Reggeli napfény, az utca zúgó hangja és tiszta, fehér ágynemű, ami beitta a már jól ismert parfüm illatát. Hunyorogva pillantottam körbe az üres hálószobában, majd belátva, hogy már nem fogok tudni visszaaludni, leléptem a bolyhos szőnyegre. Alig éreztem még az anyagát, az egész bőrömet átjárta a tompító fáradtság.

Már a nyitott ajtóból láttam Riley-t. Egyik fotelt az ablak mellé húzta, és egy kávéscsészét szorongatva meredt az alattunk táruló sétányra. Megviseltnek tűnt és kimerültnek, valószínűleg azóta talpon volt, hogy Jen kiosztotta őt lent a bárban. Nem akartam kizökkenteni a gondolataiból, így csak halkan elvettem a nekem kikészített kávét az asztalról, és leültem vele szemben.

– Szia… Hogy érzed magad? – törtem meg a hosszú csendet. Enyhe csodálattal felém fordult, majd keserűen felsóhajtott, és belekortyolt az italába.

– Nem tudom… Illetve, ha Jenre gondolsz, akkor majd lehiggad. Azzal nem tudok mit csinálni. De a többi problémát illetően – mélyen felsóhajtott –, fogalmam sincs. Te mit tennél a helyemben?

– Egy sarokban kuporogva pánikolnék, aztán sodródnék tovább – vágtam rá gondolkodás nélkül. Riley szemét forgatva előre dőlt, szinte keresztül döfve rajtam jelentőségteljes tekintetével. – Elnézést. Az a baj, hogy nem látjuk át, mennyire mélyre kerültünk a verembe. De egyetlen sakkhelyzettől még nem szabad kétségbeesni.

– Egyetértek – bólintott, de láttam rajta, hogy nem elégedett a válaszommal. – Csak engem Thompson érdekel a legkevésbé… Azt nem mondanám, hogy amit lépett, nem ért váratlanul, de mondjuk azt, hogy vállaltam a kockázatot, mikor rábólintottam, hogy a szigeten maradok… Tudod, ha legalább annyit elmondhatnék erről a hétről, hogy azért vonultam vissza, hogy rád vigyázzak, könnyebb lenne a lelkem. De a kihallgatáson nem hazudtam. Elég volt a népem gyávaságából.

– Ezért nem hibáztathatod magadat.

– Hogyne hibáztatnám?

– Ilyen helyzetben már nem igazán létezik helyes döntés. Te sem omolhatsz össze, és az embereknek is újra kell gondolniuk, meddig akarnak lapulni.

Riley, elfojtva válaszát, makacsul az ajkába harapott, és szemét összeszorítva próbálta visszaszerezni az uralmat reszkető ujjai felett. Maga a küzdelem a hidegvérének megőrzéséért fájdalmasabbnak tűnt, mint a gondolatok, amik belülről marcangolták őt, de nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire kétségbeejtő benyomást kelt.

Így, amíg Riley összeszedte maradék önuralmát, addig megpróbáltam kisimítani az aggodalmat vonásaimból… Ez viszont mindennél nehezebb feladatnak bizonyult. Sosem rémlett, hogy fájdalmat okozott volna egy semleges arckifejezés, mikor Thompson épp tövig gázolt az önbecsülésembe. Sőt, még a Seymour által hátrahagyott, saját vérükben fürdő áldozatok utolsó pillanatait is lelketlen higgadtsággal ültem végig, erre ott kávéztam azoknak a katonáknak a gyilkosával, és éreztem, hogy lassan én is darabokra török. Nem a belőle áradó keserűség zaklatott fel, és a fáradtságra sem foghattam, hogy feldúltabb vagyok a megszokottnál. Az tört össze, hogy ilyen állapotban látom őt. Hogy kétségbe van esve, hogy tehetetlen, és semmiben nem talál feloldozásra… Egyszerűen széttépett.

– Riley, miattam nem kell visszafognod magadat. – A férfi értetlenül összehúzta szemöldökét, mire bátortalanul a csészéjére mutattam. – Ha nincs semmi más, ami lenyugtatna, akár a falhoz is csaphatod. Nem fogsz megijeszteni vele.

Riley a porcelán aljába pillantott, és szomorúan elnevette magát.

– James megmondta, hogy ha bármi baja esik a bútorzatnak, kidob az utcára.

– Oh… – Eszembe jutott, hogy talán minél előbb jelezni kellene Jamesnek a törött tévét, ha még nem vette észre. Nem is fogtam még fel igazán, mekkora baj lehet belőle. – Akkor… Akkor mi tudna neked segíteni?

– Nem tudom, Zoe. Szeretném magunknál tudni a gyeplőt, de te is tudod, hogy Thompson itt nem áll meg. Gondolj bele, már el sem kell szállítania a többieket, elég megrendezni egy újabb gyilkosságot… És még csak vissza sem kell fogniuk magukat, mert a csuklyás fickó nem ismer kegyelmet. Tudom, hogy én teremtettem ezt a helyzetet, és a legrosszabb, hogy mégsem bánok semmit. – Arcát elborította a gyűlölet, és nyakán megfeszültek az erek, ahogy fojtott suttogással folytatta. – Azok a férgek rászolgáltak a sorsukra. De az embereim? A családok? Annyi a bűnük, hogy félnek, és ezért inkább sajnálom őket, mintsem hogy undorodjak tőlük… Pedig undorodhatnék! Gyűlölhetném őket azért, hogy semmit sem tesznek.

– Senki sem születik bátornak.

– Épp ezért nem tudok neheztelni rájuk, de mégis azért reméltem, hogy ha teszek valamit, mások követni fognak.

– És vannak, akik kövessenek! Ott van James, Jen, a teljes Underground…

– Három aktív fő, ki tudja, hány synusra.

– Négy – javítottam ki, mire Riley meglepetten rám meredt. – De te is tisztában vagy vele, hogy nem ez a probléma. A túloldalnak vannak katonái, te egyszerre próbáltál ott lenni mindenhol, és… Mi az?

– Semmi, csak tudod, komolyan azt hittem, te is be fogod érni azzal, hogy megkapod a komfortos kis menedékedet a világ másik végén, és többet nem is foglalkozol a helyzettel.

– Nem tagadom, hogy ez volt a terv, de nem tudtam volna nyugodt szívvel tükörbe nézni az új kis kuckómban.

– Nem csalódtam benned – mosolygott. Egy kicsit mintha megkönnyebbült volna, és ahogy rám emelte tekintetét, szeme ezüstjéből ismerős melegség áradt. Az első avisi esténkre emlékeztetett, mikor megköszönte, hogy megpróbáltuk kihozni délről.

– Nézd, Riley, én tudom, hogy nem hiszel a módszereimben, vagy a filozófiámban, de kivételesen próbáld rám bízni az ügyet. Cserébe, ha eljön az idő, mindenki felett a legjobb belátásod szerint ítélkezhetsz. Csak kérlek, hagyd, hogy kibogozzam a szálakat.

– Másképp nem is cselekednék, úgyhogy attól tartok, ebbe nem lehet beleszólásod.

– Nem érdekel, csak maradj szem előtt, oké? Nem akarom, hogy példának okáért, bent rekedj Thompson irodájában.

– Ha ilyeneket forgatnék a fejemben, most nem itt ücsörögnék.

– És James házi őrizetben tart.

– Az is igaz – vallotta be kelletlenül, és a bejárat felé sandított. Le sem tudta volna tagadni, hogy rosszul esik neki a magánzárka.

– Szerintem jobban aggódik érted, mint a rumli miatt, amit okozhatnál. Legalábbis, ha én szobafogságra ítélnélek, azért tenném, hogy biztonságban tudjalak.

– Ezzel nem sikerült megnyugtatnod.

– Nézz a szemembe, és mondd, hogy nem szoktál baromságokat csinálni!

A csupán néhány másodperces farkasszemezést kínos kuncogás követte, majd Riley kipirosodott orcával kifordult az ablak felé.

– Na, ugye – dőltem hátra elégedetten.

– Bandzsítottál, így nem megy.

– Dehogy bandzsítottam.

– Akkor kancsal vagy.

– A két szép szememet nem ér hibáztatni azért, mert nem tudsz hazudni – vigyorogtam, és megragadtam a kezét. – Úgyis rákényszerül, hogy felmentsen téged a büntiből, addig viszont próbálj meg kicsit szofisztikáltabban hozzáállni a dolgokhoz! Eleget aggódtunk miattad.

– Az biztos – komorodott el a hangja.

Nem akartam, hogy megint magával ragadja őt a bűntudat, így odaléptem hozzá, hogy egy hosszú öleléssel zárjuk le ezt a beszélgetést. Ahhoz képest, hogy pár napja mennyire idegenen érintett egy ilyen pillanat, rádöbbentem, hogy már nagyon hiányzott ez az időtlen nyugalom.

Aztán éreztem, ahogy elpárolog körülöttem a világ. Csupán egy pillanatra, de az olyan tisztának és élesnek tűnt, mintha hosszú percek teltek volna el. Lelki szemeim milliónyi emlékfoszlányon sodródtak keresztül, majd homályosan felderengett előttem a kihallgatószoba egyhangú szürkesége. Aztán egyszercsak felvillant előttem Thompson arrogáns ábrázata, és hullámokban járt át a félelem, a harag, majd a beletörődés lélekölő bódultsága.

– Senki nem mondta, hogy bent járt nálad Thompson – szakadt ki belőlem, még a látomás hatása alatt állva. Riley eltolt magától, és tágra nyílt szemekkel, értetlenül az arcomba meredt. – Beszélt veled Thompson, mondott neked valamit.

Láttam rajta, hogy tagadná, de a reakciója elárulta őt, mielőtt bármit is mondhatott volna. Így hát vett egy mély lélegzetet, és visszainvitált a fotelomhoz.

– Igen, bent volt. Pár perccel az után érkezett, hogy betuszkoltak abba az igénytelenül hangszigetelt vallatóba.

– És mit mondott?

– Azt, hogy ha bármi fennakadás adódik körülöttem, azt a te felelősségednek fogja betudni… – Lehajtotta a fejét, és idegesen játszogatni kezdett a kezével. Hiába próbálta eltitkolni a többi részletet, a hallgatása mindent elárult.

Combomba markolva küzdöttem a testemen végigfutó sokk ellen, majd dühösen felkacagtam.

– Azt mondta, meg fog ölni, ugye?

Riley bólintott.

Mindig is kinéztem Thompsonból, hogy bárminemű lelkiismeret-furdalás nélkül el tudna tenni engem láb alól. De más feltételezni valamit egy emberről, mint tudni, hogy a tett, amivel vádoljuk, már megfordult a fejében, ráadásul talán nem is először. Más szembesülni azzal, hogy a fejem fölé képzelt Damoklész kardja mindvégig ott lógott a valóságban is. Amíg csak azt hittem, semmit nem számítok neki, élt bennem a halvány remény, hogy ez az érzés lehet akár a paranoiám ízléstelen tréfája is.

Viszont a tudat, hogy ez az igazságkereső bolond önként feláldozta volna magát értem, teljesen megbénított. Tágra nyílt szemekkel kerestem zavart tekintetét, de úgy kerülte minden pillantásomat, mint a dackorszakos kisgyerek, idegesen cikázgatva a plafon különböző pontjai között.

– Jól van, valamit tisztázzunk le! Te így mióta…?

– Mindent tudott – szólt, mintha nem hallotta volna a kérdésemet.

– Riley, kérdeztem valamit!

– Tudott a gyerekkorunkról, tudott az Északi Frontról, apámról…

Valamiért furcsának éreztem Riley szavait. Először azt hittem, azt a bizonyos falat hiányolom a sorok közül, ami mindig ott magasodott benne, bármennyire is nyíltan beszélt másokkal. Aztán eszembe jutott, hogy még sosem említette Clyde-ot az apjaként. Neki is feltűnt ez a váratlan kitárulkozás, és ahogy ráeszmélt, a szája elé kapott egy pillanatra. Tényleg csak egy pillanatra, aztán elengedte a dolgot.

– Nem alkalmas az idő arra, hogy ilyen kellemetlen témákat feszegessünk – felelte végül, és a konyhapulthoz ment. – Mit kerestél kint a folyosón?

És ő mondja, hogy ne feszegessünk kellemetlen témákat.

Nagyon reméltem, hogy nem kell erre válaszolnom, és így, hogy fontosabb vizekre terelődött a figyelmünk, azt hittem, már el is felejtette, miért is nála ébredtem. Próbáltam elfogadtatni magammal legalább egyikét az eszembe ötlő magyarázatoknak, de valamiért se a hazugságok, se az igazság nem állt a nyelvemre. Minél tovább gondolkodtam a válaszon, annál távolabb sodródtam a nappalitól. Fülemet eldugította a statikus zaj, és az elmémben visszhangzó kifogásokat felváltotta a hét hazugság bizarr mantrája. Bármilyen messze is járt lelkem a testemtől, még így is tisztán éreztem, hogy remegek.

Nem értettem, miért. Tényleg csak egy torz látomás volt.

– Zoe, minden rendben?

Összerezzenve húzódtam össze ülőhelyemen, lerázva magamról a rémképet, és a tévé helyett ismét Riley-t láttam magam előtt. Velem szemben guggolt, arcomba fúrva aggódó, rémült tekintetét.

– Csak… Csak a frászt hozta rám az éjszakai vételzavar – nevettem. – Megbabrálta a tévét, és nem mertem visszamenni, és hát elaludtam.

– Hm, vagy úgy – ráncolta a homlokát kétkedőn.

– És… Belehajítottam a távirányítót a képernyőbe.

– Oh… Akkor most James nem örül. Az nem jó… De, ha már így megemlítetted az interferenciát… – Egy belépőkártyát nyomott a kezembe, rajta a szobaszámával. – Ha gyanút észlelsz, és nagyon nem akarnék ajtót nyitni. Jen is kap majd, és örülnék, ha ti is adnátok egyet egymásnak és nekem is.

– Próbálom komolyan venni, hogy aggaszt téged a helyzet, meg minden, de te most adtál egy kulcsot a szobádba. És azt mondod, Jen is fog kapni.

Riley bosszúsan fintorgott, majd elvörösödve az ablak felé fordult.

– Zoe, most nagyon nem alkalmas ilyeneken poénkodni.

– Én nem poénkodok, analizálom a helyzetet. Úgy gondolod, kényelmesebb az ágyad az enyémnél?

– Te jóságos… – A hálóra sandítva ledermedt, majd jelentőségteljes, szigorú tekintettel a szétdúlt ágy irányába mutatott. – Beágyaznál magad után, ha megkérhetlek?

– Ajjaj, megérkezett a passzív-agresszív Riley – dörmögtem a takarót simítgatva. – Már azt hittem, a kihallgatószobában maradt.

– Én meg azt hittem, hogy sikerült kicsit felnőnöd ez alatt az egy hét alatt…

– De most komolyan, ez nagyon hülyén jött ki.

– Akkor add vissza a kártyát – sóhajtott megadóan. – Majd kitalálok valami mást, csak nem lehet Jamesre hagyatkozni, ha a szobáinkban valami probléma adódik.

– Dehogy adom vissza! – Széttárt karokkal belevetődtem az ágyba, és behunyt szemmel élveztem, ahogy belesüppedek a matracba. – A tiéd tényleg kényelmesebb… És jobb az illata, mi a titkod?

– Te most megágyaztál csak azért, hogy újból belefetrengj?

– Aha – duruzsoltam a párnába. – És tudod, mit fogok csinálni? Be fogok lopózni hozzád éjszaka, lelöklek a padlóra, és kisajátítom az egész ágyat.

– Akarsz szobát cserélni?

– Semmi értelme, úgy nem lesz illatos a párnám.

Mielőtt Riley bármit is szólhatott volna, valaki kopogtatott a bejárati ajtón.

– Erre… Erre még visszatérünk – morogta, majd kisomfordált a szobából, magamra hagyva új kedvenc kuckómban. Alig fél perc elteltével visszatért egy tüntető csendbe burkolódzó Jennel az oldalán, és ahogy elnéztem, nem sikerült zöldágra vergődniük, ha egyáltalán megpróbálták.

– Nocsak, hali! – Sietősen felültem az ágyban, és zavartan átfésültem összekócolódott hajamat a kezemmel.

– Gondoltam, elkezdhetnénk kutakodni… – motyogta, majd dacosan hozzátette: – hárman. Majd később James is becsatlakozik.

Jen nappalijában már használatra készen várt ránk az egy asztali és két kompakt számítógépből álló kutatóállomás. Még néhány jegyzetfüzetet és táblát is beszerzett nekünk szükség esetére, és ahogy elnéztem a babzsákok mellett állomásozó zsúrkocsit, kifosztotta az étkezőt. Biztonsági okokból csak Jenny eszközéről lehetett hozzáférni az Underground szerveréhez, így mi csak a használhatónak ítélt adatok kivonatait kaptuk Riley-val, illetve korlátozott hozzáférésünk lett James saját adatbázisához. Már csak abban kellett bíznunk, hogy elegendő olvasnivalót kapunk kézhez, különben kénytelen lettem volna szétcsapni Riley és Jenny között. Nem úgy néztek ki, mint akik készen állnak félretenni a sérelmeiket.

Én hagytam is a gépeket, és azonnal a tábla mellé álltam, hogy összeszedjek mindent, amire még emlékszem.

– Szóval, a Skorpió tizedik napján történt, ugye… – Kezdésnek ujjammal felírtam a dátumot, majd hátrapillantottam két, babzsákban terpeszkedő társamra. – Van erre a dátumra valami fontosabb történelmi eseményünk? – Riley kapásból megrázta a fejét, majd Jen némi keresgélést követően csatlakozott hozzá. – Semmi? Valami jelentősebb csata, kivégzés, valakinek a házikedvence különös körülmények között elhalálozott, ilyesmi?

– Hacsak nem a második Moody Rikki album évfordulóját tervezték megbosszulni aznap, nem, nincs semmi – felelte Jenny, majd hadarva hozzátette. – Az a retek belőlem is kihozza a tömeggyilkost.

– Oké, menjünk tovább… Ötszáz főről tudunk, de az utolsó jelentés szerint ötszáztizenkilenc halottunk van.

– … Mind meghívottak voltak – egészített ki Riley.

– Van esetleg pontos létszámunk, hogy hány főt terveztek fogadni?

Jenny ismét a monitorába bújt, kattogott a klaviatúra és az egér, majd magasba emelve balját mondta az összeget.

– Ötötven.

– Szuper! Sikerült beazonosítani a holttesteket?

– A nagy részüket igen.

– Akkor játsszuk azt, hogy Riley áttúrja a közelmúltban eltűnt, vagy elhalálozott emberek listáját, és szépen kihúzogatjuk azokat, akik a meghívón is szerepeltek. Így elviekben meglesz az a maradék harmincegy, mínusz a két túlélő, meg még a Ház személyzete… Mondjuk, körülbelül tíz ember, akik nem vettek részt a konferencián.

Riley bólintott, és befordult a laptopjához.

– Megpróbálom összeszinkronizálni a névsort a belső adatbázisunkkal, de félek, hogy névazonosság, meg egyéb marhaságok miatt nem lesz pontos az eredmény – motyogta Jenny, miközben intenzíven tolta a gumicukrot a szájába. – Így legalább be tufung állídani egyf…

– Ezt most még egyszer kezdd el, kérlek!

– Bofánat – időt kérve nyelt egy nagyot, majd újból nekilendült. – Izé, tehát így legalább be tudunk állítani egy szűrőt, és akkor hátha találunk valami összefüggést.

– Kiváló! Mit tudunk még? – Néhány ujjvonással átméretezgettem az ágrajz elemeit, hogy biztosan maradjon még hely. – Volt egy álmerénylet Marion ellen, és persze meghalt mindenki más. Ebből pedig az következik, hogy Marion vagy tudta, hogy valami gond lesz, vagy ő a ludas az egész balhé mögött.

– Szerintem erre Riley tudna válaszolni – szólt Jen. – Elvégre ő is tudta, hogy valami készül ott.

Riley érezhetően ki akarta vonni magát a beszélgetésből, és inkább az eltűnt személyekre koncentrált, a magatartása ezúttal viszont nem Jenny ellen szólt. Mereven kuporgott zsákjában, váltogatva az ablakokat a meghívottak és az eltűntek listája között, egészen addig, amíg nem bírta tovább elviselni fürkésző pillantásunkat, és öklével az asztalra húzva felegyenesedett.

– Nem erre a balhéra számítottam – felelte kisvártatva, majd visszatért a munkájához.

– Valahonnan akkor is tudnod kellett róla – erősködött tovább a kiborg. – Sokat segítenél nekünk, ha legalább most megpróbálnál kicsit… tudod… csapatjátékosként viselkedni.

El kellett ismernem, hogy Jennek igaza van, a kirakós egyik szükséges darabja ott lapul Riley zsebében, de amilyen frusztráltan gyűrte az arcát, nem úgy nézett ki, mint aki készen állna megosztani velünk az információit. Viszont nem akartam, hogy tovább romoljon a légkör. Halkan intve átvettem Jenny-től a szót, és a férfi felé fordultam.

– Jen csak azt akarta mondani, hogy minden információ előrébb lendítheti a nyomozást.

– Igen, én pedig, ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy nem fogok segíteni. Javasolnám, hogy maradjunk Marionnál, és ne akard olyanba beleütni az orrodat, ami ellen nincsenek eszközeid.

Ez az eset túlnő magán és a kis gittegyletén. Szépen szedje össze a holmiját, kikísérem a hátsó kijárathoz, és menjen biztonságos helyre. Elég a makacskodásból.”

Habár Jent szétvetette a düh, én láttam az összefüggést Riley viselkedésében. A merénylet estéjét követően szeretett volna minél hamarabb Fata Morganán kívül tudni engem, és azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy nem feltétlenül személyes okokból kifolyólag próbál a közelemben maradni. Nem beszélve arról a különös átjáróról, amit kétszer is kénytelen volt megnyitni, és amiből minden alkalommal fizikai és mentális értelemben véve borzasztó állapotban tért vissza. Egyetlen hasonlóan bizarr dologba futottam bele a találkozásunk óta, mégpedig azzal a nővel, aki ott a Házban rám támadt. Ennyi információból, még ha hézagosan is, de össze lehetett rakni egy képet, mi is az, amit ennyire el akar hallgatni, és innentől nem az volt a kérdés, hogy tényleg a hatáskörünkön kívülre esik-e a konfliktus, hanem az, hogy mennyire bízhatunk meg Riley-ban… És, ha esetleg beigazolódik, hogy alaptalan a feltételezett bizalmam, képes leszek-e határozottan fellépni ellene.

Feszült farkasszemezésünket Jen szakította félbe egy Riley fejének hajított kanállal… Majd egy zacskó keménycukoral… És még egy kanállal, amin egy jó nagy adag fagyi is maradt.

– Nagyon romi, ahogy bámuljátok egymást, de attól még egy büdös gyökér vagy, Riley – mondta komoran Jen, majd a konyhapulthoz sántikált. Kimarkolt a fiókból egy tucat kanalat, és jelentőségteljes pillantással felmutatta kettőnknek. – Egy faszkodás, egy kanál. A polkorrektség érdekében ez a szabály mindkettőtökre vonatkozik.

Riley fájdalmasan masszírozni kezdte feje búbját, majd miután megérezte ujján a hajára tapadt fagyi hidegét, szalvétát fogott magának. Tekintetéből elfojtott szitkozódások armadája áradt, melyet, ha szavakba formált volna, valószínűleg a túlvilágon élő összes latinajkú lélek gregoriánba szőtte volna megszentségtelenített nyelvük fájdalmát. Jen kifejezetten hízelgőnek találta a reakciót. Persze, így, hogy Riley hátát kell bámulnia, tényleg szórakoztató lehetett, de kíváncsi voltam, akkor is így vigyorogna-e, miután a férfi őt is megajándékozza szikrákat hányó szempárjával.

– Végre, sikerült összehangolni ezt a szutykot, tök ügyes vagyok! – büszkélkedett Jenny a monitora takarásából. – Összedobtam egy szűrőt a névlistára, szóval elviekben most már mindenféle szempont szerint le tudjátok szűkíteni a meghívottakat. Egy fél perc, és nálatok is életbe fog lépni. – Épphogy a mondata végére ért, Riley gépén a zafírkék ablakok bezáródtak egy pillanatra, majd szapora pislákolás kíséretében újraéledtek, rajta az új funkcióval. – Elég kezdetleges, főleg város, nem és hivatás, vagy végzettség alapján tudtok böngészni, de több, mint a semmi. Ráadásul így olyan fincsi részletek is kibuknak, minthogy Zoe volt az egyetlen az Egység háza tájáról, akit elrángattak a buliba.

– Az ember azt hinné, legalább azt a gerinctelen tuskót is meghívják – motyogtam. – Elvégre nagyon azt ígérték, ez majd új színben tünteti fel a synus-ember konflktust. Mindenesetre ez sem elhanyagolható infó, felírtam.

Jenny értetlen ábrázattal kihajolt az asztal sarkáig.

– Thompsonra gondolt, azt hiszem – közölte Riley, még mindig a hajával bajlódva.

– Vagy úgy! A gerinctelen tuskó jobban fekszik neki… Amúgy a program nem hazudott, azóta tényleg minden a feje tetejére állt.

– Konkrétan elmondhatjuk, hogy ez volt az az esemény, ami betette Black Seymournak a kaput… – folytattam az elmélkedést. – Bocs, Riley.

A férfi idegesen elhúzta a száját, majd egy vállrántás kíséretében elengedte a dolgot. Lecsillapodni viszont nem tudott, mert újabb kanál landolt a fején, ezúttal a halántékánál.

– Ez az első baráti emlékeztetőd arról, hogy még mindig lógsz néhány válasszal Zoenak.

– Nem lesz rá szükség, Jen! – vágtam közbe, majd elhajoltam a nekem szánt figyelmeztető dobás elől. – Ha nem áll össze a kép Riley nélkül, akkor én is kérni fogok abból az étkészletből.

– De… De ez a tuskó információkat hallgat el!

– Szeretnék haladni! – mondtam lassan és kimérten, majd Riley mögé léptem. – Hogy állnak az eltűntek?

– Őhm… – Idegesen váltogatni kezdte az ablakokat, de még elkaptam, hogy egy harmadik lista is nyitva van előtte a szükségeseken kívül. – Néhány főt már találtam, de egyikőjük sem morganai polgár. A noctisi meghívottakat szerintem kihagyhatjuk, de figyelembe véve, hogy valószínűleg genetikusról van szó, bármelyik gaiai vendég jó kiindulópontnak ígérkezik.

– Pörgessük meg a keresést, és szűkítsük le a listát Gaiára! – vetettem fel.

Jó szurkolást, hogy haladtok? – James szokatlanul vidám hangja megtöltötte a nappalit, szelíd félmosolyt húzva Jen és Riley arcára. Érintetlenül hagyott laptopom képernyője feléledt, és James behozta rajta az ablakokat, amiken dolgoztunk, néhány másikkal együtt. – Van egy kis időm, úgyhogy gondoltam, beszállok.

– Perpill túlélőket keresünk, lehetőleg gaiai érdekeltséggel – mondta Jenny.

Jó nyomnak tűnik. Én is lefuttattam pár keresést, és minden jel arra utal, hogy ez a Marion közelebb van a tűzhöz, mint gondolnánk.

– Elég sok tűz van, melyikre gondolsz éppen? – kérdeztem. Fél szememmel vissza-vissza pillantgattam Riley monitorára, hátha újra előhozza a kérdéses ablakot, de James felbukkanásával nem láttam sok esélyt rá.

A természettudományira, természetesen. Néhány feljegyzés alapján részt vett az Űrdinasztia-program fejlesztésében, és jelen volt az első génplasztikai beavatkozásoknál is.

– Génplasztika? – nézett rám kérdőn Riley.

– Egy volt munkatársamnak úgy lett bíbor a haja. Konyhanyelven DNS-manipuláció.

Azaz. Sőt, néhány kísérleti bioprotézis munkálatai alatt is felbukkant, de az igazat megvallva, semmi nem támasztja alá ezeket az információkat.

– Viszont, találtunk egy embert, aki szintén a Dinasztia-programon dolgozott, és dolgozik a mai napig – mondta Riley, és magához intve felém forgatta a monitort. – Timoth Crane, hm… James, nem ennek a tudósnak a meghívóját hamisítottad nekem?

De, azt hiszem, ő volt az.

A hetvenes évei elején járó Timoth Crane valószínűleg csak a tudomány iránti elkötelezettsége miatt nem vonult még nyugdíjba. Szemei – melyből a bal implantátum lehetett – olyan derűvel ragyogtak, hogy könnyedén odaképzeltem egy szórakozott, sejtelmeskedő mosolyt hófehér bajsza alá. Dús haját elegánsan hátrafésülve viselte, és még a képén is laborköpenyt viselt, a textil anyagába varrt, led-kijelzős névjegytáblával.

De, igazából nem is értettem, miért szentelek ekkora figyelmet a vonásainak. Örültem, ha a felemásan csillogó tekintetét megjegyzem, ha sor kerül a találkozásra.

– Ez szerintem megér egy utat Gaiába – mondta Jenny.

Ne olyan sietősen! – vágott közbe James. A gépemen bezárta a meglévő ablakokat, majd néhány újat nyitott meg, útvonaltervvel, címlistával és a város térképével. – Legjobb esetben is két nap, mire megszervezem az utazást. Sajnos elég kevés kapcsolatom van a várossal.

– Addig szerintem elfoglaljuk magunkat.

Közben újabb részletet sikerült elkapnom Riley magánakciózásából: nyolc-tíz évvel ezelőtt eltűnt emberek listáját böngészte. Őszintén szólva nem is értettem, mire számítottam. James saját hálózatán biztos nem fog olyan dolgok után kutakodni, amit a hacker se nézne jó szemmel.

Remek! Ha van kedvetek, még kutakodjatok, nekem viszont sajnos tovább kell állnom. Jelentkezem, ha sikerült intézni valamit. Ja, és Riley? Kérlek, segíts eltávolítani azt a tévét Zoe szobájából! Köszönöm!

James távozásával a laptopom képernyője és Jen ábrázata is elsötétült. Riley elmélyülten forgatta ujjai között az egyik tiszta kanalat, és ahogy elnéztem, mindkettejükből odalett a lelkesedés.

– Régen mindig velünk lógott – nyafogta Jenny.

– Valószínűleg most is velünk maradna, ha tudna. – Hiába próbált Riley racionális maradni, őt is ugyanúgy bántotta a helyzet. Még egy szomorú sóhajt is beleeresztett a hosszú csendbe, majd nekiállt összepakolni a munkaállomást.

Szerettem volna úgy állni előttük, hogy nem tudok hozzászólni a helyzethez. Az ismeretségünk első néhány napját kivéve James folyamatosan feltűnt, majd eltűnt, így nem ismertem, milyen az, mikor aktívan a csapat része… Az emberi faktort nézve. Láttam rajtuk, hogy nekik magára a barátra van szükségük, nem a tudásra, vagy a kapcsolatokra, amit James adhat. Főleg Jenny-nek. A lány le se tagadhatta volna, hogy mennyire aggódik érte, pedig se vételzavar, se egyéb technikai akadály nem állt az útjukba.

Illetve de, technikai akadály, az volt. Pont emiatt feszélyezett a közénk ülő hallgatás. Nem azért álltam előttük némaságba burkolózva, mert nincs mit mondanom, hanem mert az igazság, amiről nem beszélhetek, mindkettejük morálját lerombolná a földig. Nem szabadott megtudniuk, hogy James talán abban a pillanatban is az Underground hatalmát próbálja megtartani.