Nem szerzett olyan mély vágásokat, mint mikor a vitrint ütötte be, de a bőrére tapadó vér már egy fél óra elteltével zavarni kezdte. Ha a híradás nem őrölte volna fel a lelkét, biztosan dacolt volna az alku ellen, és igazából sajnáltam, hogy ennyire visszaélek a helyzetével.

De érte tettem.

Akár a sebe, akár a cselekedni akarása késztette kompromisszumra, rábólintott az ötletemre. Azt viszont nem engedte, hogy kezelésbe vegyem a sérülését, csak elkérte a kötszert és a fertőtlenítőszert, majd kiküldött a szobájából. Kizárt a csendbe, a földre borított tévé társaságába, amit nem volt lelkierőm visszahelyezni a szekrényre. Undorodva meredtem megrepedt, áttetsző felületére, és egy magából kifordított világ korrupt ablakát láttam benne.

Ha egy két perces híradás ilyen komoly szinten képes romba dönteni egy ellenállást, az a lázadók, vagy a társadalom gyengeségét tükrözik? Talán nem is számít, hiszen ahogy a fizika is mondja, egy tárgy csak annyira erős, amennyire a leggyengébb pontja – így lett Black Seymour a deportáció-ellenes mozgalmak üvegcsontú gerince. Ezt kell megerősíteni, aztán tenni arról, hogy hasonló hazugságok, vagy tragédiák ne történhessenek meg többet.

És, megint oda jutott el a gondolatmenetem, hogy ehhez Marion kell, aki megfejtette a titkunkat. Ha az emberek megértenék, milyen vér csörgedezik az ereinkben, akkor talán kevesebb okuk volna a félelemre.

Vagy épp, hogy több.

Jó, hogy itt vagy neki. – Annyi dolga lehetett Jamesnek, mégis ott maradt a vonalban, hogy szolidaritást vállaljon a nyomorunkkal. – És nekünk is.

– Azt várjátok, hogy majd megered a nyelvem, és ezreket fogok észhez téríteni, mi? – nevettem keserűen. – Mégis mit lehetne mondani egy vak és süket világnak?

Azt majd meglátjuk, mennyire azok.

Riley ajtaja megnyikordult, és még a friss kötést igazítgatta jobbján, mikor átlépte a küszöböt. Kicsit mintha összeszedte volna magát, mert ahogy ránéztem, nem fogott el a kényszer, hogy együttérző szándékkal átöleljem. Helyette ő jött oda hozzám, és a vállamra tette a kezét.

– Ha eljutunk oda, úgyis tudni fogod, mit kell mondani.

– Persze… – bólogattam üresen. Nehezen hittem neki, azokban a percekben nem igazán formálódtak értelmes mondatok a fejemben. Vagy ha igen, azok őrlődő, kétségbeesett gondolatok és ötletek voltak. – Igazából, lehet, az a legjobb, ha bebizonyítjuk, hogy az az orvosi szakvélemény hamis. És… Azt hiszem, nagyon jó alany lehetnék.

– Mire gondolsz?

– Hát… Emlékszel, mikor kirohantam a kihallgatásról? – Riley arca ledermedt. A „feltámadása” óta nem hoztuk szóba egymás előtt a merénylet utáni időszakot, de nem csak mi, hanem James is mélyen hallgatott róla. Talán túl sok személyes érzelem fűződött ahhoz a héthez, talán csak attól tartottunk, hogy ha megpróbálnánk átbeszélni, addig jutnánk el, hogy egymás fejéhez vágjuk ugyanazokat a sérelmeket. Akármi is állt a háttérben, kisebb gombóc gyűlt a torkomban, ahogy észrevettem a bosszús villanást Riley tekintetében. – Azt hiszem, történt valami. Mintha egy mesterséges blokk feloldódott volna az agyamban, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak… Mintha kidugult volna a fülem! – nevettem a béna hasonlaton.

– Bepánikoltál.

– És te térítettél észhez. Nem tudom, hogy csináltad, nem is ez a lényeg. Azt akarom megtudni, mit csináltak a fejemmel a Mentálközpontban. Mert, ha a tényleg eddig valami kontrollálta a képességeimet, de minimum az érzékszerveimet, akkor rám hatványozottan igaz, amit a tévében mondtak.

Meg akarod szerezni a dokumentumokat bizonyítékként, majd alávetni magadat egy tesztnek, igaz? – fejezte be James a gondolatmenetet. Riley elképedve hátrébb lépett.

– Nem csinálhatod ezt magaddal!

– Ha egy pártatlan orvos bebizonyítja, hogy az idegrendszerem bírja a terhelést, akkor Thompsonnak mást kell kitalálnia. Főleg, ha mondjuk, valahogy közvetítve lesznek a kísérletek… – megremegett a hangom. Nem a félelemtől, inkább csak Riley aurája fojtogatott. – Addig lesz időnk gondolkodni a következő lépésen.

Elviekben, ha csak annyit akar bizonyítani, hogy a mindennapi zajok nem okoznak kárt az idegrendszerben, nem eshet baja – próbálta James oldani a feszültséget, de feleslegesen tette. Riley aggodalmai nem voltak alaptalanok.

– Azt is meg akarom mutatni, meddig tart a fajtám tűréshatára. Nyilván egyénfüggő, de hiszem, hogy én statisztikailag egy alsó határt képviselnék. Szóval, James, sikerült már megnézni azokat a papírokat?

James nem válaszolt, és Riley ábrázatát látva jobb is volt így. Ahogy ismerem, azonnal kinevezné a hackert bűnbaknak, ha támogatna az akciómban, és ki tudja, lehet, hátat fordítana az egész Undergroundnak, hogy aztán „legjobb belátása szerint” folytassa a konfliktus elsimítását. Figyelembe véve, hogy a jelek szerint eddig James tetszelgett Riley józan ítélőképességének a szerepében, már csak az hiányozna, hogy a kettejük közti bizalom megbukjon. Kár is volt rákérdeznem a kartonomra.

Akkor megszerzem én.

– Ha végig is csinálod, lesznek, akik továbbra is annak a hírnek fognak hinni. – Riley a tévére mutatott. – És majd kitalálnak valami mást, amivel befolyásolhatják a népet. Ez a félelemkeltés sosem fog véget érni.

– Tudom. Csak el akarom bizonytalanítani őket, hogy mikor beleeresztjük azt a golyót Thompson fejébe, legyenek, akik mellénk álljanak. Ezen felül biztos vagyok benne, hogy most megannyi fajtársunk nem mer kilépni az otthonából, mert szörnyetegnek érzik magukat.

Láttam rajta, hogy haragra gerjed, de végül lenyelte indulatos szavait, és a falba bokszolva ellökte magát onnan.

– Csak… Csak maradj életben. És maradj így, ahogy vagy. Elég volt egyszer… Egyszer… – Az ajkába harapva oldalra kapta a fejét. Aztán mély levegőt vett, zsebre vágta a kezét, és szomorúan elnevette magát. – Mindegy is. Csinálj, amit akarsz.

Ezt követően lelépcsőzött az alagsori műhelyébe, és tudtam, hogy aznap nem fogok sokat hallani felőle.

Talán jobb is.

Előbb tegyük rendbe magunkban a dolgokat.

Kifosztottam a hűtő maradékát, majd magamhoz vettem Riley gépét. Reméltem, nem bánja.

Egy másik gyerekkori fotót használt háttérképnek. Ugyanazon az óvóhelyen készült, mint az örökképben levő, de kényelmes ruha helyett városi terepszínű overállt viseltünk, és a fejünkön egy-egy túlméretezett sisak lifegett. Egy szomorkás tekintetű, mégis derűs mosolyú férfi térdelt mögöttünk, méretes tenyerét vállunkon pihentetve. Rövidre nyírt haja már kiszürkült, kékes-ezüstös szeme megfáradtan ragyogott, és álla pont olyan karakteresen ívelt volt, mint Riley-nak. Talán a sors iróniája miatt, de egy mély ránc ugyanúgy leívelt az orcája mentén, hasonlóan a fiú akkor még friss hegéhez, és ez még jobban kiemelte a kettejük közötti hasonlóságot. De, még az egyező vonások nélkül is felismertem volna Clyde Morgant, aki találkozásunk napján egy vérző vadat cipelve vállán betoppant a meleg kunyhóba, majd megfőzve azt elmesélte, hogy hosszú útra készül. Vele tarthattunk, azzal az ígérettel, hogy sosem szakadunk le tőle, és csak az ő szavára hallgatunk. Mindvégig tartottuk magunkat ehhez a fogadalomhoz.

James a laptopra kapcsolódva folytatta tovább a beszélgetést. Hiába viseltem fülhallgatót, még így is halkan beszélt, mintha attól tartana, hogy Riley éles hallása a pincéből is elérne minket.

Mondanám, hogy legalább miatta ne vidd vásárra a bőrödet, de… – Mondatát sűrű gépelés szakította félbe, majd halkan szabadkozva visszatért hozzám. – Elnézést, csak dolgozom. Ott tartottam, hogy ez lehet, megoldaná a dolgokat.

Csak én maradtam neki… És nem tudok bízni benne. Lehet, csak az álom hatására, és holnapra már el is múlna ez a kényszeres bizalmatlanság. Lehet, jobban hallgatnom kellene a megérzéseimre. Lehet, el kéne engednem ezeket a felesleges gondolatokat, és helyette az igazi konfliktusra koncentrálni.

– Tudom – feleltem szűkszavúan.

Ha estig nem sikerül nyomot találnom Marionhoz, megkérem Jent, hogy segítsen.

Aggasztott valami a hangjában. Lehet, csak mert még nem beszéltem vele munka közben, de gondterheltnek tűnt.

– Ennyire nyomaszt a helyzet?

Neked elmondom, mert tudom, hogy nem veszíted el a fejed. Mikor mondtad, hogy Seymour csak egy szenzáció, kicsit beljebb törtem az adatbázisba a szokásosnál, és hát… Most kicsit sok dolgot kell kézben tartanom egyszerre. Kicsit elveszítettem a kontrollt.

– A város felett?

Így is mondhatjuk. Az ő nagy testvérük többet lát, mint én, és bármit megadnék, hogy ez ne így legyen.

Ez egy olyan ember szájából, aki valószínűleg már így is túl sok áldozatot hozott azért, hogy Leithan legnagyobb hatalommal bíró kódmestere legyen, kimondottan nyugtalanítónak hatott. Ennél többet viszont nem kívánt megosztani velem, így megnyitottam a szövegszerkesztőt, hogy végre munkához lássak. Továbbra sem jutott eszembe semmilyen értelmes mondat.

– Említetted, hogy Jen kezelésre szorul… Semmit nem mondtál az állapotáról. Nem is hallottunk felőle.

Ki kellett cserélni a testrészei felét, és az átállási időszak mindig komoly felügyeletet igényel.

– Jézusom!

Tudom, hogy ijesztően hangzik, de mi kiborgok ehhez szoktunk. A végtagok elkopnak, a lemezkéket újra cseréljük. Viszont embert még nem ölt. Illetve nem ennyit egyszerre.

Ezzel valahogy könnyen tudtam azonosulni. Pont ezért úgy gondoltam, jól esne Jennek egy-két kedves szó… Mármint olyan emberé, aki fizikailag jelen van, mert se James, se ő nem tudták volna letagadni, hogy lelkileg nagyon közel állnak egymáshoz. Mivel a papunk okozta ezt a felfordulást, jó eséllyel nem fog az együttérzéséből kérni, így maradtam én. No, meg jó lett volna még egyszer elnézni az Evie-be, mielőtt ki tudja, mit művelnek velem bedrótozva. Vagy kitör a háború, lebombázzák Fata Morganát, az az izé a Házból megint az életemre tör, és egyéb vidám jövőképek.

– Ő választotta ezt az életet? – Azon kaptam magamat, hogy Riley mappáit nézegetem, és utáltam magamat érte. Csak a képeket a festményeiről, és tovább nem terveztem menni. Úgy gondoltam, ha tiltott területre lépek, James úgyis közbeavatkozna.

Valahogy mindig ráhibázol a kínos részletekre. – Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a kérdésemre, vagy a böngészgetésemre mondja ezt.

– Ezért lettem doyenne, majd nyomozó-féleség.

Való igaz. Ha ennyire kíváncsi vagy, Jen biztos elmeséli. Szeret magáról beszélni.

– Nem úgy, mint Riley.

Ezek után csoda, hogy a holmijai között turkálok? Nem mintha sok információt rejtegetett volna a szabályosan teleszemetelt mappa, azon kívül, hogy most érkezett a kék-korszakába, szereti a vadregényes tájakat, és a fehérhajú hölgyeket. Utóbbitól továbbra is kirázott a hideg.

Viszont, amennyire pedáns a mindennapokban, annyira nem tartott rendszert a fájljai között. Mindent csak bevágott egyetlen mappába, bármilyen megkülönböztető címke nélkül, így viszont ráláttam a teljes életművére, bármiféle komolyabb kutakodás nélkül.

Aztán, ahogy időben visszafele haladva lapozgattam a hol élesebb, hol elmosottabb fotók között, a színárnyalatok kis kitérésekkel átvándoroltak a narancssárgáig, majd a vöröshöz és a feketéhez. Ekkorra már teljesen eltűntek a tájképek, és a csendéleteket is nyugtalanító, fenyegető atmoszféra járta át. Majd jöttek a groteszk emberábrázolások, fájdalmasan kicsavart testek, absztrakt arcok, felismerhetetlen helyszínek, kompozíciók, melyek konkrét gondolatok helyett egy kellemetlen, zsigereimig hatoló benyomást ébresztettek bennem.

„Még jó, hogy az igazi mesterművekhez még vászon sem kell.”

Ujjam görcsösen rátapadt a lapozóra, és az egyre kezdetlegesebb, súlyosabb alkotások filmszalagként pörögtek előttem. Szerettem volna azt hinni, hogy ezeknek a festményeknek nincs nagyobb jelentőségük egy depresszív korszaknál, de a homlokomban bizsergő, nyugtalanító szédelgés még sosem tévedett. Ezekből a festményekből, rajzokból és skiccekből áradó disszonancia túl erős volt egy hangulatzavarban szenvedő ember belső világához.

Kötelek, fogók, kalapács, szike.

642 3

Sikolyok, félelem, halál, maradványok.

„Állj nekem modellt!”

Hatszáznegyvenkettő, hatszáznegyvenhárom.

Olvadó arcok, félkész arcok, fehér szemek, csonka testek.

Véres tenyérnyomok a falon.

Sötét örvény, benne kavargó vörössel.

Hatnegyvenkettő.

Hatnegyvenhárom.

Sötétből kirajzolódó koponya.

Tátongó szemüreg.

642…

643.

A korai képek fixa ideája. Egyszerű, átjavított szám, mégis elég gyakran felbukkant ahhoz, hogy felkeltse a figyelmemet.

Hatnegyvenkettő, hatnegyvenhárom.

Talán elengedtem volna pár perc elteltével a látottakat, ha teljesen váratlanul nem állt volna le a gép. Csak egy pillanatra, aztán újra felizzott a képernyő, rajta ugyanazzal a gyerekkori háttérrel.

Igazán odafigyelhetne az eszközeire egy kicsit jobban – bosszankodott James.

– Gyakran lefagy? – Nem tudtam olyan hitelesen hazudni, mint a hacker, túlságosan remegett hozzá a hangom… És a kezem. És mindenem.

Igen, szólnom kellett volna. Remélem, semmi fontoson nem dolgoztál.

– Semmi menthetetlenen. – Nyeltem egy nagyot, majd megismételtem, mintha magamat akarnám győzködni. – Semmi menthetetlenen.

A festményeken látott kínzóeszközök darabokra szaggattak. Eggyé váltam a torz testekkel, eggyé váltam azzal a megfoghatatlan, gyomorforgató, gomolygó szörnyeteggel, amit a kocsiban láttam, és ami ott kavargott a hátam mögött, amíg a vászonra vitt lidércnyomásokat lapozgattam.

Csak néhány régi kép, Zoe.

Csak néhány jelentéktelen, régi kép.

***

Még a lépcső előtt visszafordultam, és némi harapnivalót is csaptam a kávé mellé. Riley hat órája ki sem mozdult a műhelyéből, és nem szerettem volna eszméletlenül felrángatni a padlóról. Meg a laptopokon talált dolgok után meg akartam bizonyosodni arról, hogy egy viszonylag egészséges lelkiállapotú ember lát vendégül.

Még sosem jártam a pinceszobában, de hasonlított ahhoz, amit elképzeltem. Egy kanapé hevert a feljáró mellett, néhány modellezéshez használt tárgy társaságában. Tőlem balra hosszú szekrénysor húzódott, tetején gömbízületes babákkal, vázákkal, és gondosan összehajtogatott textilekkel. Ezt követték a sarokba állított támlák, majd az üres és száradó vásznak gyűrűjében megpillantottam Riley-t. Illetve csak a lábát, alakjának nagy részét kitakarta a felállított, öntöttvas állvány, és a rajta készülő festmény.

Nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan nem vesz rólam tudomást, vagy ennyire bele volt merülve a munkába. Finoman megköszörültem a torkomat, majd helyet csináltam a tányérnak és a csészének a babák között.

– Nem akarlak zavarni – szóltam. – Csak lehoztam pár finomságot.

– Nem vagyok éhes.

– Reggelit sem ettél, és négy óta talpon vagyunk. – Ingerülten felsóhajtott, és az ölébe csapta a palettát. Azt reméltem, ez a néhány órányi pingálás azért kellőképpen elvonja a figyelmét a problémáktól.

– Jól van. Hozd ide a kávét, kérlek!

– Egyél is mellé valamit! – erősködtem, és felé nyújtottam a tálat. Már azt hittem, dühösen felcsattan, de ahogy a szemembe nézett, arca megenyhült, és bosszúsan elnevette magát. Ami azt illeti, a bennem tomboló rémület is elillant.

– Madárétkű Kisasszony azt mondja, egyek. – Leemelt egy sütit magának, és enyhén fintorogva megforgatta. – Ez még nem romlott meg?

– Akkor ezért volt fura az íze.

– És üres a hűtő… Ó, Deus meus! – Ez a deus meus annyira ártatlannak hangzott a szájából, hogy akaratlanul is elvigyorodtam. Baljába temette fél arcát, és elmerengve rám nézett, mintha valami nagyon merész ötlete támadt volna. – Gondolom, holnap útra kelünk – Bólintottam. –, és kérdéses, hogy visszatérünk-e.

– Én azért szeretnék.

– Én is, de mi van, ha nem? Úgy jutok pokolra, hogy még tisztességes utolsó vacsorám sem volt… – A festményére sandított. – És nem fejeztem be a Medusámat.

– Elég szomorú lenne.

– Igen, főleg a Medusa miatt fájna a szívem.

Tipikus.

– Akkor ez eldőlt – jelentette ki, majd felegyenesedve kirúgta maga alól a sámlit. – Elmegyünk vacsorázni. Öltözz át!

– Átöltözni? A parti gyrosos nem jó?

Riley szemét forgatva elém lépett, és megrázta a fejét.

– Tegyük fel, hogy holnap reggel kivégeznek. Ilyenkor utolsó vacsora gyanánt azt kérhetsz, amit csak akarsz, ami mellesleg ott Morganában nekem elmaradt. – Volt némi él a hangjában, ahogy megemlítette ezt az apró, kellemetlen tényt. – Te komolyan kebabot kérnél?

– Gyrost.

– Ugyanaz – zárta le a témát.

Szemmel láthatóan hajthatatlan volt. És, ami azt illeti, kifejezetten szórakoztatott, ahogy mindenféle mögöttes szándék mögé bújva kisakkozza, hogy elvihessen vacsorázni. Majd pont ő, akinek már élnie sem szabadna, válogatni fog az utcai és éttermi koszt között.

– Ez után a romlott sütemény után igazán kiengesztelhetnél annyival, hogy szépen átöltözöl, és megengeded, hogy elvigyelek vacsorázni.

– Van itt egyáltalán étterem?

– Milyen közösség az, ahol nincs? – kérdezett vissza felháborodva. – Semmi frakk, csak valami kis csinos ruha… Ne mondd, hogy semmi ilyet nem vettél!

– Tulajdonképpen akad…

– Szerintem mindkettőnkre ráfér egy kis…

– Átlagpolgárkodás? – Mindig megrándult az arca, ha valami rögtönzött szóval álltam elő. Igazán megszokhatta volna már az alatt az egy hét alatt.

– Az. „Átlagpolgárkodás.”

Teljesen belelkesült az ötletétől, de legalább addig sem az álhír miatt görcsölt. Nem akartam elrontani a kedvét, így belementem. Meg az igazat megvallva jó lett volna végre tisztességes társasági életet élni, mielőtt eltesznek láb alól.

***

Kontyba, vagy szabadon?

Már annak is örültem, hogy ez, mint kérdés felvetült bennem. Az, hogy nem éreztem magamat kiszolgáltatottnak kieresztett hajjal, a gyógyulás első jele volt. És az, hogy ott álltam a tükör előtt egy félalkalminak nevezhető, fehér ruhában, szintén erre utalt.

Búcsút intettem a délutáni kutakodásom minden emlékének, majd egy díszes hajtűvel a fülem mögé tűztem néhány tincset. Szabad, de nem szertelen, a ruhához is jól illett. Végezetül sietősen összekötöttem bokám körül a sarut, majd elhagytam a szobát, mert szokásos módon elvesztettem az időérzékemet tollászkodás közben.

Riley a melegre való tekintettel könyékig felhajtotta fekete ingének ujját, bár a hosszú szövetnadrág miatt így is aggódtam, hogy meg fog sülni. Divatkultúránk emberemlékezetekig visszanyúlik, és senkinek nem sikerült még megalkotnia férfiak számára egy társadalmilag elfogadható, nyárbarát, elegáns összeállítást. Én meg fedetlen vállal és lábbal rohangálhatok.

Önzőnek hangzik, de a végeredményt figyelembe véve valahol nem is bántam. Jól állt neki a hanyag elegancia. Akarom mondani, nagyon jól, mintha csak neki találták volna ki ezt a stílust.

Te jóságos ég Sanders, szedd már össze magadat!

Megráztam fejemet, hogy kicsit összeálljon az agyam helyén kásásodó lötty, majd köhintettem, hogy magamra vonjam a figyelmét. Felém fordult, megfáradt, üres mosolya rögtön élettel telt meg, ahogy megpillantott, és csendben végigmért.

– Olyan más vagy… – szólt eltűnődve, miközben körbejárt. – Várj, kitalálom, levágattad a hajadat!

Majdnem.

– Azt kellett volna mondanod, hogy a fotón szebbnek és vékonyabbnak néztem ki. Amatőr.

– Igazad van, ezt elhibáztam. Én pedig azt hazudtam, hogy egykilencven vagyok. – Tekintve, hogy így is a mellkasáig értem, pont hiányoltam volna azt a tíz centi különbséget. Az ajtó felé félúton megtorpant, és a fejéhez kapott, mintha elfelejtett volna valamit. – Mielőtt elindulnánk, még egy dolgot tudnod kell: ideiglenesen együtt élek egy nővel, aki nem az anyám.

Igazán szerencsétlen egy teremtés lehet.

Észak felé sétáltunk a part mentén, túl a lakóövezeten és a strandon, majd felmentünk a domboldalon. Itt a természet egy kis teraszt vájt a sziklák közé, melyet berendeztek bambuszbútorokkal, apró fagyöngyből fűzött függönyökkel és simára csiszolt, fűszeres illatú pultokkal. Ez volt a Naevik, ami nélkül – Riley szerint – Avisnak nem is lehetne létjogosultsága.

A balkont majdnem megtöltötte a vendégsereg. Riley már elhúzott volna a barlang árnyékába berendezett, üres helyiségbe, mikor kiszúrtam egy félreeső, kis helyet magunknak, ahonnan le lehetett látni a vízre és a lemenő napra.

– Olyan fura, hogy nyomtatva van – jegyeztem meg, miután kezembe kaptam az étlapot. – Morganában mindent az asztalra vetítenek.

– És jobban tetszik így?

– Barátságosabb.

Riley egyetértően bólintott.

– Ezért választottam ezt Noctis helyett. Igaz, hogy a világ másik végén van, de több benne az ember.

Milyen igaz. Eddig nem igazán sikerült megfogalmaznom, miért érzem otthon magamat Avisban azon felül, hogy csendes, szép a part és kényelmes az ágyam. Van benne lélek, nagyon is sok. Olyan, akár egy menedék, ami elfeledteti velünk, miért is kerültünk ide. Hogy miért is kell a világ egyik távoli sarkába száműznünk magunkat. Biztos sokaknak a táj varázsa már önmagában megadta ezt a biztonságérzetet, de a lakók azok, akik ebből egy maroknyi paradicsomot varázsoltak.

Kár, hogy rajtunk nem hat olyan erősen a bűbáj.

Még mikor beszélt is hozzám, Riley a körülöttünk ténfergő emberek arcát kémlelte. Nem hibáztattam érte, nekem se volt könnyű magam mögött hagyni a problémákat. De, ezért jöttünk ide, hogy egy kicsit még embernek érezhessük magunkat, mielőtt nekivágunk a szigeten túli, romlott világnak.

– Hé! – Finoman megfogtam a kezét, hogy visszarántsam a valóságba. – Itt Avisban még senki nem tud semmiről. Megérezném, ha zavar lenne az erőben, higgy nekem!

– Persze, ne haragudj! – Kedvtelenül felegyenesedett, és a szemembe nézett. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy az elmúlt napokban lehullott a pókerarc, és gondolatainak minden apró szikráját ki lehetett olvasni a tekintetéből. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy az ő védőpajzsa tört össze, vagy én tanultam meg Riley-ul. Akárhogy is, már felismertem, mikor oszlik szét a gomolyfelhő a feje fölül. – Mondtam már, hogy csinos vagy?

– Így nem, de a testbeszéded elárulta. – Íme, Zoe Sanders véget nem érő harca ősellenségeivel, a bókokkal. – Te is nagyon fess vagy ma este.

– Fess – nevetett zavartan.

– Mutatós, szemrevaló, szép legény? – soroltam a leghülyébb szavakat, amik eszembe jutottak. Riley arcára fájdalmas grimasz ült ki, és szemét forgatva leintett.

– Rendben, maradjunk a fessnél!

Elég éhesek voltunk, így amilyen gyorsan kihozták a vacsorát, olyan hamar el is fogyott. Nem hittem volna, hogy megküzdök a tengeri cuccokkal, de Riley meggyőzött, hogy mindenképpen azt válasszak. Már csak azért is, mert szerinte a morganai tenyésztett halállomány katasztrófa, és egy ilyen komoly, megdönthetetlen ténnyel nehéz vitatkozni. De hiába a jó étel, vagy Riley társasága, gondolataim szokásos módon az elmúlt napok körül csapongtak. Már arra sem vágytam, hogy értelmet nyerjen ez a sok igazságtalanság, vagy a rémálmaim. Annyit akartam, hogy ezek véget érjenek, és ha legközelebb alkalmunk adódik, hogy ugyanígy eltöltsünk néhány órát, távol a problémáinktól, akkor ennek a pillanatnak tudjak élni.

– Amúgy mióta is festesz? – bukott ki belőlem a kérdés.

– Olyan hét éve – felelte rövid számolás után. Újratöltötte poharainkat, majd a sajátját kezében szorongatva hátradőlt. – Csak egy tizennyolc éves srác pótcselekvésének indult, aztán látod, nem igazán láttál otthon a táblám nélkül.

– Egyfajta terápia?

– Az már nem, de mikor elkezdtem, valóban sokat segített. Meg ez is egy olyan dolog, amivel kinyílik a világ. Ahogy elkezdtem megérteni a színeket és a formákat, a környezetemet is elkezdtem másképp látni Mint mikor tudatosan használjuk a fülünket, vagy…

– Vagy mikor fejest ugrasz a pszichológiába, és hirtelen mindenkit jobban értesz magad körül.

– Igen, azt hiszem. – Észrevette, hogy a példám személyes volt, és mintha eszébe juttattam volna valamit, elmerengve az arcomat vizslatta. Aztán elengedte a gondolatot, és egy olyan kérdést tett fel, ami furcsán hangzott egy olyan magabiztos ember szájából, mint ő. – Tetszenek?

– A képek? – Riley bólintott. – Igen, nagyon – vallottam be mosolyogva. – Szerintem tehetséges vagy, és… Biztos szívesen látnának téged a Beksińskiben.

– A művészetin? – Meglepődött, de felragyogott a szeme. – Áh… Öreg vagyok én ehhez. Meg, ha jól tudom, a kőrözési listák élén állok.

– Nem mostanra gondoltam. Elrendezzük ezt a konfliktust, te amnesztiát kapsz, és belevághatsz egy olyan életbe, ahol végre önmagad lehetsz. Addigra össze is rakhatsz egy jó kis referenciamunkát. – Láttam rajta, hogy tetszik neki ez a jövőkép, mégis szomorúan megrázta a fejét. – Komolyan gondolom, Riley!

– Hallom rajtad, hogy komolyan gondolod, csak… Nem számít. Nem akarom elrontani a kedvedet.

– Ha már elkezdted, mondd is végig!

Nem akart válaszolni, helyette inkább elmerült az óceán alá bukó napkorong látképében. Szájára keserű mosoly húzódott, és ezüst íriszeit tüzesre színezte az alkony fénye. Ahogy ott ült, merengve az elhangzottakon, volt valami megnyugtató a vonásaiban, amit egyelőre nem tudtam megfogalmazni magamnak.

– Engem már az boldoggá tesz, ha egy másik társunknak megadhatom ezt a jövőképet – mondta még mindig a horizontot kémlelve.

– Ne kezdd már ezt megint! – Újra megsimítottam a kezét. – Itt vagyok, és teszek róla, hogy ne csinálj semmi hülyeséget. Így azért jelentősen csökken annak az esélye, hogy lepuffantanak.

– Aranyos vagy, de nem kell aggódnod miattam. – Zavartan elnevette magát, és kerülve kissé értetlen tekintetemet, halkan folytatta. – De nem… Akarom mondani, nem hiszem, hogy ez olyan dolog, ami rajtad múlna.

Amennyire higgadtan mondta ezt, annyira fájó volt hallani. El akartam engedni a kezét, de mélyebbre hatoltak ezek a szavak, mint amit emelt fővel el lehetett volna viselni. Megszorítottam erős markát, és az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a könnyeimet, próbálva megértetni magammal, hogy elfogadta a sorsát. Azzal a tudattal vágott neki ennek az egész balhénak, hogy sosem lesz annak a világnak a része, amiért küzd. Lehet, még nyugodtabban is alszik így.

– Jajj, Istenem! – szólt gyengéden, és leguggolt velem szemben. – Nem vagyok egy derűs társaság, igaz?

– Az nem számít – szipogtam. – Gondolhatnál kicsit magadra is néha, tudod?

– Épp azt teszem! – nevetett, és megemelte az államat. – Az, hogy itt vagyunk, ugyanolyan önző, szentimentális döntésen alapult, mint hogy múlt héten elmentem Keletre. Figyelj, Zoe! – Megragadta a vállamat, és mélyen a szemembe nézett. – Nekem nem számít, hogy hány reggelt élek még meg. Az számít, hogy ha esetleg megölnek, azokra gondoljak, akik fontosak nekem, ne arra, hogy mit nem tettem meg értük.

– És akkor mi van, ha a számodra fontos emberek úgy érzik, még rengeteg dolguk van veled?

Megrázta a kérdés, és láttam rajta, hogy habár átérezte a jelentőségét, félt belegondolni, mit is jelenthet ez. Eltűnődve meredt összekulcsolódott kezünkre, majd lassan elengedte, és magához ölelt. Feldúlt állapota ellenére nem a szokásos disszonancia áradt belőle. Annál valami sokkal keserűbb, hasonlított ahhoz a kínhoz, ami engem is gyötört.

El akart tolni magától, de a válla köré fontam a karomat. Eleget látott már sírni, és amúgy is, azt a parfümöt használta, ami a kabátját is beitta. Úgy döntöttem, hogy nekem pont erre az illatra van szükségem ahhoz, hogy lehiggadjak.

– Ennek sosem szabadna megtörténnie. – Mondta, miközben olyan erősen szorított, mintha attól félt volna, hogy ha elengedjük egymást, többet nem élhetjük újra ezt a pillanatot. Belegondolva, minden okunk megvolt rá, hogy ilyen gondolatok nyomasszanak minket.