ki akarom deríteni, mi ez az őrültek háza, mit tud az a tudós, amit inkább magával vitt egy hamis sírba.

Míg soroltam az elképzeléseimet, James ujjai alatt géppuskaként kattogott a billentyűzet. Hosszan csattant a szóköz és az enter, fémes zajok váltották a tompát, majd egyszer csak megállt egy kérdés erejéig.

És Riley-t hogy akarod meggyőzni?

– Most nincs nagyon más választása. – Kötszert halásztam elő a fürdőszobaszekrény mélyéből, vattával és fertőtlenítővel, majd bezártam az ajtót, és elrejtettem a kulcsot. Így az óceán sós vizét nem használhatta alternatív gyógyszerként frissen szerzett sebeire. – Ha nem működik együtt, lerohad a keze. Ő dönt.