– Mutasd magad! – Kábán néztem, ahogy Riley az ágy szélére ült, és még remegő ujjait végighúzta orcámon. Érintése tompa volt, mintha egy láthatatlan, vastag ruha fedné egész bőrömet. Szememet alig bírtam nyitva tartani, fakónak láttam a színeket, és a hangok is távolinak tűntek. Riley gyengéd szólongatását elmosta saját vérkeringésem zúgása, és ahogy magához szorított, még az illata is haloványan ért el hozzám. Mintha nem is éreztem volna, csak agyam megpróbálta hozzátársítani az emléket ehhez a jól ismert gesztushoz, hogy csillapítsa a hiányérzetet. – Ha egy kicsit később érkezem, vagy ha valami komolyabb bajod esett volna, én nem is… Nem is tudom, mit csinálnék most.

– Ez sem valós, igaz? – Nehezen formáltam a szavakat, talán már nem is vér, hanem ólom vánszorgott ereimben. Vagy valami méreg. Igen, méreg… Az megmagyarázná, miért olyan csendes az elmém. Máskor mindig zakatol, akár az alba rosai gépek, vagy mint a domusi páncélajtók a délutáni séta idején.

De miért hasonlítom ezekhez?

Soha nem jártam ezekben a városokban.

– Mi jön most? – kérdeztem. – Várom a csattanót, essünk túl rajta.

– Nyuszi, miről beszélsz?

– Nyuszi… – ismételtem erőtlenül nevetgélve. – Ez jó. Ez aranyos. Mindjárt el is hiszem. Csak épp két perce még ott vonszolta magát valami lelenc… Ilyen furán heterokrómiás szemekkel. És a szart is kiverted belőle, meg le… Letépted az arcát. – Kuncogva az arcomra mutattam, és végighúztam rajta tenyeremet, csak hogy megnézzem, ott van-e még a bőr. – És visszanőtt neki. Meggyógyította magát, és eltűnt… Morganában ez ilyen mindennapos, ugyebár. – Riley eltátott szájjal váltogatta reszkető tekintetét zavart ábrázatom és akadozva felnyíló ujjaim között, ahogy azokon számolva vettem sorra az elmúlt pár napot. – Próbáltál már halálra kínozni, megerőszakoltál, nyilvánosan kivégeztél, meg akartál ölni, mert én is… – Elcsuklott a hangom, és a szemem világát tompító hártyára hideg könny telepedett. – Mert én is aláírtam azt a kurva egyezményt. Aztán megcsaltál, a saját házamban, és…

Míg a gúny és a keserűség egymással viaskodott, zavaros vízzé kavarva még a legegyszerűbb gondolatokat is, a kétségbeesés lopva bekebelezett mindent a fejemben. Görcsösen Riley pólójába markoltam, és a mellkasába fúrtam fejemet, hogy legalább ne kelljen azt a szívet tépően helyes arcát néznem, amíg újra kattan benne valami, aminek hatására kést ragad, a falhoz taszít, vagy az én bordámnak lendíti a keresztet. Aztán majd megint jöhet a pánik, a fájdalom, a vérfürdő, és talán végre valahára felébredek, felírok mindent abba a hasznavehetetlen naplóba. Szerzek magamnak másik totemet, ami segít eldönteni, mi a valóság, és addig kísér utamon, amíg egy szép napon meg nem unom ezt a szélmalomharcot a rémálmokkal.

De nem történt semmi, amire számítottam volna. Csak Riley fogott körül erős karjaival, miközben apró csókokat hintett fejem búbjára. Halk, mély lélegzetvétele felszakadozott, majd egész teste rázkódni kezdett, és ölelését is inkább kapaszkodónak, mintsem oltalmazónak éreztem. Mégis megpróbálta olyan gyorsan összeszedni magát, amennyire csak erejéből telt, és alig fél perc elteltével már fel is száradtak a könnyei.

– Zoe, figyelj! Itt vagy a szobámban, a Skorpió huszonhetedik napjában. – Finoman megemelte államat, hogy kipirosodott tekintetünk összefonódjon. – Délelőtt fél tizenkettő fele jár. Fel tudod idézni, hogy kerülhettél ide?

Elsőnek az előző éjszaka jutott eszembe, és az emlékek egy pillanatra életet leheltek erőtlen testembe. Aztán beugrott a különös reggel, James rejtett kisszobája, a beszélgetés Thompsonnal, és a gyomromban keringő, jóleső érzés nyomasztó szorongássá torzult. Erős markával szorongatta zsigereimet, miközben agyam szinte sikoltva kereste a hiányzó filmszalagot a szállásokra nyíló folyosó szétfolyó képe és az első álom között. Felidéztem magamban az émelygést, amin semmilyen nyugtató gondolattal nem tudtam felülkerekedni, és ami miatt a felszolgáló robot – James irányításával – a hátamnál fogva feltámogatott a lépcsőn.

Aztán a gép meghibásodott, és összecsuklott a felső szinten. A film ezen a ponton számomra is megszakadt, és miközben végiggondoltam az előző pár percet, szám kiapadt, és homokszerű íz tapadt a nyelvemre.

– Nem, nem emlékszem mindenre… – Érzékeim lassan kiélesedtek, de ez semmi jót nem jelentett. A testemen végigfutó hideget friss verejték kísérte, majd szívverésem felgyorsult, és féltem, ha nem csinálok valamit, az a bizonyos görcs a mellkasomban lesz az utolsó dolog, amit ebből a bizarr, földi létből még megtapasztalhatok. Mintha minden dobbanással egyre nagyobbra dagadt volna, összeszorítva tüdőmet, elakasztva légzésemet. Talán szét is robbant volna, ha Riley nem pattan fel, hogy egy pohár vízzel a kezében vágtasson vissza a szobába. – Szóval azt mondod, ez már valós?

Hullámzó sokkélményként söpört rajtam végig Anthea jelenléte, a csontok recsegése, a perifériámba kúszó, vérvörös foltok, majd ráeszméltem, milyen súlyos dolgokat árultam el Riley-nak.

Elárultam őt.

Arra számítottam, hogy szánalmas módon bőgésbe kezdek, és már előre átkoztam számító természetemet, de még csak késztetést sem éreztem a sírásra. Helyette valami más tört rám: hányinger. Nem tudtam, hogy Anthea emléke, vagy a stressz terjedt szét méregként bennem, de a testem minden porcikája tisztulásért kiáltott. Riley markába kapaszkodva küzdöttem az émelygés ellen, és közben éreztem, ahogy a világ átlendül a fejem fölött. Íves köröket hányt a szoba plafonja, én pedig ebben a körben emelkedtem és zuhantam tehetetlenül.

– Jól van, semmi baj – suttogta Riley, és a karjaiba vett. – Kapaszkodj! Kiviszlek a mosdóba, rendben?

Egy bólintásra futotta csak tőlem, bár ismertem őt: ha nem egyezem bele, akkor is kivitt volna. Lassan, óvatosan mozdult, de még így is minden lépésével újabb lendületet vett az őrült körhintává torzult helyiség.

Egyetlen jó oldala volt ennek a szédelgésnek: elterelte a figyelmemet. Nem üres találgatásokon és miérteken járt az agyam, csak túl akartam élni azt a pár percet, amíg megszabadulok ettől a rosszulléttől. Aztán majd ráérek Riley szemébe nézni, bocsánatért esedezni, majd válaszokat követelni.

Addig nem, amíg a sokk börtönt formál a saját testemből.

A mosdóba segített, és az azt követő néhány perc, vagy talán egy teljes óra homályos folttá mosódott az emlékeimben. Csak akkor eszméltem fel újra, mikor elegendő bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy reszkető lábamra álljak, és a kagylóba kapaszkodva próbáltam megítélni, izmaim meg tudják-e tartani a súlyomat. Riley csendben állt, az ajtófélfának dőlve, döbbent hallgatásba burkolózva, és ebből a gubóból csak akkor tört ki, mikor látta, hogy visszatértem vegetatív állapotomból.

– Te még mindig itt vagy? – Csapot nyitottam, és habár tudtam, hogy nem szabadna innom, mohón habzsolni kezdtem tenyeremből a vizet. Az öklendezés és az erőlködés a maradék hangomat is elvitte, de Riley éles fülén ez nem fogott ki. Szomorúan rám pillantott, mintha már maga a kérdés is csalódással töltötte volna el őt, és értetlenül összehúzta szemöldökét.

– Hol máshol lennék?

– Mindegy – feleltem kisvártatva.

Reméltem, hogy nem hallotta, mikor az Egyezmény aláírását említettem, és elfuthatok ezzel a súlyos titokkal.… Vagy, esetleg az az egész monológ csak a fejemben történt meg, és Riley-hoz maximum néhány értelmetlen nyökögés jutott el belőle. Bármelyik is, nem úgy nézett ki, mint aki neheztelne rám, a tekintetében ülő haragról pedig már tudtam, hogy nem nekem szólt. Dühét elmosta az aggodalom és a fájdalom, akárhányszor rám nézett, majd csak akkor fagyasztotta meg újra ezüst íriszét, mikor a szoba sarkába meredve a gondolataiba révedt.

– Gondolom, válaszokat akarsz – szólt, és felém nyújtotta kezét. Hezitáltam, de egyáltalán nem sürgetett, lehet, még örült is volna, ha inkább elutasítom az ajánlatot. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom, mi áll a napok óta tartó, engem ért mentális tortúra mögött, és ami miatt az idegrendszerem mostanra kis híján felmondta a szolgálatot. Viszont, nem mertem mérget venni rá, hogy a történet itt véget ért, és ha még találkozom Antheával, akkor tisztában kell lennem a körülményekkel.

Végül rábólintottam az ajánlatra, Riley pedig a nappaliba vezetett. Már kikészítve várt a keksz, egy kancsó üres tea társaságában, de egyelőre nem volt gusztusom hozzájuk fogni. A kereszt a velem szemben levő kanapén hevert, megtisztítva. A lámpa fénye felfedte apró karcolásait, az idő és számtalan ütközet nyomait, de a kék kő sértetlenül ragyogott a közepében. Szinte világított! Riley becsukta az üres szobák ajtajait, lopva kilesett az ablakon, majd a függöny mellett maradva a falnak támaszkodott.

– Mennyire tudsz beszélni? – kérdezte.

– Kicsit megerőltettem a torkomat, de… – Leintett, mielőtt befejezhettem volna a mondatot.

– Szeretném tudni, hogy te mit látsz bele a helyzetbe. Csak tőmondatokban, vigyázz a hangodra!

Ennyire még nem tértem magamhoz, de Riley kedvéért megpróbáltam. Csak azt reméltem, már kellőképpen lecsillapodtam annyira, hogy az emlékek felidézése nem fog egy újabb összeomlást okozni, és pánikolás helyett értelmes elméletekkel állok elő.

Egy valamit már akkor leszűrtem, mikor felébredtem, és Anthea szembesült a rá váró következményekkel: Riley számított erre, ezért találhatta ki, hogy cseréljünk kártyát egymás szobájához. Ismerte a nőt, talán a módszereit is, és a rémálmokat követő, kínzókamrába illő néhány percre visszagondolva mélyebb indokok állhattak Riley cselekedete mögött, mint amennyiről tudhatok.

Homályos volt a kép, de egy dolog bizton következett ezekből: Riley-nak valami különös kapcsolata van egy másik létsíkkal. Igaz, az ilyen dolgokat a tudomány már, mint elméletet is szánakozó mosollyal utasított el. A fajtánkról készült néhány feljegyzésben sem utalt semmi médiumi képességekre, de más magyarázatot nem találhattam az őt körüllengő, sokszor bizarr eseményekre. Az olyanokra, mint a furcsa átjáró, amit nekem nem engedett látni, de falakat nyitott szét előttünk és halálos zuhanásoktól kímélt meg minket, illetve az a különös pillanat a Tudás Háza előtt… Mintha a holtakat hívta volna hadba Anthea ellen.

Anthea ellen, aki napok óta körülöttem ólálkodott, hogy változatos módszerekkel tegyen tönkre engem.

Ahogy újra felidéződtek bennem az elmúlt hét hátborzongató és nyomasztó emlékei, a félelem teljesen kifordított önmagamból. Ha tehettem volna, többet nem hajtom álomra a fejemet, és legszívesebben ráparancsoltam volna Riley-ra, hogy soha ne mozduljon el mellőlem. Még egy ilyen éjszakát nem bírnék ki ép ésszel, sőt, még egy újabb meghibásodott tévé is végleg kiűzné belőlem a lelket.

Megráztam magamat, és felsoroltam a fontosabbnak tűnő következtetéseket. Riley először elismerően biccentgetett, majd a létsíkokhoz érve meglepettség helyett magabiztos nyugalom ült ki vonásaira. Úgy vettem le, hogy jó nyomon járok, és innen már tényleg rátérhetünk a lényegre, de ahogy kifogytam a mondanivalóból, Riley ismét magába fordult. Hasonlóan, mint mikor Marionról akart beszélni velem.

– Elestem a háborúban – mondta egy mélyről jövő sóhaj kíséretében, és végigsimított bal halántékán. Beleborzongtam ezekbe a szavakba, még így is, hogy ott állt előttem, és elég változatos módokon bebizonyította már, hogy életben van. Lehet, pont ezért szántotta végig csigolyáimat valami bizarr érzés, ami aztán a szívemre telepedett, hogy jeges markával összeroppantsa. – Elestem, és Anthea, ez a… Nem is tudom, micsoda. Kósza lélek talán? Nem, annál azért kicsivel több ereje van. Maradjunk annyiban, hogy megjelent nekem. Bárki más várhatott volna rám a kapuban: anyám, apám, a bajtársaim, de engem ő fogadott. – Újra a halántékára tévedt a keze, ám ezúttal a hajába túrva próbálta leplezni a mozdulatot. – Azt mondta, egy kis jelentéktelen apróságért cserébe tud nekem adni egy második esélyt. Talán látta rajtam, hogy bármit megtennék azért, hogy maradhassak. Ott voltál te, felelősséggel tartoztam az embereimért, Jamesért, nem nagyon kellett győzködnie.

– Golyó általi halál, igaz? – Végre lehetséges összefüggést találtam a fegyverek iránti undora, a kényszeres kézmozdulat és a halála között. Leleplezve érezhette magát, mert balját azonnal a háta mögé csúsztatta, és többet már nem is húzta elő onnan. – Mi volt az üzlet?

– Az üzlet tényleg semmiség volt. – Megállt egy pillanatra, hogy összeszedje a gondolatait, majd folytatta. – Gondolom, feltűnt, hogy a könnyeid hidegek.

– Szétfagy tőle az agyam – pontosítottam, mire Riley egyetértően bólintott.

– Így is mondhatjuk. Ez is mutatja, hogy még nekünk is van hová fejlődnünk… Hogy is mondjam neked… A miénk nem tiszta könny, akkor ugyanolyan vízszínű lenne, mint egy átlagos emberé. Valami erős gyógyanyagot hordoz magában, hidegen viszont nem tudja kifejteni a hatását.

– Kivéve neked.

– Még nem volt az igazi, és nem is lehetett volna tovább fejleszteni, illetve lássuk be, halottan nem tudtam mit kezdeni vele. Viszont, lehet, hogy ha lenne gyerekem, vagy unokám, ő már képes lett volna használni. Anthea ezt kérte cserébe. Ezt a csökevényes regenerálódó képességet, amiről nem is tudtam, hogy bennem van.

– Amint láttam, ő már tudja használni.

– Sajnos. Nem tudtam, hogy mit vállalok, hogy ennyire ki tudja majd használni, szóval röhögve belementem… Aztán a nyakamon maradt. Örültem volna, hogy ha már a világra szabadítottam egy ilyen szörnyeteget, többet nem kell látnom őt, de átvert a kurva. Felébredtem, és éreztem a halottakat magam körül. Tudtam, kinek tiszta a lelke, néhány annyira maradni akart, hogy tisztán hallottam a kiáltásukat a limboból.

– Teremtőm…

– Szerettem volna azt hinni, hogy csak az agyamra ment az egész, és néhány inkognitóban átvészelt hónap a Mentálközpontban helyrehoz, de Arisha rádöbbentett, hogy ezek a hangok nem a fejemben vannak. Ha ő nem segít, akkor idővel tényleg a zárt osztályon végzem. Így hát, beszélem a holtak nyelvét, érzem a jelenlétüket, kapukat nyitogatok, miközben ő az istennek se akart visszatakarodni a saját létsíkjába. Ez sose jelent jót, az évek során erre már rájöttem, így mindig fél szememet rajta kellett tartanom. Tudtam, hogy ha valamire készül, nekem kell megállítanom őt, bár látod, mennyire sokra megyek vele.

Heves hadarása keserű nevetésbe fulladt, mintha nálam is jobban kételkedett volna a saját történetén, vagy csak nem akarná elhinni, hogy még ebbe is bele kellett rángatnia. Bosszankodó fejrázásából ítélve az utóbbi verzió mellett maradtam. Ahogy ismertem őt, biztos vettem, hogy ettől az élettől akart a leginkább megóvni. Ezért kerülte Jenny furkálódó kérdéseit, és ezért akart engem minél hamarabb a Tudás Házán kívül tudni, sőt talán ezért is próbált egy láthatatlan falat húzni kettőnk közé… No, nem mintha sokáig tartotta volna magát az a gát.

– Nem minden ember cipel ilyen keresztet a vállán – mondtam, és Riley fanyarul felszisszent az ablak mellett.

– Talán nem emberek közé való kereszt, de…

– Ha elzárnád magadat a világtól, az már majdnem ugyanaz lenne, mintha halott lennél.

– Igen. Tudod, gyűlölnöm kéne magamat. Nézd meg, mit engedtem a világunkba! – A háló irányába mutatott, és szégyenkezve elhúzta a száját. – De, ha már ilyen kemény árat fizettem érte, akkor szeretnék teljes életet élni.

– És hogy jövök én a képbe? – Torkom egy fájó görccsel adta tudtomra, hogy ha tovább fecsegek, a maradék hangomat is elveszítem. Még mielőtt teát tölthettem volna magamnak, Riley az asztalnál termett, és gyorsan kiszolgált. Aztán ölébe véve a keresztet leült velem szemben. – Ahogy elnéztem, eléggé fúj rám.

– Sajnos nem tudom. Azon felül, amit te is hallottál, mást nem nagyon kötött az orromra.

De hát számított Antheára, és a Házba is biztosan miattam keresett ugyanabba a sorba helyet, mint ahova én kaptam. Valami nem állt össze. Vagy csak tudta, hogy ott leszek, és nem akart kockáztatni? Nem akartam ezen rágódni, így elengedtem a kérdést, és tekintetem Riley bűntudatos arcára siklott. Esetlenül rám mosolygott, miközben tenyerében billegtette fegyverét, egyfajta pótcselekvésképpen.

– Téged is bántott, igaz? – Riley rámarkolt a keresztre, és megemelte maga előtt, horpadásokat, vagy mélyebb karcolásokat keresve. – Mindig ébren voltál, mikor felriadtam éjszaka Anthea miatt.

– Ez most nem számít – felelte halkan.

– Nekem igenis számít! – Még sosem készültem ki ennyire azelőtt, pedig az Egyezmény utáni időszakban a stressz sokszor hűségesebb társam volt a légzésnél is. Konkrétan már a puszta gondolat, hogy valaki valamikor szenvedett élete során, darabokra tudott volna törni. Biztosra vettem, hogy egy síró idegen látványa az utcán egy újabb idegösszeroppanás szélére sodorna ilyen állapotban. – Veled ne baszakodjon senki!

Riley nem szólt semmit, csak újra átadta helyét keresztjének a kanapén, és mögém sietett, hogy átkarolhasson. Fülemet megütötte az az ismerős, andalító hanghullám, ami megtöltötte a Ház előadótermét azon az éjszakán, és éreztem, ahogy elmém végre elcsendesedik.

– Ne babrálj a fejemmel!

– Csak szeretnék segíteni, ahogy tudok – mondta, és egy csókot nyomott az arcomra. – Vagy jobb lenne egyedül maradni a félelmeiddel?

Hevesen megráztam a fejemet, és esetlen kismacskaként Riley vállába fúrtam a fejemet. Bele se mertem gondolni abba az időszakba, mikor még Ozymandias elől is el kellett rejtenem az érzelmeimet. Talán akkor túléltem, de még egyszer nem tudnám végigcsinálni, egyetlen éjszaka erejéig sem. Így hát emelt fővel fogadtam minden vigasztaló gesztust, akkor is, ha soknak éreztem, vagy tudtam, hogy ezzel a maradék tartásomat is elveszíthetem. Ezekben a nehéz napokban, egy Thompsonnal és egy elszabadult lélekkel a nyakunkon a legrosszabb, amit tehetek, hogy hagyom magamat összezuhanni.

– Tudom, hogy kicsit tapintatlan a kérdés, de milyen volt odaát?

Láttam az arcán, hogy meglepődött, de aztán elmosolyodott, mintha egyben számított is volna a kérdésre. Visszament a saját oldalára, a pólóját vizslatta magán, foltokat, vagy szakadásokat keresve, majd lehúzta magáról. Ha nem remegett volna egész testem a kimerültségtől… De remegett, úgyhogy gyorsan el is hessegettem a vad fantáziaképeket a fejemből, amik kínosan megszaporodtak az elmúlt huszonnégy órában. Nem segített a helyzetemen, hogy válaszát – a maga Riley-s módján – egy zavart torokköszörülés előzte meg, amit valami hülye, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindig férfiasnak tartottam nála, és pont velem szemben a kanapé háttámlájára támaszkodott tenyerével. Ha nem lettünk volna ilyen gyászos helyzetben, biztosra vettem volna, hogy szándékosan csinálja.

– Hát, a másvilági ítélőszék előtt kevés dologgal büszkélkedhetnék, úgyhogy még az a rövid ott-tartózkodás sem volt kellemes. De, tudod, min gondolkoztam?

– Min?

– Hogy ebben a világban nem tudsz jó ember lenni. Nem a saját cselekedeteimet akarom tisztára mosni, de ez az őrültek háza a legbékésebb emberből is kihozza az állatot. Talán nincs is menny és pokol, vagy nem tudom, most éppen minek divat nevezni ezeket a végső állomásokat. Egyetlen verem van, ahova mindenkit, válogatás nélkül bedobálnak.

Pár hete még biztosan vitatkoztam volna Riley-val, fennakadva a szélsőséges szóhasználatán, de mostanra nem tudtam tagadni a gondolatai mögött levő igazságot. Láttam rajta, hogy választ vár, de miközben a mondandómat fogalmaztam, egy morális kérdéskör közepén találtam magamat, amiből elég nehezemre esett kitörni.

– Milyen egyáltalán az, aki ? – vetettem fel a kérdést, miután Riley már a kanapén dobolt kínjában.

– Erre még én sem találtam meg a választ, pedig hidd el, elég sok könyv futott át a kezem alatt. Fikciók, vallási értekezések, szentírások, a régi világból, és a mostaniból is.

– Mind azt mondja, hogy az a jó, aki nem zavarja meg a békét.

– Igen – bólogatott, és megejtett egy unott fintort. – Meg az is, aki odafordítja a másik orcáját.

– És te miben hiszel?

– Én csak azt tudom, hogy ha arcon vágnak, akkor úgy kell visszaütni, hogy többet ne jusson eszükbe kezet emelni rád. Van, akinek elég egyetlen pofon, másnak el kell törni a karját.

– És ha nem fizikai sérelem ér?

– Csak a fizikai módszereket ismerem. – Hangját lejjebb vitte, és szégyenkezve lesütötte a szemét. – Talán többet is, mint amennyiről tudnom kellene.

– Ahogy látom, mégis zavar téged.

Riley tüntetőn elkapta a fejét, és dacos hallgatásba burkolózott. Hogy az kavarta őt fel, hogy kiszúrtam, mennyire következetlen magával szemben, vagy csak nem szeretett erről beszélni, nem tudtam eldönteni. Bármennyire is kellemetlenül érintette a téma, valamiért nem akartam elereszteni, viszont feldühíteni őt sem volt célom, így vettem egy mély lélegzetet, és gondolatban egy lépést hátráltam zavaros lelkétől.

– Szerintem nem kell görcsösen mindent jónak, vagy rossznak megbélyegezni. Idővel úgyis azon kapod magadat, hogy valamiért egyik előre kivágott formába sem illesz bele, aztán ahogy ismerlek, a végén még beleőrülsz az egzisztenciális krízisbe.

– Lehet, hogy vannak, akik elég intelligensek ahhoz, hogy észrevegyék a paletta többi árnyalatát, de te is tudod, hogy az emberek nem így működnek.

– És te el akarod követni ezeknek az embereknek a hibáját? Vagy szerinted túlvilágék színvakok?

– Hát, tekintve a kis kalandomat, vagy azok, vagy nekem van igazam, és nem tartozom a jó fiúk táborába.

– Jól van, te akartad! – szóltam egy mélyről jövő sóhaj kíséretében. – Szerinted én konzervatív vagyok, vagy liberális?

Riley értetlenül rám pillantott, mintha ennél értelmetlenebb kérdést soha az életben nem hallott volna. Sértette őt, hogy látszólag ilyen gyorsan ejtettem morális vívódásait, de mielőtt hangot adhatott volna felháborodottságának, jelentőségteljesen felvontam egyik szemöldökömet, jelezve, hogy várom a választ.

– Konzervatív – fújtatta bosszúsan.

– Annyira tudtam, hogy ezt fogod mondani. – Riley cinikusan megforgatta szemét, olyasmit motyogva az orra alatt, hogy „ez tény”, de nem akartam, hogy a flegma viselkedése eltereljen minket a lényegről. – Mi van, ha azt mondom, hogy támogatom a Mesterséges Intelligencia felszabadítását?

– Kivétel erősíti a szabályt.

– És, hogy aláírtam a petíciót a genetikai rendellenességek gyógyíthatóságáért?

– Na, azért ne keverjük össze a konzervatívakat a hibbantakkal!

– Riley drágám, a helyes válasz az lett volna, hogy nincs olyan, hogy konzervatív, meg liberális. Úgy, ahogy nincs olyan, hogy jó, meg rossz. – Éreztem rajta, hogy megfogtam. Megadón széttárta karjait, én pedig diadalomittasan vigyorogva leemeltem egy darab kekszet a tál tetejéről. – A helyedben nem ugyanarról a polcról válogattam volna azokat a könyveket.

– Örülök, hogy így tudod látni a dolgokat – mondta, és a tekintetéből láttam, hogy ezt komolyan is gondolja. A keresztjére pillantott, kezébe vette, majd egy határozott mozdulattal megpörgette saját tengelye körül, mielőtt visszaküldte volna rejtekhelyére. – Arisha sokat segített abban, hogy megtaláljam a választ a kérdéseimre, de mikor a tetteimről van szó, még néha eltévedek. Ha mások sokáig hangoztatják a saját igazukat, ami ráadásul szöges ellentéte a tiednek, akkor azért elkezdesz kételkedni magadban.

– Hacsak nem vagy őrült.

– Igen, Arisha is mindig ezt mondta, hogy a kétségek jók… – Egy pár másodpercig küzdött a torkában dagadó gombóccal, ami hangját elhalóvá, rekedtessé torzította. Nem hagyta, hogy érzelmi meztelensége újabb csendbe taszítsa őt, így rám emelte ezüstösen csillogó szemét. Mindig is sejtettem, hogy a dühös tekintet mögött egy apró szilánkokra tört lélek tükre rejtőzik, de ilyen mély fájdalomra soha nem tudtam volna felkészülni. Az ő fájdalmára nem. – Azok emlékeztetnek rá, hogy még mindig ember vagyok. De nem kell eszelősnek lenned ahhoz, hogy veszélyt jelents másokra.

– Csak a saját tetteidért vállalhatsz felelősséget, Riley. Másokéért nem. És amíg te nem ártasz nekünk, addig nem jelentesz veszélyt másokra.

Nem felelt, csak aprót biccentett a fejével, hogy hallja, amit mondtam. Mögé léptem, és hátulról magamhoz szorítottam alig érezhetően reszkető testét. Hasán nyugvó karomra fektette kezét, de még ez az apró gesztus is olyan szeretetteljesnek tűnt, mint mikor teljesen beterített ölelésével, és a súlyos témák terhétől kihűlt szoba új életre kelt körülöttünk.

– Anthea, Thompson, bárki is járjon a nyomodban, bárki is akarja megkeseríteni az életedet minden áron, a saját döntésükből teszik azt. Akkor is, ha a te neved mögé bújnak, mikor végre felelősségre vonják őket a tetteikért. – Riley óvatosan a markába fogta balomat, és kézfejemet az ajkához érintette. Aztán az arcához fogta, hogy érintésemmel nyugtassa magát, és éreztem, hogy idővel halvány mosoly ült ki szája szélére. – Nem csinálhatnak bűnbakot belőled.

– Remélem, igazad van – sóhajtott, és újabb csókot hintett a kezemre.