Oldal kiválasztása

Mikor megnyitottam ezt a blogot, az volt a terv, hogy itt fogom dokumentálni a Synus alakulásának folyamatát. Épp hányadán állok a regénnyel, milyen érzések, gondolatok ragadnak közben magukkal, hogyan alakulnak a nézeteim… Szóval ja, egy nyílt munkanaplót akartam csinálni, és habár a magamnak tett ígéretemet eddig nem sikerült tartanom, eljött az ideje az első bejegyzésnek, ami egy az egyben ezt a célt szolgálja ki.

Hajjaj, hol is kezdjem…

Emlékszem, hogy az első Magabiztos Író egy hirtelen jött ötletként pattant ki a fejemből. Tehetetlenül figyeltem, ahogy a barátaim egyre mélyebbre süppednek a válság okozta tehetetlenségben, és miután már mint ember kifogytam a módszerekből, klaviatúrát ragadtam, és reggelig a cikken dolgoztam. Emlékszem, hajnali madárszóra aludtam el, és ébredéskor az első, ami fogadott, egy jó spanom gratulációja volt a cikk miatt. Aztán ezt követte még jó pár lelkes, hálás komment, privát üzenet, és végre az írói közösség hasznos tagjának éreztem magamat.

Nem hittem volna, hogy alig pár hónap múlva azért fogom elővenni azt a bejegyzést, hogy saját magamba öntsek egy kis lelket.

Megesik, hogy beüt a krízis. Hiába vagyunk titánok, eltökéltek, lehetünk bármennyire biztosak a dolgunkban, a művész élete korai szakaszának elengedhetetlen kelléke a féreg, ami észrevétlenül berágja magát a tudat legmélyére, hogy aztán szépen, lassan megmérgezzen ott pár dolgot. Főleg annak, aki még nem sokat tett le az asztalra – egy idő után már ennek a „nyílt terméketlenségnek” a tudata is dekonstruktív tud lenni. Ez sokakat megrémiszt, ördögtől valónak hiszik, azt gondolják, ez csak a vesztesekkel történhet meg, pedig a kétkedés normális dolog! A bizonytalanság a kreatív munka egyik állomása, ezzel nincs semmi baj! A gond ott kezdődik, ha az ember nem tanulja meg, hogyan törheti át ezeket az akadályokat. És, ha meg is van a rutin, a kellő önismeret, a céltudatosság, még így is előfordulhatnak kisebb visszaesések, amikből némi pihenéssel és perspektívaváltással lehet csak kikászálódni… Aztán esetleg kiderül, hogy ami rajtunk van, az egy sokkal nagyobb kutya, és keményen meg kell küzdeni vele.

Az én férgem körülbelül szeptember óta alakítja kusza kis járatát a fejemben, és mindig azt hittem, hogy most már rendben vagyunk, most már vége, aztán alig pár bekezdés múlva újra éreztem a munkálkodása nyomait magamon. Biztos sokaknak ismerősek a tünetek: zuhanó önbizalom, rossz közérzet írás közben, valamiért semmi sincs a helyén, az író nincs ott fejben a draftnál, nem tud azonosulni a tartalmával, úrrá lesz rajta egy mindent megfojtó apátia, elvész a flow-élmény, és így tovább, és így tovább. Ezek azok az apró élményfaktorok, amik élvezetessé teszik az alkotói folyamatot, és sokan kritikus problémának élik meg a hiányukat.

Mindenki másképp viszonyul ehhez az állapothoz. Engem személy szerint lehúz, és általában a hiányzó érzéseket, élményeket kezdem keresni ahelyett, hogy ténylegesen a haladásra koncentrálnék. Most nem teljesen így történt. Megpróbáltam lenyelni a békát és haladni előre, ha már az olvasótábor csendesen növekszik, én meg közeledek a pillanathoz, amire vártam. Hiába esett nehezemre átélni a sorokat, próbáltam tartani magamat a tervhez, túl esni a nyűgös részeken, hozni egy általános minőséget, és reménykedtem, hogy hátha miután túl vagyok Gaián, és végre megérkezünk Marionhoz, újra jön a flow. Ami azt illeti, jött is! Kalapáló szívvel írtam Zoe szembesülését a fájó igazsággal, az azt megelőző belső monológot, és izgatottan vártam, hogy végre belevághassak abba a részbe, amire nyolc éve vártam, és…

… És az egész kezdődött elölről.

De nem baj, mondom magamnak, ez úgyis egy first draft. Minden javítható, minden újragondolható, elég, ha megvan a sztori magja. Neki is álltam nagy vonalakban összeollózni Mariont, hogy az olvasó megkapja nárcisztikus antagonistánkat, és végre megértse, mi ez a nagy (C-)PTSD roham Riley-ban, akárhányszor szóba kerül a nő. Funkcionálisan elégedett voltam az eredménnyel, viszont mint a Synus anyukája és leglelkesebb rajongója, többet vártam magamtól. De segáz, a tudat, hogy a fogság nagy egésze javítandó és javítható még nem küld padlóra, sőt, még lázba is hoz, ha valamit sokkal jobban meg lehet csinálni, mint elsőre próbáltam. Meg aztán ott volt az a reménysugár, hogy az E/3 részeket kifejezetten imádtam, gondoltam, akkor tényleg csak fáradt vagyok, megcsömörlöttem az E/1-ben, nincs akkora baj. Jó volt őket írni, Clyde érkezését totál a szívembe zártam, de aztán jött a felismerés, hogy szárnyalni itt sem sikerült. Mindig csak a lényeget sikerült összehozni, vázlatosan, zanzásítva, ezért mikor Riley hosszú visszaemlékezését el kellett volna nyújtani, a kreativitásom ismét csődöt mondott. Így aztán nem meglepő, hogy miután az utolsó, dőlt betűs mondat is a helyére került, mintha nem csak egy bizonyos karakter halt volna meg abban a pillanatban, hanem az a Lexi is, aki az elmúlt 8-9 évben ezért a pillanatért tolta előre magát. De azért mentem tovább, és még ha nehéz szülés is volt a huszonötödik, elégedett voltam az eredménnyel… Csak épp úgy a felét a szövegnek borzasztóan fájt írni. Megint csak az erős kulcsjelenetek estek jól, mint az a bizonyos dialógus Riley és Zoe között vagy az a rémálom, amiért már több irányból is kaptam a fejemre. ♥ [gonosz kacaj, welcome to Synus]

A szemetes dokumentum, ahova a kiselejtezett jelenetkezdeményeket szórom is jól illusztrálja, mennyire küzdelmes volt ez a szakasz, ami Marion megjelenésével kezdődött. Perpillanat 52 oldalt tesz ki a teljes fájl, ebből 21 oldal csak az elmúlt három fejezet mellékterméke. És ebből a 21-ből 9 oldal a most készülő rész, különböző irányú, funkciójú kiindulási pontokkal. Ez idő alatt egy egyre vastagodó, áthatolhatatlan, sűrű köddel küzdöttem, ami nem engedte, hogy – ahogy már fentebb kitértem rá – érzelmileg, értelmileg közel tudjak kerülni a cselekményhez. Először azt hittem, a depresszióm tért vissza, elvégre ha az írás nem megy, az a hangulatomon is meglátszik (hajjaj, de mennyire!), később már koncentrációzavarra, kimerültségre gyanakodtam. Azt is fontolóra vettem, hogy a munkám monotonitásától elbutultam (és ha nem is ez a helyzet, a veszélye fennáll, szóval még egy sor került a teendők hosszú listájára). Szombatra végül olyan vastag lett ez a bizonyos köd, hogy teljesen elveszítettem a kapcsolatot a Synusszal, és ez volt az a pillanat, mikor úgy istenigazán elkapott a rémület.

Kész, vége, ez a draft is halott, nincs tovább…

forrás

Ami azt illeti, képes lettem volna törölni az egészet, és nekifutni még egyszer a legelejéről, de mégis három évem van ebben a verzióban, az energiám pedig véges. Nem is beszélve arról, hogy az ottani állapot merőben az utolsó fuvolázással töltött éveimre emlékeztetett. Szóval inkább halkan pityeregve kiöntöttem a lelkemet valakinek, akiben szakmailag és emberileg is 100%-ig megbízom, elmentem aludni, és még bennem volt a vereség keserű íze, mikor félálomban azon kezdtem kattogni, hogyan lehetne jobb mondjuk, a második fejezet. A fél vasárnapot pocsék állapotban töltöttem, délutánra sikerült feloldódnom, és egyelőre a halvány remény él bennem, hogy pár nap múlva talán képes leszek tisztább fejjel nekiülni ennek a résznek.

Első számú tanulság: mielőtt öngyilkosságot követnél el a draftoddal, kérj segítséget!

Azt nem mondom, hogy mindent megtettem azért, hogy a fenti folyamat ne menjen végbe. Nem olvastam huzamosabb ideig – bár a Hyperion lenyűgöző, csak nehezen veszem rá magamat –, és a Dan Brown MasterClass is várja, hogy belekezdjek, de az írás puszta gondolatától rám törő mélabút azért kitartóan próbáltam elűzni válogatott módszerekkel. Rengeteg dologra jöttem rá a ránk váró blokkal kapcsolatban, míg nem vasárnap este jött a megvilágosodás, amit Shad mondott ki: félek attól, hogy az olvasók nem fogadják el, hogy Zoe Riley-val van.

És itt térünk vissza a féreghez! Tudtam, hogy bennem van ez a félelem, de itt jöttem rá, mennyire erőteljesen munkálkodik. A gaiai blokkban nem volt fejezet, hogy ne érte volna Riley személyét valami kritika, Zoe torkán megint le akartam nyomni a bizalmatlanságot (pedig egyszer már megtanultam, hogy ez hiba), Marion után pedig egy masszív kapcsolati válságot terveztem be, erre helyezve a fókuszt a flashback, a világkonfliktus vagy Zoe új élete helyett. És hiába fejtegettem Riley workshopjában, hogy viszonylag rendben vagyunk Őedgelordságával, és sikerült megtalálnom azt a morális balanszot, amivel a karakter minden súlyos jellemhibáját bátran fel merem vállalni, ha végiggondolom a first draft tartalmát, ez egyáltalán nem így történt. A féreg gaiára elő is bújt a járatból, rám vigyorgott, és azt mondta:

„Ő egy beteg állat, és te is az vagy, amiért ennyire hypeolod őt, ugye tudod? :)”.

És Lexi erre azt felelte:

„Igen, tökre igazad van, ez rohadt gáz”.

Így nem csoda, hogy nem tudtam a saját univerzumom keretei között szabadon, egészséges érzelmi közelséggel mozogni! Így is azon gondolkoztam, hogyan lehetne Riley-nak még küzdelmesebb a flashbacket követő időszak. Vágjunk taccsra mindent, elvégre megérdemli, magának okozta ezt a helyzetet! – Mondtam, mindazok ellenére, hogy már se én, se Zoe nem tartotta helyesnek ezt a lépést… És itt most főleg Zoén van a hangsúly, elvégre ő a szemszögkarakter. Plusz Shad relevációja eszembe juttatta, hogy én személy szerint sosem tudnám elképzelni, hogy kritikus helyzet ide, Riley balfaszkodása oda, a két karakter ne tudná felnőtt emberek módjára kezelni a kialakult helyzetet. Ez nem az a sztori, ahol a problémásabbik félnek bizonyítania kellene azt, hogy ő méltó a jobb életre. Időnk sincs kanosszát járni, meg eleve hova bizonyítson szerencsétlen? Épp veszni látszik az a maradék öröme is!

forrás: pinterest

És félreértés ne essék, én imádtam ezt az ötletet! Rengeteg elképzelésem volt hozzá, tök jó jelenetek villantak be, és az is lehet, hogy majd second draftban sikerül úgy alakítanom a szálakat, hogy ez a megborulás adja magát, viszont egyelőre kínszenvedés lenne ilyen mélységekig megvalósítani az elképzelésemet. Meg na, a Synus nem csak róluk szól. Ha már keverem a témákat, váltogatni is kell közöttük.

Kettes számú tanulság: az, hogy jónak tartasz egy ötletet, és az, hogy ezt is akarod látni a saját történetedben még nem feltétlenül ugyanaz.

Plusz rohadt paradox, hogy valahol alig várom, hogy az olvasók pálcát törjenek a srácok felett, miközben bizonyos ítéletektől próbálom megóvni őket. Valószínűleg az agyamra ment az, hogy minden problémás, férfi love interestbe Mr. Grey-t, és minden szerelmes nőbe az „erős, független nő” koncepciójának halálát látja a közvélemény… Hiába lélektani karakterdráma elsősorban a Synus, hiába érzem a benne felmerülő morális és filozófiai kérdéseket fontosnak, a két főszereplő kapcsolatának milyensége sokat ad a történethez. Amennyire meg tudja erősíteni az összképet, annyira el is tudja vinni egy zavaros irányba – és ez majdnem megtörtént! Szerencsére a lelki stabilitásom utána ugrott, mielőtt bekövetkezhetett volna a baj. Press F to pay respect.

Hármas számú tanulság: fuck the SJW. Fuck the SJW. And again: Fuck. The. SJW.

Azt az egyet sajnálom, hogy a fenti felismerés ilyen sokat váratott magára. Totál felőrölt ez az időszak, és most, mikor ezeket a sorokat írom – három nappal a szombat éjszakai kiborulás után – is csak azt tudom mondani magamról, hogy alakulok. Az elmúlt napokat erőltetett menet-szerű grindolással töltöttem Paladinsban, szóval most az FPS, meg az egér-billentyűzet puszta gondolatától hányingerem van, de úgy érzem, jót tett nekem ez a kitérő. Már visszavágyódom a Synus világába, merek álmodozni a karakterekkel, a csontig lerágott, elképzelt szituációk helyett végre újak tárultak a szemem elé, és fokozatosan oszladozik az a köd, de a történethez egyelőre nem merek hozzákezdeni. Még túl sebezhető vagyok hozzá.

Persze nem ez volt az egyetlen következtetés, amit levontam ez alatt a pár hónap alatt. Az egyik, amire rájöttem, hogy – és ez nyers lesz – a publikálás perpillanat nem sokat ad a folyamathoz. Szépen kerekedik a történet, alakul a plot, és most már ott tartok, hogy minden feltöltött résszel a regény jövőjét kockáztatom. Ez a kockázat viszont – kérem, senki ne tartson hálátlannak – nem igazán térül meg. Valahol örülök is neki, hogy a történet nem fut olyan hatalmasat, így többeket érhet kellemes meglepetés bekötött formában, ha eljutunk addig. Másik oldalról meg nyilván zavarja az embert, hogy állítólag jó, csak épp visszajelzés alig van, így nem tudja, mihez viszonyítsa magát, olvasói szemmel mit nem lehet érteni, mit érdemes javítani, kiemelni, működnek-e a csavarok, stb. De, ami a nagyobb probléma, az az, hogy már egy ideje nem fekszik az, hogy fejezetekre osszam a cselekményt.

Úgyhogy kacérkodom a gondolattal, hogy ha haladok is előre, az új fejezetekből egy néhányat talán még egy kis késéssel, majd egyáltalán ne is jelenjenítsek meg se itt, se pedig Wattpadon. Így engem sem nyomaszt az, hogy már egy hónapja nincs kint új rész, és az olvasókat sem váratom üresen, hogy aztán kézhez kapjanak még egy „átvezető részletet”, és majd bizonytalan idő elteltével újra találkozzunk. Egyre jobban foglalkoztat a már megírt részek javítása, szeretnék kísérletezni, a továbbiakat pedig nem biztos, hogy lelőném az esetleges kiadatás előtt a nagyközönségnek. Mert hát hiába a sok nyűglődés, a bizonytalanság, az utolsó harmadba érkeztünk. Sok dolog tisztázatlan még számomra is, és megnyugtatna, ha jobban ki tudnám dolgozni ahelyett, hogy egy elképzelt határidőhöz viszonyítva siettessem a kigondolási folyamatot. Aztán kezdődhet a draftjavítás, a szerkesztés – ezekről mindenképpen szeretnék helyzetjelentést adni, még ha nem is részletekbe menően.

forrás

Apropó! Akár hogy is alakul a Synus jövője a blogon, meg amúgy is a fentiektől teljesen függetlenül kérlek titeket, hogy ha láttok egy történetet, ami tetszik nektek, merjétek ajánlani másoknak! Merjetek kommentelni! Nem kell szakmaiskodni, az olvasók öröme is aranyat ér, és nekünk sem azon jár az eszünk mindig, hogy mit hogyan lehetne még jobban csinálni. Sok íróval beszélgetek, és úgy látom, hogy most nagyobb szükség van a visszajelzésetekre, mint valaha. Tudom, hogy azt szoktam hangoztatni, hogy az írónak legfőképpen önmagáért kell folytatnia a történetet, de még a legeltökéltebb futót is jobban viszi a lába, ha tudja, hogy van egy tömeg, ami neki szurkol. 🙂 Kommenteljetek, vote-oljatok, hogy biztosan célba érjen a kedvencetek!

Egyelőre ennyi volna, a héten még érkezni fog egy személyes hangvételű bejegyzés, aminek semmi köze nincs az íráshoz, de remélem, így is érdekes lesz sokatok számára. 🙂