A Synus-workshop első bejegyzésében részletesen elmeséltem Zoe problematikus kezdetét, őszintén beszéltem a mai napig fennálló nehézségekről, és habár ködösítve, de említést tettem arról is, ami rá várhat. Már a cikk végén bejelentettem, ki lesz a soron következő áldozat, aki azóta is kitartóan harcol az akaratom ellen, de végre sikerült leülnöm legalább annyira, hogy összeszedjem a gondolataimat róla… Ami meglepően nehéz volt, ahhoz képest, hogy a mai napig rengeteget agyalok Riley-n, mert egy nagyon érdekes, izgalmas karakternek tartom, büszke vagyok arra, ahova közös erővel eljutottunk, és nagyon szeretem őt. Annyira, hogy már meg sem próbálom titkolni. #AllHailRileyOrDie

Bevallom, elég sokat rágódtam, nem volt-e elhamarkodott ígéret ilyen hamar belevonni Őedgelordságát a buliba, mivel a spoilervédelem az ő esetében nagyon leszűkíti a kiadható információk tárházát. Aztán rájöttem, hogy igazából így is rengeteget lehet róla beszélni, és bizonyos szempontból már a következő mondatom is le fog lőni egy poént, viszont azt nem akarom, hogy egyáltalán ne is szülessen róla cikk. Tehát, boncasztalon Black Seymour, avagy – spoiler alert – tisztességesebb nevén Riley Morgan!

 

A szeretet néha fáj

Sokan azt mondják, hogy nem jó, ha egy író kötődik a szereplőihez. Van, aki szimplán nem tartja helyesnek, más azt gondolja, hogy ha a szerző szereti a karakterét, az azt jelenti, hogy a széltől is óvni fogja, legyen szó dramaturgiai széllökésről, vagy a kritikus tömeg által életre keltett tájfunról. Hogy ez mások esetében ténylegesen így van-e, gőzöm sincs. Két dolgot tudok biztosra: Riley a szívem csücske volt attól a pillanattól, hogy neve is lett, és hogy bármilyen terhet raktam a vállára, ő elbírta. Márpedig nagyon is próbára tettem a terhelhetőségét, pofátlanul, érzéketlenül… Annyira, hogy szinte látom magam előtt, ahogy két fejezet között levonul a kocsmába, ahol az esetleges, soron kívüli elpatkolásomra emeli poharát, egy vizit alatt több adagot is, hátha azzal növeli az esélyeket.

Ez olyan, mintha megszólalt volna a lelkiismeretem, de olyanom az ő esetében nincs, és amúgy nagyon is szüksége volt a tűzpróbára, mert a történetben említett, kamaszkori nyeszlettsége tökéletesen leírja, mennyi karaktere volt szerencsétlen srácnak. Sőt, belegondolva, lehet, az egész életútja egy freudi kivetülése műhelyi pályafutásának. Na, de ne rohanjunk ennyire előre!

Veszek egy mély levegőt, hogy belenézzek a múlt tükrébe, a cringe-zacsi pedig jelen esetben hatványozottan ajánlott, mert erre a vallomásra még én sem vagyok felkészülve. Nem is lehet rá.

Az ecchi-sidekick fuckboy

Mikor kisilabizáltam kamaszkortól fehérzajos szürkeállományomból a Synus alapkonfliktusát, igen gyorsan eldőlt, hogy kell egy második főszereplő. Egy férfi, aki majd remek kiegészítője lesz Zoénak, aki erős, badass, árad belőle az edge, és…

… És aki majd Zoét, hát tudjátok… Igen, azt fogja csinálni, no…

kép: pinterest

A két karakter közötti interakció ebben a már fentebb körülírt „hát tudjátokban” merült ki, úgy körülbelül a nagy találkozást követő fejezettől kezdve. No, nem, semmi mocskosra nem kell gondolni, mert már akkor is hadilábon álltam a romantikus – vagy erotikus – történetszálak megírásával, ebből adódóan a beteljesülés közelébe se jártunk, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy azért nem végeztem jelentős pusztítást „fejezetírás” címszó alatt. Egy ízléstelenül elbaltázott romantikus/ erotikus jelenet maximum az adott cselekménysort, túladagolás esetén magát a történetet öli meg, de én a karaktereimet IS gyaláztam… És itt jön az a rész, hogy térden csúszva könyörgök Riley-hoz bocsánatért, mert már itt áll a hátam mögött, kezében a kereszttel, hogy tanúbizonyságot tegyen arról a sötétebbik oldaláról, ami miatt őt Black Seymourként ismerik meg először az olvasók.

Tehát, vissza a vallomáshoz. Bozhe moy, de kellemetlen lesz ez, de essünk túl rajta… megvan animékből az orrvérzés? Na, most képzeljük el ezt egy elviekben überalfahímnek beállított karaktertől, úgy minden ötödik percben, mert kedves Zoe Sandersnek Shiroinak nincs jobb dolga, mint szánt szándékkal a szóban forgó férfi határait feszegetni! Kész, ennyiből állt az összes Zoe-Riley jelenet az első verzióban, meg néha szóba került az elfeledett, közös gyerekkor, és amúgy valahol volt egy főgonoszunk is, akihez – mint már említettem –, sosem jutottunk el. Kész, ennyi, snitt, vége-főcím… Nem egy Pulitzer-kompatibilis főszereplőpáros, ebben szerintem egyetérthetünk.

Oké, egy rakás szerencsétlenség, de legalább vannak motivációi, nem…? Nincsenek?

Semmi gond! Egy magányos, tizenhat éves lánytól még talán megbocsátható ez a roppant szegényes érzelmi és szociális intelligenciáról árulkodó szarvashiba – gondolná az ember, és Riley hevesen ellenkezik valahol az éterben (a szóban forgó, már nem tizenhat évessel együtt, és a lány nem feltétlenül azért nem ért egyet, mert egy kést szegeznek a torkának)… De, azért csak sikerült valamit megvalósítani a fejben elképzelt, nagyon erős, vezető egyéniségről, nem?

Hááát… nem igazán.

Bevallom, nem sok emlékem maradt meg az első Riley-ról, mert a Synus első néhány verzióját követően évekig nem szerepelt a történetben. Ennek szimplán annyi oka volt, hogy sokszor még addig sem jutottam el, hogy színre léphessen, és ez valahol így volt jó.

Csupán néhány alapkellék maradt meg régről, amelyekre azért emlékszem, mert a regényben is ott vannak a mai napig: közös gyerekkor, tragikus szétválás, melyre egyedül Riley emlékszik, és a havas táj, ahol nagyon rossz dolgok történtek. Drámainak drámai kiindulópont, de nagyon kevés, főleg, hogy Riley-nak eleinte egyetlen célja volt: visszaszerezni Zoét. Nem foglalkozott a synuskonfliktussal, nem érdekelte a világ helyzete, nem áldozta fel magát semmilyen tekintetben sem a nagyobb jóért, és igazából még a történet előrehaladását is akadályozta, mert ha Régi Riley tehette volna, Zoét bezárja egy szépen kidekorált pincébe, ha azt biztonságosabbnak ítéli meg a külvilágnál (ez a vonás, kevésbé abúzív keretek között azért a mai napig jelen van).

kép: google

Itt lesz dolog bőven…

Már nem emlékszem, mikor és minek hatására kezdtem el alaposan górcső alá venni Riley-t. Lehet, a sok filmnézés, könyvolvasás meghozta a gyümölcsét, és minden új, kicsit is megkedvelt férfikarakter hozzáadott valamit. Lehet, valami súlyosabb magánéleti esemény hozta azt, hogy belemeneküljek a munkába, és mivel ő volt a kedvencem, rajta kezdtem el teljes gőzerővel dolgozni. Vagy mindkettő. A lényeg, hogy két-három éven át a Synus átértékelése Riley karakterének fejben történő megformálásából állt, és igazából a változtatások nagy része szervesen kihatott a történetre is. Azt szoktam mondani, hogy vele indult el a sztori azon az úton, amin keresztül eljutottunk a jelenlegi állapothoz.

Maga a folyamat közel sem volt annyira tudatos, mint Zoe esetében. Főleg hirtelen ötletek, benyomások, heuréka-szerű élmények formálták át Riley-t – lehet, ezért is kötődöm hozzá jobban, mert a kidolgozása inkább egy flow-élményként zajlott le, mintsem egy sokszor komfortzónán kívüli, mindent jól átgondolós munkaként. Persze itt is voltak fontos szempontok. Rengeteg körülményt figyelembe kellett vennem, köztük Riley személyiségét, a hátterét, az összes hibáját, és egy úgynevezett, „közös erkölcsi mérleget” is használnom kellett, amire néha ráültettem a fiatalembert, hogy megnézzem, nem-e valami nagyon irreálisan elbaszott karakteren dolgozom.

Kezdetnek három célom volt: minden sebnek adni egy történetet, megindokolni minden furcsaságot, és megáldani Riley-t egy nagyon határozott, stabil elvrendszerrel. Egy olyannal, ami nem feltétlenül elfogadható, de a karaktert magát végigkíséri a történeten, mivel egy olyan szereplőről volt szó, akinek a jellemfejlődése a múltban már megtörtént. És ezt éreztetni kellett.

A katalizátor

Az első Riley-kat senki sem ismerte, vagy épp teljesen átlagos, hétköznapi életet élő ember volt, és nagyon sokáig nem tudtam kimozdítani ebből. Aztán, az egyik verzió írása közben – ahol Zoe látomásai és delíriumai már jelen voltak – improvizáltam egy flashbacket Riley fiatalkoráról. Már nem emlékszem, hogy a flashbackben felvázolt alapszituáció is rögtönzött volt-e, de a látomás végén lezajló eseménysor egyszerre volt váratlan, megrázó és hatásos. De konkrétan annyira váratlan volt, annyira a semmiből jött, hogy tudtam, hogy ezt a csavart nem szabad eldobni, bár még fogalmam sem volt, hogy innen ugyan, hogy a fenébe lehetne tovább mozdulni.

Nos, ez volt az a bizonyos katalizátor, ami nem csak Riley személyiségét és életfilozófiáját határozta meg, hanem magát a teljes Synust is újradefiniálta. Ennek hatására megváltam egy „őskaraktertől”, és képbe jött egy másik, aki mára a történet szerves részévé vált. Plusz, elvettem Zoétól az undergroundi kapcsolatokat, és odaadtam Riley-nak, így innentől kezdve Zoe csak hallott a csoportról, Riley pedig kifejezetten közel került a tűzhöz, és nagyon jót tett neki. Jól kihasználta ezeket a kapcsolatokat, és ez az egyszerű, apró mozdulat rengeteg lehetőséget oldott fel, amikből már csak válogatni kellett.

(Létezett olyan alternatíva, hogy Zoe és Riley is az Underground tagjai, de figyelembe véve Riley motivációját, igencsak ostoba dolog lett volna Jamestől ezt a két jómadarat távol tartani egymástól.)

Az undergroundi tagság hozta meg például Riley festői vénáját, és magát a karaktert is a tettek mezejére sarkallta végre. Ezek a kapcsolatok tették lehetővé, hogy megtalálja Avist, és megszerezze azokat az élettapasztalatokat, amik nélkül talán még most is egy nyeszlett balfék lenne, fura hobbikkal és a dühkezelési gondján sem enyhített volna senki.

És, igazából ez volt az a pont is, ahol minden vele kapcsolatos tervem felborult.

Toposzok fogságában

Míg Zoéban mindig keresnem kellett az erős női karakter jellemzőit, Riley szerepe igen hamar eldőlt ebben a kérdésben. Mert hát, mindig volt egy határozott elképzelésem arról, hogy milyen elvekkel bír egy olyan férfi, akivel szimpatizálni tudok. Csak a szokásos dolgok: védelmező ösztön, egyfajta érzékenység – hiszem, hogy érzelmileg egy férfi sokkal sebezhetőbb, mint egy nő –, és persze legyen benne a tipikus „lonewolf”-attitűd. Ezek az alapelképzelések jól rá is illeszkedtek a karakterre, bármilyen változást is eszközöltem rajta időközben, viszont mikor meg kellett határoznom Riley funkcióját a történetben, valamiért falakba ütköztem.

kép

Ahogy azt a katalizátornál már félmondatokban említettem, Riley változtatásai kihatottak a történetre is sokszor. Ez hol szándékos volt, hol szimplán a karakter háttere új ötleteket adott a világhoz, vagy a cselekményvázlathoz. Viszont, kétségtelen, hogy Riley-nak nagyon sok köze van a Synus történetéhez, annak bonyodalmaihoz, főleg amióta Black Seymour képbe került. És, ebből adódóan nagyon szerettem volna összedobni egy edgy antihőst, akinek a morális hovatartozása akár a történet végéig kérdéses marad az olvasó számára. Valakit, aki lehet, hogy sok tudás birtokában áll, túlteng benne az igazságérzet, és a jóra való hajlam is többnyire megmarad benne, de veszélyt is jelenthet a fókuszban levő közösségre. Akár szánt szándékkal, akár akaratán kívül.

Egy olyan személyiséget láttam magam előtt, aki hallgatag, keveset mosolyog, nem mutatja ki az érzéseit, és roppant távolságtartó. Elvégre, akár két lábon járó apokalipszisről, akár katasztrófaturistáról beszélünk, akinek nyomában szinte csak pusztulás jár, bármit is próbálna tenni ellene, nem fog érzelmileg elköteleződni ahhoz a közeghez, amire veszélyt jelent. Csak hát, be kellett látnom, hogy a fentebb elhintett események és élettapasztalatok fényében ezt egyszerűen lehetetlen megvalósítani.

kép: google

Szóval, ahogy Kae már sokszor hangoztatta nekem, egyszerűen hagytam őt élni. Riley végre színre lépett, és ahelyett, hogy megpróbáltam volna lenyomni a torkán a tömény edge-szószt, azt mondtam: „Oké, fiam. Itt vagy, évek óta erre a pillanatra készültünk, csinálj, amit akarsz, én meg csak figyelek.”

Eleinte furcsa érzés volt szembemenni a saját akaratommal, és olyan mondatokat, gesztusokat írni hozzá, amiket azelőtt nagy ívben el akartam kerülni, de a visszajelzések saját magukért beszéltek… és rádöbbentem, hogy piszkosul félreismertem szegény Riley-t. Elvakított a keserűsége. Láttam magam előtt a férfit, tekintetében a világ minden haragjával, ismertem az árnyékát – amit talán jobban is szeretek, mint ezt a gyengéd és empatikus oldalát –, és teljesen elfeledkeztem arról, hogy egy olyan emberről írok, aki mindenkit elveszített az élete egy pontján. Persze, emiatt elzárkózhatna a világtól, építhetne falakat is. Vagy, tudván, hogy neki minden napja az utolsó lehet, megragadhatja a pillanatot, hogy a maga különös, kissé creepy (festmények), kissé gyermeki (még mindig a festmények) és visszahúzódó módján kimutassa a szeretetét. Még ha nem is mindenkinek, Zoénak – akit eleinte csak távolról őrzött, majd ez alatt az idő alatt bele is szeretett valamennyire – mindenképpen.

A mai napig, ahogy haladok előre a történetben, és a jövőn gondolkodom, látom, hogy a régi elképzelések egyáltalán nem vesztek el, sőt! Kaptak egy szilárd alapot, és azt hiszem, Riley kidolgozásának ezen szakaszán értettem meg, mi a különbség az olyan karakter között, aki egy filozófia, karakter-archetípus vagy eszmerendszer szimbolikus megtestesülése, és az olyan között, aki szimplán magában hordozza ezeket a dolgokat. Természetesen az első eset is érdekes, semmi bajom a reprezentatív karakteralkotással, de nekem, aki karakterdrámát akar írni, a másodikat kell szem előtt tartania.

Totemek

Csak hát… Még mindig ott vannak azok az árnyoldalak. Ha Riley ennyire „barátságos”, vagy emberi a maga módján, az nem fogja-e túlságosan is romantizálni őt? Vagy, megfordítva ezt a gondolatmenetet: mennyire fogja lerombolni ezt a képet, ha (újra) fókuszba kerül az a bizonyos árnyék? Ha ez bekövetkezik, mi fogja megkülönböztetni az embert a szörnyetegtől? Nem mintha az olvasó szájába akarnám rágni, hogy márpedig ő akkor is jó ember, mert azzal a saját szándékaim ellen beszélnék, de azt se akarom, hogy valaki kategorikusan kijelentse, hogy Riley-t márpedig élve el kell égetni, és bizonyítékként felsorolja a könyv cselekményének kétharmadát. És nem is attól féltem, hogy Riley zuhanásnak indul, mert az igazat megvallva, nincs hova zuhannia. Attól féltem, hogy két különböző karakterré válik, és nem lehet összefésülni a benne uralkodó ellentéteket.

Vegyük a klasszikus szörnyeteg-személyiséget, a pszichopatát! Tudjuk, hogy a pszichopata nem szorong, nem tanul, nem szeret. Riley ezzel szemben márpedig szokott szorongani, tanul és nagyon is tud szeretni.

„Oké, akkor ez megoldva” – gondolhatnám, de az igazat megvallva, a szorongó, tanuló, szerető vonások nagyon nehezen férnek meg a „problémamegoldó-készségem annyiban merül ki, hogy megölök mindenkit, aki gondot okoz nekem”-hajlam mellett. Felmerült bennem a kérdés, hogy nem lesz-e így kicsit idealizált a karakter, nem épp az új Christian Greyen dolgozom? Félreértés ne essék, nem terveztem greyi fétiseket adni neki.

Meg amúgy is, lehet-e egyáltalán normális ember olyasvalakiből, aki egy alteregó köntösébe bújva szabályosan lemészárolja azt, aki az útjába áll? (Fogadni mernék, hogy aki esetleg naprakészen követi a regény cselekményét, már teljességgel el is feledkezett arról, hogy Riley Morgan és Black Seymour még mindig egy és ugyanazon személy. :D)

kép: google

De, ahogy Stanley Kubrick is mondja: „Legyen bármekkora a sötétség, gondoskodnunk kell a fényünkről!”

Hiszem, hogy ahogy a deviáns viselkedésformát is meg kell alapozni, úgy a jóra való hajlamnak is meg kell kapnia a maga történetét. És Riley-nak nagyon intenzíven kell táplálni azt a bizonyos fényt, így lettek neki totemei:

  • Clyde, az apa, akitől egészen kicsi korában valamiért leszakadt, évek múlva egymásra találtak, majd végleg elvesztette őt.
  • Arisha, aki meglátta, hogy a lelke segítségért kiált. Belső békére, hitre nevelte, és ez utóbbi igaz, elég keserűen csapódott le benne, de a keserű hit is egy hit.
  • És persze ott volt Zoe, aki emlékezteti őt az emberi oldalára.

Igazából, ezzel így meg is nyugodtam, mert innentől már tényleg olvasói vita tárgya a fiatalember, és mindenki szabadon eldöntheti magának, hányadán áll vele. Sőt, sokszor még én is érzem azt az egészséges, szükséges bizonytalanságot a személyével kapcsolatban, ami alapján úgy érzem, jó úton járok, hogy kiegyensúlyozzam a karakterisztikájának összetettségét.

Másik oldalról a totemek nem csak ezt a bizonyos „fényt” táplálják, de alátámasztják a sötétebbik oldalt is, így Riley cselekedeteinek elfogadhatósága már tényleg inkább morális kérdéssé váltak, és nem kellett attól félnem, hogy a kontraszt fel fogja darabolni a karakterét. De, ha már ennyit emlegettem ezt a másik oldalt, kicsit beszéljünk arról is!

Black Seymour

Zoe és Riley találkozása mindig is a történet nyitó-blokkjának egy kritikus pontja volt. Főleg, mert számomra ez az a pillanat, ami meghatározza Riley jellemét, érzéseit, viselkedését. Minden, ami utána következik, már jóformán kettejükről szól, és csak sokkal később kerül vissza a fókuszpont kizárólagosan rá. Ebből adódóan szerettem volna, hogy egy fontos és emlékezetes pillanatként maradjon meg, és rendszerint nagyon izgultam, mikor éreztem, hogy eljött az idő. Annyira tökéletesnek akartam megalkotni, hogy konkrétan artblockot okozott a puszta gondolata is, és minden egyes ilyen jelenetet egy néhány hónapos kényszerpihenő előzte meg.

A fő problémát az jelentette, hogy Riley Morgan kaphat akármennyire drámai belépőt, Zoénak nem lesz ismerős a srác. Legalábbis nem eléggé ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődését, és mondjuk, kicsit kattogjon rajta, hogy ugyan, ki ez a férfi? Oké, persze, megoldhattam volna, hogy egyszerűen csak megtetszett neki a tag, de azzal a történet fő sodrásvonala igencsak átcsapott volna a romantika felé, és a Synus világában a szerelem olyasmi, aminek örülünk, ha van, de úgyis mással kell foglalkozni.

Na, ez addig okozott fejfájást, míg meg nem érkezett Amcsikapcsi, meg a Tél Katonája. Bizony. Bucky fucking Barnes megmondta, mit kell tennem. Még mindig élénken emlékszem a képre, ahogy ott áll a sztráda közepén, edgy, valahol kifejezetten nyugtalanító industrial zene szól a háttérben, és akkor a nagy harc közepette – amit állati hidegvérrel bonyolít le drága Winter Soldierünk – lekerül róla a maszk. Mindblowing.

És innen már jött is a teljes kép Black Seymourral (szia, Salinger, üdvözöllek, szeretlek!), az igazságtevővel, aki megmenti fajtársait a deportálástól (nem mellesleg ez a szál hozta a magát a deportálás ötletét is, ami nélkül azért igencsak súlytalannak érződne ez a történet). Könyörtelen, sosem fenyegetőzik üresen, azonnal – és sokszor hirtelen – cselekszik, és egész Leithan retteg tőle… És, őszintén szólva, utálom magamat, hogy erről nem írtam többet az első fejezetekben, de hát mire jó a szerkesztés? Élénken láttam magam előtt az embert, aki – mondjuk ki –, nem szarral gurigázik, és remekül ellensúlyozza pacifista Zoénkat.

Mi több, összekapcsolta a katalizátort, a totemeket és a találkozást, ami mindkét karakter életében egy hangsúlyos, sorsfordító esemény lett így. Más szavakkal élve: a fejlesztési folyamat körbeért. Maga az alteregó szépen belesimult az előtörténetébe, kikerekítve azt, és olyan lehetőségeket hozott elő, melyek segítségével Riley teljességgel kiérdemelte James támogatását és bizalmát. Végre hitelessé vált a synuskonfliktus iránt érzett keserűsége, és kapott egy szívet, ami nem csak a női főkarakterért, hanem egy teljes fajért dobog – ami szerény megítélésem szerint legalább annyira fontos, mint az, hogy a női karaktert ne az őt körülvevő férfiak határozzák meg.

kép: memegenerator

Ha mindenképpen kellene egy totemet társítanom magához Seymourhoz, akkor Clyde áll a legközelebb a „józanító közeg” szerepéhez. Sokan azt vallják, egy család intézményén belül míg az anya az érzelmi biztonságért felel, az apa biztosítja a gyermek erkölcsi stabilitását. Clyde szerepe ennyiben ki is merül, viszont ez egy nagyon jelentős szerep. Riley is egy erkölcsi támaszra vágyik, valakire, valamire, ami emlékezteti, hogy a jóért cselekszik, és az apja emléke nagyon sokáig kíséri őt, először a Seymourrá váláshoz vezet úton, majd Seymourként is.

Sey másik oldalról azért is volt áldásos – és akkor vissza is kanyarodtunk a kiinduló gondolathoz –, mert így rögtön két nagy találkozás került a történetbe: az első találkozás a második fejezetben történik meg. Ez az esemény valamilyen szempontból szimbolikus értékkel is bír nálam, ami miatt tök izgalmas volt megírni, ráadásul végig Riley szemszöge járt a fejemben, becsempészve őket a sorok közé, miközben Zoe – Seymour legendás fegyverének felbukkanásáig – teljesen érdektelen marad. Sőt, ez az érdektelensége a férfi felé még ki is szolgálja a körülményeket.

Aztán, a harmadik fejezetben újra találkoznak – és számomra ez az igazi pillanat, a fontos, a jelentős, az emlékezetes, ami elindítja a történéseket. Ott már mindketten akarnak valamit egymástól – még mindig nem romantikus értelemben –, és sikerült azt az atmoszférát megteremteni, amit mindig is szerettem volna.

Szóval, Black Seymour megmentette a napot. Kicsit véres maradt utána minden, meg át kellett szervezni a dolgokat, de megmentette.

A dinamikus duó

Riley – agresszív, szókimondó, domináns magaviseletének köszönhetően – nagyon szépen hozni kezdte Zoe szöges ellentettjét, amit félsikernek könyveltem el. Innentől már tényleg csak a kipróbálás maradt hátra. Főleg olyan kérdések merültek és merülnek fel, minthogy a két karakter hogyan működik egymás mellett, mennyire balanszoltak, milyen feszültség, vagy vonzalom lengi őket körül, és hogy szükség esetén hogyan viselik, ha huzamosabb, együtt töltött idő után, egyedül kényszerülnek megoldani a problémáikat? Minden fejezetnél kicsit meglepnek, de az esetek többségében tetszik az eredmény, a maradékot pedig kijavítom.

A két karakter alapszíne – Zoe a fehér, Riley a fekete – gyorsan rávett, hogy én tulajdonképpen két egymással ellentétes személyiségű embert szeretnék megalkotni. És ez nem csak az erő-elme, háború-béke párosokban merült ki később, hanem olyanokban, mint „a karakter, akinek még sokat kell tanulnia”, és „a másik, aki elég sok tudás birtokában áll”. Ennek kapcsán szívesen beszélnék még a karakter kommunikációs szokásairól – ami kábé az egyetlen tudatosan kialakított része Riley-nak –, de a katalizátor körülötti sejtelmesség miatt semmit nem mondhatok. És igazából a fejlődéstörténetének körülbelül csak a feléről-háromnegyedéről tudtam írni így is.

Tervek a jövőre nézve:

  • Riley mesélni fog. Pont.
  • Empatikus oldal kiemelése a külvilág felé
  • Felkavarni az állóvizet

Szerkesztésre marad:

  • Több Black Seymour az elejére

A sorozat következő részének témáján még gondolkodom (lehet, kicsit áttérünk a világra). Addig is, ha még nem olvastad a Synust, de Őedgelordsága felkeltette az érdeklődésedet, elkezdheted itt.