Sok nehéz pillanaton estem át életem során, de egyik sem zsigerelt ki annyira, mint a hajnali búcsú Riley-tól. Üres héjként meredtem a párába nyomódott, halványuló tenyérlenyomatra, amit az induláskor hagyott ablakomon, és régről maradt meséken járt az eszem, ahol a hős és a lény közötti paktum zálogát díszes pecsét alá zárták, melyet aztán csak a halál törhetett fel. Igaz, itt a jegy bőröm helyett a vízgőzbe rajzolódott és csak én éreztem úgy, mintha ez a folt magával vitte volna lelkem nagyobbik darabját, nálam pedig csak az maradt, ami ezt a húsdobozt még épphogy megtölti élettel. Ez az üresség aztán az egész utamon végigkísért, és a hotelban töltött első éjszaka sem enyhített rajta. Reméltem, hogy csak a félelem teszi ezt velem, és nem az érzelmeim formálnak át labilis szörnyeteggé. Még a kadétképző idején gyakran átvillant az agyamon, hogy ezek az absztrakt gondolatok nem számítanak egészségesnek, így jobbnak láttam, ha távol tartok magamtól mindenkit, akit lehet. Aztán később már nem lett volna kihez kötődnöm, az elvont érzelmek kikoptak, és a zűrös éveim alatt el is feledkeztem róla, hogy valaha ilyen kételyek nyomasztottak engem. Mintha Anthea, Thompson és Marion „Franc-se-tudja-létezik-e-egyáltalán” von Cleef nem jelentene elég fejfájást nekem, már csak az hiányzik, hogy becsavarodjak.

És akkor még ott volt Riley is. Az indulást megelőző éjszaka megkérdeztem őt, mihez fog kezdeni, amíg Jennel távol vagyunk. Annyit felelt, hogy eszébe juttattam néhány elvarratlan szálat, és ezeknek akar a végére járni ebben a három napban. Többet viszont nem volt hajlandó elárulni, mi több, ajkát szorosra zárta, majd üveges tekintettel bámulta a plafont egészen addig, míg a gyászos csend sötét felhőként szét nem terjedt a szobában. Innen már tudtam, hogy újra a fejére húzza a csuklyát. Nem akartam az aggodalmaimmal terhelni, vagy elbizonytalanítani őt, de mikor a Hitchcock felemelkedett, azon kaptam magamat, hogy a Teremtőhöz szólok gondolatban. Pedig már megtanultam, hogy ő senkit nem hall, vagy ha mégis, és valaki egy imádsággal felfedi előtte szíve legféltettebb kincsét, akkor minden erejével megpróbálja tönkretenni azt. Így hát gyorsan újrajátszottam a fejemben fogalmazódó, esetlen könyörgést, és annyit kértem tőle, hogy továbbra se egyengesse utunkat. Nem is értettem, miért próbálok hozzá fordulni.

Ennyire kétségbe lennék esve?

Megráztam magamat, és próbáltam a körülmények kiszámíthatatlanságához képest optimistán gondolkodni. A Nyilas havának végére érve szerettem volna, ha már csak ennek a feszült időszaknak a keserű utóízével kellene megküzdenünk: rémálmok, pánikrohamok, kis elveszettség, miközben a helyünket keressük Riley-val egy végre egyensúlyára lelt, elcsendesült világban. Egy kicsit mindig készenléti állapotban lenni, aztán szépen, lassan békére lelni. Talán évekkel később is nyugtalanul járnánk az utcákat, lehet, soha nem illeszkednénk be, de még ezeket a megpróbáltatásokat is bármikor kész lettem volna vállalni… Még a száműzetés terhe is elenyészőnek hatott a legrosszabb félelmeim mellett. Mint például egy háború. Bele se mertem gondolni, mivel járna, ha Morgana kupolája alatt újra fegyvert kell ragadnunk.

Hát, még ha emiatt elveszítem Riley-t.

Vagy Jent és Jamest.

Az Isten szerelmére Zoe, csillapodj már le!

– Kisasszony? – A Fellegvár portásának szólongatása sokadik próbálkozásra végre elért hozzám. Szememet összeszorítva az ajkamba haraptam, hogy elcsitítsam feltámadni készülő vihart, majd lopott pillantásokkal magamba szívtam a tágas váró fehérben úszó látképét. Az egyszerű valóságot olyan nehezen fogadtam be, mintha pár évet lent töltöttem volna Anthea elmebörtönében, és egy ilyen komoly állapotot már nem lehetett rutinosan leplezni mások előtt. Mindenesetre tettem egy próbát, és szelíden a fehér inges nőre mosolyogtam. – A társa már várja a liftnél.

Jenny türelmetlenül kapálózni kezdett a levegőben, hogy magára vonja a figyelmemet, és idegesen dobogva várakozott, amíg elértem hozzá a hall másik végébe. Aznap vörös műtincsekkel díszítette haját, és mind a szeme, mind a ruhája színét ehhez az árnyalathoz igazította. Ezt az összképet koronázta meg egy piros top, melyen fehér betűkkel annyi állt: „Ez a felső kék, ha elég gyorsan futsz”. Legalább egyikünk buli hangulatban volt.

– Ha új gépagyad lenne, megérteném, hogy ennyiszer elbambulsz – hadarta, és betuszkolt az egyik indulásra kész kapszulába. – Szedd össze magadat, vagy elmondom Riley-nak, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtál!

– Te sem. – A felvonó tükrében tettem egy elkeseredett próbálkozást a kontyom megigazítására, miután az utolsó tartalék fánkom is felmondta a szolgálatot. Jen egy ideig elnézte a szerencsétlenkedésemet, majd kitépte kezemből a hitvány hajgumit, és néhány határozott mozdulattal szétdobálta fürtjeimet.

– Kiborg vagyok, megtehetem, hogy keveset alszom. Megvan, miket akarsz kérdezni?

– Azt hiszem…

– Mi az, hogy azt hiszed? – Miután végzett a laza és felettébb rendetlen oldalkonttyal, a fekete ceruza ruhámat vette kezelésbe. Megigazította a vállvarrás mentén, újrahajtotta a gallért, a mandzsettákat, és mellém állva finoman hátba veregetett. Egy élettől kicsattanó suhanc, és egy világáról nem tudó sznob furcsa kettőse pillantott vissza ránk. – Ezért utaztunk át egy óceánon, hogy ne tudd, mit kérdezz?

– Jól van, ne parázz, tudom, miért vagyunk itt!

– Király! – Karomnál megragadva az ablak irányába forgatott, és egy erőteljeset lökött rajtam, mire markom reflexből a szemközti korlátra tapadt. Szerencsére nem tartoztam a tériszonyosok közé, de Jenny mellett még egy sámli tetején se éreztem biztonságban magamat. – Tök fasza a kilátás, nem?

Alsó-Gaia valóban szemet gyönyörködtető látvány volt, bár ebből én annyit érzékeltem, hogy a fejemben elszaporodó méregfelhőket elűzte jobbára. Mivel kicsi – területre akkora lehetett, mint Fata Morgana Központja –, és a lakosság aktívabb részét munkamániás tudósok tették ki, a neten található fotóknak pedig nem szoktam hinni, egy lehangoló, fantáziátlan, sivár településre számítottam. Aztán már előző este, mikor a felszínhez közeledve kirajzolódott sajátos építészeti stílusa, első pillantásra fellángolt bennem az elhatározás, hogy én itt akarok élni. Olyan kis kompakt összképpel bírt, hála széles utcáinak, és keskeny, lekerekített sarkú felhőkarcolóinak, melyek fémesen ragyogó, óriás nádszálakként magasodtak az alig öt-tíz emeletes lakóházak fölé. Gömbölyded formára nyírt fák húzódtak a műút mentén, és éjszaka a lámpákból áradó, szolid fény halovány holdvilágnak érződött Morgana központi neontengeréhez képest. Ezt a mesés látványt tetézte a város határában magasló Fellegvár, egy égbe nyújtózkodó, hófehér csészealj, melyre Alsó-Gaia bármely pontjáról szabadon rá lehetett látni. Egyetlen, széles oszloplábon állt, melynek aljából indult üvegkamrás felvonónk is.

– Szerinted, ha kiugranék a Fellegvár széléről, milyen messzire tudnék vitorlázni a levegőben anélkül, hogy bekapcsolnám a szárnyam hajtóműveit?

Az ilyen elvetemült kérdéseket általában valami semmiből kipattant, semmivé váló gondolatszikra idézi elő, Jenny hangján viszont éreztem, hogy ez több volt némi gyermeteg, elméleti szintű felvetésnél.

Erről lehet, szólni kellene Jamesnek, ha esetleg nem hallotta volna.

– Szerintem Morganának magasabbak a tornyai. – Reméltem, ezzel le tudom törni a lelkesedését legalább addig, amíg haza nem érünk, de Jen hajthatatlannak tűnt. Mi több, teljesen felháborította őt a kijelentésem, és úgy nézett rám, mint aki életében nem hallott ennél nagyobb ostobaságot.

– Magasabbak, de tök sűrűn helyezkednek el egymás mellett. Felkenődnék az ablakra, valahogy így – mondta, és arcát teljes erejéből az üvegnek nyomta. Már csak az hiányzott, hogy önszántából eltörje a saját orrát! Eltorzult ábrázattal hátráltam a tükör felé, várva a reccsenő porcokat, de ehelyett csak Jen éles vihogása töltötte be a fülkét. – Te tényleg majrés vagy!

Azt el kellett ismernem, hogy az idegrendszerem jobb napokat is látott, de ezen élcelődni még Jentől is ízléstelennek számított. De nem akartam ügyet csinálni belőle, szóval finoman megrántottam a vállamat, és visszasomfordáltam az ablakhoz. Igazán elérhettük volna már a felszínt.

Ha valamin meglátszott, hogy Gaia valójában Leithan kegyéből él, az a szabad égbolt volt. A város lakóinak beleegyezését, illetve pár jogi vitát követően önként lemondtak a védőburokról, ami amúgy elég sok erőforrását felemészti a többi településnek. Ez nem fért volna bele a kutatóbázis költségvetésébe, és a Testvériség nem akart – vagy ténylegesen nem tudott – több pénzt fordítani a tudományra, mikor az újemberek már javában lázadtak, és Domusra egyre nagyobb szükség volt. A döntés viszont megszületett, és Gaiát az sem tántorította el, hogy pár évre betiltották az átjárást egészségügyi okokra hivatkozva. Aztán idővel a határ újra megnyílt, és habár hivatalosan még mindig rengeteg papírmunka és orvosi vizsgálat előzi meg az utazást, az ellentétek Gaia és Leithan között elsimulni látszódtak. Kíváncsi lettem volna, hogy tényleg rendeződtek-e a politikai és gazdasági viszonyok, vagy csak a sajtó unta el magát a témán, és áttért más botrányokra – köztük rám is. Akárhogy is, tekintve, hogy James alig pár nap alatt elintézte, hogy tárt karokkal fogadjanak minket, valami biztos lappang még a levegőben, ami még véletlenül sem az új életre kelt influenzavírus.

– Hát, itt cidri van! – jelentette ki Jen, és még a hangjába tuszkolt gondtalanság is erejét vesztette, ahogy mondata végét egy újabb, jeges széláramlat nyomta el. A morganai „kiegyenlített” éghajlat, illetve az én esetemben az avisi nyár teljesen elfeledtette velünk, mit jelent a Nyilas havával a kései őszbe lépni.

Zoe, Zoe, mit ér a lexikális tudásod, ha soha nem alkalmazod?

Bosszankodva megcsóváltam a fejemet, és jobb híján lehajtottam ruhám mandzsettáját, amit Jen akkora gonddal igazgatott még néhány perce. Reméltem, nem bánja.

– Olyan kevés területe van a testemnek, ahol fázhatnék, de bassza meg, ez a cucc bekapott a pólóm alá! – Vacogva bontotta szét két méretes copfját, és kezével a vállára szorította, hogy legalább a nyakát védje a szűk utcákban áramló szélcsatornáktól. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy nekem is hasonlóan kéne cselekednem, de kettőnk közül nekem még mindig jó benyomást kellett keltenem Crane-nél. Jentől ilyet nem is várhattam el. Az itt dolgozók vagy elalélnak már a testrészei puszta látványától, vagy a hebrencs stílusát figyelembe véve még egy élére vasalt ing sem menthetné meg őt.

Miután találtunk egy szélvédett zugot, megálltam felmérni a terepet. Hófehér, első ránézésre egyforma épületek sorakoztak egymás mellett, és rajtunk kívül egy lelket nem láttunk sehol. Az alacsonyabb létesítmények tetejéről könnyen ki lehetett szúrni a napelemeket, és ha nagyon figyeltünk, hallhattuk a Fellegvár határába épített szélerőművek zúgását. Gaia tényleg mindent megtett azért, hogy ne teljesen a Leithani Testvériség kincstárán kelljen élősködnie.

– James vagy a lenti portás mondott neked valamit, hogy hol keressük a dokit? – kérdeztem Jent, aki még ezen a körülményekhez képest kifejezetten meleg kuckóban is didergett. Egyik lábáról a másikra szökdelt, miközben dallamos mantrával emlékeztette magát arra, hogy – az ő szavaival élve – „kurva hideg van”, és refrénként még a végére ékelt egy jajjgató „cidri, cidri, cidrit” is.

– Hát, figyi, ugye az egyes számú űrpereputtyot pesztrálja, szóval gondolom, ott kell keresnünk.

– Igazán küldhettek volna valakit értünk, ha már ilyen vígan be lettünk engedve – bosszankodtam még mindig a környéket kémlelve. Néhány háztömbnyire az egyik sarokból egy köpenyes alak fordult be az útra. Nyugodt, egyenes járását még a fel-feltámadó légáramlat sem zavarta meg, csupán a vádlijáig lelógó, fehér vászonanyag alá kapott, zászlóként lobogtatva azt. – Áh, azt hiszem, küldtek!

Erre már Jen is abbahagyta a táncikálást, és vállamba kapaszkodva, engem szélfogóként használva kukucskált ki mögülem az utcára.

– Nem ismerem fel az arcát – suttogtam –, de öreg. Szerinted ő az?

– Aha… Mi az, hogy nem ismered fel valaki arcát?

– Sok idő megjegyezni őket.

– Őrület! – kiáltott fel fojtott hangon. – De azért csak dereng valami, nem?

– Dereng, csak sosem vagyok biztos benne. Na, csitt, mert jön!

Közelebb érve már én is könnyen felismertem őt üvegesen fénylő, bal szeméről és szétzilált, fehér hajáról. Komótosan elénk állt, alaposan végigmért minket, mintha neki is kihívást jelentett volna felismerni két, csupán képről látott embert, aztán jóízűen felkacagott.

– Még jó, hogy készítettem teát! – kacsintott dr. Crane, és bajsza alá pont olyan sejtelmes mosoly húzódott, mint amilyet pár nappal ezelőtt odaképzeltem hozzá. – Dr. Timoth Crane. A professzort már fárasztó lenne hozzábiggyeszteni.

– De hát most biggyesztette hozzá… – motyogta mögöttem Jen a szája sarkából.

Kezet ráztunk, aztán Jennel minden bátorságunkat összeszedve kiléptünk a szélvédett zugból. Crane szótlanul elől haladva vezetett minket a helyes úton, és csak néha kuncogta el magát kiborgtársam nyafogását hallva. Szerencsére nem kellett sokáig menetelnünk a fagyban, rögtön a forduló után nyílt a szerény üvegajtó, mellette krómozott tábla jelezte, hogy a természettudományi részleg D épületének bejáratához értünk. Hasonlóan egyszerű, tiszta folyosóra vezetett, ahol a fűtőcsövekből áradó, kellemes meleg hozott számunkra jóleső megváltást. Izmaim elengedték magukat, és Jen is a lába miatt még kissé lemaradva, de viszonylag egyenletes léptekkel követett minket. Néhány személytelen gangot és átjárót követve a falakra táblák, fotók, holografikus térképek kerültek, a sarkokat növények díszítették, és apró űrhajó makettek hívták fel magukra a figyelmemet, lassítva minket a haladásban. Legnagyobb örömömre felismertem jó párat közülük, még mielőtt az apró kijelzők felfedték volna a nevüket. Ott volt a Nagykapu, a Föld körül keringő űrállomás, mellette a következő oszlopon pedig fellövésre váró kistestvére, ami végre a civilek előtt is megnyithatná az utat a sztratoszférába. Egyelőre viszont mind Leithannak, mind Gaiának akadtak fontosabb problémái is néhány naiv álmokat kergető hobbicsillagásznál. Például az Űrdinasztia-program, melynek hat hajóját gondosan egymás mellé sorakoztatták egy szélesebb állványon. Eszembe jutott, hogy az Egyes Számúról talán azóta sem kaptak hírt, és a tudat, hogy az az ember, aki ennek a családnak a fenntarthatóságáért felelt, látszólag jó kedélyűen dudorászva várja, hogy befejezzem a nézelődést, összeszorította a gyomromat.

– Jó lenne több gaiai zöldfülű arcán látni ezt a lelkesedést – mondta nevetgélve. Bátorító mosollyal az arcán beljebb invitált minket karrierjéhez képest meglepően apró, puritán irodájába. Mint a tudomány legtöbb büszke követője, ő is az íróasztala fölé akasztotta a diplomáját, ám ennyi évvel a háta mögött ennél több is került a falra. Örökképre vetített cikkek, ábrák, leletek, oklevelek sorakoztak egymás mellett, illetve egy nagyobb keretben az általa felügyelt Űrdinasztia generációi váltották egymást szolid áttűnésekkel.

Crane a székéhez ballagott, és hangosan felszusszanva bele huppant. Kezét kényelmesen összekulcsolta a hasán, közben, mint aki hazaért egy fárasztó nap után, pár másodpercig üresen meredt maga elé. Aztán felélesztette a gépét, és amennyire a hangokból meg tudtam ítélni, hívást indított. Szaggatott búgás szökött a szűkös térbe, majd valaki a túloldalon olyan gyorsan kapcsolódott be a beszélgetésbe, hogy az már idegesnek, vagy türelmetlennek hatott.

– Megvagyunk, Alexis? – Furcsán dobbant meg a szívem az ismerős név hallatán. Nem sokra emlékeztem alakjából, csak arra, hogy olyan százhetven centi lehet, barna a haja, és komor, egyenes hangon beszél.

– Egy pillanat… – válaszolt Fleming. A csendes, statikus háttérzaj egy másodpercre megszűnt, majd visszatért a tudóssal együtt. – Meg! Két percet kérünk.

– Megvárjuk! – Crane bontotta a vonalat, és végre, érkezésünk óta először ránk nézett. – Elnézést kérek a modortalanságomért, csak meg kellett várnunk, hogy egy csúnya, makacs vírus megtámadja a biztonsági rendszerünket. Foglaljatok helyet, és hozom a teát, amiről kint beszéltünk!

Azzal felpattant, és a tőle jobbra nyíló pihenőbe sietett. Kínos csend telepedett közénk Jennel, nemigen értettük Crane meglepően barátságos, de sejtelmes stílusát. Néhány néma pillantással és nemtörődöm vállrántással megegyeztünk abban, hogy veszély biztosan nem fenyeget minket. Elég ostoba dolog lenne Gaiától, a Testvériségtől, vagy bárki mástól, hogy ideáig engedjen minket merészkedni, mikor egy puritán hostelben szálltunk meg, ahol a portás talán jó szerrel a gyilkos kezébe is nyomná a szobánk kulcsát.

Vagy lehet, pont azért hagyták ki ezt a teljesen magától értetődő ziccert, hogy gyanútlanul besétáljunk az oroszlán barlangjába?

Lehet, nem kéne beleinnom abba a teába.

– Meggondoltam magam – törte meg Jen a hallgatást. – Előbb veszünk őszi ruhát. Aztán ugrok.

– Majd a beszélgetés után visszatérünk erre.

– James megengedné – erősködött tovább, és fölényesen kihúzta magát. – Amúgy is, a legjobb szárnyamat hoztam el!

– Most koncentráljunk arra, amiért jöttünk!

– Ne aggódj, majd neked is nézünk valami szépet, ha már vásárolunk.

– Jen, az ég szerelmére! – Kezembe temettem az arcomat, hogy összeszedjem a maradék hidegvéremet, de az egy megfáradt sóhajjal együtt el is távozott belőlem. – Most nagyon nem vagyok olyan hangulatban.

– Csak próbállak motiválni – nevetve a vállamba bökött, és közelebb húzódott hozzám. Aurám épségét féltve, kétségbeesetten füleltem, hogy állhat Crane a tea felszolgálásával, de csak a forró víz bugyogását hallottam. Még hogy készített teát, most állt neki! – Na, figyi, kéne valami… Fehérnemű, nem? Mármint ilyen spéci, tudod…

– Ne kezdd már megint!

– Kell vinni valami szuvenírt a srácoknak, no…

– Igen, és a szuvenír egy Gaiában vásárolt fehérnemű lesz, amit Morganában is meg lehet venni, ugyanannyiért? – Jenny már reflexből fennakasztott szemekkel várta, hogy elhadarjam a mondandómat, de a végére rögtön el is bizonytalanodott az ötlete zsenialitásában. Ahogy arra számítottam, inkább duzzogva összehúzta a száját, minthogy elismerje, hogy kifogtam rajta. – Egyelőre örülök, ha magunkat épségben hazavisszük.

– Emiatt én nem aggodalmaskodnék.

– Hogyne, persze…

Az ismeretségünk óta nem először fogalmazódott meg bennem, hogy Jen a világ helyzetéhez képest meglepően bizakodó és gondtalan. Amíg nem beszélt a múltjáról, kérdés nélkül hibbantnak tituláltam volna őt emiatt, ám mostanra – leszámítva a tényt, hogy ilyen levert állapotban az idegeimre ment – kimondottan csodáltam a lelki erejéért. Mindettől függetlenül elég gyakran kellett emlékeztetnem magamat arra, hogy Jen igen is képben van a körülményeket illetően, nem naiv, és semmiképpen sem hülyült meg… Akkor sem, ha unott óráiban véletlenül kisüti egy-két áramkörét. A gond csak az, hogy az indulásunk óta legalább húszszor elhadartam magamban ezt a mantrát, és már kezdett veszíteni az erejéből.

Vajon a „Kegyelmes Teremtőnket” mikortól mormolják a hívők szimpla megszokásból?

Szerencsére Crane végzett a teával, és a porcelánkészletet egy jobb napokat is látott, műanyag tálcán hozta be közénk. Édes, citromos illat szökött a levegőbe a felcsapó párával együtt, ami rögtön eszembe juttatta a kihallgatás sötét homályba vesző emlékeit. A furcsa, gyomorszorongató érzést, viszonylag gyorsan eloszlatta a felismerés, mennyit változhat a valaki élete ilyen rövid idő alatt, és vele együtt maga az ember is.

„Ha ennyire szívén viseli bármelyik nép sorsát is, akkor azon nem egy számítógép jelentéseit böngészve fog változtatni!”

Riley kemény szavai akkoriban feldúltak, most viszont elszántsággal töltöttek meg. Lehet, a forró tea is rásegített, de ahogy felpillantottam a csészémből Crane-re, a mosolya valódibbnak, Jen színei élénkebbnek tűntek, és végre nem szellemalakként lebegtem egy nyomott, alternatív jelenben. Még a délutáni vásárlás gondolata is inkább érdekesnek, mintsem abszurdnak hatott.

De akkor sem maradhattam volna tovább ebben a tompa állapotban, ha esetleg a tea nem tenné meg a hatását, mert épphogy rácsodálkoztam a körülöttem életre kelő világra, akkora lendülettel vágódott ki mellettem az ajtó, hogy a forró ital majdnem a bőrömön végezte. Jen a vállamnak lapulva, mélyen felháborodva meredt a küszöbön bevágtázó, almazöld öltönyös alakra, aki mit sem sejtve falnál kuporodó kettősünkről Crane elé táncolt.

– Bocs, hogy megvárattunk, Tim! – Ha a jellegzetes öltözék nem is volt elég árulkodó, irritálóan nyájas hanglejtéséből már rögtön tudtam, ki ijesztett ránk zajos érkezésével. – Hát merre van a kedvenc albínó száműzöttem? – Felénk fordulva rám villantotta beszélgető műsorokba illő műmosolyát, ami ezekkel a jelzőkkel párosítva a maradék jókedvemet is elűzte. Aztán viszonylag hamar ért a felismerés, hogy mi csak Crane-nel jöttünk találkozni, és hogy Gelmisnek néhány vízzel arrébb kéne a kaszinóvárosában halmoznia a vagyonát.

De a puszta jelenléténél már csak a külleme okozott nagyobb meglepetést. Arra számítottam, hogy az Egyezményt, illetve Losev nagylelkű üzleti ajánlatát követően fejébe száll a pénz, felszed magára pár kilót, és beáll a Thompson-Vetrov duóba harmadik keréknek. Ehelyett itt téblábolt Gaiában, és láthatóan otthon érezte magát a fellegvári komplexumban, sőt, még a négy évvel ezelőtt viselt öltöny is ernyedten lógott sovány testén.

– Gelmis? – Felpattantam székemből, lopott pillantásokat vetve Crane felé, hátha valami magyarázatra lelek a tekintetében. A doki viszont zárt könyvként meredt az asztalára, mintha már látványra is kínosan érintette volna őt az a családias, vállba veregetős öleléssel egybekötött üdvözlési forma, amivel Gelmis fogadott. Nem rémlett, hogy bárkivel is ilyen hangulatban váltunk volna el egymástól Morganában.

– Ragyogóbb, mint valaha! – szólalt meg végre, miután kellőképpen meggyalázta a személyes teremet. – És ki a kishölgy mögötted?

Most rajtam volt a sor, hogy Crane-éhez hasonló zavarban várjam a katasztrófa bekövetkeztét, mert az a pillantás, amit Jen Gelmishez lépve megejtett felém, semmi jót nem jelenthetett. Szélesen mosolyogva maga mögé küldött, és úrhölgyeket megszégyenítően finom hanglejtéssel bemutatkozott. Színpadias, íves mozzanatokkal előre nyújtotta könyöktől lefelé szintetikus jobbját, és illemszabálynak megfelelően, kissé előrehajolva rászorított a noctisi ripacs markára. A következő pillanat egy farkasszemezéssel egybekötött párbajba torkollt, melyben Gelmis minden erejével megpróbálta bájvigyorába rejteni fájdalmát, miközben Jen kis híján összeroppantotta kézfejét.

– Enzo Gelmis – szűrte a férfi végül fogai között. Lopva lepillantott elfehéredett markára, majd a háta mögé csúsztatva az ajtó felé pillantott, és másra terelte inkább a szót. – Alexis merre bolyongott el?

– Itt voltam eddig is – bukkant elő Gelmis háta mögül. Szinte semmit nem változott az elmúlt négy év alatt. Ugyanaz a rövid, barna haj, ugyanaz a komoly ábrázat, és ugyanazok a kialvatlan, táskás szemek fogadta. Bár lehet, Enzo kimerítő társasága lehetett oka az utóbbinak.

Óvatosan helyet kért magának az épp ujjait tornáztató Gelmistől, és sietve lezavartuk az üdvözlős köröket. Ez a pár perc eszembe juttatta, mit rühelltem a legjobban doyenne-éveimből: a protokollt.

– Száműzetésben is diplomata, ezt nevezem! – utalt az öltözékemre, és kínosan köhécselve végigmérte saját magát. – Igazad volt Tim a laborköpennyel kapcsolatban, nem volt jó ötlet.

– Na jó, mi a fene folyik itt? – fakadtam ki, és Jent magammal vonszolva az ajtóig hátráltam. Reméltem, hogy csak James szelektív információadagolásának estem áldozatául megint, és legalább zajosabbik jobb keze érdemleges magyarázattal tud előállni, ám ő ehelyett sarkon fordulva a folyosóra tolt.

Fleming már szólni készült, de hangját elnyomta Gelmis jóízű kacagása.

– Enzo, megmondtam, hogy viselkedj, mert elijeszted a szövetségeseinket! – orrolta meg Crane öregesen kuncogva, és tőlünk tisztes távolságot tartva megállt. – Elnézést kérek, hogy így rátok rontottunk, de a Testvériség kicsit ránk szállt az elmúlt hetekben. Nem mertük elkotyogni, hogy készültünk egy kis meglepetéssel, és félek, így sincs időnk mindent átbeszélni, amit szeretnénk.

– Oké, stoj, kezdjük elölről! – Visszairamodtam az iroda közepére, hogy szemügyre vegyem az összegyűlt társaságot. Jen továbbra is a gangon toporgott, írisze vörösben izzott fel, szárnyát pedig finoman széttárta, indításra készen. Amint megremegett alattunk a talaj, hebrencs barátból tettre kész testőr lett belőle. – Szövetségesek? – Mindhárman egyszerre bólintottak. – Meglepetés – folytattam, és a két váratlan vendégre mutattam. Aztán Crane területére léptem, és végignéztem az asztalon sorakozó fotókat a falon lógó örökkerettel együtt.

Családként tekintett a Dinasztiára, ezt már a barátságos jelleméből is leszűrhettem. De az irodája sem szólt másról, csak arról a csapatról, akik már ki tudja, milyen messze járnak a csillagok között, és már csak ízlésesen feljavított képekről ismerik a Föld élővilágát. Ennek a közösségnek az egyik legfrissebb tagja köszönt vissza az asztal sarkába rejtett, apró üveglapról. Csupán kissé ráncos arca és apró keze bukkant ki a steril textilből, melybe bebugyolálták. Vékony ujjaiból ítélve, melyek álmában is feszülten keresztezték egymást, alig pár hetes lehetett, és habár a fotó egyetlen pillanatot örökített meg, látni véltem mellkasát egyenletesen emelkedni és süllyedni. Nem értettem, miért, de elszorult a torkom, tenyerem a hasamra siklott, miközben egy olyan gondolat ékelődött elmémbe, ami azelőtt még soha nem gyötört életem során. Legalábbis nem így, nem ilyen intenzíven, elfojtva minden más problémát, ami általában nyomasztani szokott.

De megráztam magamat, mielőtt még az ösztönös késztetés mély gyökeret vetne, olyan vágyakkal ostorozva, amik nem teljesülhetnek be. Huszonnégy éves nőként hunytam le a szememet, majd doyenne Zoe Sandersként nyitottam ki, és újra szemügyre vettem az újszülöttet, analitikus, száraz, érzelemmentes érdeklődéssel, ahogy amúgy mindig is tenném.

Ez a kép nem lehetett régebbi néhány naposnál.

Crane várakozón felszegte állát, lesve, hogy rájöttem-e a csínyre. Csak egyetlen megoldás jutott eszembe, ami már a fejemben is túl elvetemültnek és idealistának hangzott ahhoz, hogy kimondjam. De Crane megnyugtatóan bólintott, mintha tudta volna, hogy egyre gondolunk, nekem pedig megkönnyebbült mosoly hagyta el ajkamat. Aztán összenevettünk, mint két régi, jó barát. Fleming sejtelmesen vigyorgott az orra alatt, majd Gelmis diadalom ittasan ökölbe szorította a kezét mellettem. Végre közös nevezőre jutottunk.

A Dinasztia nem tűnt el.

Gaia rejtette el a Testvériség elől, hogy a gyermeket ne kelljen a légzsilipen kihajítani.

Volt valami ünnepélyes és reménykeltő ebben a felismerésben. Mint egy utolsó, mindent összekötő kirakós darab, hirtelen minden világossá vált számomra. Az út gyors leszervezését, a város vendégszeretetét és a „csúnya vírust, ami megtámadta a Fellegvár rendszerét” összekapcsolta Gelmis lelkesedése a jelenlétem miatt, a Crane szeméből szűnni nem akaró, titokzatos csillogás és Fleming magabiztos, már-már önelégült vigyora.

Itt mindenkinek tele van a töke a Testvériség önkényes játékaival.

Jen még nem értette meg. Dühödten kapkodta a fejét a résztvevők között, szinte keresztüldöfve mindnyájunkon számon kérő tekintetével. Nem akartam sokáig ebben a bizonytalanságban hagyni, főleg azok után, hogy láttam, Riley mekkorát kapott a legutóbbi akciójáért. Így hát finoman megfogtam a kezét, és bevezettem őt a szobában kialakult kör szélére, majd kezébe nyomtam a még érintetlenül hagyott teáját.

– Be tudod csatlakoztatni Jamest a tárgyalásba? – kérdeztem. Nem kellett sok idő, hogy összerakja, miről van szó. Mérge elszállt, vörös szeme mintha enyhébb árnyalatot vett volna fel, miközben hevesen bólogatva Crane gépéhez lépett.