„Épül a színpad, a díszlet, s az áldozati bárány kész, hogy kiontsa vérét felebarátaiért.”

A törött kupolán túl sötétlő örvényként gyűltek össze fejem fölött a felhők, olyan nyomasztó félhomályba borítva a Központ szétbombázott terét, hogy még a torkomban dobogó szívem ellenére is leküzdhetetlen álmosság nehezedett rám. Homályos elmével, mélyeket pislogva meredtem le az alattunk zúgolódó tömegre, mely egyetlen, bosszúszomjas lényként tekintett vissza ránk. Rám, és a csuklyás papra, aki karját széttárva intette őket csendre, miután felfedte előttük sebhelyes arcát és éjfekete haját.

– Emberek! – Füstös hangja visszhangozva dördült meg a romok között, és síri csend maradt utána, megfagyasztva a sokaságot és az időt. – Mert ti mind ugyanúgy emberek vagytok, nem igás lovak, sem gépek mellé száműzetett rabszolgák. Ma új korszak kezdődik!

Hátizmom görcsösen feszült hátrakötözött karomtól, és csuklóm kékülve zsibbadt a csomó alatt. Esélyem nem lett volna a szabadulásra.

Riley felém fordult, és még utoljára hajamba fésült ujjával, mielőtt, az emelvény szélére taszított. Térdre rogytam, mire újra felzördült a nép, elnyomva heves lélegzetem zaját.

– Egy olyan korszak, melyben nincs olyan hatalom, vagy felsőbbrendű erő, mely meg tudna félemlíteni minket. Egy olyan korszak, melyben elfoglalhatjuk méltó helyünket a létezés legmagasabb fokán, hogy elődeink helyett mi uralkodjunk a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog. Egy olyan korszak, melyben mi, újemberek végre szabadok lehetünk!

Éles kést ragadott, és miután eloldozta a béklyót kezemen, balomat magasba tartva mély sebet vájt tenyerembe. Remegve húztam vissza markomat, óvva a friss vágást a maró széltől és portól, miközben a barbár ricsaj kiűzhetetlen démonként áradt tudatom legmélyére. Könny áztatta arccal pillantottam fel Riley-ra, aki a véres pengét felmutatva hergelte a csődületet, majd büszkén, emelt fővel szólt.

– Nem tudom visszahozni azokat, akiket elvettek tőlünk. Nem tudom visszaadni nektek a munkatáborban elvesztegetett éveket. De igazságot tudok szolgáltatni értetek! – Felrántott a földről, és magához szorítva torkomnak szegezte a kést. – Legyen ez az áldozat a tiszta lap, mellyel új életet kezdhetünk! Legyen ez az áldozat az első, mellyel megtoroljuk a több évtizednyi terrort, a rettegést. Legyen ez az áldozat az első, melynek vérének kiontása nem lesz hiábavaló! Isten nem bocsát meg, és mi sem fogunk!

Az utolsó lélegzetvételem, amit a bőrömön végigsikló kés akasztott meg, egyben az első is volt azon a hajnalon. Aztán követte még néhány másik, reszketve, fulladozva a morganai lakás állott levegőjétől. Miután megtöröltem verejtékező arcomat, és lámpát gyújtottam, megfordítottam az éjjeliszekrényen álló, apró homokórát. Lila szemcséi szikrázó fényben peregtek le az üveg aljába.

A valóságteszt nem működik.

Megvártam, amíg az utolsó homokszem is a kupac tetejére hullik, majd előkotortam párnám alól új táblagépemet, és megnyitottam a legutóbbi jegyzetet. Behúztam a negyedik strigulát, és felírtam minden apró részletet és benyomást, ami megmaradt a rémálomból.

„Sem hatalom, sem felsőbbrendű erő…”

„Isten nem bocsát meg, és mi sem fogunk…”

Csak akkor keltem ki az ágyból, miután a legutolsó emlékfoszlányt is legalább egy-egy kulcsszó formájában lejegyeztem. Aztán ablakot nyitottam, hogy beengedjem Kelet monoton, éjszakai zúgását.

Ha már megszaporodni tűntek a rémálmaim, megpróbáltam bizarr rejtvényként tekinteni rájuk, és minél hamarabb meg akartam fejteni őket. Már így is érezhetően szabotálták a kapcsolatomat azzal az emberrel, aki a legközelebb áll hozzám.

És, ahogy hallottam, ez az ember is nyugtalanul alszik.

Riley szobája pont az enyémmel szemben nyílt. Ajtajának csapódása megtöltötte a Blöff felső szintjének folyosóját, ami nem mellesleg átmeneti szálláshelyünkként és James főhadiszállásaként is szolgált. Gondolkodtam, hogy utána rohanok, de mire letettem a hajkefét, lépteinek zaját elnyelte a lépcsőforduló.

Inkább bekapcsoltam a tévét, talán csak azért, hogy meggyőzzem magamat, a külvilág se sokkal rosszabb. Vagy csak, hogy ne legyek egyedül a csendben. Bármelyik is volt az oka, a közmédiát sosem tartottam az ember jó barátjának. Ha béke van, nihilizmust áraszt magából, ha viszály, akkor fals információkkal szolgál, és ha háborúra készültünk, megmondja, ki legyen az ellenség.

„Alba Rosa gyermekvárosában egymásra támadt két középkorú férfi. Az őrök szerint nem tartották a biztonsági okokból előírt, kétóránkénti pihenőt, amit a héten vezettek be a synusok mentális épségének megőrzése érdekében.”

Újra megfordítottam a homokórát, és szememet lehunyva hallgattam pergő szemcséit.

„Az Elkülönítők szóvivője, Lisa Cruse szerint több bizonyítékot is találtak arra vonatkozóan, hogy a múlt héten eltűnt Zoe Sanders összedolgozott a kőrözési lista élén szereplő Black Seymourral. Az Egység fokozott erőkkel készül a következő lehetséges támadásra.”

Kurva Lisa… Mindig közel legyeskedik a tűzhöz.

Ökölbe rándult a kezem, de leküzdöttem a bennem gyűlő haragot. Azt akartam, hogy az üvegben sistergő por elnyomja a hírek hazugságait. Önfegyelmet kellett tanulnom, hogy biztosan épségben hagyjam el a labort.

„A Gaiai Űrállomás megerősítette, hogy hétfőn, helyi idő szerint a hajnali órákban megszakadt a kapcsolat az SD001-es számú űrdinasztiával. A múlt hét folyamán több pletyka is felmerült a család újszülöttjének genetikai tisztaságával kapcsolatban, melyről azóta is folyamatosan folytak a tárgyalások.”

Miért hat ki egy földi konfliktus egyetlen, szerencsétlen gyermek életére, aki soha nem is fogja megvetni a lábát ezen a bolygón? Ha a tiszta lap reményében vándorolnak azok a hajók, nekünk, újembereknek nem járna ugyanúgy az a tabula rasa?

Kellő mennyiségű vér tódult az agyamba ahhoz, hogy eltompuljanak a szobámban szétáradó, díjnyertes baromságok. Ha a homokóra nem tudja elfojtani, majd a düh is megteszi helyette.

Kedvem támadt volna kirohanni az utcára, hogy fegyverkező sokasággá hergeljem a Nietzschén tüntető, csendes tömeget. És, ha senki nem tart velem, úgy egyszemélyes hadseregként áttörni Thompson védelmén, hogy elvághassam a torkát. Majd mennék tovább Lisához. Egyértelműen Thompson helyére pályázik, és nincs szükség egy ilyen szenvtelen utódra.

Nincs szükség Egységre.

Nem kell minket elkülöníteni.

Éles kattanással tértem vissza a valóságba. Forrása a tévén frissen keletkezett, mély repedés volt, amit ahogy észrevettem, torkomban görcsös fájdalom csomósodott. Reménytelenül masszírozgattam túlerőltetett gégémet, miközben döbbenten néztem végig a szobán. Nem csak a képernyő adta meg magát az alig észrevehető, mély hanghullámoknak, de egy asztalon hagyott pohár, és maga a homokóra is.

Tompa, hadaró beszéd szűrődött fel a földszintről. Kilépve a szobámból, habár egy szót sem értettem, biztosra vehettem, hogy a hang a bárból jön, és bárki is az, nagyon dühös. Kábán ledobogtam a bíbor szőnyeggel fedett fokokon, és rutinosan balra vetettem az irányt, ahonnan álmos zene és meleg félhomály áradt. A pult mögött ezévben gyártott droid pakolta helyükre a tiszta poharakat, mellkasán a fények a szintetizátor ritmusát és dinamikáját követve táncoltak. Tudomást sem vett az előtte álló, platformja nélkül meglepően alacsony kiborgról, aki teljesen megfeledkezve, milyen napszakban vagyunk, emelt hangon osztotta ki Riley-t.

– Egy teljes kirendeltség mászott a seggembe… Két kocsit és egy elites furgon teljes személyzetét kellett kiiktatnom miattad, ötven golyót szedtek ki csak az implantjaimból! – Ahogy ezt kimondta, hangja fel-le skálázva eltorzult, és fájdalmas arccal a nyakához kapott. – Kis híján a hangommal fizettem azért, hogy megmentsem a rohadt hátsódat!

A férfi szóhoz sem tudott jutni, de a kiborg ezt a hallgatást inkább tüntetőnek könyvelte el, mintsem bűntudatosnak. Maradék türelmét is elveszítve megemelte karbonszálas balját, hogy egy nevelő célzatú pofonnal koronázza meg a pillanatot, de a férfi félúton elkapta csuklóját, és vizslató tekintettel megforgatta maga előtt.

– Ez új – nézett fel a lányra –, vagy csak levetted róla a borítást?

– Teljesen ki kellett cserélni. Szerinted mivel védtem a pofámat, mikor lőttek rám? – közölte megrovóan Jen. – És akkor a lábamról nem is beszéltünk.

Enyhén felhúzta hálóruháját, hogy megmutassa a jobb combját körbeölelő, még enyhén vöröslő heget. Riley tekintetében egymást váltotta a döbbenet a bűntudattal, és szédülten a fejéhez kapott.

– Ha esetleg eddig nem tűnt volna fel, hogy ez is új. Viszlát, jobb láb! – nevetett fel cinikusan. – Három adrenalinos injekciót kellett elhasználnom, hogy be tudjam fejezni az altatást, és ne keltsek feltűnést, és totál szétroncsolódott a combom. Ha James nem küld kocsit Zoeért, soha nem tértem volna vissza Délről. És mindezt miért? – Kihasználva Riley sokkos állapotát ismét meglendítette új karját. – Egy felelőtlen tuskóért, aki hat éven át annyira nem volt képes megbízni bennem, hogy felfedje előttem a pofáját!

Nem lehet felkészülni egy ilyen kemény szembesítésre. Már attól is enyhe görcs szorongatta gyomromat, hogy elképzeltem Jenny haláltusáját, és az, hogy ennyire megviselték őt a történtek, csak tovább fokozta a zsigereimig hatoló lelkiismeret-furdalást. Ez az egész jelenet váratlanul ért, szörnyetegként vetődött rám, és a lépcső aljához szegezett. És, ha én ennyire pocsékul éreztem magamat, bele se akartam gondolni, mi játszódhatott le Riley-ban.

– Ide figyelj, te szerencsétlen! – Jen megragadta a férfi pólóját, és annál fogva rántotta le magához, hogy arcuk egy magasságban legyen. – Te is nagyon jól tudod, hogy szükségünk van rád. Nekünk, az Undergroundnak, de főleg neki! – Fogalmam sem volt, honnan tudta, hogy ott állok, de rám mutatott. Riley értetlenül pillantott a lépcső sarkába, majd ahogy kiszúrt a sötétben, olyan megszeppent arcot vágott, mintha valami nagyon kellemetlen dolgon kaptam volna rajta.

Előléptem a fénybe, és amíg odaértem hozzájuk, Jen eleresztette Riley-t, majd egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében kisimította magán a pizsamáját. Ha írisze nem ragyogott volna jellegzetes, most épp türkiz színében, nem ismertem volna rá színes hajdíszei és ruházata nélkül.

Nem nagyon volt jogom beleszólni kettejük vitájába, de már túl hosszúra nyúlt a kínos csend hármunk között. Jen feje fölött próbáltam felvenni a szemkontaktust Riley-val, jelentőségteljes, anyai grimaszokkal jelezve, hogy illene mondania valamit. Válaszul csak szomorúan összeszorította ajkait, majd a szőnyeg mintázatát kezdte tanulmányozni. Ha nem állt volna kettőnk között egy Jen, gondolkozás nélkül bokán rúgom.

– Abban a helyzetben úgy ítéltem meg, hogy ez lesz a legjobb mindenkinek.

– És szerinted mi ezt hagynánk? – csattant fel a lány. – Jól figyelj, Riley Morgan! Rúgd magadat picsán, és kezdj el csapatjátékosként gondolkodni, mert még egy ilyen agyament magánakció, és kiheréllek, megértetted?

– Meg – bólintott –, és sajnálom.

– Hát, van mit. – Eddig tudta tartani magát. Elvékonyodott a hangja, válla megrázkódott, és hogy mentsem őt ebből a kiszolgáltatott helyzetből, szinte reflexből magamhoz szorítottam meglepően törékenynek ható testét. Ahogy arcát vállamba temetve szipogott és sírdogált, úgy éreztem magamat, mintha egy gyereket ölelnék. És igazából Jen tényleg gyerek volt. Nem rezgett benne se harag, se gyűlölet, egyszerű félelem járta át, ami valószínűleg azóta kísértette, hogy le kellett kapcsolnia magát a hálózatról.

Szomorúan összepillantottunk Riley-val. Láttam rajta, hogy ez már neki is túl sok ahhoz, hogy higgadtan tudja kezelni, és igazából semmi értelme nem lett volna tovább húzni ezt a drámát. Esetlenül megsimogatta a kiborg szegecsekkel barázdált hátát, majd szótlanul intve az emeletre ment.

– Utálom őt – motyogta Jenny.

– Dehogy utálod – mosolyogtam, és az egyik asztalhoz kísértem. – Kérsz egy limonádét?

– Nem, csak haza akarok menni – felelte, szétmaszatolva arcán az fakó-ezüst könnycseppeket. – Elkísérsz esetleg?

Bólintottam, és felballagtunk a lépcsőn. Jen szobája a folyosó másik végére esett, az egyik sarokba. A műanyag ajtón túl neoncsövekkel szegélyezett, szűk előtér fogadott, majd innen a többi lakosztályhoz hasonlóan a konyhával egybenyíló nappali állt. Jen felkattintotta a villanyt, felfedve egyedien bebútorozott kis birodalmát. A dekoráció velőtrázóan aranyos volt, és… rózsaszín. És türkiz. És zöld. Meg persze fekete. Plüss-anyag, díszes szalagok, végtelen számú kacat, helyenként eldobott ruhák, enyhe olajszag és szinte a lakás minden pontján lehetett találni egy-egy ott hagyott alkatrészt, hardvert, vagy szerszámot. A falon apró gömbsorok húzódtak, halvány hangulatfényt árasztva magukból.

– Dobd le magad, mindjárt jövök – mutatott a kerek kisasztal körül halmozódó babzsákokra, és gyorsan megmosta az arcát. – Én keltettelek fel?

– Nem, már ébren voltam.

– Jetlag?

– Nem, csak… Sokat jár az agyam.

Leült velem szemben, és felfordított tenyérrel az üveglapra fektette bal karját.

– Zavar, ha bütykölök egy kicsit?

– Dehogy, csináld csak.

– Hála az égnek! Más totál kiakad tőle, és mintha egy hús-vér karban matatnék, forog a gyomruk. Pedig ugyanez a látvány fogad, ha leszereled egy számítógép oldalát. – Felnyitotta a borítást, közben jobb kézfeje svájci bicskaként szétterült. Elmélyülten hümmögve kikereste a megfelelő csavarhúzókat, melyek aztán az ujjai végébe simultak groteszk formájú karmokként. – Kicsit még kalibrálgatni kell, hogy gyorsabban össze tudjam szinkronizálni a két agyammal.

– Kettő?

– Hát, megkönnyíti az életemet, ha van egy gépesített terület. Jobban lehet koordinálni a testrészeket. Múlt hét csütörtökön is igazából az mentette meg a hátsómat.

– El akarod mesélni? – kérdeztem óvatoskodva. Lecsapta jobbját, és bosszúsan megrázta a fejét. – Nem muszáj, tényleg csak ha szeretnéd.

– Kicsináltam az egyik vezetéket. – Ahogy ezt kimondta, vékony füst szállt fel a chiperdőből, enyhe égett szagot eresztve a szobába. – Szép munka, Jen! Mindegy, szóval csütörtök éjszaka. Tudod, nem az volt az ijesztő, amikor elgyepáltam őket. Ott lekapcsoltam az agyamat, berzerk-mód, meg minden, és percek alatt elintéztem az egész balhét. Ami utána jött… – Megrázkódott az újra felélénkülő emlékektől, de mint minden mást, ezt is egy széles vigyorba fojtotta. – Jött egy rakat képszakadás, aztán lent voltam a börtönben, épp a személyzeti beengedőrendszeren kerestem valami biztonsági rést, amikor először magamhoz tértem. És nem az én ruhám volt rajtam, hanem valami dokiköpeny. El tudod ezt képzelni? Teljesen összezavarodott a két agyam. Mármint tudod, a gépi, meg a szerves oldal… – Eszközt váltott a mutatóujján, és óvatosan az elhalt vezetékhez közelítette. Szikra pattant az égbe, halk ciripeléssel és még több szaggal. – És akkor így kellett kikevernem azt a szart Riley-nak, hogy bármikor elveszíthettem a fonalat. Egy percre megfordult a fejemben, hogy mi van, ha megölöm őt. Mert látod, engem érdekel, hogy ő egyben maradjon.

– Ő sem akarta, hogy így járj. Láttad, mennyire kikészült lent a bárban.

– Passz – rántotta meg a vállát. – Te beszélsz Riley-ul, nem én.

– Jen!

– Leszarom, szenvedjen! Talán végre hangosabb lesz a lelkiismerete, mint az agya, vagy a töke, vagy bánom is én, mi működteti őt! Bár a töke biztos nem – tette hozzá némi gondolkodást követően. – Akkor nem külön szobában lennétek.

– Ez elég övön aluli volt.

– Te is seggbe rúghatnád már magadat, mert csak egy napja vagytok itt, de rossz nézni, ahogy szerencsétlenkedtek.

– Mégis mikor szerencsétlenkedtünk?

– Igazából mindannyian seggbe rúghatnátok magatokat – szakított félbe. – Te is, James is, ez a rohadt város is. Ráfognak egy kamugyilkosságot Black Seymourra, ezek a birkák meg elhiszik. Mi lesz a következő? Kitalálják, hogy az Underground félmillió veszett synust akar Fata Morganába telepíteni?

– Szerintem ne adj nekik ötleteket.

– Mi a következő lépés? Van már terv? – ugrott a következő témához. Teljesen fókuszált teremtésnek éreztem magamat Jen csapongásai mellett.

– Elő kell készíteni a tesztet, meg Marionnak utánalesni. Meg persze kell egy megbízható orvosi csapat, akik nem fogják kisütni az agyamat.

– Marionban tudok segíteni. Meg a Mentálközpontba is készítem a betörésünket, de ezt nem mondtam el neked.

– Miért érzem azt, hogy erről még James se tud?

Lezárta balját, és elvégzett pár körzést a vállával, könyökével, majd a csuklójával. Utóbbinál ujjai görcsösen keresztbeálltak, és tenyere olyan torz szögben feszült hátra, hogy már a puszta látványától is belenyilallt a fájdalom az ínhüvelyembe.

Jen kiszitkozódta magát vékony hangján, és újra nekilátott a bütykölésnek.

– Mert kihasználtam az órák óta tartó interferenciát, ami megvakította a poloskáinkat, meg a hálózatot, így James nem hall minket. Igazából ezért is vagyok kicsit hisztisebb. De erről nem tudsz, úgyhogy csak jók a megérzéseid.

– És még te mondtad Riley-nak, hogy legyen csapatjátékos.

– Az vagyok, veled dolgozom.

– De várj… Interferenciát említettél?

– Ahha. Arra riadtam fel konkrétan, nem mintha jó alvó lennék amúgy. James már dolgozik rajta.

– Gyakran előfordul?

– Hát, nem nagyon volt rá példa, de most, hogy folyamatosan területeket veszítünk, már semmin sem lepődünk meg.

Amilyen higgadtan mondta el mindezt, annyira ködösítette el elmémet a pánik. Jen felpillantott csavarhúzóként funkcionáló jobbja felől, és ahogy észrevette sápadt arcomat, egy bíztató mosollyal a vállamba öklözött.

– Azt hittem, ennél fehérebb már nem lehetsz. Nyugi van, ez valószínűleg a ház baja, senki nem tört ránk. Tudod, ez az egész épület, amiben vagyunk, a Blöff, egy nagy számítógép. Ha nagyon fülelsz, talán hallhatod is a zúgását a falak között.

Lelkesen mesélt, de ahogy a mondandója végére ért, elcsüggedt, és még jobban belemerült a kalibrálásba. A történet maradékát már a fejében hadarta le, újabb sötét felhőt küldve a benne tobzódó, rózsaszín buborékok közé.

– Erre van rákötve James?

– Elviekben. – Keserűen elhúzta a száját, és szuszogott, mintha egy újabb sírógörcsöt próbált volna leküzdeni. – Ő a proci.

–  Sosem láttad őt? – Megrázta a fejét, és elvörösödött. – Ó, Jen…

– Biztos van egy terve a legrosszabb eshetőségre is, szóval a kis ellenállásunk talán nem veszik kárba.

Próbált úgy tenni, mintha ez a „kis ellenállás” lenne a legfontosabb, de szemei szintetikus eredetükhöz képest is túl őszintén csillogtak. Nem tudom, mit látott meg a tekintetemben, de megadta magát, és ahogy egy mély sóhajjal ledobta magáról az utolsó védőburkot is, egy végtelenül sebezhető lélek aurája terítette be a szobát.

– Szervdonor voltam – kezdett bele, és megremegett a hangja. – Délen, egy illegális tanyán. Tizenhárom lehettem, mikor elhurcoltak oda, és onnantól kezdve évekig nem láttam semmit a világból. Értsd ezt szó szerint, teljes sötétségben voltunk. Csak éreztem, hogy… Hogy elfogyok, kívül-belül. Minden egyes altatással eggyel közelebb voltam ahhoz, hogy egy kibaszott krumpli legyek. – Írisze felizzott, majd azonnal el is halványodott. – James akkoriban kezdte építeni ezt a szervezetet, és az volt az első célja, hogy felszámolja ezeket a helyeket. Így találtak meg az emberei. Akinek még voltak életfunkciói, azt elhozták, de kábé én voltam az egyetlen, aki túlélte az utat. – Csuklója végre valahára felengedett a görcsből. Lazán forgatta kézfejét maga előtt, majd befejezettnek vélte a munkát, és mindkét karja visszaállt emberi formába. – Szóval James összerakott. A szárnyakat is ő csinálta… Azt hiszem, szerette volna, ha a körülmények ellenére is büszkén viselem a sorsomat. – A mögöttem levő sarokra sandított, ahol legalább fél tucat, különböző vázú és mechanikájú szárny borult egymásnak. Álmodozó, ködös szemekkel elmosolyodott, mintha abban a pillanatban is a repülés körül keringtek volna a gondolatai, aztán megrázta a fejét, és büszkén felszegte állát. – Nem kell látnom őt ahhoz, hogy tudjam, ő egy nagyon jó ember. És nyugodtabban tudnék aludni, ha nem lenne ez az ocsmány zavar a hálózatunkban… Zoe, te… sírsz?

– Dehogy! – sietősen elmázoltam azt a néhány kigördülő könnycseppet, és magamra erőltettem egy vigyort. Jen, mintha magában finoman megdorgált volna, megrázta a fejét, majd kuncogva az ajkába harapott.

– Már biztos vagyok benne, hogy nem csak a cuki pofidért szeret.

Nem tudtam eldönteni, min kéne jobban felháborodnom. Most rajtam volt a sor, hogy kiüljön az arcomra az a kaotikus érzelemhalmaz, ami rám zúdult az utolsó három szó hallatán, és ahogy Jen kuncogása zajos nevetésbe fordult, egyre sürgősebbnek éreztem, hogy szóljak valamit.

– Először is: engem senki nem cukizhat le. Másodszor: arcom van, nem pofim. – A kiborg lassan tapsikolva felnyerített, majd torka egy fájdalmasnak tűnő kicsúszás kíséretében elnémult. Nem foglalkoztatta őt. Hangtalanul röhögve elfeküdt a szomszédos babzsákra, jobbra-balra gurulva, és csak akkor állt meg, mikor behörögte a levegőt. Aztán tovább rötyögött magában. – És végezetül: ha már utálod Riley-t, utáld annyira, hogy nem hozod szóba őt, de legalábbis nem ilyen kontextusban!

– Bocs, bocs! – suttogta elhalón. Épphogy megkomolyodott, egy újabb hullám szakadt ki belőle, és ezúttal már a padlón fetrengett. Jobb kézfejéből legyezőt formálva próbált csillapítani magát, közben mélyeket lélegzett. – Csak a fejed, a fejed… Istenem, azt hittem, fapofa vagy! – Be kellett látnom, hogy ez egy reménytelen ügy. Jent az se érdekelte, ha örökre megnémul, és valószínűleg azon felül, hogy viccesnek találta a reakciómat, így távozott belőle a feszültség. – Látnod kellett volna! Ha az nem cuki pofi, akkor nem tudom, micsoda! Zoe, segíts, mert itt halok meg!

Áthajoltam az asztal felett, hogy szemügyre vegyem a vergődő fókát, akit pár perccel ezelőtt még Jen Parkinnak hívtak, és próbáltam nagyon szúrósan nézni rá. Olyan derűsen reagált a leggyilkosabb pillantásomra is, hogy tényleg elbizonytalanodtam az arcom komolyan vehetőségét illetően, és az első kép, ami beugrott, egy pár hónapos kismacska volt, amint megpróbál fenyegetően nyávogni. Igen, Jen reakciója leginkább erre emlékeztetett.

Olyan veszedelmes vagyok, mint egy bolyhos kiscica. Fantasztikus.

– Tehát, ha meghalsz, senki nem fogja leölni a bennem növekvő oroszlánt, és a magánéletem sem lesz beszédtéma, igaz?

– Majd feltöltöm a tudatomat a telódba, és kísérteni foglak!

– Zseniális terv. Nincs telefonom.

– Veszek neked, és backupot csinálok bele magamból. – Szerencsére már fogyott az ereje, és inkább csak lihegett a plafont bámulva, néha el-elröhögve magát. – Jen OS. Egy oprendszer, ami egyben a te külön bejáratú, virtuális kerítőnőd is… Bill Gates-díjas találmány, ebből fogok meggazdagodni!

– Katasztrófa vagy, Jen. Egy tömegkatasztrófa.

– Csütörtök óta tudom. – Úgy tűnt, sikerült lehiggadnia. Fáradt, kiüresedett arccal meredt a plafonra, de a vigyort nem tudta letörölni a képéről. – De amúgy tényleg, miért nem pörög a sztoritok?

– Nincs sztori, aminek pörögnie kéne – sziszegtem a fogaim között lassan, és meglehetősen idegesen. – Most nem akarsz más témára csapongani?

– Nem megy, túlságosan ráálltam. Azt akarom, hogy benőjön a feje lágya, és tudom, hogy tőled be fog.

– Nem az én felelősségem, hogy ne csináljon hülyeséget.

– Nyilván nem, de legalább jó oka lesz jó döntéseket hozni!

– Ez is egy nézőpont – ismertem el.

– És te sem lennél ilyen kis elesett.

– Nem vagyok elesett – csattantam fel –, csak elég sok a feszültség körülöttem.

– Mindegy, hogy nevezed, ilyen tré időkben nagyon nem tesz jót, ha nincs meg a kellő… Izé, mi az már… Biztonság, na.

– Érzelmi biztonságra gondolsz?

– Ja, arra.

– Nem ismerem, milyen az.

– Attól még rád fér. Meg rá is – tette hozzá grimaszolva. – Hisztis tuskó.

– Ezzel sem vitatkozhatok.

– Akkor hát, mi a baj? – Visszagurult a babzsákra, majd ülő helyzetbe tornászta magát, és mint egy kíváncsi gyerek, összekulcsolt kézzel előre dőlt.

Nem tudtam, hogyan beszélhetnék neki arról a baljós benyomásról, amit még a kocsiban éreztem nála Avis fele, vagy a festményekről. Az pedig, hogy az elmúlt napokban folyamatosan olyan álmaim vannak, ahol Riley feldarabol, megkínoz, megerőszakol, vagy nyilvánosan kivégez, végleg hallgatásra intett. Bármennyire is kedveltem őt, ezek a furcsa jelek és lidércnyomások teljesen megmérgezték az értékítéletemet. Ha ott állt mellettem, nem tudtam nem rá figyelni, és talán ez a fojtó bizalmatlanság is alább hagyott, de amint magamra maradtam a gondolataimmal, kezdődött minden elölről. Egy mély seb tátongott bennem, amit még csak nem is ő okozott.

Jen aggódva rám hunyorgott, és elhúzta előttem a tenyerét, hogy visszarántson a valóságba.

– Zoe, mi a baj? Tudom, hogy fecsegős vagyok, de esküszöm, hogy ezt nem mondom el senkinek. Ha nem komoly az ügy, akkor Jamesnek se.

– Nem tudom, Jen, csak… Valami zavart érzek. Valami nincs rendben.

– Lehet, csak te vagy nagyon bizalmatlan. Ennyi pocsék ember után, akikkel az Egységben találkoztál, megértem, de figyi! Tuti, hogy James mindent tud róla, és ha valami komoly gikszer lenne a fejében, nem tartozna a csapatba.

– De gondok vannak vele.

– Ezt a múlt heti káoszt leszámítva tiszta a tag, csak James kicsit túlreagálja a dolgokat. – Látta rajtam, hogy megint lefagyok, így finoman megrázott, és megragadta a kezemet. – Na, Zoe, legalább nekem higgy!

– Megpróbálok – hagytam rá, és kiszabadítottam magamat a szorításából. Tőle valahogy nem vettem olyan jó néven ezt a gesztust. – Örülök, hogy jobban vagy.

– Nálam hamar elmúlnak a dolgok. Ki tudja, lehet, még ebben az életben szóba is állok vele.

– Ha más nem, James egy-két napon belül rákényszerít titeket. Fogsz tudni pihenni?

– Persze – mondta, és ásított egy nagyot. – Megpróbálom kizárni a zajokat, és durmolok még egy kicsit. Kösz, hogy itt voltál, jó arc vagy.

– Vigyázz magadra, és kíméld a torkodat!

Halkan becsuktam magam után az ajtót, és puha léptekkel elslisszoltam a szobámig. Jen eléggé leszívott, de a beszélgetésünk hatására jobban kattogtam, mint előtte. Mindenesetre akartam egy esélyt adni magamnak az alvásra.

Elfelejtettem lekapcsolni a tévét, vagy valószínűleg a zavar miatt nem reagált a parancsomra, mielőtt lementem a bárba. Leemeltem a polcról a távirányítót, remélve, hogy az még működik, mikor észrevettem, hogy ki tudja, mióta ki van merevedve a kép. Moody Rikki, az aktuális popsztár vigyorgott a semmibe, fellibbentve az összes alsószoknyáját, egy csillogó mikrofonnal a kezében. Szőke, göndör hajában a színes szalagok glóriaként fogták közre a fejét, követve a pörgés irányát. A hangfalak viszont statikusan zúgtak, és bármennyire is nyugtalanítónak hatott, próbáltam elhitetni magammal, hogy csak az interferencia okozza. Viszont, nem rémlett, hogy Rikki klipjében hét hazugságot említettek volna. Márpedig a napsárga háttérben ez a két szó rajzolódott ki a színes pixelként vibráló zajokból. Aztán meghallottam, hogy a hangfalból sistergő káoszból feltörő, ritmikus mély is ezt ismételgeti.

Hét hazugság.

Hét hazugság.

7 hazugság.

Reszkető kézzel nyomogattam a piros gombot, remélve, hogy előbb engedelmeskedik nekem a készülék, minthogy eluralkodjon rajtam a pánik. A kép még csak nem is vibrált, és Moody Rikki műmosolya egyre bizarrabbnak hatott tágra nyílt, zöld szemeivel.

Nem működik!

Nem megy, nem megy, nem megy!

Recsegve törte át a kapcsoló az így is megrepedt üveget, és pont Rikki fejénél fúrta át. A tévé gyengén pislákolt néhányat, majd atomjaira hullott a kép, és vitte magával a kísérteties hangot is. Torkomban dobogó szívvel hátráltam a kijáratig, végig szemmel tartva a démoni dobozt, és ahogy megéreztem hátamon a kinti folyosó fényét, szédülten vetődtem az ajtóm melletti falnak.

Elhajítottam a belépőkártyámat, majd mélyeket lélegezve összecsuklottam a földön. Magamhoz kellett térnem.

– Semmi baj, Zoe – motyogtam magamnak. – Csak fáradt vagy. Jetlag, stressz, hallucináció. Agyadra ment a sok égett szag Jennél. Ha nagy a baj, kapsz másik szobát. Biztos van még üres. Nyugi, nyugi…

Nyugi.