Munkanapló

Legalábbis azt hiszem, hogy 2020-ban vagyunk 10 évesek… Ami csak azért ciki, mert úgy rémlik, 2019-ben is 10. évfordulóról beszéltem. Oh, well.

Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy a Synus előző verzióin tanultam ki mindent, amit az írásról tudok. Azt még persze nem tudhatom én sem, hogy ez egy csicsásan eljárt „fake it till you make it”-tánc, vagy tényleg a Synusszal tanultam meg kvázi az írás alapjait – hogy ez kiderüljön, el kéne kezdenem már más történetekkel is foglalkozni, az pedig nem most lesz. De ettől még úgy érzem, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, ezeket pedig most meg is próbálom összeszedni 10 pontba (és itt a bejegyzés elején imádkozom, hogy meg is legyen ez a szép, kerek szám).

Szerintem még életemben nem voltam ilyen helyzetben, ahol az önelemzésem komoly kudarcot vallott volna, úgyhogy el is tettem a kérdést jobb napokra, elvonultam Dark Soulsozni, (…) idővel pedig felkértem pár tesztolvasót is a javított első-második fejezetre. De hiába a klassz visszajelzések, valami hiányzott, éreztem, hogy valamiben kevés vagyok, (…) És azt is gyanítottam, hol a hiba, a megoldásra azonban nem sikerült rájönnöm.

És akkor Kae rámírt, még a tesztolvasós körök előtt, hogy „Végül hogy döntöttél a Kéziratok Éjszakájával kapcsolatban?”.

Megesik, hogy beüt a krízis. Hiába vagyunk titánok, eltökéltek, lehetünk bármennyire biztosak a dolgunkban, a művész élete korai szakaszának elengedhetetlen kelléke a féreg, ami észrevétlenül berágja magát a tudat legmélyére, hogy aztán szépen, lassan megmérgezzen ott pár dolgot. Főleg annak, aki még nem sokat tett le az asztalra – egy idő után már ennek a „nyílt terméketlenségnek” a tudata is dekonstruktív tud lenni. Ez sokakat megrémiszt, ördögtől valónak hiszik, azt gondolják, ez csak a vesztesekkel történhet meg, pedig a kétkedés normális dolog! A bizonytalanság a kreatív munka egyik állomása, ezzel nincs semmi baj! A gond ott kezdődik, ha az ember nem tanulja meg, hogyan törheti át ezeket az akadályokat. És, ha meg is van a rutin, a kellő önismeret, a céltudatosság, még így is előfordulhatnak kisebb visszaesések, amikből némi pihenéssel és perspektívaváltással lehet csak kikászálódni… Aztán esetleg kiderül, hogy ami rajtunk van, az egy sokkal nagyobb kutya, és keményen meg kell küzdeni vele.

Karakterek

Zoe fejlődéstörténete a műhelyasztalon nem volt éppen zökkenőmentes, kezdeti Mary-Sue-szindrómájának, és később kialakult, passzív karakterének köszönhetően. Meg kellett találnom a szerepét a Synus univerzumában, kidomborítani személyiségének rejtett tartalékait, és persze a folyamat alatt gyakran felmerült a kérdés, hogy egyáltalán mitől lesz erős és szerethető egy női karakter? Nem fogja elnyomni a duopartnerként hozzácsapott férfi?

Ilyen és egyéb dilemmákra kerestem a választ, a konklúziót pedig megpróbáltam összeszedni ebbe a neki szánt bejegyzésbe. Ezen kívül szó esik a régi szarvashibákról, és arról is, mi inspirálta Zoe ma ismert formáját.

 

Mindig is megvolt a pontos elképzelésem arról, milyennek akarom Riley jellemét, és hogy mit fog képviselni a történetben, de ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy ezeket az elhatározásokat azonnal meg is tudtam valósítani. Sőt.

Karakterét főleg benyomások és hirtelen jött ötletek segítségével dúsítottam fel, melyek legnagyobb szerencsémre elég könnyen összekapcsolódtak egymással, idővel viszont az ebből kialakult összkép teljesen szembement régi elvárásaimmal, és azt is át kellett gondolnom, nem-e a következő abnormálisan romantizált szociopatát hozom létre?

Szóval, lássuk, hogyan próbáltam meg összefésülni a még annyira nem ismert árnyoldalt a jóra való hajlammal, illetve miként tört ki ez az önfejű úriember az általam támasztott elvárásokból.