„Jó reggelt, Madárka!”

A szinte már gúnyosan vidám, női hang valahol az ébrenlét és az álom között tört be a tudatomba, magával hozva az utca reggeli fényét. Tekintetem körbecikázott a plafon sarkait követve, keresve a forrást, aztán, ahogy telt az idő, az egész halvány emlékképként csengett tovább a fejemben, mintha csak röpke illúzió lett volna. Ekkor kezdett mocorogni mellettem Riley. Megszeppent, gyűrött arccal nézett rám, majd miután megállapította, hogy magamnál vagyok, óvatosan felém nyúlt, hogy orcámat cirógatva csitítsa hevesen dobogó szívemet. Gyengéd simogatásától lelkem békére lelt, bár nem úgy, mint mikor az ember szimplán nem érzi zaklatottnak magát tovább. Ez valami sokkal mélyebb békesség volt, kicsit talán a hazataláláshoz tudtam volna hasonlítani. Igen, hazatalálás… Tetszett ez a gondolat. Mintha időtlen idők óta mindig az ő keze nyújtott volna menedéket ebben az egyensúlyát vesztett világban.

Aztán, lehet csak az amnéziám játszott bizarr, absztrakt játékot az érzelmeimmel. Akárhogy is, tudtam, hogy amíg ő itt van mellettem, nem kell félnem.

– Rosszat álmodtál? – kérdezte bágyadtan.

– Azt hiszem, hallottam valamit.

Riley-nak nem volt még ereje válaszolni, így csak mélyen szuszogva biccentett, és közelebb húzódott hozzám. Befészkelődött a hónom alá, akár egy védtelen kisgyerek, és átfogva erős karjaival egy csókot hintett a mellkasomra.

– Korán van még, pihenj csak – motyogta halkan, és szorosabbra fonta ölelését. – Így ni! Így nem eshet bajod.

Ezt a még sosem mutatott oldalát nem lehetett mosoly nélkül hagyni. Játékosan beletúrtam kócos hajába, és figyeltem, ahogy a fejmasszázstól újra elnyomja őt az álom. Elrévedtem lassan emelkedő vállának hullámzásában, felvettem légzésének lassú, nyugodt ritmusát, de az agyamban már javában pörgött a kerék, és ezt még Riley sem tudta volna megállítani. Óvatosan kibontakoztam szorításából, vigyázva, fel ne ébresszem őt, és megigazítottam rajta a paplant. Lazán összezárt ajkain számtalan csók csattant előző éjszaka, mégis heves vágyakozást ébresztett még a puszta látványuk is. Hajamat hátrafogva egyet loptam tőle, aztán átvándoroltam arcára, és addig puszilgattam, amíg zsémbes teknősként nyakát behúzva, panaszosan fel nem nyöszörgött.

Ha ébren ennyit tétlenkedek, ennyi erővel vissza is feküdhetnék, gondoltam, de semmi kedvem nem főtt ahhoz, hogy a zizegő fejemmel bajlódjak. Így hát halk léptekkel körbejártam az ágyat, hogy elpakoljam magunk után a ruhatengert, és vállalható állapotba rendezem a nappalit.

Vajon Őpapsága rendmániája fertőző?

A rendrakás nem volt elég. Elfogott a nyugtalanság. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért, csak éreztem, ahogy egyre szűkülnek a falak körülöttem… És bűntudat mardosott. Egyik pillanatról a másikra a gyomromban keringő pillangókat felváltotta a tömény undor, és arra eszméltem, hogy sietősen magamra veszem az első, kezem ügyébe akadó, tiszta ruhát, majd kiviharzottam a folyosóra.

„Jó reggelt, Madárka!”

A földszintre érve már csak a letargia fojtogatott, beárnyékolva a reggelt, aminek boldogan kellett volna telnie… Kellett volna, de nem tudott, mert nincs jobb dolgom, mint problémákat generálni saját magamnak, nehogy egy pillanatra is felszabadultan éljem az életemet. Igazából, nem is értettem, mit keresek a bárban. Fent lenne a helyem, a hálóban, Riley-t csókkal ébreszteni, reggelivel várni, vagy bánom is én, ennél még az is normálisabb, az az egész napot végigfetrengjük az ágyban! Vagy csak csendben feküdni mellette, hallgatni a lélegzetvételét, örülni, hogy ott van, figyelni, ahogy minden érintésemre halvány mosoly ül ki szája sarkára, és végre megnyugodni.

Megnyugodni, de mitől?

Próbáltam átlátni a fejemben eluralkodó káoszt. Kerestem a gyökerét, de a végtelen sötétségben – ami teljesen eltompította érzékeimet – úgy tűnt, mintha az öngyűlölet, mely addigra éhes szörnyetegként zabálta el belőlem az életerőt, mindig is ott lett volna.

Zoe, mi a franc történt veled?

Arra eszméltem, hogy a csapos droid nem mozdul. Nem engedtek fel az ízületébe szerelt szelepek jóleső szisszenéssel, aminek valamiért mindig szerettem a hangját. Kezében megállt a pohár és a kendő, már ki tudja, mikor, és engem nézett, mintha tudta volna, hogy aki homlokát támasztva görnyed az asztal fölé, azt súlyos terhek gyötrik… Vagy a saját nonszensz hülyeségei. Várta, hogy viszonozzam a pillantását, de miután szándékosan kerültem azt, az asztalomhoz libbent, és kinyújtotta mattfehér kezét. Talán csak megérzés volt, vagy egy sejtés, hogy egy ilyen gesztus nem lehet egy felszolgáló programjának a része, de mintha James jelenléte járta volna őt át. Sejtésem beigazolódott, miután a bárpult mögötti szobába vezetett, és a szűkös helyiség végében nyíló csigalépcsőre mutatott.

Alaposan hangszigetelt térbe vezetett, legalábbis sosem hallottam motoszkálást sem alattunk, sem a bárpulton túlról. Magáról a pinceszintről sem tudtam, ami mellesleg leginkább egy kéjbarlangra emlékeztetett vörösre tapétázott falaival, piros és lila neonjaival, és a váróban kihelyezett, antik hatású kanapéival. Kicsivel arrébb méretes akváriumot, néhány árkádgépet, és egy felújított biliárdasztalt pillantottam meg. Rajta a golyók szépen elrendezve várakoztak a háromszögön belül, hogy valaki végre szétrobbantsa a csatasort. Majd Riley-t ráveszem, gondoltam.

Halk súrlódással félrehúzódott az akvárium melletti, titkos ajtó, egy szűkös fülkét tárva fel maga mögött. Csupán a hat, egymás fölé szerelt monitornak, és egy egyszemélyes fotelnak jutott benne hely, ami annyira keskeny volt, hogy még a kezemet sem tudtam volna széttárni benne. Viszont kellemes, hűvös levegőt forgatott a légkondicionáló, és a klausztrofób körülmények ellenére is volt valami megnyugtató ebben a titkos kuckóban, aminek hála tisztább fejjel fogadtam James hívását.

Bocs a szótlanságért. – „Érkezésével” együtt felvillantak a képernyők, mindegyiken különböző szálláshelyekkel, térképekkel és Crane életrajzával. – Sok az idegen vendég, jobban szeretem ilyenkor a diszkréciót.

– Tök érthető.

Mi van veled? – Nem tudtam eldönteni, hogy aggódást, vagy megrovást vélek kiszűrni a szavaiból. Bármelyik is volt, egyszerre hangzott kétségbeesettnek és szigorúnak.

– Csak rám jött az öt perc – legyintettem –, ne is foglalkozz velem!

Nem értek az emberekhez, de „öt percnek” ez elég ijesztően festett. – Mélyen felsóhajtott, mintha hezitált volna valamin, aztán bizonytalanul hümmögve feltette a kérdést. – Megbántad?

– Mi? James, ugye te nem…

Élő biztonsági kameraként így is találom magamat egy-két kellemetlen szituációban a kelleténél, szóval felesleges aggódnod, nincs kedvem pont a haverom magánéletén mozizni – hadarta némi éllel a hangjában. Váratlanul ért ez az őszinte és kissé sértett válasz, és eltelt néhány másodpercbe, mire visszataláltam a gondolataimhoz.

– Nincs mit megbánnom szerintem. Csak kicsit össze vagyok zavarodva… – Visszagondoltam a fejemben pusztító viharra, amitől pár perce még azt hittem, elveszítem a józan eszemet. Nem akartam, hogy James lássa a rémületet rajtam, így minden erőmet összeszedve a kamerába néztem. – De ezt magammal kell lerendeznem, nem tudsz segíteni.

Persze. Mit mondtam, nem értek az emberekhez. – Három gaiai szálloda képét mutatta, külön monitoron jelölve a helyszínt és az értékeléseket. – De az megnyugtat, ha… Hogy is mondjam. Nincs köztetek semmi bonyodalom.

– Ha lenne is, most nincs időnk ezzel foglalkozni.

Értékelem, hogy ennyire eltökélt vagy, de jobb szeretem egyben tudni a csapatomat.

– Dolgozzunk, James! – szóltam türelmetlenül, és az egérre tettem a kezemet. A kurzor viszont nem mozdult.

Nem dolgozunk, csak gondoltam, megbeszélhetnénk, hogyan akarjátok az utazást. Jen már kiválasztotta a neki szimpatikus helyeket, szóval a végső döntés rád marad. Te csak dőlj hátra, én meg kezelem a rendszert!

– Nem vagy elfoglalt?

Crane top prioritást élvez. És neked sem árt, ha valaki eltereli a figyelmedet egy kicsit, ahogy elnézem.

Csak egy halvány mosolyra futotta tőlem. Nem azért, mert erőtlen, vagy kedvetlen lettem volna, inkább csak zavart, hogy már reggel mindennek az én nyűgömről kell szólnia. Általában egyedül néztem szembe a nehézségeimmel, és mindig is ezt tartottam az egyetlen helyes megoldásnak.

„Mert már a puszta jelenléted is terhet jelent mások számára.”

Az elmémen idegen testként átvillanó mondat – akár egy vészjóslóan tátongó, fekete lyuk – átszippantott egy sötét, alternatív valóságba. Csupán egy pillanatig éreztem magamon zsibbasztó méreghatását, de addig az egész lényemen átitatta magát, és mire visszatértem a kábulatból, az egész világ kifordult magából. Pedig valójában semmi sem változott. Ugyanazt a hideg fényt sütötték rám a képernyők, ugyanolyan bódító vörösben úsztak a falak, és a fotel anyaga is ugyanolyan éles, mély ráncokba rendeződött a combom mentén.

Talán nem is a környezetem változott át, hanem én.

Már megint zajos a vétel – bosszankodott James. – Jól vagy? Nem bírod a szűk teret?

– De, dehogynem! Nincs semmi baj. – Végignéztem a gyönyörű toronyházakon és Gaia számomra ismeretlen utcatérképén. Nem tudtam koncentrálni. Nem akartam ilyen triviális dolgokkal foglalkozni, kellett valaki, vagy valami, ami lehiggaszt, és elfeledteti velem ezeket a negatív gondolatokat. – Ezt inkább rátok bízom. Mármint Gaiát. Nincsenek nagy igényeim, az ágyak a legtöbb helyen kényelmesek tudtommal, és a kilátás is mindenhol ugyanolyan.

Rendben, ahogy szeretnéd. Akkor viszont akadna valami más, de csak ha megfelelő hangulatban vagy hozzá.

– A terhelés jót szokott tenni – feleltem magabiztosan. – Ne kímélj!

Kell egy öt perc, hogy előkészítsem, addig nyugodtan beszélj hozzám!

Bólintottam, de semmi nem jutott eszembe, amit kérdezhettem volna. A személyiségzavarokon kattogtam, próbáltam sorra venni a tüneteket és a lehetséges kiváltó okokat, de valahogy nem állt össze a diagnózis. Ezek nem olyan dolgok, amik egyik pillanatról a másikra megjelennek az emberben. Kell egy kiváltó ok, egy előzmény… Vagy csak az agyam kellőképpen biztonságban tudná magát ahhoz, hogy a képembe vágja az elmúlt tíz évet, és feldolgozza azt? Kizárt. Ez inkább mélyrepülésnek ígérkezett, mintsem feloldozásnak.

És úgy éreztem, hogy ha nem teszek valamit azonnal, a folyamat visszafordíthatatlanná válik.

– Sikerült visszaszerezni a gyeplőt azóta? – szóltam kisvártatva. James bizonytalanul felmordult gépzajos tenorján, valahol a háttérben szék nyikordult.

Fogjuk rá. A helyzet javult valamelyest, de kicsit sziszifuszinak tűnik az egész. Mindig vannak újabb területek, amelyeknek utána kell rohannom. Ha nem dolgoznék ezen egész nap, valószínűleg utolérnének a rohadékok, bárkik is azok… – Kattintott néhányat, majd felemás kezek kopogtak a klaviatúrán. – Ismered a kőműves balladáját?

– Mikor éjszakánként leomlik a fal, amit megépítettek?

Azt, azt… Aztán az első arra érkező feleség hamvát a cementbe keverték, hogy végre álljon a vár. Elég… Komor sztori.

Megborzongtam. Kevés nyomasztóbb történetet hagyott maga után a bukott civilizáció, és őszintén szólva, nem örültem, hogy James eszembe juttatta.

Nem tudom, miért, de újabban sokszor jár a fejemben – folytatta. – Kicsit mintha én lennék a kőműves és az asszony is. Nem jó érzés belegondolni.

– Megbántad?

Mit?

– Gondolom, nem hagyhatod el a szobát.

Óh, vagy úgy… – Előkerültek az új ablakok. Legtöbbjük számomra semmitmondó kódokból és naplófájlokból állt, illetve egyet videóhívás indításához készített be. – Majd az eredmények eldöntik, megérte-e. Egyelőre nem gondolkodom ilyenekben, meg aztán… Nem hiszem, hogy vissza lehetne fordítani. De nem is számít! – emelte meg hangját, és tisztán érezhetően felvillanyozódott. – Ugyanis, ha nem lennék szuperszámítógép, nem találtuk volna meg ilyen gyorsan Thompsont!

– Megtaláltad? – Ez a hír még az én fejemben is szétoszlatta a felhőket. Izgatottan előrébb hajoltam, és próbáltam kisilabizálni valamit a kódokból, hátha valamire magamra is rájövök, mielőtt James elmesélné, mire jutott. Csak presztízsből, hogy okosnak érezhessem magamat tőle.

Meg, bizony! – ismételte büszkén. – És, ha gondolod, itt helyben szervezhetek neked egy meglepetés beszélgetést, feltéve, hogy ég benned a vágy, hogy beolvass neki, és készen is állsz rá, hogy ezt itt helyben megtegyed.

Lelkesedésem rögtön alábbhagyott. Nem mintha féltem volna a konfrontációtól, vagyis inkább ez volt a legkisebb problémám. Egyszerűen csak nem tudtam, mit mondjak neki. Nem változtatna semmin. Az odalett újembereket nem hozza vissza, a világban eluralkodó feszültségeket nem oldhatja fel. Akkor miért akarnék ilyenre vetemedni?

Gyerünk már, Zoe! Tudom, mi jár a fejedben. Nem gondolod, hogy túl régóta tűröd szótlanul, ami körülötted, vagy veled történik? – De, igazat kellett adnom neki. Ezért is éreztem tanácstalannak magamat, azt a levelet leszámítva soha nem beszéltem magamért, másokért pedig felesleges lett volna. Értük most cselekedni kell, nem a számat járatni. – Tessék, átadom az irányítást. Mikor úgy érzed, kész vagy, csak tárcsázd a címet. Le vagy rejtve, ezt a hátteret a kutya nem ismeri fel, és szerintem bőven lesz mondanivalód, mikor meglátod a képét.

Vettem egy mély lélegzetet, és megpróbáltam gondolni valamire, ami erőt ad. Nem számított, hogy sérelem, emlék, vagy egy jövőkép, csak azt akartam, hogy elég élénken lebegjen lelki szemeim előtt ahhoz, hogy kirántson ebből a blokkból.

– Amúgy tudod is, hogy merre van? – kezemet lassan az indító fölé emeltem.

Igen, de szükség volna a megerősítésedre. Ezért is szeretném, hogy felvedd vele a kapcsolatot.

Megerősítésemre? Mivel kapcsolatban?

Nem voltam benne biztos, hogy az ujjam remegett meg, vagy James sürgette meg a dolgot, de a hívás elindult. A kamera előnézeti képében velem együtt mocorgott képmásom, a feszültségtől felhúzott vállakkal, magam előtt keresztbe tett karral. Nem túl meggyőző testhelyzet. Megpróbáltam lelazítani izmaimat, nem akartam, hogy Thompson sebezhetőnek nézzen… Sebezhetőbbnek, mint mikor utoljára látott.

A lakás belső rendszere kérdés nélkül átengedte a hívást, de a videót nekem kellett hozzákapcsolnom a tévéhez, vagy a számítógéphez, ha úgy kívántam. Addig a biztonsági kamerák szemszögéből láttam a nyugati városrészben épült hajlék szobáit… A konyhával egybenyíló nappalit, lakkozott, fekete bútoraival, fehér falaival és kanapéjával. A hatalmas, kerek ágyat, rajta még mindig a lila huzattal, szélén pedig egy magába roskadva görnyedő Thompsonnal. Újra fordult velem egyet a világ, de ez nem olyan volt, mint az előző fekete lyuk. Ez egyszerre töltött meg fájdalommal és haraggal. Féltem, ha nem szólok valamit azonnal, a torkomban összegyűlő gombóc örökre megnémít.

– Mit keresel a lakásomban, Jerome? – kérdeztem olyan keményen, amennyire csak tőlem telhetett. Azt vártam, hogy összerezzen, vagy lesápad, de csak lassan felemelte fejét, és kereste a hang forrását. A párnát, amit eddig a kezében szorongatott, gondosan maga mellé fektette, majd továbbra is bizonytalanul forgolódva maga körül a nappaliba csoszogott.

– Zoe, itt vagy?

– Itt is, meg nem is – feleltem, és átkapcsoltam a közvetítést a tévére.

Lefogyott, vagy csak a mindennapokban viselt, élére vasalt öltönyök csaltak eddig, és valójában mindig ilyen átlagos izomzattal rendelkezett. Nem tudtam eldönteni. Az érzelmeket is nehéz volt számomra leolvasni az arcáról, sőt, már önmagában összezavart a tény, hogy valami kiült a vonásaira a jól megszokott megvetés helyett. Lassan letette magát a kanapéra – az én kanapémra –, egy pillanatra sem levéve üveges szemét a képernyőről.

Ilyen körülmények között nehéz feladatnak bizonyult az eredeti tervhez tartani magamat.

– Mi történt, kibasztak a halaid otthonról?

– Megváltoztál – jegyezte meg elhűlve. Tekintetem idegesen cikázott a többi monitor között, hátha James hagyott valami üzenetet az egyiken. Bármit, ami segít megérteni a helyzetet. Egy kiszivárgott mentálközponti jelentés Thompson meggyengült idegállapotáról, egy naplóbejegyzés, amiben megemlíti, hogy majd megjátssza a szentimentális apát, ha elő merészelem tolni a képemet, és majd ez után állítja bele a tőrt a hátamba, de továbbra is csak értelmezhetetlen kódregény fogadott.

– Legalább egyikünk megváltozott. Ahogy elnézem, a szégyenérzet továbbra sem tartozik a kompetenciáid közé.

Thompson bólogatott. Hogy egyetértő szándékkal-e, nem tudtam megállapítani, de bólogatott. Aztán újra a képernyőre meredt, összeráncolt homlokkal, mintha gondolkodott volna valamin. Ezt az ábrázatot viszont már ismertem. Általában hallgatás követte, és bármilyen következtetésre is jutott, azt megtartotta saját magának.

– Megöltök két tucat ártatlan embert, a felelősséget áthárítjátok Leithan új, kedvenc bűnbakjára, és ezek után itt piknikezel a saját házamban, mint valami újgazdag nyugger? Legalább jól megfizeted azokat, akik az ajtódat őrzik?

– Egy nap majd rájössz, hogy a helyzet nem ennyire fekete és fehér. – Felegyenesedett. Kisugárzása egyik pillanatról a másikra átváltott arra a Thompsonéra, akit mindig is ismertem, és kimért, érces hangon folytatta. – És, amikor majd rájössz erre, meg fogod bánni az elmúlt és elkövetkező időszakokat.

– Igen, látom, mennyire biztos vagy ebben. – Mindenem reszketett, de nem akartam újra alul maradni vele szemben. Elég volt abból, hogy minden hasonló helyzetet követően én rohanok ki a folyosóra sokkos állapotban. Most róla fog ömleni a víz. – Azért siratod a szánalmas életedet az én otthonomban. Na, ide figyelj! Hiába tanácsolnám, hogy keress magadnak jobb rejtekhelyet, mert úgyis meg foglak találni. És akkor majd beszélgetünk. Ezzel a karakterrombolással, ezzel a néplázítással nem fogsz elfutni. A Teremtőre megesküszöm, hogy nem tudsz elrejtőzni előlem.

– Előled, vagy az új verőembered elől? – Mást nem is vártam tőle. Minden szabad támadási felületet célba vesz, hogy megtörjön. Mindig ezt csinálta. Mindig megpróbált a büszkeségembe gázolni. – Az ostoba idealizmusod fogja egy nap a vesztedet okozni, Zoe.

– Nem dőlök be a süket dumának. A körülmények az én álláspontomat támasztják alá.

– Csak éppenséggel nem látod azokat a bizonyos körülményeket – vette vissza a szót, és katonásan felszegte állát. – Megkérdezted már tőle, mi lett azzal a hatszáznegyvenkettő civillel?

Honnan tud erről a számról?

Honnan hallott róla?

Összeszorítottam fogaimat, és minden izmomat megfeszítettem, hogy úrrá legyek kontrollálhatatlan reszketésemen. A festmények lidérces, hipnagóg benyomásokként árasztották el lelki szemeimet, és újabb fekete lyukon sodródott át lelkem. Az undorén, a bizonytalanságén, egymást váltva újra és újra, míg a combomba markolva körmömet fel nem riasztottam magamat a döbbenetből.

Hatnegyvenhárom.

A helyes szám hatnegyvenhárom.

Thompson ismét összeráncolta homlokát, és habár nem mosolygott, tekintetében mégis gúnyos vigyor villant.

– Ha esetleg valaha választ kapnál, amit kétlek, gondolkozz el, mit akarsz kockára tenni a ti úgynevezett esélyegyenlőségetekért! – Már meg sem próbált rideg maradni, csak gyűlölködve köpte egymás után a szavakat. Igaz, ebből a gyűlöletből már alig érzékeltem valamit. Próbáltam ignorálni mesterkélt hanglejtését, túlzó arcmimikáját, hogy inkább a testbeszéde szóljon hozzám. Mert az mindig őszinte. Azt még egy Thompsonhoz hasonló, manipulatív féreg sem képes színlelni, maximum azzal, ha lecövekeli magát, és nem mozdul. De azzal is egy dolgot elárul: hogy még ő sem gondolja komolyan, amit mond.

Márpedig Thompson nem mozdult.

– Akkor gondolkozz el, Zoe! – ismételte. – Addig is a helyedben én nem zaklatnám fel magamat túlságosan.

Elsötétült a kép, de még mindig láttam magam előtt Thompson undor barázdálta ábrázatát. A légmozgás lehűtötte a testemre tapadt verejtéket, és nem elég, hogy még mindig reszkettem, de fáztam is… És olyan üresnek éreztem magamat. Élettelennek.

Csendben vártunk Jamesszel, míg lecseng bennünk az előző néhány perc okozta döbbenet. Próbáltam felülkerekedni a felszakadni akaró, mélyre temetett érzelmeken, és inkább az igazán fontos dolgokra koncentrálni. Hogy Thompson nincs beszámítható állapotban, jó eséllyel nem fogja elhagyni a lakást, tehát minél hamarabb le kell csapni. Sőt, figyelembe véve az állapotát, egy nagyobb hal lehetőségét is számításba kellett vennem. És még ott volt az a hatnegyvenkettő civil is…

Nem. Megint túl sok, egymástól független információt akartam kézben tartani. Thompson számított. Meg kell szabadulni tőle, aztán tisztára mosni a synusok hírnevét, és közös erővel, lehetőleg erőszakmentesen újraépíteni mindent. Minden mással engem próbál gyengíteni.

James kelletlenül megköszörülte a torkát, és az ablakokat lecserélte az utazástervezőre. Úgy tűnt, arra várt, hogy én szólaljak meg előbb, de egyelőre még nem álltam késznek visszatérni a gondolataimból. Viszont kezdett kínosan érinteni a hallgatás, így megborzongtam, és hátradőltem a fotelban. Szinte már el is felejtettem, milyen érzés ellazított izmokkal tespedni.

– Ha azt akartad tudni, ez az én lakcímem-e, a válaszom: igen – közöltem némi éllel, és megrovóan a monitorok között kerekedő objektívbe meredtem. – Az én otthonom volt.

Van ötleted, mire készül?

– Úgy festek? – kérdeztem felháborodottan, de azonnal meg is bántam ezt az ellenszenves stílust. James minden tőle telhetőt megtett azért, hogy előrébb jussunk. – Bocsánat, ne haragudj…

Előfordul.

– Figyelted a viselkedését, mielőtt idejöttem volna?

Nem igazán volt rá időm, de nem sok mindent csinál. Néha nézegeti a holmikat, a napja nagy részét meg ott tölti, ahol te is találtad őt.

– Értem… – Forgott körülöttem a világ, és minden mozdulattal újabb lendületet vett, akár egy őrült körhinta. Mindezek ellenére a fotel támláját markolva talpra álltam, és még egy utolsó pillantást vetettem a kamera irányába. – Nem tetszik a helyzet, de egyelőre nem tudunk többet tenni, igaz?

Sajnos valóban így áll a dolog.

– Azért remélem, sikerült kicsit elbizonytalanítanunk azt a férget.

A „féreg” a megszokottnál nehezebben állt a számra, az azt követő keserű utóérzet pedig kifejezetten váratlanul ért. Mindenesetre megpróbáltam elnyomni ezt a hamis bűntudatot, és inkább a bennem felgyülemlő, mélyre száműzött haragra fókuszálni. Ökölbe szorítottam kezemet, és addig feszítettem, míg fehéredő ujjaim el nem gyengültek. Egy kicsit mintha segített volna rajtam, legalábbis agyam már nem csapongott a düh és a bánat között. Csak ez után hagytam el az apró szobát, némán intve Jamesnek. Tudtam, hogy úgyse köszönne vissza.