Prof. dr. Timoth Crane…

A Rák havának negyedik napján született, hatvannyolc évvel ezelőtt. Ösztöndíjjal felvételt nyert a deGrasse Tyson Egyetem biológiai karára, majd a Pre-Nobel program támogatásával Gaiába költözött, hogy ott folytassa genetikus tanulmányait. Valószínűleg bevált neki az élet, mert James naplója alapján ki sem tette a lábát onnan. Vagy csak nem meri elhagyni otthonát, mivel, mint a legtöbb gaiai tudós, Crane is Leithan kutyájaként kezdte, akivel bármilyen feladatot el lehetett végeztetni, függetlenül annak etikusságától.

Aktívan részt vett az olyan jelentős áttörésekben, mint az Űrdinasztia családfa-krízise, vagy mint a kromoszóma-rendellenességek gyógyítása, és mindkettőből évekig tartó morális botrány alakult ki később. Az első esetében még érthető volt a háborgás, elvégre mégiscsak az űrben történő, esetleges vérfertőzést támogatták ezzel, másik oldalról, viszont ha nem találtak volna erre megoldást, a dinasztiák pár generáción belül kihalnak, és a program maga befuccsol. Szóval, valahogy enyhíteni kellett az összeérő ágak rizikófaktorát, hogy lehetőleg egészséges utódok szülessenek, és ez sokaknál kiverte a biztosítékot.

De, hogy ugyan kinek fájt, hogy végre gyógymódot találtak a legkomolyabb kromoszóma-rendellenességekre, nem értem. Sokan azzal érveltek, hogy a még fejlődésben levő magzat jogait sérti – de közben az abortusz valahogy mégiscsak egy létező, legális beavatkozás egész Leithanban –, mások meg előcsapták a „Sors” és „Isten” nevezetű kártyákat, és hogy már a családfa-krízissel is magunkra haragítottuk Földanyát, nem kellene azokat a láthatatlan, felsőbbrendű erőket provokálni. Valamiért, mikor az orvostudomány a születés és létezés körülményeibe avatkozna bele, mindenki elfeledkezik arról, hogy még az életünk során kialakuló, gyógyíthatatlan betegségek is felforgatják egy teljes társaság mindennapjait.

És, hogy nem is olyan régen egyetlen halálos kór miatt egy egész társadalom elfelejtette, mit jelent embernek maradni.

Bosszankodva megráztam magamat, és megfogadtam, hogy innentől tényleg csak a Crane-nel kapcsolatos olvasmányokhoz nyúlok, messziről elkerülve a tudatlan nép kritikus hangját. Aztán beláttam, hogy nem lehet elég elővigyázatosnak lenni, mert az archív cikkekben szerepelt a neve akkor is, mikor rájöttek, miként tud egy átlagos ember szervezete alkalmazkodni egy synus szerveihez! Ezt az információt jobbnak láttam elhallgatni Riley elől, semmi kedvem nem volt egy bosszúszomjas Black Seymourt szállítani a csomagtartóban. Meg amúgy is, későbbi munkáit tekintve viszont úgy tűnt, nem hagyott rajta nagy foltot a múlt sara, és a háború kirobbanásával jó fiú maradt, aki inkább a jövőre fókuszált. A családfa-krízis megfejtését követően megválasztották az Űrdinasztia mentőprogramjának vezetői közé, több száz génplasztikai beavatkozást bonyolított le karriere során, és a mai napig koordinálja Gaiából a vándorflottákat.

De, ami a legfontosabb, hogy mindenhol megfordult, ahol James információi szerint Marion is. Innentől kezdve annyi teendőm maradt, hogy kicsit beleássam magamat a genetika és a csillagászat világába, igaz, utóbbinál elégnek bizonyult egy kis vérfrissítés. Szerettem volna kialakítani egy közös nyelvet arra az esetre, ha nehezebben nyílna meg a kelleténél. Főleg, mert nem tudhattam, hogyan tekint ránk, újemberekre.

A gond csak az, hogy már késő estére járt, és a száraz, lexikális információk teljesen lezsibbasztották az agyamat. A kromoszómák és csillagködök meséje üres mondatokként folytak át szürkeállományomon, és igazából csak azért nem tartottam pihenőt, mert féltem, hogy ha ott hagyom a cikkeket, összezuhanok fizikailag, és már a zuhanyfülkében elalszom. Végül a nyűgösség erősebbnek bizonyult, és megadóan ledobtam ruháimat, hogy nyakon öntsem magamat némi langyos vízzel. Vagy forróval? Nehezen sikerült eldönteni.

Úgy éreztem, még csak a jéghegy csúcsát érintettem a kutatómunka során, de máris felvetődött bennem egy csomó kérdés, amiről tudtam, hogy Crane nem válaszolna, vagy válaszolhatna meg, és amúgy sincs köze Marionhoz. Pedig szerettem volna tudni, egy ilyen ember, aki egyszerre szolgált a teremtés és a pusztulás oldalán, miként tekint a munkásságára? Nem érdekelt, hányszor szólalt meg a lelkiismerete, és igazából az sem, hogy szerinte hogyan kellett volna rendeződnie a synus-ember konfliktusnak, csupán meg akartam érteni az ő szemszögét… Tudni, hogy mit is képvisel az, aki jelen van mindenhol, rendelkezésére áll egy olyan erő és tudás, amit bármire használhatna, és hiába a sok csodálatos felfedezés, mégsem változtat semmit a világ folyásán.

Nem teheti, vagy csak nem akar?

Csak a synus-fülemnek köszönhettem, hogy még a zuhany csobogásán túl is meghallottam a kopogtatást az előszobából. Hátrahagyva a gőztengert, kisebb beteljesületlenség-érzettel magamra csavartam a törülközőt, és résnyire kinyitottam a bejárati ajtót.

Volt valami különösképpen aggasztó Riley-ban, ahogy karikás szemmel, bágyadtan ácsorgott a küszöb előtt. Másik oldalról viszont megnyugodva vettem tudomásul, hogy egyenesen az ágyból pattanhatott ki hozzám, mivel pont a délután folyamán gondolkoztam azon, hogy az utóbbi időszakban mindig éberen láttam őt. Legalább tett egy próbát.

– Ugye, nem keltettelek fel? – kérdezte, még magához képest is szokatlanul halkan.

– Őhm, dehogy – feleltem zavartan, és lopva végignéztem törülközőbe bugyolált jómagamon. – Gyere csak! – Nyitva hagytam neki a bejáratot, és előre rohantam a hálóba, hogy szalonképes állapotba rendezzem magamat. – Nem bánod, ha pizsamát veszek fel?

– Csak nyugodtan – felelte már a nappaliból. Sietősen magamra kaptam ezüst selyemhálóingemet, majd mielőtt elhagytam volna a szobát, szinte már megszokásból kirántottam az éjjeliszekrény fiókját. Homokóra helyett viszont lila csillám tapadt ujjamra, amit hanyagul besöpörtem pár órája. Valóságtesztnek ennyi is elég volt. Meg aztán nem akartam tovább váratni Riley-t, így vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe, és kidobogtam a nappaliba.

Zsebre tett kézzel ácsorgott a dohányzóasztal előtt, és amíg elvoltam, a Crane-ről összeszedett, apró jegyzetekkel és cikkekkel foglalta el magát.

– Kérsz valamit? – hadartam, ahogy elsuhantam mellette a konyha irányába. Nem értettem, miért sietek ennyire. – Van víz, üdítő, főzhetek kávét, teát, vagy hozhatok fel valami erősebbet a bárból.

– Azt az erősebbet nem kellett volna megemlítened… – nyögte panaszosan. Kis gondolkodást követően végül letett az ajánlatról, és egy legyintéssel jelezte, hogy rám bízza a kérdést. – Beszélnünk kell.

Ettől a két szótól mindig is földbe gyökeredzett a lábam, de Riley komorsága még erre is rátett egy lapáttal. Vettem egy mély lélegzetet, majd még kettőt, és csak az után emeltem ki a narancslevet a hűtőből, hogy a pulzusszámom visszazuhant a megfelelő tartományba.

– Húha… Persze, beszéljünk! – Egy erőltetett, ideges vigyorral arcomon az enyhe ízlésficamról árulkodó, bolyhos szőnyeggel bevont kanapéra mutattam. – Dobd csak le magadat!

Leültünk egymással szemben, és feszülten kivártam, amíg összeszedi a mondandóját. Mélyen felsóhajtva hátrafésülte haját a kezével, tenyerébe temette arcát, és ezt a két mozdulatsort ismételgette, míg kellő lelkierőt nem gyűjtött ahhoz, hogy egy pillanatra rám emelje kialvatlanságtól véreres, ezüst szemeit. Csak egy pillanatra, aztán a földre szegezte tekintetét, és összekulcsolt kezének támasztotta homlokát.

– Jól van, azt hiszem, kezdem a lényeggel… Ismerem Mariont.

Egyszerre vágott mellkason a döbbenet és tarkón a felismerés. Hát persze… Hogy a fenébe ne ismerné? Máskülönben nem dühítette volna fel egy műfej látványa, és akár – ahogy Jennél is mondta – más veszélyt sejtett azon az estén, akár hazudott, Marion jelenléte mindenképp egy súlyosbító tényező volt számára. Legalábbis mással nem lehetne megmagyarázni, miért gyúlt haragra a hamis holttest láttán, és miért vágta földhöz azt a groteszk bőrlabdát. Valószínűleg gyűlölte őt, lehet jobban, mint bárki mást ezen a világon, és ez a halálra vált ábrázatával együtt elég nyugtalanító volt számomra.

– Riley, te reszketsz…

– Nem akartam Jen előtt beszélni erről – folytatta, mintha meg se hallotta volna, amit mondok. – Megértem, hogy ha haragszol rám, el kellett volna mondanom, még akkor is, ha…

– A lényeg, hogy most elmondod – vágtam rá gyorsan, és kezébe adtam a poharát.

– Még akkor is, ha ez az információ nem ér semmit.

– Valamit azért csak tudsz, amit én nem. Ismersz, minden kirakós darabbal tudok kezdeni valamit.

– Az biztos – vigyorgott.

Lassan lehúzta az italt, majd hanyatt dőlt, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Tőmondatokban felsorolt mindent, ami eszébe jutott, közben szóról szóra elszorult a torka az idegességtől:

– Nem sokkal az után kereszteződtek az útjaink, hogy te meg én, hát… szétváltunk. Az újemberek oldalán áll, de nem a miénken. Nagyon… „cél szentesíti az eszközt”-típus, és hogy is mondjam… Örült volna, hogy ha az eszköze lehetnék.

– Ártott neked valamit?

Maga felé döntve a kancsót megnézte, mennyi maradt még benne, majd szokatlanul üres tekintettel újra rám meredt.

– A lényeg, hogy az ügyünk az személyes… Úgyhogy szerezd meg, amire szükséged van, minél hamarabb! – Hangját megkeményítette az eddig elfojtott gyűlölettől, és látszólag új erőre kapott. A térdébe markolt, majd lassan ökölbe szorította kezét, de a görcsös remegést így sem tudta elcsitítani izmaiból. – Mert amint elődugja a pofáját a rejtekhelyéről, meg fogom ölni.

– Ezek szerint nem tudod, merre lehet, igaz?

– Ha tudnám, már nem élne – sziszegte. – Ha tudnám, az az egész rohadt este a Házban nem történt volna meg!

Teljesen tehetetlennek éreztem magamat. Tudni akartam, ki lehet ez a veszélyes nő, aki még az előtt a néhány ember előtt is halottnak akarta tettetni magát, aki egyáltalán ismerte őt. Ki lehet az, akitől Riley ennyire tart, és miért kap el ugyanaz a kimeríthetetlen információéhség, ami legutoljára akkor lett úrrá rajtam, mikor Black Seymour először jelent meg a hírekben?

Annyit viszont nem ért nekem ez az egész szituáció, hogy Riley a szemem láttára összeomoljon.

Átültem mellé, és óvatosan a háta fölé tartottam a kezemet. Mintha bőrét égető tűz borította volna, félve vártam, hogy elkapjanak a múlt lángnyelvei, egy újabb látomást előidézve, de csak a teste melegét éreztem. Fellélegezve átkaroltam őt, majd finoman megszorongattam párszor, míg ki nem eresztett magából egy megkönnyebbült, keserű sóhajt.

– Nem történt volna meg… És akkor nem lennél itt – tette hozzá csendben, némi bűntudattal a szavaiban. – Örülök, hogy itt vagy, és valahol ezért utálom magamat!

– A Teremtő ízléstelen játéka… Vagy a sorsé! Kérdés, miben hiszel.

– Teremtő, sors, véletlen, Isten, egyre megy! Egy felelőtlen, önkényes entitás, ami valahogy létrehozott minket, a sorsunkra hagyott, és mi érezzük magunkat szarul miatta.

– Akkor megéri emészteni magadat azért, hogy megtaláltad az örömöt az ürömben?

Riley dacosan megvonta a vállát, majd végigsimított a karomon, és halványan elmosolyodott.

– Tényleg… Örülök, hogy itt vagy – ismételte suttogva. – Tudod, mikor Jen azt mondta, engem visz el Keletről, csak ott térdeltem előtted, és… Nem is tudom. Láttam, hogy fájdalmaid vannak. Fogtam a kezedet – balját a kézfejemre szorította –, és végig az járt a fejemben, hogy akkor látlak utoljára.

Elfordította előlem a fejét, és zavartan elnevette magát. Tudtam, hogy zavarban van, hogy bánja, hogy belekezdett az egész monológba, és elfogott a vágy, hogy tegyek, vagy legalább mondjak valamit, de torkomon akadt a szó. Inkább elbújtam a karja mögött, és próbáltam elrejteni vöröslő arcomat.

– Az első avisi reggelünkön sikerült végre felfognom, hogy te tényleg ott vagy – folytatta. – Hogy biztonságban vagy. Szerettem hallani, ahogy jársz-kelsz a házban, minden olyan más volt, és… – Mintha bódító álomból eszmélt volna magához, megdörzsölte arcát, és megrázkódott. – Ah, Deus, miket beszélek? Látod, ezért nem lett volna jó ötlet az a bár!

– Mi lett azzal, amit a vacsi alatt mondtál?

– Ne már, Zoe! – Finoman megemelte államat, és mélyen a szemembe nézett. – Tudom, hogy nem voltam egy úriember a vacsoránkon, de… Nézz magadba! Ha történne valami velünk holnap, mi lenne az első gondolatod?

– Hogy… Riley, ne hozz ilyen kellemetlen helyzetbe!

– Ha én nem félek az érzéseidtől, akkor neked sem kell.

– Jól van… – vettem egy mély levegőt, és eltoltam a kezét magamtól. Ilyen téma mellett a szemkontaktus megtartása kimondottan frusztráló volt számomra. – Bánnám, hogy nem voltam veled eleget. Ezt akartad hallani?

– Csak, ha tényleg így is gondolod.

Már nem reszketett. Sőt, még sosem láttam ilyen nyugodtnak, és szigorú vonásaihoz képest a tekintete szokatlan kedvességgel ragyogott. Lopva a tenyeremre pillantottam, megvizsgálva a bőrömre tapadt csillámport, és meggyőztem magamat, hogy ez most már tényleg a valóság. Nem mintha a hevesen dobogó szívem ne lett volna elegendő bizonyíték, mert ennyire erősen lüktető mellkassal már a legmélyebb álmomból is felriadnék. De a lényeg, hogy ez a beszélgetés tényleg megtörtént, és minden, ami utána fog következni, ugyanúgy az életem része lesz.

Így hát, elmélyültem szelíd mosolyában, és végig az járt az eszemben, hogy mennyire oda vagyok érte. Imádtam azt a morcos sármját, a kissé rekedtes hangját. Órákig el tudtam volna nézni, ahogy elmélyülten skiccelget, vagy mikor várja, hogy életet leheljen belé a reggeli kávé, és igazából az ilyen irritálóbb pillanataiért sem tudtam haragudni rá, mint a balul elsült vacsora, vagy a kihallgatás gyomorszorongató pillanatai. Pont úgy éreztem, mint ő: örültem, ha ott van mellettem.

Finoman belefésültem fekete hajába, mélyen az emlékembe vésve annak fényét és arcának puhaságát. Aztán feltérdeltem, hogy közelebb tudjak húzódni hozzá, és lágy csókot hintettem selymes ajkára. Aztán még egyet, egy mélyebbet, egy mohóbbat, majd egyszer csak megszűnt létezni a világ körülöttünk, és mindent az ő jelenléte terített be. Átjárt testének melege, hallottam halk sóhajait, és még a maradék eszemet is elvette az a jól ismert, kellemes illat, ami mindig azt súgta: már nincs veszély.

– Bocsáss meg, de ami rajtad van, túl dögös egy hálóruhához – motyogta Riley, és játékosan a nyakamba fúrta fejét. Mélyeket szuszogva belecsókolt, forró leheletével felpezsdítve a vért ereimben, miközben gyengéden, mégis egyre birtoklóbban simított végig testemen.

– Mondjam azt, hogy neked vettem fel?

– Tényleg? – Szeme izgatottan felcsillant, majd halványan elvörösödve újból végigmért. Sejtelmesen kuncogva megpöcköltem homlokát, és folytatást követelve visszahúztam magamhoz.

– Talán.

Ajkait a számra tapasztva elhallgattatott, és amíg engedtem, hogy csókjával elbódítson, ő óvatosan felemelkedett a kanapéról velem együtt. Egymás tekintetében szótlanul gyönyörködve a hálóba vitt, és a párnák közé fektetett. Aztán elhalmozott eddig kimondatlan bókjaival, tiltottnak hitt érintéseivel, feltárva előttem egy új világot, ami csak a kettőnké lehet. Amit már nem tehet tönkre semmilyen lidércnyomás, semmilyen álhír, és valahol úgy éreztem, az életem is új értelmet nyert.

Aztán, a következő pillanatban elmúlt a varázs, és újra a rideg valóságban találtam magamat, a szokásos félelmeimmel, a régről ismert aggodalmakkal. Némán, kicsit talán elérzékenyülve figyeltem, ahogy az ember, aki a mindent jelenti számomra lassan álomba szenderül mellettem, megfogtam békés arcát, néztem a szája sarkában húzódó, halvány mosolyt. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Nem akartam reggel egy bujdosó életét élni. Nem akartam megint valami szörnyű hír hatására, megtörten meredni ki az ablakon. Nem akartam, hogy arról szóljon az életünk, hogy mindig egymást kapargatjuk fel a földről, még akkor is, ha a körülményeket tekintve ez a legjobb, ami velünk történhet.

Annyira másmilyennek tűnt, annyira ártalmatlannak… Nyomát se leltem a haragnak, amit mindig látok a szemében, vagy a benne lakozó, sokszor kontrollálhatatlan nyers erőnek. Kedves, gyengéd, mindenben meglátja a szépséget, odaadó, és persze végtelenül makacs. Valahol örömmel kellett volna eltöltenie, ha az az igazi énje, amit az elmúlt napokban láttam, de valamiért csak még jobban összetörte a szívemet. Elvégre, ha ekkora a kontraszt, akkor vívódik, és aki vívódik, az idővel megbomlik… Legalábbis elképzelhetetlennek tartottam, hogy ekkora jóságra való hajlam mellett valaki meg tudna békélni a benne rejtőzködő szörnyeteggel. Mégis, belegondolva, mindig egyensúlyban volt önmagával. Még ha el is ködösítette elméjét a düh, mindig próbált hű maradni az elveihez, és ha mégse sikerült volna, hittem, hogy szembenézne a következményekkel, és meg tudna bocsátani magának. De hogyan? Mi lehet a titka? Ott feküdt velem szemben, a legintimebb pillanat után, amit két ember megoszthat egymással, ismertem minden rezdülését, tudtam, mire hogyan reagálna, mikor szólalna meg, mikor hallgatna, és mégis valahogy hiányos volt a kép.

Hiányos és egyre zavarosabb.