Mi történik, ha egy álomvilágban élő tizenhat éves belevág élete első nagy projektjébe? Természetesen kimeríti az Elsőkönyves Kamasz Szerzők Hibáinak tárházát. Na, de mi történik, ha ez a kamasz egyetlen építő jellegű kritika hatására elhatározza, hogy a története ennél jobbat érdemel? Hát, elég sok minden, először is felnő a történetéhez, a történet hozzá, és jó eséllyel csak a plot magja marad meg, az is csiszoltabb formájában.

Persze, úgy beszélek, mintha a Synusszal minden szükséges fejlődésen átestünk volna, pedig érzem, hogy a sztori összeszedettségét tekintve pont a korosztályom jellegzetességeit tükrözi: készen áll valamire, de még nem elég bölcs és tapasztalt ahhoz, hogy elérhesse a célját, szóval körülbelül félúton járhatok az elfogadható irányába, de remélem, ezt a másik felét már az utólagos szerkesztés alatt elég lesz bejárni. Mindenesetre, ebben a cikksorozatban sorra fogom venni a regény egyes elemeit, karaktereit, hogy minden kíváncsi érdeklődő kapjon egy kis képet arról, milyen lehet az, ha valaki évekig, jóformán passzívan dolgozik – de dolgozik! – a regényén. És hát, ki mással is kezdhetném, mint a történet néhol kissé cinikus elbeszélőjével, Zoéval?

Lexi meggyónja bűneit: Zoe „Ostoba Mériszú” Sanders

Zoe Sanders – kezdetek kezdetén Zoe Shiroi – a mai napig rengeteg fejfájást okoz nekem passzív jelleme és zárkózott természete miatt. Az olvasók között nagyon megosztó, van, aki nem tudja megtűrni ezt a passzivitást, más szinte törvényszerűnek tartja, hogy ilyen hivatással és nem háborús/ hidegháborús helyzetbe illő személyiséggel az embernek sok időre van szüksége a kiteljesedéshez. Egyben ő az a karakter, akin semmilyen írói, történet- és karakteralkotási tipp nem tudott segíteni. Egyszerűen nem, és a mai napig érzem, hogy van benne egy-két következetlenség, mind a viselkedését, mind a cselekmény rá vonatkozó részét illetően. A szerkesztés is várhatóan nagyrészt az ő átformálásából fog állni.

Hogy ez meglepő-e, avagy sem, nem tudom, mert sokszor kapok olyan megjegyzéseket, hogy Zoe egy az egyben az én személyiségjegyeimet hordozza magában. Valóban sok a self-insert, mert kritikus helyzetekben muszáj voltam megkérdezni magamtól, hogy én ugyan mit tennék ilyenkor, mégsem tudnám azonosítani magamat vele. Aztán ki tudja, lehet, pont a sok hasonlóság miatt nem tudom sokszor megérteni őt.

Na, de ha ennyi benne az inkonzisztencia, milyen lehetett korábban?

Tömegkatasztrófa.

Öveket becsatolni, cringe-zacsit kézbe, mert ez még nekem is rázós menet lesz.

A név

Először is, otaku éveimnek köszönhetően japán felmenővel áldottam meg a hölgyeményt, melyből a roppant hangzatos Shiroi vezetéknevet kapta, aztán… Megvan a Harry és Sally büfés jelenete? Nem, nem a színlelt orgazmusra gondolok, hanem a film kilencedik percében lezajló párbeszédre, melyben Harry kifejti, hogy egy Sheldon nevű ember nem lehet jó az ágyban.

No, hát Zoe Shiroit is legalább ennyire kompetensnek éreztem az Elkülönítők elit katonájaként, diplomatának meg még hiteltelenebb lett volna, meg aztán kimondani sem kellemes. És, mindezek tetejébe be kellett látnom, hogy a mongoloid, vagy részlegesen mongoloid arc nem biztos, hogy jól fest az albínó génekkel együtt. A Sanderst már úgy kapta, hogy az általam nagyon kedvelt Avenged Sevenfold tagjainak családneveit hozzátársítottam a Zoéhoz, és kiválasztottam a legjobbnak hangzót. Néha azzal poénkodom magamban, hogy a jó hangú emberek magukban hordozzák a synusok génállományát, és Matt Sanders ük-ük-unokája majd betonházakat fog rombolni a sikolyaival.

Maga a keresztneve is rossz ómennek számított, mivel nyilván rá aggattam a kedvenc női nevemet evör, és igazság szerint a fehér hajnak is hasonlóan személyes okai voltak. Már ez önmagában tömény Mary-Sue-szagot árasztott magából, és még csak bele se ugrottunk a mélyvízbe.

Hivatása: Mary-Sue

Szóval, yup… Ahogy fentebb említettem, Zoe eleinte tipikusan az a főhősnő volt, aki seggeket rúg, nagy a szája, és gond nélkül leterít egy helikoptert egyetlen pillangókéssel. Mi több, a képességeit akkor fedezte fel, mikor jobb menekülő-útvonal híján szépen levetette magát a felhőkarcoló tetejéről, hogy a halálfélelme által triggerelt hanghullámmal tompítsa az esést… Egen. Ezt én legit megírtam.

kép: memegenerator

A másik alternatíva a synus-lét kitudódását illetően – és, ha jól emlékszem, egyben ez volt az első variáció is – valahogy úgy festett, hogy…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Zoe Sanders Shiroi, aki kurvára unatkozott a melóhelyén. Kiküldték az utcára, hogy elkapja a Napi Synust – miezaplottejóég –, akiről kiderült, hogy a nagyon badass, op és legyőzhetetlen fuckboy, Riley Morgan… Aki nem mellesleg Zoéhoz hasonlóan rohadtul unatkozott, és ezt úgy kívánta orvosolni, hogy egy tér kellős közepén szórakozott a synusképességeivel úgy, hogy kis gömböcskéket formált a kezébe, szóval még jó, hogy ráküldték az elitek elitjét. De, ha nem lenne Riley „overpowered fuckboy” Morgan egy overpowered fuckboy, sem tudta volna őt legyőzni, mert fájdalmasan ismerős volt neki a férfi ábrázata. Aztán kiderült egysmás, tök random módon.

kép

Tehát, tipikus anime első rész, ahol a karakter elé odalép a konfliktust magával hozó új tag, mélyen a szemébe néz, és azt mondja:

„You’re a wizard, Harry.”

„You’re a synus, Zoe.”

És hát, úgy egy az egyben, Zoe mindenben szuperált, és max a nyafi természete, illetve a gyök kettes szintű cselekménytervezési képességemnek köszönhetően nem győzte le azonnal főgonoszt, akihez amúgy sosem jutottunk el. Szerencsére.

Ha az ostobaság fájna…

Csak zárójelben megemlítem, hogy az első verzióban az elkapott synusokat elvitték egy szép kis laborba, ahol aztán ki tudja, mi történt velük. Zoe abban a hitben volt, hogy emberséges körülmények között kivizsgálják, mitől synus a synus, és orvosolják azt. De, akkor miért van szükség egy teljes, militarizált alakulatra, ami nem mellesleg egyben Fata Morgana vezető szervezete is? És, Zoe ugyan mi a tökömért nem nézett le egyszer sem az épület alagsorába a röpke tíz éve alatt, hogy megállapítsa: a synusok ott bizony megmurdálnak.

kép: memegenerator

Az igazat megvallva…

Tizenhat évesen egy önbecsülés nélküli kis gyökér voltam, aki nem tudott visszaszólni senkinek, nem beszélt vele senki, és úgy istenigazából semmi nem történt vele. Ebből adódóan Zoe olyan dolgokat csinált és mondott, ami maximum a fejemben fordult meg éles helyzetek során, és rengeteg dolog annak reményében került a történetbe, hogy ha az írásomban kikerülök a komfortzónámból, idővel talán a való életben is a sarkamra fogok állni. Gyakori motiváció fiatal íróknál, a vicc, hogy valahol működött, és Zoe egy pozitív változást hozott az életembe. Így hát, vissza akartam adni a szívességet azzal, hogy őt is alaposan megcsiszolom, és miután egy kedves olvasóm a régmúltból hosszasan kifejtette, miért egy merő agyfasz a Synus, neki is álltam.

(Zoey drága, köszönöm, még mindig nagyon szeretlek érte! ♥)

Mik voltak a tervek?

Először is, nerfelni kellett a sárga földig, vagy legalább reális keretek közé szorítani az erejét, és hát, a pillangókés és a helikopter esete nem ide tartozott. Másodszor, kellettek neki elvek, motiváció, cél és karakterdráma, egy szóval: fel kellett építeni a karakter gerincét. Mivel Zoe kezdetektől fogva full amnéziás volt, könnyen adta magát, hogy különc, nehezen illeszkedik be a társadalomba, információéhsége kimeríthetetlen, és van egy határozott véleménye a synus-konfliktusról is.

A felszín

Így viszonylag hamar kibukott, hogy nem maradhat katona. Már csak azért sem, mert Zoe inkább az elme hatalmát és szabadságát akaródzik képviselni a fizikai erő helyett, és az ilyen ember nem a frontra való. Emiatt Zoe perpill megrekedt valahol az ex-diplomata és a nyomozó között, de kipróbáltam a stratéga szerepet is, ami megint nem lehetett volna működőképes, tekintettel a jobbára synus-szimpatizáns világszemléletére.

Azt is végig kellett gondolnom, hogy a sok betervezett fordulat és a rétegelt plot mellett mennyire fontos Zoénak a történet elején tudomást szereznie a fajáról? Titokban maradhat-e ez egyáltalán tíz éven keresztül, ezüst szemű albínóként, mikor ez a szín leginkább újembereknél fordul elő? Hát az ezüst könnyek? Mennyire hat ki Zoe mindennapjaira, hogy a képességei blokkolva vannak? És ami a legfontosabb: hányan tudják az egységből Zoe titkát?

Az éles hallást könnyen meg lehetett oldani, a válasz egyik fele Zoe ébredésének körülményeinél keresendő. Másik oldalról az ember alapvetően nincs tisztában azzal, hogy bizonyos rejtett tulajdonságai ritkaságnak számítanak. Én is nyolcadikban jöttem rá, hogy nem mindenki tud felváltva pislogni. Nem, nem kacsintani, pislogni.

Az ezüst könnyek dilemmájának kiküszöböléséhez már fejest kellett ugrani a mélypszichológiába. Érzelmileg elhanyagolt gyerekként szerencsére nem kellett sokáig kutatnom, Zoénak mire van szüksége ahhoz, hogy akár évekig ne hullajtson jelentős mennyiségű könnyeket, és ha mégis, azt ne publikusan tegye. Itt jött a képbe Jerome Thompson, aki sosem tartotta Zoét „nevelőapuci szeme fénye-hercegnőjének”, így igazából csak kicsit jobban ki kellett hangsúlyoznom az altábornok úr abúzív és manipulatív jellemvonásait.

Kettejük kapcsolatának sokat kedvezett az, mikor úgy döntöttem, Zoe már a történet kezdete előtt tud a faji hovatartozásáról. Thompson nyilván megsejthette a dolgot, de meg nem nevezhető okokból kifolyólag nem léphetett fel határozottan Zoe ellen. Ez szülte a harmadik fejezet eleji ajtóbezárós jelenetet is.

Nemi szerepek

Ami miatt a mai napig rohamszerűen elkezdek aggodalmaskodni. Elég sok gyenge női főszereplővel találkoztam, és nagyon elveszettnek találtam magamat, akárhányszor erre terelődött a szó. INTP női fórumban kérdezősködtem, barátokkal beszéltem róla, hogy ugyan, mi fog kompetenssé tenni egy női szereplőt, aki ráadásul passzív is?

A seggrúgást ki kellett zárnom, a történet első feléből legalábbis mindenképpen. És amúgy is, elegem volt már a Rodriguez-féle, „csak a hosszú hajam miatt nem vagyok 100% tomboy”-figurákból, akiknél a fiús rezgések is valamiért erotikus célt szolgáltak. Azt a választ is megkaptam, hogy ne a környező férfiak definiálják a jellemét, de a mai #metoo-társadalomban ezt már lassan akkor is rá lehet húzni egy női főszereplőre, ha egy férfival dinamikus duót alkotnak, márpedig én pont ezt terveztem.

Az első, ami segített, az – meglepetés – Varg Vikernes feleségének, Marie Cachetnek egy videója a nők küldetéséről. Sok újat nem mondott, de nagyon megerősített abban, amire ki akartam lyukadni, csak nem volt elég alapanyagom, ön- és emberismeretem, illetve bátorságom hozzá.

A mai role model az, aki változást hoz, tömegeket mozgat meg, és proaktívan részt vesz a konfliktusban. Ezt Zoetól sem akarom elvenni, a mikéntjét viszont egyszerűen nem lehet a szokványos úton megoldani. Egyrészt, mert itt tényleg a két főkarakter dinamikájának kellene előrébb vinnie a történetet, másrészt Zoe már többször említett különcsége miatt.

Úgyhogy, fognom kellett a két főhőst, hogy kicsit közelebbről is megvizsgáljam a tulajdonságaikat… És félelmetes volt, amit láttam! Ott volt Zoe, aki most áll élete nagy jellemfejlődése előtt, empatikus, hűséges, de sok tekintetben tapasztalatlan. És ott volt Riley, aki már túl van élete leckéjén, erős, karizmatikus, vezető alkat, az egyetlen, amire szüksége van, egy erős és stabil érzelmi támasz. Ha harci helyzetet kellett volna felvázolnom, Zoe valószínűleg a sáncokon osonva tisztítgatta a terepet, vagy a háttérben snipe-olgatott, míg Riley teátrális harcmodorával elvitte a show-t. És, ha beléptünk egy szobába, egyértelműen Riley volt az érdekesebb személy… Ez utóbbi nem meglepő, elvégre mégiscsak Zoe a narrátor, és hát ő igencsak érdeklődik Riley iránt. Van, akinek persze már ez önmagában is bűn, és nem veszi figyelembe, hogy Riley feje Zoéval van kitapétázva, ki tudja, már mióta.

kép: memegenerator

Vettem egy mély lélegzetet, és azt mondtam, bassza meg az összes SJW és femináci, Zoe bizony a Synus – gamerszlenggel élve – supportja és assassinja lesz, ha tetszik, ha nem! Egyrészt, mert Zoe nélkül Riley igen hamar berzerkbe csapna át, amiben nem lenne köszönet, így igenis nagyon fontos és megtisztelő szerep féken tartani forrófejű edgelordunkat.

– És te mit is adsz hozzá a történethez?

– Féken tartom Leithan egyik legveszélyesebb emberét.

– Ezt az emos tuskót?

– Csak azért mered emos tuskónak nevezni, mert itt állok mellette. Nagyon szívesen.

No, de a szerep ennél komplikáltabb és érdekesebb, elvégre tudjuk, hogy a két jómadár világnézetében akadnak súrlódások, és mindketten örülnének, ha a saját akaratuk teljesülne. Ha Zoe kizárólag a józanító közeg lenne, azzal igen hamar Riley és Barátaivá válna a történet, azt pedig senki sem akarja.

Itt térünk vissza Marie Cachethez, aki kimondta, hogy míg a férfi a külvilágot tartja rendben, a nő a belső stabilitásért felel, és ezt most vehetjük fizikai, lelki vagy akár spirituális értelemben is. Egyben a nő az, aki koordinálja a férfi harcias jellemét, biztosítva, hogy ne térjen le a céljáról. Zárójelben megjegyzem, hogy ezeket a tényeket régi társadalmi hierarchiák és a pogány értékrend alapján állította össze, de ha nagyon lecsupaszítjuk a nemi kompetenciákat, azért elismerhetjük, hogy a mai napig felfedezhető ez a minta. Nem akármiért érez egy-egy nő szabályosan küldetéstudatot egy kallódó férfi láttán. Szomorú példa, nem követendő, de van valóságalapja.

Ezt meglátva rájöttem, hogy az eredetileg narratíva színesítéséért és könnyítéséért behozott empata-vonások hihetetlenül sokat fognak adni Zoe karakteréhez, és itt jött a képbe a következő inspiráció, Jane Goodall, aki a Masterclassos reklámvideójában elhangzott beszédével hívta fel a figyelmemet a munkásságára, de igazából minden idézete aranyat ér.

„To create change is not by confronting something head on. It’s by telling stories, meeting with people. Listen to them, and then try to find a way to reach their hearts. If we think locally and get together with other like-minded people, take action, we realise this’s something we can do.” Jane Goodall

 

„Nem lehet úgy változást előidézni, hogy fejjel nekirontunk valaminek. Történeteket kell mesélni, emberekkel találkozni. Meghallgatni őket, és megtalálni az utat a szívükhöz. Ha a környezetünkben összefogunk több, hasonlóan gondolkodó emberrel, és cselekszünk, rájövünk, hogy ez olyasvalami, ami igenis lehetséges.” – Jane Goodall

 

kép: National Geographic

Mert mégis, melyik nemre jellemzőbb inkább, hogy él a történetekért, empatikus, képes több információt kezelni egyszerre, összefüggéseket találni bennük, és ezen keresztül rátalálni a megoldásra? A nőkre. És, mire lehet képes egy olyan nő, aki egyetlen érintéssel belelát mások történetébe? És, mi lesz, ha ezt kombináljuk a Marie Cachet által felvázolt, belső patrónus szerepével? Én egy elég király összképet látok magam előtt, aminek izgatottan várom a megvalósítását. Ehhez viszont a szerkesztés során egy csomó elemet bele kell tennem Zoéba, visszamenőlegesen.

A mélyvíz

Nem akartam, hogy Zoe rejtélye és karaktere kimerüljön a kezdeti titkolózásban, és a diplomatikus hős útjában. Kellett neki egy árnyék, ami nem az esetleges érzékenységéből, vagy a pacifizmusából fakad. Így megint az empata-oldalát ragadtam meg, egy olyan történetet kerítve az egész jelenség köré, amely lemegy egészen a plot gyökeréig, és talán a konklúzióban is jelentős szerepet fog játszani.

Erről spoilervédelmi okokból nem mondhatok semmit, de mindenképpen egy olyan karakternek akarom őt, akitől – ahogy a képességei szépen, lassan kibontakoznak – jóindulata ellenére is lehet félni. És, aki teljesen indokoltan félhetne magától. Ebben a folyamatban perpill valamiért Sailor Saturn a patrónusom, de egyelőre tanulmányozom a lehetséges okokat. Megesik, hogy az agyam valamire rákattan a semmiből, és rendszerint kiderül, hogy keresett valamit, ami nagyon sokat adhat hozzá a történethez. Példának okáért, hetekig a yanderék világában lubickoltam, és már nagyon közel járok ahhoz, hogy kitárjam a kedves olvasók elé, amit ott találtam. Nem vagyok egy tudatos író, inkább a megérzéseim vezérelnek, akárcsak albínó doyenne-ünket.

kép: Pinterest
Összegzés

Azt már előre elmondhatom a legtöbb karakterről, hogy a kidolgozásukat nem egy száraz folyamatként éltem meg, ahol én döntök el mindent. Sokkal inkább olyan élmény volt, mintha megismernék egy új embert: minél többet foglalkoztam vele, annál több rétegre láttam rá, és rengetegszer előfordult, hogy rögtönzésszerűen beékeltem egy-két szokást, megmozdulást, ami aztán az adott szereplő gerincét alkotta meg később. Innen nézve kifejezetten érdekes, hogy pont a visszavonult, csendes megfigyelő Zoe az, akinek a személyiségének a kibontakoztatása a legtöbb kihívást jelentette és jelenti számomra. Ki tudja, talán tényleg a karaktereink írják a történeteinket, és mi írók csak lejegyezzük, amit látunk. 🙂

De, ahogy most visszapillantgattam a bejegyzésben, és fejben már a következő karaktert kezdtem el tervezgetni, rájöttem, hogy a legnagyobb nehézséget Zoeban az okozza, hogy az ő motivációja belülről fakad. Egyszerűen csak nem érzi helyesnek a jelenlegi állapotot, illetve nyilván személyes érdekei is fűzik őt ahhoz, hogy változtasson. Nincs egy úgynevezett toteme, amiben hihetne, ellenben például Riley-val. De rá majd később visszatérünk.

Tervek a jövőre nézve

A regényben:

  • Goodall továbbgörgetése
  • A „mélyvíz” lassú felvezetése
  • Szépen, fokozatosan átértékelni Zoe életszemléletét egy aktívabb, cselekvőképesebb irányba

Szerkesztésre marad:

  • Self-insertek felülvizsgálata
  • Zoe múltbeli traumájának és a következmények újragondolása

A napokban már nem éreztem kényelmesnek a bizalmatlanságát a másik nemmel szemben, és azt a jelenetet, ahol újra megéli ezt a traumáját egy számomra nevetséges módon triggerelődött PTSD-roham keretein belül, még egyszer sem volt bátorságom újra elolvasni.

A sorozat következő részében Riley-val fogunk foglalkozni. Addig is, ha még nem olvastad a Synust, de ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődésedet, elkezdheted itt.

 

Borítókép elemei: Saturn, Goodall