Prof. dr. Timoth Crane…

A Rák havának negyedik napján született, hatvannyolc évvel ezelőtt. Ösztöndíjjal felvételt nyert a deGrasse Tyson Egyetem biológiai karára, majd a Pre-Nobel program támogatásával Gaiába költözött, hogy ott folytassa genetikus tanulmányait. Valószínűleg bevált neki az élet, mert James naplója alapján ki sem tette a lábát onnan. Vagy csak nem meri elhagyni otthonát, mivel, mint a legtöbb gaiai tudós, Crane is Leithan kutyájaként kezdte, akivel bármilyen feladatot el lehetett végeztetni, függetlenül annak etikusságától.

Aktívan részt vett az olyan jelentős áttörésekben, mint az Űrdinasztia családfa-krízise, vagy mint a kromoszóma-rendellenességek gyógyítása, és mindkettőből évekig tartó morális botrány alakult ki később. Az első esetében még érthető volt a háborgás, elvégre mégiscsak az űrben történő, esetleges vérfertőzést támogatták ezzel, másik oldalról, viszont ha nem találtak volna erre megoldást, a dinasztiák pár generáción belül kihalnak, és a program maga befuccsol. Szóval, valahogy enyhíteni kellett az összeérő ágak rizikófaktorát, hogy lehetőleg egészséges utódok szülessenek, és ez sokaknál kiverte a biztosítékot.

De, hogy ugyan kinek fájt, hogy végre gyógymódot találtak a legkomolyabb kromoszóma-rendellenességekre, nem értem. Sokan azzal érveltek, hogy a még fejlődésben levő magzat jogait sérti – de közben az abortusz valahogy mégiscsak egy létező, legális beavatkozás egész Leithanban –, mások meg előcsapták a „Sors” és „Isten” nevezetű kártyákat, és hogy már a családfa-krízissel is magunkra haragítottuk Földanyát, nem kellene azokat a láthatatlan, felsőbbrendű erőket provokálni. Valamiért, mikor az orvostudomány a születés és létezés körülményeibe avatkozna bele, mindenki elfeledkezik arról, hogy még az életünk során kialakuló, gyógyíthatatlan betegségek is felforgatják egy teljes társaság mindennapjait.

És, hogy nem is olyan régen egyetlen halálos kór miatt egy egész társadalom elfelejtette, mit jelent embernek maradni.

Bosszankodva megráztam magamat, és megfogadtam, hogy innentől tényleg csak a Crane-nel kapcsolatos olvasmányokhoz nyúlok, messziről elkerülve a tudatlan nép kritikus hangját. Aztán beláttam, hogy nem lehet elég elővigyázatosnak lenni, mert az archív cikkekben szerepelt a neve akkor is, mikor rájöttek, miként tud egy átlagos ember szervezete alkalmazkodni egy synus szerveihez! Ezt az információt jobbnak láttam elhallgatni Riley elől, semmi kedvem nem volt egy bosszúszomjas Black Seymourt szállítani a csomagtartóban. Meg amúgy is, későbbi munkáit tekintve viszont úgy tűnt, nem hagyott rajta nagy foltot a múlt sara, és a háború kirobbanásával jó fiú maradt, aki inkább a jövőre fókuszált. A családfa-krízis megfejtését követően megválasztották az Űrdinasztia mentőprogramjának vezetői közé, több száz génplasztikai beavatkozást bonyolított le karriere során, és a mai napig koordinálja Gaiából a vándorflottákat.

De, ami a legfontosabb, hogy mindenhol megfordult, ahol James információi szerint Marion is. Innentől kezdve annyi teendőm maradt, hogy kicsit beleássam magamat a genetika és a csillagászat világába, igaz, utóbbinál elégnek bizonyult egy kis vérfrissítés. Szerettem volna kialakítani egy közös nyelvet arra az esetre, ha nehezebben nyílna meg a kelleténél. Főleg, mert nem tudhattam, hogyan tekint ránk, újemberekre.

A gond csak az, hogy már késő estére járt, és a száraz, lexikális információk teljesen lezsibbasztották az agyamat. A kromoszómák és csillagködök meséje üres mondatokként folytak át szürkeállományomon, és igazából csak azért nem tartottam pihenőt, mert féltem, hogy ha ott hagyom a cikkeket, összezuhanok fizikailag, és már a zuhanyfülkében elalszom. Végül a nyűgösség erősebbnek bizonyult, és megadóan ledobtam ruháimat, hogy nyakon öntsem magamat némi langyos vízzel. Vagy forróval? Nehezen sikerült eldönteni.

Úgy éreztem, még csak a jéghegy csúcsát érintettem a kutatómunka során, de máris felvetődött bennem egy csomó kérdés, amiről tudtam, hogy Crane nem válaszolna, vagy válaszolhatna meg, és amúgy sincs köze Marionhoz. Pedig szerettem volna tudni, egy ilyen ember, aki egyszerre szolgált a teremtés és a pusztulás oldalán, miként tekint a munkásságára? Nem érdekelt, hányszor szólalt meg a lelkiismerete, és igazából az sem, hogy szerinte hogyan kellett volna rendeződnie a synus-ember konfliktusnak, csupán meg akartam érteni az ő szemszögét… Tudni, hogy mit is képvisel az, aki jelen van mindenhol, rendelkezésére áll egy olyan erő és tudás, amit bármire használhatna, és hiába a sok csodálatos felfedezés, mégsem változtat semmit a világ folyásán.

Nem teheti, vagy csak nem akar?

Csak a synus-fülemnek köszönhettem, hogy még a zuhany csobogásán túl is meghallottam a kopogtatást az előszobából. Hátrahagyva a gőztengert, kisebb beteljesületlenség-érzettel magamra csavartam a törülközőt, és résnyire kinyitottam a bejárati ajtót.

Volt valami különösképpen aggasztó Riley-ban, ahogy karikás szemmel, bágyadtan ácsorgott a küszöb előtt. Másik oldalról viszont megnyugodva vettem tudomásul, hogy egyenesen az ágyból pattanhatott ki hozzám, mivel pont a délután folyamán gondolkoztam azon, hogy az utóbbi időszakban mindig éberen láttam őt. Legalább tett egy próbát.

– Ugye, nem keltettelek fel? – kérdezte, még magához képest is szokatlanul halkan.

– Őhm, dehogy – feleltem zavartan, és lopva végignéztem törülközőbe bugyolált jómagamon. – Gyere csak! – Nyitva hagytam neki a bejáratot, és előre rohantam a hálóba, hogy szalonképes állapotba rendezzem magamat. – Nem bánod, ha pizsamát veszek fel?

– Csak nyugodtan – felelte már a nappaliból. Sietősen magamra kaptam ezüst selyemhálóingemet, majd mielőtt elhagytam volna a szobát, szinte már megszokásból kirántottam az éjjeliszekrény fiókját. Homokóra helyett viszont lila csillám tapadt ujjamra, amit hanyagul besöpörtem pár órája. Valóságtesztnek ennyi is elég volt. Meg aztán nem akartam tovább váratni Riley-t, így vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe, és kidobogtam a nappaliba.

Zsebre tett kézzel ácsorgott a dohányzóasztal előtt, és amíg elvoltam, a Crane-ről összeszedett, apró jegyzetekkel és cikkekkel foglalta el magát.

– Kérsz valamit? – hadartam, ahogy elsuhantam mellette a konyha irányába. Nem értettem, miért sietek ennyire. – Van víz, üdítő, főzhetek kávét, teát, vagy hozhatok fel valami erősebbet a bárból.

– Azt az erősebbet nem kellett volna megemlítened… – nyögte panaszosan. Kis gondolkodást követően végül letett az ajánlatról, és egy legyintéssel jelezte, hogy rám bízza a kérdést. – Beszélnünk kell.

Ettől a két szótól mindig is földbe gyökeredzett a lábam, de Riley komorsága még erre is rátett egy lapáttal. Vettem egy mély lélegzetet, majd még kettőt, és csak az után emeltem ki a narancslevet a hűtőből, hogy a pulzusszámom visszazuhant a megfelelő tartományba.

– Húha… Persze, beszéljünk! – Egy erőltetett, ideges vigyorral arcomon az enyhe ízlésficamról árulkodó, bolyhos szőnyeggel bevont kanapéra mutattam. – Dobd csak le magadat!

Leültünk egymással szemben, és feszülten kivártam, amíg összeszedi a mondandóját. Mélyen felsóhajtva hátrafésülte haját a kezével, tenyerébe temette arcát, és ezt a két mozdulatsort ismételgette, míg kellő lelkierőt nem gyűjtött ahhoz, hogy egy pillanatra rám emelje kialvatlanságtól véreres, ezüst szemeit. Csak egy pillanatra, aztán a földre szegezte tekintetét, és összekulcsolt kezének támasztotta homlokát.

– Jól van, azt hiszem, kezdem a lényeggel… Ismerem Mariont.

Egyszerre vágott mellkason a döbbenet és tarkón a felismerés. Hát persze… Hogy a fenébe ne ismerné? Máskülönben nem dühítette volna fel egy műfej látványa, és akár – ahogy Jennél is mondta – más veszélyt sejtett azon az estén, akár hazudott, Marion jelenléte mindenképp egy súlyosbító tényező volt számára. Legalábbis mással nem lehetne megmagyarázni, miért gyúlt haragra a hamis holttest láttán, és miért vágta földhöz azt a groteszk bőrlabdát. Valószínűleg gyűlölte őt, lehet jobban, mint bárki mást ezen a világon, és ez a halálra vált ábrázatával együtt elég nyugtalanító volt számomra.

– Riley, te reszketsz…

– Nem akartam Jen előtt beszélni erről – folytatta, mintha meg se hallotta volna, amit mondok. – Megértem, hogy ha haragszol rám, el kellett volna mondanom, még akkor is, ha…

– A lényeg, hogy most elmondod – vágtam rá gyorsan, és kezébe adtam a poharát.

– Még akkor is, ha ez az információ nem ér semmit.

– Valamit azért csak tudsz, amit én nem. Ismersz, minden kirakós darabbal tudok kezdeni valamit.

– Az biztos – vigyorgott.

Lassan lehúzta az italt, majd hanyatt dőlt, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Tőmondatokban felsorolt mindent, ami eszébe jutott, közben szóról szóra elszorult a torka az idegességtől:

– Nem sokkal az után kereszteződtek az útjaink, hogy te meg én, hát… szétváltunk. Az újemberek oldalán áll, de nem a miénken. Nagyon… „cél szentesíti az eszközt”-típus, és hogy is mondjam… Örült volna, hogy ha az eszköze lehetnék.

– Ártott neked valamit?

Maga felé döntve a kancsót megnézte, mennyi maradt még benne, majd szokatlanul üres tekintettel újra rám meredt.

– A lényeg, hogy az ügyünk az személyes… Úgyhogy szerezd meg, amire szükséged van, minél hamarabb! – Hangját megkeményítette az eddig elfojtott gyűlölettől, és látszólag új erőre kapott. A térdébe markolt, majd lassan ökölbe szorította kezét, de a görcsös remegést így sem tudta elcsitítani izmaiból. – Mert amint elődugja a pofáját a rejtekhelyéről, meg fogom ölni.

– Ezek szerint nem tudod, merre lehet, igaz?

– Ha tudnám, már nem élne – sziszegte. – Ha tudnám, az az egész rohadt este a Házban nem történt volna meg!

Teljesen tehetetlennek éreztem magamat. Tudni akartam, ki lehet ez a veszélyes nő, aki még az előtt a néhány ember előtt is halottnak akarta tettetni magát, aki egyáltalán ismerte őt. Ki lehet az, akitől Riley ennyire tart, és miért kap el ugyanaz a kimeríthetetlen információéhség, ami legutoljára akkor lett úrrá rajtam, mikor Black Seymour először jelent meg a hírekben?

Annyit viszont nem ért nekem ez az egész szituáció, hogy Riley a szemem láttára összeomoljon.

Átültem mellé, és már meg akartam érinteni őt, de kezem nem sokkal a háta felett megállt. Mintha bőrét égető tűz borította volna, félve vártam, hogy elkapjanak a múlt lángnyelvei, egy újabb látomást előidézve, de csak a teste melegét éreztem. Fellélegezve átkaroltam őt, majd finoman megszorongattam párszor, míg ki nem eresztett magából egy megkönnyebbült, keserű sóhajt.

– Nem történt volna meg… És akkor nem lennél itt – tette hozzá csendben. Hangja remegett, akárcsak a válla az ujjaim alatt, és kezébe temette arcát.

– A Teremtő ízléstelen játéka… Vagy a sorsé! Kérdés, miben hiszel.

– Teremtő, sors, véletlen, Isten, egyre megy! Egy felelőtlen, önkényes entitás, ami valahogy létrehozott minket, a sorsunkra hagyott, és mi érezzük magunkat szarul miatta. – Dacosan megvonta a vállát, majd szomorú mosoly ült ki arcára, miközben végigsimított a karomon.

Ahogy kezét elhúzta, bőröm sóvárogva bizsergett tenyerének melegsége után. Aztán ez a különös hiányérzet szétterjedt az egész testemen, és azon merengtem, milyen lehet a karjai között pihenni. Nem úgy, mint mikor egy vigasztaló öleléssel próbálta elűzni a démonjainkat, hanem belefeledkezve a pillanatba, hogy még azokon a néha bennem égő, furcsa késztetéseken se kelljen uralkodnom.

Inkább elkaptam a fejemet. Nem voltam olyan helyzetben, hogy a szánalmas képzelgéseimmel szórakoztassam magamat, mikor ennyire nyomasztja őt valami.

– De tudod, ha választanom kellene közted és az az ötszáz másik között – folytatta –, akkor is téged hozlak ki. Még ha utána külön is váltak volna az útjaink. Ez… Ez elég önző dolog, nem?

Értetlenül meredtem rá, remélve, hogy ezt csak holmi esetlen önvigasztaló dumának szánta, de már komor hangját hallva is összeszorult a gyomrom. Komolyan gondolta, amit mondott, láttam a szemében rejtőző bűntudatból, amellyel olyan kérlelőn pillantott rám, mintha egyedül én tudnám őt feloldozni ebből a lelkét marcangoló önvádaskodásból.

De nem tudtam mit mondani. Tekintete égetett, akár csak az az ártalmatlan simítás a karomon, fülledt káoszba fullasztva gondolataimat. Mély levegőt vettem, majd miután ez sem tisztította ki a zavart elmémből, esetlenül húztam össze magamat a kanapén.

– Riley, ez nem ilyen egyszerű! – mondtam végül. – De nagyon köszönöm.

Ledermedt egy pillanatra, aztán halványan biccentett, és kezemnél fogva maga felé fordított. Magamat ismerve már rég ki kellett volna borulnom, ódzkodva az érintésétől a kanapé másik végébe menekülni, vagy leblokkolva tűrni és némán szenvedni. Ehelyett habár leszegett fejjel, de kellemes bizsergéssel a testemben hagytam, hogy hajamat játékosan a fülem mögé fésülje, majd végigsimítson arcomon. De még így sem tudtam a szemébe nézni. Talán azért, mert olyasvalamit indított el bennem a közelsége, amit nem ismertem és nem tudtam kezelni… És már csak ezért is sebezhetővé váltam tőle.

De, míg nekem minden érintésétől élettelen védőburkomnak egy újabb rétege pattant le, ő már nem reszketett. Mi több, tőle szokatlan nyugalom áradt ezüst íriszeiből. Ebbe a belső csendbe merülve fürkészte vonásaimat, miközben hüvelykujjával finom, képzeletbeli kontúrt húzott a szemem és az ajkam köré. Szívem hevesen dobogott, és miután egy újabb, mély lélegzettel egy utolsó, meddő próbálkozást tettem arra, hogy visszaszerezzem önkontrollomat, gondolataimat az ő jelenléte töltötte meg.

Ha ezek után visszavonul, mint ahogy a vacsoránál tette… Azt én nem élem túl.

Csak egyetlen lopott pillantást vetettem rá, a bizonytalanság jeleit kutatva arcában, helyette viszont valami egészen más fogadott: meghitt szenvedély, hasonló ahhoz a tűzhöz, ami minden alkalommal ott izzott a szemében, mikor egy művén dolgozott. Viszont íriszeiben a gyengéd fény és forró vágy váltogatták egymást, míg tekintetünk össze nem fonódott.

Aztán végre megtörtént. Ajka puha volt, csókja édes és mámorító, gyengéd simogatásától pedig egész lényem reszketett, mintha egész életemben erre a pillanatra vártam volna… És azt kívántam magamban, bárcsak örökké tartana ez az éjszaka. Nem akartam többé bujdosóként ébredni. Nem akartam megint valami szörnyű hír hatására megtörten kimeredni az ablakon. Nem akartam, hogy szélmalomharcot vívva démonainkkal, egymást kapargassuk fel a földről minden nap.

De azt sem akartam, hogy a keserű holnap beárnyékolja a boldogságunkat, így hát elmélyültem szelíd mosolyában, és az járt az eszemben, mennyire imádom azt a morcos sármját. Órákig el tudtam volna nézni, ahogy elmélyülten skiccelget, vagy mikor várja, hogy életet leheljen belé a reggeli kávé. Ezeket az apró perceket őrizgettem elmémben az elmúlt napokban, hogy meleget adjanak, mikor már nem bírtam a világ ridegségét. De egyikük sem táplálta olyan erővel ezt a lángot, mint az ő közelsége. Lehelete a nyakamat borzolta, és ahogy magához fogott erős karaival, jól ismert illata kábító felhőként telítette el a levegőt. Kész voltam megadni neki mindent, hogy végre ne csak a fájdalomban, de a gyönyörben is osztozhassunk egymással.

Ez a valóság túl mostoha nekem.

Túl rideg.

Mégis annak a férfinak a karjai közt lelek nyugalomra, akinek lelkét beszennyezte a világban eluralkodott káosz.

De semmi baj… Itt vagyok.

Ketten teremtünk magunknak egy csendes zugot, tele fénnyel és melegséggel.

Így talán nem lesz olyan nehéz kivárni a hajnalt.

Addig is virrasszunk együtt, és őrizzük a lángot!

Nekem már nem maradt több fáklyám.