„Te nevezed apádat féregnek, Sanders?

Te beszélsz igazságról?

Ilya tudja, mihez adtad a nevedet?”

Rég jártam már az Egység tárgyalójában. Thompson szintje alatt nyílt, méretes ablakai a főbejárat felőli utcára néztek. A tisztára csiszolt, ovális alakú üvegasztal köré huszonhat darab szék gyűlt, de a fegyverletétel óta jó, ha feleennyi ember megjelent egyszerre. Most is hatan léptünk be a terembe: az öt város képviseletéből egy-egy fő, illetve én. Thompson ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyek a tárgyaláson, pontosabban fogalmazva nem hagyott más választást. Innen már tudtam, hogy a békeszerződést akarják megtorolni rajtam.

Utólag azt kívántam, bárcsak egyedül rajtam torolták volna meg.

Domus képviselőjéről, Vetrovról már hallottam börtönpletykákat. Olyan elvetemült értelmetlenségeket, minthogy az apja egy medve volt, vagy, hogy az anyja már babakorától kezdve különféle hormonokkal tömte, hogy „bajnokká” tegye. Előbbit nehezen hittem volna, utóbbiban már lehetett igazság, figyelembe véve abnormálisan vastag csontozatát és izomzatát, illetve a tekintete mélyén rejtőző, szikrányi fájdalmat, ami biztosan életre keltette Freud szellemét. Szinte láttam magam előtt, ahogy a vén, szakállas doki napéjt az anyjáról faggatja őt, Vetrov pedig az újoncok ütlegelésével próbálja elhallgattatni a múlt árnyait. De ezekhez csak nekem van szemem, mindenki más úgy emlegette, mint Domus rémkirályát, akit áldásos minél messzebbről elkerülni. Mindezen szóbeszédek ellenére meglepően barátságosan üdvözölte Thompsont.

Nem volt ilyen szívélyes Noctis atyja, az almazöld öltönyben és sárga nyakkendőben pompázó Gelmis. Ha a protokoll nem tiltotta volna, valószínűleg merészebb színösszeállítást választ, hogy ezzel is kivívjon egy undorodó fintort a többi férfi ábrázatára, és ahogy hallottam, egészen tegnapelőttig erősködött, hogy nem tud megjelenni a konferencián. Thompson viszont ragaszkodott a személyes jelenléthez, így Gelmis mégiscsak itt termett, és arcára csak akkor ült ki némi melegség, mikor engem köszöntött. Nem ért váratlanul, elvégre egyedül Noctis üdvözölte egyhangú lelkesedéssel a békét, így várható volt, hogy a város vezetője nem fog örülni ennek az „utólagos tárgyalásnak”.

Alba Rosa feje – vagy, ha úgy tetszik, „tulajdonosa” – Losev magába forduló, marcona szerzetnek tűnt, és a bőre állapotából ítélve álmatlanság gyötörte az utóbbi időszakban. A híresztelések alapján semmi köze a Losevekhez, hanem ő vette fel ezt a nevet, mikor kézhez kapta az iparváros kulcsát, és azóta is mindenki csak így emlegeti. Modorából úgy ítéltem, hogy vagy nagy egyetértésben lesznek Thompsonnal és Vetrovval, vagy csendben tartózkodni fog, és igazából magasról tesz az egészre.

A gaiai kirendeltség képviseletében érkezett férfi a többiekhez képest meglepően fiatalosnak és tapasztalatlannak tűnt, de már megtanultam, hogy nem szabad bedőlni a tudósok szétszórt bájának. Dr. Fleming szemében is még derengett az idealista lelkületűekre jellemző fény, igaz, már csak halványan… Vagy őt vágta fejbe leginkább a jetlag mind közül. Keze szorítása és tenyerének szokatlanul selymes textúrája művégtagra utalt, valószínűleg sebész, vagy hadi orvos lehetett, mielőtt az Egység felkérte a gaiai osztag koordinálására.

A kötelező, kézfogós köröket letudva váratlan gyorsasággal bele is vágtunk mindennek a közepébe. Semmi formalitás, hogy miért gyűltünk össze, és még a napirendi pontokat sem sorolták fel, csupán egyetlen kérdést tett fel Thompson: hogy előreláthatólag milyen lesz a városok helyzete a károk rendezését követően. Ebbe beletartozott a tűzharc sújtotta területek felújítása, a kórházi számlák, a műtéti költségek, és persze az elégtétel, melyet a paktum érdemében minden város köteles volt kifizetni a donoroknak, vagy azok családjának.

Természetes, hogy Thompson erre hegyezte ki a tárgyalást.

– Szerintem kár ezen stresszelni, Jerome! – szólt könnyelműen Gelmis. Fittyet hányva a tárgyalótermi etikettre, következetesen keresztnevén szólított mindenkit, akit lehetett. Hogy bosszantó szándékkal, vagy ezzel kívánta közelebb hozni az embereket egymáshoz, nem tudtam eldönteni, de Thompson ajka minden „Jerome” alkalmával idegesen megrándult. Én is csak négyszemközt szólíthattam őt így, bár egy idő után már nem nagyon volt gyomrom hozzá. – Most, hogy vége a viaskodásnak, és mindenki Noctisba jár kiereszteni a gőzt, a város bevétele egy éven belül elég bőséges lesz ahhoz, hogy egész Leithan költségét fedezze, és boldogan meg is fogja tenni. Ha nem tévedek, az még bőven az egyezmény által kitűzött fizetési határidőn belül van.

– És mi lesz a maga városával, Gelmis? – Losev akkor először pillantott fel a tabletjéből, egészen addig azt is megkérdőjeleztem volna, hogy egyáltalán tudja, melyik városban tartózkodik. – Tudja, a pénz könnyen jön, könnyen megy.

– Talán a gyárépületek lehangoló világában valóban így van, de a szórakoztatóipar a leggazdaságosabb vállalkozás! Csupán néhány játékra van szükség, vagy művészre… Csak az számít, hogy az emberek megvesszenek érte, és akár az anyjukat is képesek legyenek eladni egyetlen éjszaka élményéért. A maga helyében kipróbálnám. – Losev irritáltan forgatta a szemét, és inkább visszabújt a jegyzetei mögé. Gelmis győzelemként elkönyvelve a néma csendet, büszkén vigyorogva megigazította gallérját, és nyájas hangon folytatta. – És miért hívják Testvériségnek a vezetőinket, ha mi, egyszerű leithani képviselők nem fordulhatunk testvérként egymáshoz?

Dr. Fleming megköszörülte torkát, hogy magára vonja a figyelmünket. Még ebben az egyetlen gesztusban is volt valami orvosokra jellemző kifinomultság, amivel kivívta a tiszteletemet.

– Egyetlen noctisi kölcsön…

– Ajándék, Alexis barátom! – javította ki azonnal Gelmis.

– Bocsánat, noctisi ajándék nem fogja tönkretenni a városaink biztonságát – fejezte be a gondolatot Fleming rezzenéstelen arccal.

– Hallottam Gelmis kétes üzleteiről a domusiak között. – Vetrov lassan és nehézkesen beszélt, és akárhányszor megszólalt, tiszteletet parancsolóan körbepillantott a résztvevők között. – Mi garantálja, hogy nem a zsebében akar tartani minket?

Thompson, aki eddig némán hallgatta a diskurzust, egyetértően bólintott. A noctisi atya tágra nyitotta fekete szemeit, mintha nem akarta volna elhinni, amit hall. Tekintetünk összetalálkozott, én pedig, ráeszmélve, hogy én is ugyanúgy a résztvevők közé tartozom, Vetrovra néztem.

– Egy jól megírt szerződéssel szerintem könnyűszerrel kiküszöbölhetjük ezt a problémát. Ezen kívül, az eddigi statisztikák alapján a noctisi szórakozóhelyek forgalmának ötvennyolc százalékát más városok polgárai teszik ki. Ez a szám várhatóan növekedni fog. Ha Noctis be akarná darálni bármelyik szomszéd gazdaságát, azzal a saját fejlődését szabotálná.

Gelmis hálásan elmosolyodott, és megkönnyebbülten leeresztette vállait. Mindenki más feszülten hallgatott, és úgy tűnt, nincs több hozzáfűznivalójuk, ám egyszer csak Losev egy nyelvcsettintéssel átvette a szót:

– Hacsak, Noctis nem próbál meg több pénzt behajtani, mint amennyit a polgáraink fizetni tudnának.

– Alba Rosa tulajdonosaként maga tudhatná a legjobban, hogy ez hosszútávon mennyire nem kifizetődő, és hogy egy ilyen uzsoráskodás után a városok helyzete rosszabb lenne, mint amit maguk az egyezmény kiperkálása utáni időszakra jósoltak. – Losev gúnyosan elnevette magát. Ismertem az ilyen szűklátókörű férgek viselkedését, és nem akartam, hogy egyetlen, gyerekes megnyilvánulás miatt a vita személyeskedés vagdalkozásba torkolljon. Hidegvéremet megtartva folytattam. – A négy város pár éven belül magával rántaná Noctist a nyomorba, ha bekövetkezne a krach.

– És mi van, ha az uralma alá akarja venni? – erősködött tovább Vetrov.

– Nézze, kedves ruszki barátom! – A domusi idegesen és hirtelen moccant székében, készen állva arra, hogy bezúzza Gelmis plasztikázott képét, de Thompson parancsoló tekintete még időben rendre intette őt. – Az egyetlen pénz, amit jó szívvel fogadok, azok a sínen átsuhanó kis mágneskártyák a játékgépeimen. Semmi kedvem nem volna uralmam alá vonni a maga sivatagi kannibáljait.

– Kétség sem fér hozzá, hogy Gelmis modora hagy némi kivetnivalót maga után – emeltem meg hangomat némi célzatossággal –, de igazat kell adnom neki. Semmi értelme néhány pletyka miatt elutasítani Noctis segítségét.

– Értékelem, hogy ilyen jóhiszeműen állsz a dolgokhoz. – Thompson egy néhány oldalas fájlt küldött szét a készülékeinkre, illetve ugyanez a szöveg megjelent az asztal üveglapján is. – De attól tartok, pont a jóhiszeműségednek köszönhetjük, hogy ma összegyűltünk.

Inkább ignoráltam a csípős megjegyzést. Sosem viselkedett mintaapaként, de a békekötést követően rohamosan romlásnak indult a viszonyunk. Azóta a megszokott, kimért stílus és lefitymáló hanglejtés helyett gyakran előfordult, hogy rám förmedt, és a mondatai is egyre személyesebbé, tartalmuk övön alulivá váltak. Helyette a dokumentumba merültem, gyorsan átpörgetve mind a tizenkét oldalt, kulcsszavakat, kiemeléseket, vagy summázásokat keresve.

Mi a kurva élet?

– Nem az a gyűlés célja, hogy megvitassuk a lehetséges lépéseket – folytatta Thompson, és az ablakhoz lépett. – Erről a Testvériség már intézkedett. Csupán ragaszkodtak hozzá, hogy mindenki személyesen adja áldását az egyezményre.

Lopva körbetekintettem a teremben, várva a másik négy képviselő reakcióját. Egyedül Gelmis arcáról lehetett egyértelműen leolvasni az érzelmeket, és az asztal alá rejtette reszkető, szabad kezét. Vetrov érdeklődve tanulmányozta a sorokat, bár nem hittem volna, hogy bármi érdemleges gondolat születne a fejében. Nem olyannak tűnt, mint aki könnyen rálel az összefüggésekre, vagy egy ilyesféle intézkedés lehetséges következményeire.

Fleming viszont látta, amit én. A fiatal orvos végzett leghamarabb a deportációs egyezmény végigolvasásával, és ahogy szedte a bekezdéseket, lesápadt, elvörösödött, végül homlokát ráncolva, lassan letette a tabletet. Egyedül Losev vigyorgott meglepetten és diadalomittasan, bár nem is vártam tőle mást. A Leithani Testvériség ebben a pillanatban ingyen munkaerőt biztosított számára, és ahogy Thompson is említette: ez már kőbe van vésve.

– Bocsánat, hogy közbeszólok, de figyelve a maguk reakcióját, kétlem, hogy Auschwitz, vagy Szibéria neve derengene bárkinek is – törte meg a döbbent csendet Fleming. Reszkető hangjával, keresetlen szavaival nem, mint Gaia képviselője, de mint ember szólalt fel a teremben. – Az újemberek deportálásával megszegjük mindazt, amire minden leithani felesküszik.

– Hogy nem követjük el újra a bukott világ végzetes hibáit – folytattam a gondolatot. Fleming megkönnyebbülten fújtatott, hálát adva, hogy még valaki eszénél van a teremben, és egyként pillantottunk a falfehér Gelmisre. Üveges tekintettel meredt az egyezmény asztalra vetített másolatára, és állapotából ítélve nem mertem volna biztosra venni, hogy egyáltalán maradt ereje figyelni elhangzottakra.

– Ez valóban így van – bólintott Thompson. Kidüllesztett mellkasából, gesztikulálásra kész kéztartásából már tudtam, hogy hosszú, rázós menetnek nézünk elébe. – Valóban, volt egy Auschwitz, és Szibériáról talán Vetrov felmenői is tudnának mesélni. De maga Dr. Fleming pontosan tudhatja, milyen sérüléseket okozhat egy synus. Biztos abban, hogy ilyen veszélyeknek akarja kitenni a lakosságot?

– Elnézést kérek, de nem értem, milyen veszélyekre gondol.

– Maga nyugodt szívvel tudna aludni annak tudatában, hogy a szomszédja talán azok közül való, aki egyetlen csettintéssel megölt több tucat embert?

– Ők is hasonló fenntartással tekintenek ránk.

– Persze, de mi fegyverrel gyilkolunk, ők a saját testükkel.

– Szerintem semmi szükség nincs ilyen közönséges, mondvacsinált érvekre! – Mielőtt még felfogtam volna szavaim és tetteim súlyát, az asztalra csaptam. Öt megbotránkozott szempár vetült rám, némelyiket néma, egyetértő bólintás kísérte, Losev szánakozva elhúzta ajkát, Thompson pedig kínosan nevetgélve mögém lépett. Utáltam, ha a hátam mögött van.

– Nos, egyet kell értenem Sanders kisasszonnyal – mondta Dr. Fleming. – A maga érve teljesen irreleváns. De, ha már veszélyforrásokat említett, az egyetlen lakossági panasz, amit az újemberekhez köthetünk, az a fiatalabb korosztály által generált, véletlen hanghullámokból fakadó migrén volt. Viszont, a hangszigetelés korszerűsítése óta egyáltalán nem is hallottunk ilyenről.

– Pontosan, a véletlen hanghullámok! Köszönöm, hogy eszembe juttatta, Doktor úr! – intett Thompson. Így, hogy megtalálta az újabb tényt, amit a maga javára forgathat, végre kilépett a személyes teremből. – Mekkora az esélye annak, hogy ezek a frekvenciák maradandó károsodást okozhatnak az emberi szervezetben? Esetleg halált?

– Erre vonatkozóan még nem folytattunk vizsgálatokat, de…

– Tehát fennáll az eshetősége?

– Még egyetlen ilyen esetről sem tudunk.

– Még! – ismételte Thompson. – De tudjuk, milyenek a gyerekek például. Mit is mondtál Zoe, intézményenként mekkora arányban fordulnak elő az osztályon belüli zaklatások?

– Huszonegy százalék – vágtam rá azonnal.

– Igen, ez az ő hobbija – jegyezte meg színlelt büszkeséggel. – Huszonegy százalék! Gondoljanak bele, ha egy újember zaklat egy kisgyereket, vagy esetleg egy újember esik zaklatás áldozatául, aki később meg akarja bosszulni a sérelmeket… A mi idegrendszerünket már egy könnyebb synustámadás is túlterhelheti…

– Ez megint csak hazugság…

– Maguk milyen érzéssel hívnák fel azt a szerencsétlen anyát, akinek a gyerekét megölte egy újember, holmi kicsinyes bosszúból?

– Azt mondtam, hazugság! – Ismét az asztalra csaptam, de ezúttal a kezem is belesajdult. Thompson türelmét vesztve, vészjóslóan rám villantotta tekintetét, majd teljes testével felém fordult. Vettem egy mély lélegzetet, és megpróbáltam uralkodni remegő hangomon. – Tisztább képet kapnánk, ha hipotézisek helyett valós tényekkel érvelnénk az egyezmény mellett, vagy az ellen. Vetrov tábornok! – Az orosz érdeklődve felkapta a fejét, és habár a szokásosnál több fenntartással, de a kiképzőtáborból hozott tisztelettel figyelt rám. – Elnézést kérek, hogy ilyen régi sebeket tépek fel, de muszáj lesz szóba hoznom. A maga nemzetének maradéka pontosan tudja, mivel jár, ha egy teljes népet, vagy fajt alaptalan félelemtől vezérelve próbálnak meg elpusztítani.

Most először Vetrov állatias tekintetében végre felcsillant valami emberi. A nemzeti öntudat minden szláv szívét megdobogtatta, emlékeztetve őket arra, hogy alig százezer, tisztavérű “csolovek” maradt belőlük.

A ma már csak szlávokként emlegetett nép jövője villámgyorsan kisiklott a harmadik világháború idején. Ők voltak azok, akik szorgalmazták a terror sújtotta területek bombázását annak érdekében, hogy a világ többi részét megkíméljék a dzsihádista szervezetek terjeszkedésétől. Sok ország etikátlannak és embertelennek tartotta ezt a kollektív, erőszakos módszert, és inkább a hírszerzés munkáját akarta előtérbe helyezni, ami hiába volt kíméletes, lassúnak bizonyult. Az ellentétek két részre osztották a világot, a bombázókat Söprögetőknek, a másik oldalt Őrszemeknek nevezte a sajtó. A diplomáciai vitából fegyveres harc lett, és végül a bombázók új célpontokat közelítettek meg: az Őrszemek szövetségeseit. Mellékes történetként a konfliktust egy harmadik hatalom, Észak-Korea is meg akarta lovagolni, hogy a gyengült területekre nukleáris csapást mérjen, de az Őrszemek információinak hála a Söprögetők gyorsan közbe tudtak avatkozni – ez az esemény akár békével is zárhatta volna a már egy éve tartó háborút, de mindenki elvakultan, megalkuvás nélkül ragaszkodott a saját nézeteihez. A Söprögetők élén álló szláv nemzetek kemény diplomáciai lépések árán egyesítették országaikat, hogy így erősítsék meg hatalmukat, ám ez idővel gyanút ébresztett a szövetségesekben. Féltek, hogy a harc végeztével – alakuljon győzelemmel, vagy vereséggel – az Egyesült Szláv Hatalmak terjeszkedésbe fog, és a fegyverek soha nem fognak elhalkulni.

A megoldást mind a szláv fenyegetettségre, mind a háborút kirobbantó terrorista-kérdésre a Rejtett Zónában kifejlesztett Sorvasztó-vírus hozta. A Söprögetők megfertőzték a dzsihádista területeket, majd saját szövetségesük ellen fordulva a szlávokat is, kezdve a katonai táborokkal. Így, habár a Szláv Hatalmak idővel rájött az árulásra, a betegség gyorsan elterjedt az országban, felemésztve nem csak a visszavágásra bevethető katonai erőt, de idővel a polgárságot is. Mai napig vitatott, melyik fél számít győztesnek, és egyes összeesküvés-elméletek szerint a szlávok kiirtása valójában az Őrszemek műve volt. Nem mintha ezek a spekulációk bármit is enyhítettek volna a megbecstelenített utódok sorsán, és ezzel Vetrov is egyetértett volna. Akárcsak azzal, hogy ennek a népirtásnak nem szabad újra megtörténnie.

– Látom, Sanders kisasszony nagyon vállán hordozza a sikongatók sorsát – nevetett Losev. – Talán maga is közéjük tartozik? Elvégre a békeszerződés is inkább az ő oldaluknak kedvezett.

Vetrov szűkös szemei dühösen felcsillantak, mintha értelmet talált volna Losev nonszensz elméletében. Undorodva kapta el tőlem a tekintetét, és tudtam, hogy ezzel az egyik legerősebb potenciális szövetségesemet is elvesztettem. Gelmis még mindig nem tért magához a döbbenetből, Fleming pedig – tekintve, hogy Gaia függött leginkább anyagilag a többi várostól – kénytelen lesz beadni a derekát. A noctisi pojácával ketten semmire sem megyünk.

– Hol tudom aláírni? – kérdezte türelmetlenül Vetrov. Thompson, mintha csak erre várt volna, sietősen legörgetett az egyezmény aljáig, majd kisegítette a többieket is.

– Kár ennyire pánikolnia, Gelmis! – Losev biztatóan hátba veregette a mellette ülő férfit, majd barátiasan átkarolta őt. – Egy év múlva ilyenkor összeülünk, és megbeszélünk egy új árajánlatot Noctis számára. Ha kellő robot lesz Alba Rosában, akár a mostani ár feléért is magáé lehet minden, ami csak kér tőlünk!

Gelmis üresen bólogatott maga elé, és látva Losev sürgető pillantását, magára erőltetett egy mosolyt. Mindeközben Thompson hozzám is odaért, és kérdés nélkül kikapta kezemből a táblagépet, hogy megmutassa az aláírás helyét.

– Én minek szignózzam? – toltam el fintorogva a dokumentumot.

– Ez egyfajta változtatás a békeszerződésben, amit, mint doyenne, alá kell írnod.

– Akkor a synusok képviselőjének is, neki pedig lesz egy-két szava ehhez.

– Miért, talán van valami érdekvédelmi szervezetük, ami külön jogokat biztosít számukra? Tegnap a Testvériség felszámolta a kis napközijüket, ha még nem tájékoztattalak volna róla.

– És ugyan, ki is ez a Testvériség, amit mi vakon követünk?

Sosem szerencsés húzás felhívni a figyelmet a szobában kuporgó elefántra, és a Testvériség mögött álló ismeretlen személyek kérdése a lehető legnagyobb példánynak számított mind közül. Nekik köszönhetjük Leithan létezését, és hiába söpörte végig ezt a martalék nemzetet valószínűleg miattuk egy háború, hiába állt előttünk a papír, ami egy újabb konfliktus előszele lehetne, az ő nevük továbbra is szent maradt sokak számára. A kérdésem nem csak lázítónak számított, de halálosnak is, Thompson pedig olyan megvetéssel pillantott le rám, mintha kész volna bármelyik pillanatban kitagadni, vagy kivégezni. Izomból lecsapta elém a gépet, élesen koppant az üveg, és vékony pókháló futott végig a kijelzőn, megtörve a sorokat.

– Írd alá, ha kedves az életed – sziszegte halkan a fogai között.

Még egy utolsó pillantást vetettem Dr. Flemingre és Gelmisre, de már tudtam, hogy nincs más választásom. Mindketten megszégyenülve meredtek a földre, megutálva saját kézjegyüket. Ujjamat a nekem szánt terület fölé emeltem, miközben megpróbáltam legalább a jól begyakorolt tollvonások erejéig elnyomni hevesen ellenkező szívem és elmém hangját. Talán csak az idegesség játszott az érzékszerveimmel, de egy pillanatra mintha a visszajönni készülő reggelimet nyeltem volna vissza… Nem, tényleg az volt. Ettől a helyzettől nemes egyszerűséggel hánynom kellett.

Egy pisztoly hideg csöve nyomódott a fejemhez, majd fenyegetően kattant mellé a kakas is. Körülöttem megállt az idő, a tanács tagjainak mellkasa nem emelkedett többet, és Thompson sem veszítette el maradék türelmét hezitálásomra, ahogy az eredetileg megtörtént. A megfagyott pillanatban tisztán hallottam saját szívverésemet, és a mögöttem álló férfi egyenetlen, kígyóra emlékeztető lélegzetét.

– Írd alá, csak nyugodtan! – Riley fagyos suttogása a fegyver másik végéből szólt. Összerezzentem, és kezemet reflexből magam elé csaptam, könyörgésre nyitva a számat, de a férfi újra felszisszent. – Csak egy szignó, nem olyan nagy ügy! Itt még úgysem tudtad, hogy közénk tartozol, nem igaz?

– Négy napra rá tudtam meg. – Elcsuklott a hangom. – De ez semmit nem változtatott.

– Persze, neked semmit. Miért bukna le az, aki egész nap ki sem mozdul a rejtekhelyéről?

– Kérlek Riley, ne csináld ezt! – Nem tudtam tovább uralkodni az érzéseimen. Ezüstös fátyol lepte el a világot, arcomat hideg könnycseppek öntötték el, elmosva a gondolatokat, az érveket, és szavak helyett csak értelmetlen hüppögés szakadt fel torkomból.

– Miért ne? Félsz, hogy lebuktatnak a könnyeid? – Gúnyosan nevetve megbökte fejemet a pisztollyal, majd a számra tapasztotta a kezét. Az ő tenyere volt az. Felismertem. – Akkor csináld végig csendben, emelt fővel, ahogy négy éve! – Hevesen rázni kezdtem a fejemet, és ellöktem a gépet. Az halkan súrlódva végigszánkózott a hosszú asztalon, majd a túloldalon levetette magát a földre. Egy puffanás, tompán megrezdültek az üvegszilánkok, néhány darabot talán el is engedett a ragasztás.

– Ölj meg. – Elvette a kezét, és egy lökéssel unszolt, hogy ismételjem, amit mondtam. – Nem fogom aláírni. Ölj meg!

– Öljelek meg? – kérdezett vissza szánakozón. – És ugyan az mit fog változtatni?

– Azt mondod, nem változtat semmit? Akkor mit akarsz csinálni azzal a fegyverrel?

Nem válaszolt, csak hátrahúzta a kakast. Reszketve összeszorítottam a szememet, de még így is láttam az agyamig hatoló, fehér villanást, ami elfojtotta a dörrenés hangját. Szédelegtem, és újra elfogott a hányinger, de még éreztem a testemet, éreztem, hogy létezem.

„Semmiből jöttél és a semmivé leszel.

Honnan veszed, hogy bárkinek is számítanál?

Egy senki vagy. Egy korcs.”

A szobámban találtam magamat, a kerek, lila ágyamon. Frissen mosott illat áradt a paplanból, és a fehér függöny könnyed táncot lejtett a bukóra nyitott ablakon belibbenő, reggeli szellővel. Elhűlve néztem körbe rég látott hálómon, és az első, ami feltűnt, a szokatlanul nagy rend volt. Ahogy sorra vettem a már-már elfeledett plüssöket és kacatokat, tekintetem a széktámlára tévedt. Férfiruha hevert rajta, gondosan összehajtogatva. Ismerős parfüm itta be a bíbor pólót, és ahogy orromhoz emeltem, nyakánál apró, kék festékpöttyöt fedeztem fel.

Halk kuncogás szűrődött be a nappaliból. Kábán követtem a hangok forrását, és mielőtt kiléptem, vetettem egy utolsó pillantást magamra, megbizonyosodva róla, hogy ruházatom nem hiányos.

Nem fogja meglátni?

Ő? Annyira elvan a világában, hogy saját magáról alig tud.

Annyira arrogáns vagy!

És te pont ezt szereted.”

Ahogy kinyitottam az ajtót, egyszerre vetült rám a harag, a keserűség, a megalázottság, a fájdalom és a tudat, hogy azok árultak el, akikben a legjobban bíztam. Pontosabban azok, akikben végre megbíztam. Kedvem támadt volna összekuporodva bőgni, tombolva széttörni mindent, ami a kezem ügyébe kerül, vagy egyszerűen csak eloszlani a levegőben, de még egy könnycseppre sem futotta. Csak lesújtva figyeltem, ahogy Riley finoman a falhoz szorítja Jent, és hosszú csókokat hint ajkára. Én pedig minden múló pillanattal egyre apróbb darabokra törtem. Igazából örültem volna, ha éles szilánkokká válva megsemmisülök, de nem volt ilyen kegyelmes az élet.

„Milyen érzés, Zoe?

„Meséld el, hogy tetszik a látvány!”

Nem bírtam tovább. Eltakartam arcomat, hogy ne kelljen látnom ezt a gyötrelmet, de bőröm üveggé lett, izmaim elsorvadtak, és tehetetlen üvegszoborként kellett néznem, ahogy a férfi, akit szeretek, a megbánás legkisebb jelét sem mutatva valaki másnak adja a szívét.

„Mit tennél? Nem fog el a vágy, hogy megszűnj létezni?”

„Nem fog el a vágy, hogy mindent elpusztíts?”

– Ez nem valós – próbáltam formálni a szavakat mozdulatlan állkapcsommal. – Ez nem valós, ez nem valós, ez nem valós!

Testemben minden csont megrepedt, ahogy teljes erőmmel arra koncentráltam, hogy kiszabaduljak ebből a mozdíthatatlan, üres héjból. Utolsó idegszálamat is átjárta a hasító, őrjítő fájdalom, de még ezt sem lehetett ahhoz a látványhoz hasonlítani, ahogy ők ketten egymásba karolva csókolták egymást hosszú percekig. Mintha ott sem lettem volna. Vagy, ha tudták is, hogy ott vagyok, már semmit sem számított nekik.

Végtagjaim korhadt faként hasadtak végig az erezetem mentén, füstös vérgőzt bocsátva a levegőbe. Nem riaszthatott el a szenvedés, bármennyire is valóságosnak érződött minden. Lepillantottam, lábamról lefoszlott a bőr, felfedve a rothadó húst és a sárguló inakat. Egy utolsót ordítottam, mielőtt magával visz a vég, vagy az őrület, aztán újabb villanás, és friss, utcai levegő csapta meg orromat.

Testem újra szabadon mozdult, és ahogy végigtapogattam előbb még oszladozó testemen, ujjammal megéreztem a királykék kabát érdes vászonanyagát. Előttem még érintetlen latte várakozott, hogy belekortyoljak, néhány megkezdett csésze és pohár társaságában. Körülöttem kedélyes csevegés, valahol a távolban a felszolgáló szelepei jóleső sóhajjal engedtek fel egy meghajlás kíséretében.

Keleten voltam, a Parton sétányon, és a többi kadéttal ép a szokásos délutáni kávézás hagyományának hódoltunk. Legtöbbjüknek már a hangja sem rémlett, de tudtam, hogy bal oldalamnál Carlos lelkesen mesélte a nap sztoriját, és torka meg-megbicsaklik a mutálástól. Lisa néha csendben felhorkant minden alkalommal, mikor a szőke vékony tenorja az egekig szaladt, és szemmel láthatóan meg sem próbált a történetre figyelni.

Aztán pisztoly ugatott fel a távolból.

„Talán nem is kellett volna megszületned.”

Egyszerre a forrás irányába fordulva vártuk a folytatást, én közben lassan előhúztam Arkangyalomat, és átmászva a támlán az utcára mentem.

Én ezt még egyszer nem fogom végigélni!

Mögöttem Lisa utat kért magának, és osonva követett, mire lábaim megszaladtak.

Ezt én nem akarom!

Egyetlen megoldás jutott eszembe. Próbáltam összpontosítani, és visszaszerezni a kontrollt az egyetlen dolog felett, ami mindig is hozzám tartozott: az elmém. Lassú reszketés rengte végig jobbomat, ahogy az Arkangyallal együtt felemeltem. Abban a pillanatban, mintha fegyverem vázát a legnehezebb vasból öntötték volna, csuklóm görcsbe rándult, bicepszemet égető fájdalom járta át, majd egyszer csak megéreztem halántékomon a cső hidegét. Tétovázás nélkül meghúztam a ravaszt.

Fehér villanás, ám ezúttal vékony sípolás kísérte, mely éles tűként fúrta keresztül az agyamon. Aztán még egy. És még egy.

„Hiába erőlködsz, soha nem fogsz kijutni innen!”

Forogni kezdett körülöttem ez a sötétségben és fényben úszó világ, féltem, hogy újra magával ránt.

„A saját, átkozott elmédbe zárva fogsz élve megrohadni, Zoe!”

Ez volt az első alkalom, mikor rádöbbentem, hogy a fejemben ordító hang nem hozzám tartozik, földöntúli vibrálása, végtelen visszhangja azonban ismerősen csengett. Megvetéssel és haraggal zengtek össze rég kimondott szavai a légüres térben, zajos káoszba vegyülve, melytől megszédülve és meggyötörten összegömbölyödtem a semmi közepén. Egyszerre voltam könnyű és nehéz, élő és halott, tudatom pedig valahol az őrület határán táncolt, egészen addig, míg emlékeim legmélyén rá nem leltem a mondatok mögött álló nő halványan derengő vonásaira. A fekete, csapzott hajra, holtsápadt bőrére, kék és fehér íriszére, valamint a koszos, szakadt lepedőre, mely rossz szabású talárként borult sovány testére.

„Még mindig a szerepedet játszod?”

„Elég a képmutatásból, Seymour!”

Szemeim kipattantak, és mintha elvágták volna a bennem kavargó lidércnyomást, verejtékezve, levegő után kapkodva vetődtem le ágyamról. Remegő kezemet végighúztam a szőnyegen, az ágykereten, majd az éjjeliszekrényen is, míg érzékeim ki nem tisztultak. Egy mozdulattal kirántottam a homokórát a felső fiókból, talpazata élesen koppant a fán, miközben lila szemcséi csillogva folytak le, apró piramisba rendeződve. Légzésem lassult, szívverésem elhalkult, és testemet átjárta a megnyugvás okozta, jóleső, ernyedt gyengeség.

Újra megfordítottam. Élveztem a csendet, a megfordított takaró hűsét, és azt, ahogy a felpuffasztott párnám duci felhővé rendeződik a fejem körül.

Még egy utolsót döntöttem rajta, és az asztallap koppanásának rezgéseiből rövid dalocskát fontam, mely aztán addig keringett a szobában, míg én akartam.

Egészen addig, amíg át nem villant agyamon a felismerés, hogy a homokórám a valóságban már nincs többé.

Kelj már fel!

Egy ordításra ébredtem. Vérfagyasztóan szökött az éjszakába, egyszerre emlékeztetett egy vadállatéra és egy kétségbeesett nőére, majd hangos puffanás kísérte. Még az előző vízióktól megrészegülve, tudatomat el-elveszítve meredtem az ágyam végébe, ahol Riley állt, és keresztjét a Tudás Házánál látott szerzet torkához szorította.

– Mit csináltál vele? – Riley habár suttogott, hangja rengett, akár egy vulkán, mely bármelyik percben ordításban törhet ki, felriasztva a szálló többi lakóját. Minden mozdulatát ugyanaz az elemi harag hajtotta, ami nehéz súlyként nehezedett mellkasomra, ahogy megéreztem az aurájában gomolygó, sötét árny jelenlétét. Gyűlölettel rántotta hátra a lényt, nyers erővel csapta a falhoz, és játszi könnyedséggel emelte el a földtől törékeny, rongyok borította testét, hogy a fuldoklás véget nem érő illúziójával torolja meg cselekedetét. Mert a nő, habár görcsösen próbálta lefeszíteni torkáról a kereszt vasát, mellyel Riley a falhoz tartotta őt, és a szobát bezengte haláltusájának felkavaró lármája, percekkel később sem múlt ki. – Azt kérdeztem, mit csináltál vele?

– Csak… beszélgettünk – tagolta a szavakat egymás után.

Riley erre nem szólt semmit, helyette kezét a fuldokló arcára tapasztotta. Körme alól sötétvörös vér buggyant ki, én pedig összerezzenve elkaptam fejemet a látványtól. Csupán a lény velőtrázó sikolya és testnedvének tocsogása jutott el hozzám, majd teste ismét a földön landolt, és hallottam, ahogy artikulálatlanul bömbölve, jajgatva próbálja minél messzebb vonszolni magát Riley-tól.

– Ő egy korcs… Egy korcs! Egy korcs, egy korcs, egy korcs! – A férfi megelégelve a szajkózást a lány bordájának lendítette keresztjét, és az eszelős mantra újabb sikolyba torzult. Csontok repedtek, az akadozó hüppögés fulladozó hörgésre váltott, és gyomrom egyszerre forgott az undortól és a szánalomtól.

– Riley, elég lesz!

– Ebbe most ne szólj bele! – Intett le kimérten, és lábával a szerzet rongyos, fehér ruhájára dobbantott. – Hozzáértél?

– Én nem… – A lény kezét maga elé húzva összekuporodott, de ez Riley-t mintha még jobban feldühítette volna. Magasra emelte keresztjét, és már készen állt, hogy lándzsás végét oldalába döfte, mikor a saját vérében úszó rémülten felkiáltva arrébb gurult. – Én nem, esküszöm, nem csináltam semmit!

– Zoe? Mit csinált veled?

Értetlenül meredtem rá, majd tekintetem átsiklott a megnyomorított teremtményre. Halkan, szinte magának motyogva könyörgött, és talán a fajdalomtól, talán az őrülettől, elhaló szavai időnként hörgő zokogásba futottak.

– Ilya, kérlek, ne tedd ezt velem! Ő egy korcs, értsd már meg! Egy korcs… Egy korcs…

A név hallatán Riley eddig ismeretlen haragra gyulladt. Rozsdás vésőt húzott ki a kereszt ágából, és a lény mellé guggolva felmutatta neki. A lány pupilláit valami furcsa, ösztönös félelem szűkítette össze, és ahogy fejét elutasítóan rázta, hullámos, fekete haja arcába hullt, eltakarva a hús visszataszító látványát előlem.

– Anthea, utoljára kérdezem: mit csináltál Zoéval?

A lény – akit ezek szerint Antheának hívtak – vért hányt, majd újra zokogásban tört ki, ám ezúttal gúnyos nevetéssel vegyült.

– Te ezt élvezed, igaz?

Riley türelme vészesen fogyott, de megpróbált uralkodni magán. Felgyülemlett dühét egyetlen kézmozdulatba vezette, mellyel belemarkolt a lány hajkoronájába, és annál fogva rántotta fel fejét. Ezüst írisze jégbe fagyott az újabb, erőtlen kiáltást hallva, és habár Anthea fájdalmas nyöszörgése a plafonig zendült, Riley a szánalom, vagy a megbánás legkisebb jelét sem mutatta. Talán tényleg élvezte. Nem tudtam kiolvasni haraggal teli vonásaiból.

– Semmire nem mész ezzel a színjátékkal – sziszegte, és a lány homlokához emelte a vésőt. – Szépen bevallasz mindent, vagy addig kínozlak, amíg önként nem könyörögsz azért, hogy ezt a homloklebenyedbe döfjem.

– Tönkre akartál tenni. – A felismerés villámként hasított keresztül a tudatomon. Riley döbbenten felém kapta a tekintetét, és akkor először valami emberibb érzelem villant szemeiben. – Te csináltad a rémálmokat. Te beszéltél hozzám délután… Előbb szét akartál szedni minket – folytattam. – Aztán, mikor kudarcot vallottál, úgy döntöttél, hogy álmomban eltiporsz.

Arra számítottam, hogy Riley teljesen el fogja veszíteni az eszét. Vártam, hogy a véső beteljesítse végzetét, mélyen legbelül talán kifejezetten vágytam rá, hogy megtörténjen, és véget vessen ennek a rémálomnak. Helyette viszont a padlón koppant a tömör vasdarab, és ő a falnak zuhanva a földre csúszott. Elkeseredett sóhaj hagyta el ajkát, miközben arcát baljába temette, és csalódottan, később átkozódva ismételgette Anthea nevét.

Moecha Putida. – Első felindulásából felmarkolta a vésőt, és egy erős karlendítéssel a lány hátába állította. Az már nem is ordított, csak fújtatva küzdött a testét bénító fájdalom ellen.

Az elmúlt időszakon járt az eszem. A megbecstelenített tengerparti pillanaton, a kivégzésen, minden erőszakba fulladt álomképen, és az aznap esti lidércnyomás még túlságosan is élénken bennem kavargó pillanatain. Aztán összeszedtem minden bátorságomat, hogy közelebbről is letekintsek a földön fetrengő alakra. Volt benne valami torokszorító, de nem azért, mert együtt éreztem volna vele. Inkább csak átjárt a keserűsége, ami valahogy utat tört magának a kétségbeesés, a fájdalom és az undor között, mikor észrevette Riley egyszerre dühödt és letargikus ábrázatát. Ugyanez a bánat csengett hangjában minden alkalommal, mikor egyfajta önnyugtató mantraként szajkózta azt különös, orosz nevet, és ami legnagyobb fájdalmára újra haragra gerjesztette a férfit. Aztán ezek a mardosó érzelmek lassan átalakultak valami mássá, amit sosem éltem át azelőtt.

Megvetéssé.

– Ha ez volt a szándékod, akkor nyilván pontosan tudod, ki vagyok – mondtam. – Ahogy azt is, hogy nem tudsz összetörni.

Anthea gúnyosan és gyűlölettel telve hunyorította rám felemás tekintetét, majd a padlóra köpte a szájában felgyülemlett, újabb adag vért. Aztán felkacagott, jóízűen, szinte már gyermekien, leküzdve fájdalmait, nyilalló bordáját, égő arcát, melyből egyszer csak sűrű gőz szökött fel. Új bőr szerzett magának helyet a húson, hangja kitisztult, és hörgés helyett csak a túlvilági visszhangok torzították el továbbra is bömbölő mezzoját.

Értetlenül kúsztam az ágy végébe, nyakamig felhúzva a hófehér takarót, miközben Anthea örökre belevéste elmémbe fagyos tekintetét. Az állatias vérszomj aztán birtoklóvá vált szemében, amint Riley-ra nézett, aki erre reflexből a keresztet egyfajta falként kitartotta kettejük közé. Már nem emelte rá többet. Talán a dühroham utáni apátia vette el kedvét a vérontástól, talán csak a tudat, hogy ilyen könnyen nem veheti el ennek a lidérces teremtménynek az életét, és a kínzás többé nem jelentett többé elégtételt számára. Pedig láttam rajta, hogy ha tehetné, egyetlen mozdulattal végezne vele. Az ő gyűlölete járt át, akárhányszor összetalálkozott a pillantásunk az alatt a néhány, hátborzongató perc alatt, míg Anthea begyógyította sebeit, és életemben először megértettem, milyen az, mikor elfog a késztetés a gyilkolásra. Mindig is azt hittem, hogy ez valami ördögtől való késztetés, ami kifordítja magából az embert, de valójában ugyanolyan természetesnek érződött, mint a vágy, vagy az éhség.

– Nálam jobban senki nem tudja, hogy micsoda vagy – fordult felém a lány, és búcsúzóul meglibbentette csapzott hajkoronáját. Aztán köddé lett, a padlón szétmázolt vértócsával együtt, mintha sose lett volna ott. A szoba – és valószínűleg a teljes Blöff – gépei egyetlen, megkönnyebbült csippenéssel üdvözölték az újabb, órák óta tartó interferencia végét.